Sorvezető a Fordulat folyóirat „Társadalmi reprodukció: Az élet újratermelése a kapitalizmusban” című, 24. lapszámához (2018/2)

A társadalmi reprodukció fogalmával szokás jelölni az emberi élet és a munkaerő újratermelésének azt a folyamatát, ahogyan az emberek napról napra visszanyerik munkaerejüket, és eközben új emberek születnek és munkaképessé nevelkednek. Ez az írás sorvezető a Fordulat folyóirat 2018-ban megjelent 24. lapszámához.

Berényi Eszter

A kapitalizmus a tőkefelhalmozás globális rendszere. E társadalmi-gazdasági berendezkedés megköveteli, hogy a tőkefelhalmozás folyamatos maradhasson, hogy a tőkésnek folyamatosan hasznot, profitot hozzon, és hogy a termelékenység folyamatosan növekedjen. A haszon abból ered, ha a tőkések a befektetett tőkemennyiségnél nagyobb értéket tudnak kinyerni a befektetés által. Ebből származik a profit, ennek kinyerése, kivonása és újrabefektetése (a tőke ez általi bővítése) teszi lehetővé a tőke folyamatos felhalmozását.

A bérmunka és a bérmunkás kizsákmányolása e folyamat része. A bérmunkás megélhetése érdekében eladja munkaerejét és munkaidejét (életerejét és életidejét) a tőkésnek, ezért cserébe munkabért kap. Munkaerejével így hozzájárul az értéktermeléshez és a tőkefelhalmozáshoz, a profitból azonban nem részesül, hiszen nem tulajdonosa a tőkének. A profitból csak a tőketulajdonos (a tőkés) részesül – a haszon a folyamat végén az ő haszna lesz.

Igen ám, de a bérmunkásokat és a bérmunkát is meg kell újítani, napról napra újra kell termelni. A társadalmi reprodukció (vagy újratermelés) elméletei éppen ezt a folyamatot vizsgálják. A társadalmi reprodukció nem más, mint az a körfolyamat, amelynek keretében a munkaképesség újratermelődik – mert valakik újratermelik, azaz elvégzik ezt a fajta reproduktív munkát.

Egyfelől újratermelik napról napra azáltal, hogy a bérmunkás kipiheni magát, gondoskodnak róla, szeretettel viszonyulnak hozzá: a bérmunkás étkezik, alszik, kikapcsolódik, érzelmileg és fizikailag is feltöltődik, és ezzel visszanyeri a munkaerejét (ez a rövid távú reprodukció). Másfelől azonban újratermelik a nemzedékeket is azáltal, hogy gyermekeket vállalnak (szülés és születés), gondoskodnak róluk, felnevelik, tanítják és taníttatják őket és így tovább (ez a hosszú távú reprodukció).

Mindkettő szükségessé tesz egyfajta „reproduktív munkát”: érzelmi munkát és szeretetkifejezést, gondozást és gondoskodást, nevelést és oktatást, továbbá az egészséges és biztonságos felnövekedéshez egy sor ház körüli, valamint házimunkát.

Mindez ráadásul nem önmagától működik, hanem attól, hogy e tevékenységeket és munkákat valakik rendre elvégzik. A társadalmi reprodukció így nem önműködő újratermelődés, hanem újratermelő tevékenységek és munkák összessége, amit valakik elvégeznek a maguk életerejét és életidejét szánva rájuk. Az újratermelés alapegysége a háztartás. Ez sokszor, de nem minden esetben a családot jelenti. Nem minden esetben, hiszen egyetlen család több háztartásban is élhet, és nem csak családtagok élhetnek közös háztartásokban.

A háztartásokon belül óhatatlanul munkamegosztás alakul ki: a háztartás tagjai – valamilyen módon – felosztják egymás között az elvégzendő munkákat. Termelő és újratermelő, bérért végzett és nem bérért végzett, produktív és reproduktív munka ilyen módon különféleképpen oszlik el. Amíg azonban az elsősorban termelőnek (produktívnak) tekintett bérmunka a látható és fizetett, mert munkabérrel ellentételezett munkaforma (a bérmunkás az esetek többségében elhagyja otthonát, és egy munkahelyen végzi el a munkát), addig

az újratermelő (reproduktív munkák) nagyobb része láthatatlan és fizetetlen (nem jár érte munkabér), ráadásul hajlamosak vagyunk ezek elvégzését „természetesnek” tekinteni. E munkák döntő többségét a háztartásokban nők végzik el.

Ebben a 2018-as videóban cikkünk szerzője élőszóban is bemutatja a Fordulat folyóirat „Társadalmi reprodukció: Az élet újratermelése a kapitalizmusban” című, 24. lapszámát.

Egy nap

Amikor a bérmunkás reggel elhagyja otthonát és elmegy dolgozni, akkor munkahelyére időben és munkaképes állapotban kell megérkeznie. Ezt várja el tőle munkáltatója (akkor is, ha az az állam, és akkor is, ha az egy cég, egy magánvállalat vagy egy vállalkozó). Senki sem foglalkozik azonban azzal, hogy hogyan került munkaképes állapotba, vagyis hogy kinek milyen munkája van abban, hogy e bérmunkás aznap reggel munkára alkalmasan érkezhetett meg. A bérmunka újratermelődése tehát egy sor láthatatlan és fizetetlen, reproduktív munka elvégzését feltételezi. E bérmunkásról gondoskodni kell, figyelmet, szeretetet, védelmet és biztonságot kellett kapnia ahhoz, hogy munkaereje megújulhasson.

Ez a befektetett reproduktív munka azonban láthatatlan és fizetetlen marad. A munkáltató (a tőke) e reproduktív munkát nem fizeti meg.

Nélkülözhetetlen a számára, hogy e munkák „el legyenek végezve”, de e költségek nem a munkáltatót (a tőkét) terhelik. A költségeket a munkáltató a háztartásokra terheli át: magára a bérmunkásra, illetve azokra, akik e reproduktív munkákat fizetetlenül és a háztartás falai között, láthatatlanul elvégzik. A tőke így nemcsak a bérmunkát zsákmányolja ki, hanem azokat a munkaformákat is, amelyeket nem munkabérért cserébe végzünk: vagyis a reproduktív munkákat is. A tőke általi kizsákmányolás így tehát nemcsak a munkahelyeken, hanem áttételesen a háztartásban, a dolgozók otthonaiban is történik. És nemcsak a „home office”, az otthonról végzett bérmunka keretében, hanem az otthon, a háztartásban elvégzett nem bérmunka jellegű tevékenységek esetében is.

Miből és hogyan lehet e hiányzó munkákat kipótolni? Az egyik lehetőség az „önkizsákmányolás”. Ekkor a bérmunkás (számos férfi és nő) maga végzi el e fizetetlen és láthatatlan reproduktív munkákat is, ezzel pedig szintén hozzájárul a tőke felhalmozódásához és profitjához.

Kipótolhatja azonban e hiányzó munkát a munkamegosztás egyenlőtlen megszervezése is: a bérmunkás átháríthatja e munkák (sokszor nagyobbik) részét azokra a háztartástagokra, akik nem végeznek bérmunkát, vagy kevesebbet keresnek (kevesebb bért visznek haza a háztartás, a család számára). Ennek jellegzetes formája – Magyarországon is –, hogy már a párkapcsolat időszakában, de különösen az első gyermek megszületésétől kezdve a nő/feleség/anya „marad otthon” a gyerekekkel, és végzi el e fizetetlen és láthatatlan reproduktív munkák nagyobbik részét, miközben a férfi/férj/apa bérmunkásként dolgozik, és otthon kevesebb reproduktív munkát vállal, „mentesül” ezek (nagyobb részének) elvégzése alól. A jómódú, (nagy)városi családok sem kivételek e tekintetben.

Akárhogyan is, a reproduktív munkák elvégzése jelentős időt vesz el a háztartás tagjainak életidejéből és életerejéből. Minek a rovására? Sokszor és jellemzően az alvásra, a gondoskodásra, egymásra, önmagukra, a gyerekekre és az idősebb rokonokra (szülőkre-nagyszülőkre) fordítható idő rovására. Ha az anya az elvégzett bérmunka órái után még bevásárol, azt hazaviszi, vacsorát főz, tanul a gyerekekkel, majd lefekteti őket – vagyis minden „feladatát” elvégzi (minden rá háruló feladatot elvégez) –, akkor ezzel elkerülhetetlenül önmagától, párkapcsolatától vagy házasságától, szüleitől vagy barátaitól vesz el időt.

Önmagától például azzal, hogy csak négy-öt órát alszik naponta.

Kipótolhatja a hiányzó időt és munkát az is, ha másokkal közösen nevelik gyerekeiket (egymás gyerekeire vigyáznak), ha a testvérek és barátok, partnerek és nagyszülők „besegítenek” a reproduktív munkák elvégzésébe (főznek, takarítanak, tanulnak a gyerekekkel, elhozzák-elviszik őket az iskolába, szakkörre, különórára, edzésre, kikérdezik tőlük a leckét). Mindez komoly segítség, miközben az alapproblémát nem oldja meg: a megfizetetlen és láthatatlan, de „szeretetből” és segítséggel mégis elvégzett feladatok terhét a tőke áthárította a munkára, a munkáltató a dolgozókra – vagyis a háztartásra és annak rokoni, illetve szeretetkapcsolataira.

A kettős kizsákmányolás így is megtörténik, a kettős teher (a bérmunka melletti reproduktív munka) így is a háztartástagok vállán nyugszik, még ha azt együtt, a munkát megosztva, a feladatokba „besegítve” mégis jobban el tudják végezni.

Végül kipótolható e hiányzó munka és idő „bérmunka” alkalmazásával, fizetett munka bevonásával is: bejárónő és takarítónő, dadus és bébiszitter, ápoló és idősgondozó, szakács és vasalónő ekkor pénzt (bért) kap besegítő tevékenységéért. (Rosszabb esetben a cselédség, sőt a csicskáztatás intézményének felújításával nem is pénzért/bérért, hanem mérgező viszonyok között személyes alávetéssel és nyers kizsákmányolással.) De ide sorolható a béranyaság intézménye is, ami nem más, mint a hosszú távú reprodukció (szülés-születés) „terheinek” bérmunkaalapú „áthelyezése”: „hordd ki és szüld meg a gyerekemet a pénzemért cserébe”.

Szülés és születés, gondozás és gondoskodás, szeretet és szerelem, intimitás és szexualitás – hajlamosak vagyunk e témákra természetes folyamatok elemeiként tekinteni, amelyek láthatatlanságáért magától értetődőségük felel. Ami evidens, mert természetes, az szóra sem érdemes. Mintha csak a „női természet” (az „anyatermészet”) spontán megnyilvánulásáról lenne szó. A „női princípium” elképzelése éppen ezt fejezi ki. Eszerint ez a nők „természetes dolga”, csak ezekben és ezek által teljesedhetnek ki: csak ha feleségekké, anyákká és asszonyokká válnak. Pontosabban: valaki(k)nek az édesanyjává, valakinek a feleségévé, valakinek az asszonyává – vagy ahogyan az énekes és dalszerző emlékezetes módon a „női princípium” lényegét megfogalmazta: „valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni”.

Ez a képzet teszi természetessé és egyúttal láthatatlanná a – javarészt nőkre háruló – reproduktív munkákat. Ez a képzet teszi olcsóvá e munkát (amit elismerni sem kell, amiért fizetés sem jár, és ami természetes szolgálatként elvárható). Ugyanolyan olcsóként és természetesként tünteti fel a nők munkáját, mint a természet munkáját – mintha ez lenne a nők természete, egyúttal a természet is ezért lenne nőnemű: anyatermészet. Mert az a természetes, hogy csak ad – mégpedig ingyenesen vagy legalábbis olcsón. Az olcsó természethez hasonlóan a nőkre hárított munka is olcsósított munkaforma. Mindez jól látható akkor, ha megpróbáljuk pénzben is kifejezni azt az értéket, amit e munka előállít – ezt próbálja kiszámolni az Oxfam 2020-as jelentése is, valamint Magyarországra vonatkozóan a Központi Statisztikai Hivatal 2016-os kiadványa.

Akárcsak a természeti környezet, úgy a nők reproduktív munkája is alávetett a tőkefelhalmozásnak és a profitkinyerésnek a kapitalizmus (tőkeuralom) világszintűvé bővült történeti rendszerében.

Globális kapitalizmus

A kapitalista világrendszer a tőkefelhalmozás globális rendszere. E tőkefelhalmozást pedig – mint láttuk – nem kizárólag a bérmunkás kizsákmányolásából származó értéktöbblet-elvonás táplálja, hanem egyúttal a háztartások reproduktív munkája is. A kapitalizmus fejlődése egyenlőtlen: egyszerre hoz létre és tart fent gazdagságot és szegénységet, jólétet és nyomort, fejlettséget és alulfejlettséget. Egyszerre termel (újra) tőkés és munkásosztályokat, centrumot és perifériát. Ennélfogva döntő különbség van aközött, hogy egy szóban forgó háztartás a tőkés világrendszer legfejlettebb és legjövedelmezőbb térségeiben (a centrumban) elsősorban tőkejövedelmekből vagy e világrendszer (fél)perifériás térségeiben elsősorban munkajövedelmekből él-e.

A tőkés rendszer fejlődése nemcsak az osztály– és a térszerkezetet polarizálja (fejleszti egyenlőtlenül) a tőke–munka és a centrum–(fél)periféria különbségein keresztül, hanem ezenfelül sajátos időszerkezeti egyenlőtlenség is jellemzi. A kapitalizmus ciklikusan, hullámszerűen fejlődik, a bővülő-terjeszkedő-felívelő szakaszokat a kimerülés, a szűkülés, a visszahúzódás és a leívelés periódusai követik. Előbbiek a konjunktúra, utóbbiak a recesszió vagy válság periódusai.

E rövid- és hosszabb távon egyaránt megmutatkozó ciklusok a centrumon és a (fél)periférián ugyanúgy végighullámoznak, ahogyan teljes osztályszerkezeteken is. Felívelések idején nő a bérmunka részaránya is, hiszen több munkahely keletkezik, a munkabérek emelésére is nagyobb mozgástér nyílik. A leívelések idején ezzel szemben szűkül a munkaerőpiac, és a bérmunka világa is visszahúzódik, a munkabérek stagnálása-csökkenése mellett a formális (szerződéses, jogilag szabályozott és garantált) munka világából mind többen kiszorulnak, áttolódnak az informális munka világába (a nem formális, azaz munkaszerződést, jogi védelmeket és garanciákat nélkülöző szférába).

Ebből adódóan a háztartásokra háruló legnagyobb terhek jellemzően válságciklusokban sújtják a döntően (informális) munkajövedelmekből a (fél)perifériákon élő és dolgozó munkásosztályok háztartásait.

A félperifériás magyar társadalom alsó kétharmada döntően ilyen, részben formális, részben informális munkajövedelmekből élő munkásosztálybeli háztartásokban él.

Az elmúlt időszak válságát, a 2008 óta kibontakozó hosszabb válságciklust, a koronavírus-járvány mélyítette el. A magyar állam a dolgozókra háruló fokozódó terheket nem igyekezett mérsékelni (szemben a hazai és a transznacionális nagytőkével, a legnagyobb magántőke-tulajdonos munkáltatókkal, akiknek hatalmas támogatásokat nyújtott), így a hazai háztartásoknak igen jelentős és fokozódó terheket kellett és kell e válságciklusban a vállukon cipelniük.

A nagytőkét (transznacionális nagyvállalatokat és a hazai oligarchiát) egyaránt sújtó válságban a tőkefelhalmozásuk árát nagyon jelentős mértékben ezek az alávetett munkásosztályok fizették meg. Ők pótolták ki bérmunkájukkal, informális és reproduktív munkájukkal a nagytőke kieső profitját, miközben Magyarország kormánya „nagylelkűen” lefelé a kizsákmányolás megkönnyítésével, felfelé pedig a legnagyobb munkáltatók hasznának garantálásával „védte meg a magyar embereket”.

Az informális és reproduktív munkások helyzete mellett különösen szembetűnő a formális és reproduktív munkát elvégző dolgozók helyzete. A formális és reproduktív kategóriába elsősorban azok a bérmunkások tartoznak, akik az élet újratermelését formális munkaszerződés mellett végzik, és javarészt az állam foglalkoztatja őket közalkalmazottként:

bölcsődei dolgozók és óvodapedagógusok, tanítók és tanárok, ápolók és orvosok a jobbára mélyre nyomott munkabérekkel működtetett közszférában.

E sokszálú, de egymással szorosan összefüggő folyamat eredménye egy olyan sokrétű válsághelyzet, amelynek egyes oldalait reproduktív, gondoskodási, lakhatási és ökológiai vagy klímaválságnak nevezünk. Ezek közös gyökere végső soron a globális kapitalizmus személytelen logikája: a tőke tendenciaszerűen nem hajlandó megfizetni a munka újratermelésének és a természet megújulásához szükséges árat, mert miközben a hasznot (a profitot) maximalizálja és – növekedési kényszerben lévén – tovább pörgeti a profit kinyerésének és a tőke felhalmozásának körfolyamatát, aközben a költségeket minimalizálja és „externalizálja”, azaz más, külső szereplőkre hárítja át.

Ezért van szüksége olcsó (vagy ingyenesen szerzett) munkára és természetre (olcsó élelmiszerre, energiára, nyersanyagokra és munkaerőre). Ezért alakítja adható-vehető áruvá („kommodifikálja”), majd teszi egyúttal olcsóvá vagy egyenesen ingyenessé a munkásokat, a nőket és a természeti erőforrásokat. Ezért értékeli le a természetet és társadalmat, fokozza le egyaránt élőlények értékét, megalázva ezzel emberek és lénytársaik milliárdjait. Ez a logika akadályozza és teszi mind nehezebbé a társadalmi reprodukciót, vagyis az élet újratermelését a kapitalizmusban.

Ez az a tőkés logika és ez az a kapitalista rendszer, amitől a földi klíma és a földi élet védelme érdekében mielőbb meg kell szabadulnunk.

Címfotó: Pikrepo

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.