Szolidáris gazdaság: Kiút a klímaválságból. A Fordulat folyóirat 27. lapszáma, 2020/1.

Az elmúlt években a baloldali, a feminista és az ökológiai irányzatok szorosabb együttműködése alakult ki. A 21. század új típusú rendszerkritikus mozgalmai vannak születőben – régiónkban is. Milyen lehetőségeket kínál e kezdeményezés? – teszi fel a kérdést a Fordulat folyóirat legújabb száma.

Kiss Viktor

A Fordulat című folyóirat legújabb száma arra vállalkozik, hogy némileg szakítva az előző időszak „elvont” elméleti rendszerkritikai törekvéseivel, a társadalmi-gazdasági alternatíva kérdését állítsa a középpontba. Természetesen szó sincs arról, hogy a korábbi világrendszerelemzés-központú és társadalmi reprodukciós megközelítéseket sutba dobták volna. Éppen ellenkezőleg: ez a szám arra keres választ, hogy ezek mennyiben válnak napjainkban egy új típusú rendszerellenes baloldali politika alapjává, és mennyiben alkalmasak arra, hogy konkrét cselekvési alternatívákat kínáljanak a jövőre nézve.

Ahogyan Gagyi Ágnes bevezető tanulmányában kifejti, az elmúlt években felerősödő, új típusú rendszerkritikai alapállás kétféle politikai pozíciót termelt ki: „A tőkés rendszer válságából (és a tőkefelhalmozás fenntartását szolgáló válságkezelési politikákból) következő reproduktív válság és a klímaválság fenyegetése mára különféle mozgalmakat indított el világszerte. E mobilizációk egyik típusa arra törekszik, hogy a felhalmozás rendszerének fenntartása mellett egyes társadalmi csoportok számára megtartson adott előnyöket, és a rendszer hátrányait más csoportokra hárítsa. Az új mozgalmak másik típusa a felhalmozás klímakatasztrófához és reproduktív válsághoz vezető rendszerével szemben egy másik, a társadalmi és ökológiai rendszerek fenntarthatóságát szolgáló, demokratikus gazdasági modellt javasol.” (8. o.) A szerkesztők szándéka szerint a most megjelent lapszám kétségtelenül az utóbbi iránnyal kíván számot vetni.

A szerzők legtöbbjének alapvető helyzetértékelése azonos:

a neoliberális kapitalizmus korszakában a jóléti szolgáltatások leépülnek, a tőke korlátlan hatalomra tesz szert, a jól fizetett ipari munkahelyek a nyugati országokból az olcsóbb munkaerő irányába települnek át.

Ilyen körülmények között az állandósuló gazdasági és klímaválsággal olyan emberek tömege találja magát szembe, akiket már elve megoldhatatlan helyzet elé állítanak a bizonytalan munkahelyek, a dráguló lakhatás, a megfizethetetlen oktatás, a gyermeknevelés, az öregedés, vagy éppen a lezüllesztett állami egészségügy. Politikai értelemben erre a bizonytalan helyzetre válaszol az új jobboldal (amely a privilégiumok megőrzését ígéri) és egy új baloldal (amely gyökeres változást sürget mind a nyugati életmód, mind a gazdasági modellek terén).

A Fordulat e 27. lapszáma a Szolidáris gazdaság címet viseli. Ez – ahogy a szerzők több helyen utalnak rá – becsapós fogalom, mert nem egy új típusú gazdaságszervezési elvet jelöl (mint a piaci, vagy a tervgazdaság fogalmából kiindulva gondolnánk), inkább a napjainkban sokasodó demokratikus és fenntartható kísérletek közötti viszonyra utal. A szolidáris gazdaságban a különféle szereplők hálózatokba szerveződnek, koordinálják tevékenységüket és megsokszorozzák erőforrásaikat-hatásukat: a fenntartható gazdálkodást folytató közösségi gazdálkodási formáktól a különböző szövetkezeti, non profit vagy társadalmi célú vállalkozásokig, alapítványokig vagy köztulajdonban levő nonprofit cégekig. (11. o.)

A cél természetesen az, hogy az összekapcsolódás során alulról jöjjön létre egy olyan új rendszermodell, amely felválthatja a jelenlegi tőkés termelési módot.

De ez az együttműködés egyben egy új társadalmi létezésmód, egy új demokratikus kultúra és emberi viszonyrendszer létrejöttét is eredményezi a résztvevők között – erre is utal nevében a „szolidáris” kifejezés.

Ezek volnának a nemes elvek – de hogyan néz ki a gyakorlat? A szám legfontosabb hozadéka a hazai szellemi élet számára talán az, hogy élesen tematizálja a rendszeralternatíva kérdését. Az olasz autonómista marxizmus alapállásából kiindulva azt állítják a szerzők, hogy a termelő és a nem-termelő munka marxi megkülönböztetése mentén érthető meg, miről kell szólnia egy kapitalizmust követő gazdasági rendszernek. Eszerint – nyilván némileg leegyszerűsítve a kérdést – a kapitalizmusban csak a termelő tevékenység számít értékesnek, hiszen csak ez termel közvetlenül profitot, ezzel szemben egy másik típusú gazdasági rendszerben mindazok a tevékenységek fontossá válnak , amit a tőke nem ismer el munkaként.

Aki ismeri a folyóirat régebbi számait, az pontosan tudja, hogy már nem egyszer tematizálták korábban is ezt a kérdést a termelés és az újratermelés szembeállításának során. A szolidáris gazdaság szempontjából azonban – rendkívül üdvözlendő módon – tovább kellett lépni egy szinttel, és felvetni azt a kérdést, hogy

valójában mi az értékes tevékenység az ember számára?

Az, amely a fejlődést, a profitot, a fogyasztást, az egyéni gazdagodást szolgálja – vagy az, amely az ökológiai fenntarthatóságot, a közösséget, a társadalmi egyenlőséget? Álláspontom szerint – ahogyan hamarosan megjelenő könyvemben részletesen is bemutatom majd – éppen ez a jelenlegi antikapitalizmus egyik alapkérdése, amely új típusú válaszokat követel a radikális-forradalmi politika képviselőitől.

Gagyi Ágnes jól érzékeli bevezetőjében, hogy az új típusú rendszerkritikai mozgalmak megítélése ahhoz kell kapcsolódjon, hogy a fenti civilizációs- és rendszerkritikus alapálláshoz képest hogyan határozzák meg önmagukat. A nem-növekedés, a demokrácia és a természeti környezethez való viszony szempontjából a hagyományos antikapitalizmus például nem teljesít éppen jól. A régi baloldal képviselői, a marxizmus, a szociáldemokrácia és a dekolonializáció során kiépülő különféle ideológiák ebben a tekintetben nem sokban különböztek egymástól és nem hagytak hátra folytatható örökséget.

Egy ilyen kritika persze sok tekintetben figyelmen kívül hagyja azt a szempontot, hogy a szocialista kísérletek legtöbbje olyan társadalmi-gazdasági modernizációs kényszerrel találta magát szemben és olyan ellenséges geopolitikai környezetben tevékenykedett, amelyre nehéz lett volna minden mai igényt kielégítő választ adni. Azt gondolom azonban, hogy a szolidáris gazdaság hívei nem is annyira az ellenséget, mint inkább az előképeket kutatják.

Az új típusú baloldal kapcsolódási pontjai pedig kétségtelenül 1968, az alterglobalizációs megmozdulások, vagy az úgynevezett új társadalmi mozgalmak idején keresendők.

A szolidáris gazdaság fogalma azonban nem csupán a felülről bevezetett termelési-elosztási rezsimekkel szemben szkeptikus. A lapszám legtöbb szerzője egyértelműen vallja, hogy egy más típusú gazdaság létezésének előfeltétele az is, hogy ne beszéljünk többé valamiféle monolit „rendszerről”, ne létezzen többé egyetlen a társadalom és a természet ökonómiáját totalizáló és szabályozó elv – mint amilyen a profit és a piac a jelenlegi korszakban. Ezt a szemléletet tükrözik azok az írások, amelyek napjaink baloldali slágertémáit dolgozzák fel a szolidáris gazdaság szempontjából: a megosztásos gazdaságtól a gondoskodás kérdéseiig, az élelmiszer-önrendelkezéstől a lakhatásig, az alternatív kulturális kezdeményezésektől a szövetkezeti mozgalmakig.

A Fordulat 27. azonban mégsem hagyja megválaszolatlanul a rendszerszintű kihívások kérdéskörét sem. Horváth Gábor és Lafferton Sára tanulmányában számtalan lehetőséget mutat be azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi pénzügyi rendszer milyen konkrét megoldások segítségével igazítható hozzá egy szolidáris gazdaság működési elveihez. A közgazdaságtudományokban járatlan olvasó számára is igen érdekes olvasmány nagyszerűen érvel amellett, hogy a pénz jellege és a róla való gondolkodás nagyon sok dolgot eldönt az adott (világ)gazdasági korszak szempontjából, ezért még az egyéb változásokat megelőzően hozzá kell látni a jelenlegi struktúrák átalakításához.

A legkényesebb kérdést azonban talán Csurgó Dénes és Fabók Márton munkája feszegeti:

hogyan viszonyuljanak a szolidáris gazdaság megteremtésében gondolkodó baloldali, feminista és ökológiai mozgalmak a szakszervezeti mozgalmakhoz – és áttételesen a régi vágású munkáspolitikához?

A szerzők bemutatják azokat a megközelítéseket, amelyek felismerik, hogy a klasszikus érdekvédelem paradigmája és a társadalmi egyezetetés intézményeiben való részvétel egyszerűen nem egyeztethető össze az új típusú rendszerellenességgel. Az írás számos nagyszerű példáját megmutatja e konfliktusnak, s bár Csurgó és Fabók végül nem foglalnak állást a kérdésben, nekem úgy tűnik, hogy maguk is bizonytalanok egy általuk „igazságos átmenetnek” nevezett folyamat lehőségében.

A bérmunka mai status quojának (és a nyugati munkások privilégiumainak) lerombolása nélkül egyszerűen nem hozható létre egy új világrend – ahogyan a bérmunka egész rendszerének újragondolása nélkül sem. Tehát a kizsákmányolás kérdéseinek kitágítása a reproduktív tevékenységek irányába nem elegendő a szakszervezetek megújulásához. A szakszervezeteknek és a munkásalapú politizálás pártjainak valószínűleg fel kell adniuk a kapitalizmussal kapcsolatos reformista pozícióikat is.

Érdekes kontrasztot nyújt a Csurgó–Fabók-szöveghez képest Fülöp Nóra montázsa, aki arra vállalkozik, hogy hat kelet-európai szervezet példáján keresztül mutassa be a szolidáris gazdaság azon „első fecskéit”, amelyek éppen a szakszervezetek válsága kapcsán keletkező űrt kívánják beölteni a munkahelyeken. Mindazonáltal ez az írás (azt hiszem, szándékosan) nagymértékben kilóg a számból, hiszen még alapszinten sem tesz kísérletet arra, hogy elméleti keretbe foglalja a feltárt veszélyeket és kihívásokat, illetve leírja a sokszor nagyon is strukturálisnak tűnő erőforrás-hiányt és szervezeti megrekedtséget.

A Csurgó–Fabók-szerzőpáros által felvetett problémát igyekszik megválaszolni Sidó Zoltán is tanulmányában, amely azt a dilemmát veti fel, hogy

a szolidáris gazdaság megteremtése során „mit várhatnak” az új rendszerellenes mozgalmak az államtól?

„Ez egy meglehetősen kényes kérdés, ugyanis az államhatalomhoz való viszony a rendszerkritikus mozgalmak egyik kulcsproblémája volt mindig is. A dilemmát nagyon leegyszerűsítve a következőképpen lehet megfogalmazni: úgy tekintsünk-e az államhatalomra – illetve az azt megragadni képes pártpolitikára –, mint puszta eszközre, amely jó kezekben akár rendszerkritikus politikák megvalósítására is alkalmas lehet, vagy valójában az állam – és a pártpolitika – a fennálló rendszer szerves része, és ezért jellegéből fakadóan nem használható ténylegesen rendszerellenes célokra?” (222. o.)

A kérdéskör Magyarországon is felvetődött, mégpedig a 2019-es önkormányzati választások előtt. Sidó szövege ennek kontextusában is értelmezhető: az alternatív és civil kezdeményezések a kapitalista körülmények között nagyon nehezen tudnak lábra kapni és elterjedni, szükségük van egy olyan „külső támogatóra”, mint amit a bankok és kormányok jelentenek a piaci szereplők számára. Ez a szereplő lehet a helyi önkormányzat és a rendelkezésére álló apparátus. Amennyibene tehát „megfelelő” politikusok jutnak mandátumokhoz, azzal a szolidáris gazdaság saját politikai szárnnyal gazdagodik, a politika pedig eszközt kap a kezébe a választók eléréséhez és bevonásához. A szerző egyértelműen támogatja ezt a kapcsolódást és több modellt is bemutat, amelyek segítésével egy ilyen együttműködés hosszú távon a rendszerszintű változások irányába hathat.

Ismeretes, hogy az elmúlt egy évben az ellenzéki önkormányzatok több helyen igen erős kapcsolatot építettek ki a hazai alternatív baloldal képviselőivel és sokat intézményes keretek között is „befogadtak” a Fordulatban tárgyalt kezdeményezések, vagy azok ismertebb résztvevői közül. A személyes szimpátia és lelkesedés ezért sok tekintetben indokolt, hiszen a korábbi (a 2010 előtti) időszakban a rendszerkritikai baloldal, a feminista, zöld és antikapitalista szereplők „beemelésére” nem volt példa. Az akkori neoliberális nagypártok esetében nem is lehetett. Ennek a változásnak azonban talán korai még megvonni a mérlegét.

Sidó Zoltán elemzésének gyengesége ezért talán az, hogy „békaperspektívából” vizsgálja az alapkérdését – ami komoly mértékvesztéshez vezethet egy olyan dilemma esetében, amelyet általában (a tőle is megszokott) magas teoretikus szinten szoktak megközelíteni. Ennek köszönhető, hogy írása legtöbb helyén (bár vannak komoly kivételek) egyszerű operatív (és nem ideológiai, politikai, vagy kulturális) folyamatnak tekinti a nagy átalakulást:

„ami szerint a piaci vállalatok környezeti és társadalmi szempontból káros tevékenységeinek mozgalmi és állami eszközökkel való visszaszorítása, a kulcsfontosságú gazdasági szektorok állami kézbe vétele, valamint az így kialakított állami tulajdon zöld és demokratikus átszervezése kiemelt feladatnak tűnik, ha el akarjuk kerülni a klímakatasztrófát.” (240. o.)

Mindazonáltal tanulmányára is érvényes az, ami a lapszám legtöbb írásárára:

erejüket éppen elkötelezettségük, őszinte és provokatív kérdésfelvetésik, a mondandójukban való hit és a feltétlen gyakorlatorientáltság adja.

Címkép: Terence Faircloth – Wikimedia

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • A nagy átalakítás
    A szocialista (terv)gazdaság és a tőkés (piac)gazdaság szembeállításán generációk egész sora nőtt fel. E cikk megkérdőjelezi ezt a hidegháború politikai ideológ...
  • A közös pont: a hitelrendszer
    Meglepően kevés elemzés született eddig a tőkés és a szocialista gazdaságok legfontosabb eszközéről, a hitelről és a hitelintézmények hasonlóságáról. A japán pé...
  • Az új Piketty-könyv: „Tőke és ideológia”
    Thomas Piketty francia közgazdász 2013-as A Tőke a huszonegyedik században című könyvével vált világszerte ismertté. Ennek az volt a jelentősége, hogy visszahoz...
  • A tőke hatalmának furcsaságai
    Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a kapitalista termelés önellentmondásait és osztályszerkezetét? Ha korunk társadalmát és annak működését meg akarjuk érteni, a legm...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.