A rendszerváltással új típusú szegénység alakult ki, de egyenlőtlenség a Kádár-rendszerben is létezett, kutatása pedig számos politikai nehézségbe ütközött. Bizonyos előnyei mellett a kádári időszak működésmódját nem lehet, és nem is lenne érdemes visszaállítani, még ha a mai helyzet sok tekintetben rosszabb is az akkorinál.   

Ladányi János

I.

Az elmúlt évtizedekben meglehetősen eltérő kutatási területekkel foglalkoztam, de mindig az érdekelt, hogy a különböző típusú előnyök és hátrányok hogyan oszlanak el a társadalomban, melyek azok az intézmények és mechanizmusok, amelyek viszonylagos folytonosságot és stabilitást biztosítanak az egyenlőtlenségek újratermelődése számára, a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után is.

 Olyan szerencsés voltam, hogy szakszemináriumra – már ameddig  megengedték neki, hogy tanítson –­ Hegedüs Andráshoz jártam. A közgazdasági egyetemre iratkoztam be, de elsősorban Ferge Zsuzsa, Kemény István és Szelényi Iván hatására, akik nem tanítottak vagy nem taníthattak az egyetemen, elhatároztam, hogy szociológus leszek. Kutatásaik már egyetemista koromban rendkívül erős hatással voltak rám. Eleinte főleg Hegedüs revizionista marxizmusa, majd Ferge Zsuzsa társadalmi rétegződéssel foglalkozó kutatásai. Az egyetem elvégzése után, változatos politikai okok miatt,  mindenféle elhelyezkedési nehézségeim voltak. Először, Ferge Zsuzsa ajánlásával, rövid ideig a SZOT-hoz kerültem. Itt ismerkedtem meg Csanádi Gáborral, majd Szelényi Iván segítségével, szintén rövid ideig, az MTA Szociológiai Intézetéhez kerültem, azután vissza a közgazdasági egyetemre – közel negyven évre.

Szelényi Iván és Konrád György hatására először főleg az érdekelt, hogyan működnek valójában az úgynevezett béren kívüli juttatások. Különböző trükkökkel mindenféle egyenlőtlenségekkel kapcsolatos adatot próbáltam összeszedni, elsősorban az akkor még kiválóan működő KSH-ból, amelynek egyik-másik munkatársától igen sokat tanultam. Megvoltak náluk az adatok, de azokat általában aggregáltan publikálták. Részletes, dezaggregált adatokat kellett szereznem. Hogy egy egyszerű példát említsek: 1963-ban és 1967-ben készült az első két jövedelem-felvétel, aminél természetesen figyelembe vették a pénzbeli és természetbeni juttatásokat is. Részletesen  megvolt, társadalmi rétegek szerinti bontásban is, hogy  ki, milyen juttatást, milyen értékben vesz igénybe. Az adat úgy készült, hogy az igénybevétel gyakoriságát megszorozták azzal, hogy országos átlagban mennyibe kerül a kérdéses juttatás. Ez a módszer nem tudta mérni a minőségi különbséget, tehát például az egészségügyi támogatások között azt a minőségi különbséget sem mutatták ki ezek a számok, hogy valaki a kórházi ellátás során a zsúfolt balmazújvárosi kórház pótágyán fekszik-e, vagy a Kútvölgyi kórházban külön lakosztálya van. Ebből adódóan mindaz, amit a juttatások elosztásának egyenlőtlenségeiről mondani fogok, alsó becslésnek tekintendő.

Röviden összefoglalva, arra az eredményre jutottam, hogy

a szociális juttatások, amelyeknek a deklarált céloknak megfelelően a munka szerinti elosztásból adódó különbségeket csökkenteniük kellett volna, nemhogy nem csökkentették, hanem növelték a jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Ez az adatokra és tényekre támaszkodó megállapítás ideológiai tabukat sértett.

Az én kutatásomat – ami elvileg az összes társadalmi juttatás elosztásának hatását vizsgálta – megelőzte Szelényi és Konrád szegedi és pécsi lakótelep-vizsgálata, ami lényegében ugyanezt mutatta ki, és bár nehezen, de megjelenhetett a Valóság című folyóiratban. Többnyire nem munkásokat és parasztokat, hanem vezető állásúakat és értelmiségieket és azok gyermekeit találták az újonnan épült lakótelepi lakásokban.  Bár a párttollnokok semmilyen érvet nem tudtak ezekkel a tényekkel, majd később Szelényiék késleltetett urbanizációra vonatkozó – alapvető jelentőségű – megállapításaival szembeállítani, szörnyű ideológiai vita következett. A következmények ismertek, Szelényinek emigrálnia kellett, évekig nem is jöhetett haza. Egy idő után azonban az én cikkem is megjelenhetett a Valóságban, amely akkor a legrangosabbnak számító, nagy példányszámú folyóirat volt. Ráadásul a cikket igen sokan elolvasták, mert tudni lehetett, hogy „bajok vannak” vele.

Ezután az kezdett érdekelni, hogy a fogyasztóiár-rendszerbe beépített preferenciák és diszpreferenciák hogyan érvényesülnek. Ez egy meglehetősen bonyolult és időigényes kutatás volt, végül ennek is körülbelül ugyanaz lett az eredménye, mint amit a társadalmi juttatások elosztásával kapcsolatban kaptam. A fogyasztói árak értékarányoktól való eltérítése gazdasági szempontból hátrányos, annak csak szociális céllal van értelme, és csak akkor, ha ez az eltérítés a szegényeket, a sokgyerekeseket kevésbé szegénnyé, a gazdagokat kevésbé gazdaggá teszi (aminek elérésére viszont sokkal gazdaságosabb és egyszerűbb módszerek is vannak).

A Kádár-rendszerben működtetett fogyasztóiár-eltérítések rendszerének hatására a szegények még szegényebbé, a gazdagok még gazdagabbá váltak.

Emellett a rendszer – a faluról városba ingázó munkásokkal és a kettős jövedelműekkel szemben – valamelyest preferálta a városi munkásokat is. Például az alapélelmiszerek – így a hús- és húskészítmények is – közül sok erősen dotált volt, de ilyesmit csak a nagyvárosokban, főleg Budapesten lehetett kapni, már a főváros környékén sem. „A falusiak úgyis csirkét meg disznót tartanak” – mondták a Tervhivatalban. Ezt a cikket sem volt könnyű publikálni. Csikós-Nagy Bélának, az Országos Anyag- és Árhivatal nagyhatalmú elnökének még megjelenés előtt elküldték a cikket, aki sietve kiadta néhány munkatársának, hogy ellenőrizzék az adatokat. Éjt nappallá téve kutatták azt, amin én egy zsebkalkulátorral majdnem fél évig dolgoztam, majd jelentették a főnöknek, hogy minden rendben van. „Én mindig mondtam, hogy ez így van” – volt állítólag Csikós-Nagy reakciója. Végül a Valóság ezt a cikket is – egyetlen szó változtatás nélkül – megjelentette. Valószínűleg az is sokat számított, hogy Huszár Tibor – legalábbis az én irományaimmal kapcsolatban – kiváló cenzor volt.

     Szegényekkel és cigányokkal elsősorban Kemény István hatására kezdtem el foglalkozni. Neki – és később Solt Ottiliának –  köszönhetem, hogy a társadalomstatisztikai vizsgálódásokat rendszerint igyekeztem intenzív terepmunkával kiegészíteni.

Az iskolakutatásba részben Ferge Zsuzsa, részben a véletlenek hatására keveredtem. Eleinte  – Csanádi Gábortól eltérően, aki akkor az Oktatási Minisztériumban dolgozott – nem nagyon érdekelt a dolog. Mi telepi munkások körében akartunk kutatni, volt is egy félig kész kérdőíves-interjús adatfelvételünk, amit a pestlőrinci Állami Telep – ennek a helyén áll ma a Havanna utcai lakótelep – szegényei körében folytattunk. De a Kemény István által kezdeményezett nagy munkásosztály-kutatást, aminek a mi kutatásunk csak egy kis része lett volna, a pártközpont betiltotta. Aztán, történetesen az MTA Pedagógiai Kutató Csoportjától, az azóta elhunyt Veres Judit jóvoltából, mégiscsak akadt egy kis kutatási pénz. Az egész csak akkor kezdett engem érdekelni, amikor

a kezünkbe került egy, a minisztérium által publikált adat, ami azt mutatta, hogy a kisegítő iskolába járó gyerekek 98 százaléka fizikai dolgozók gyermeke.

Megdöbbentünk, vajon mi lehet ennek az oka? Aztán – Gerő Zsuzsa, az azóta szintén elhunyt kiváló pszichológus nagyon értékes közreműködésével – elvégeztük a fellelhető áthelyezési dokumentumok másodlagos feldolgozását és a gyerekek nyomon követését a kisegítő iskolában. Amikor már végkép nem volt semmi kutatási pénzünk, Vitányi Ivántól kaptunk segítséget a kutatás befejezéséhez, mint abban az időben oly sok mindenki.

Arra jutottunk, hogy az akkor kisegítő iskolának nevezett intézménybe járó gyerekek kétharmada se nem értelmi fogyatékos, se nem súlyos magatartási problémás, hanem csak szegény vagy roma, vagy mindkettő.

Ebből lett aztán az igazán nagy  botrány. A kutatás eredményeit összegző kis könyvet – volt, amikor Aczél György személyes utasítására – évekig sehol sem akarták kiadni, a bértollnokok beindultak, én meg komolyan gondolkodtam azon, hogy elhagyom az országot. Erre abban az időben –  miután a helyzetük itthon teljesen ellehetetlenült – többen is rákényszerültek, Szelényi Iván mellett például Kemény István is. A Kádár-rendszer megítélésének mérlegelésekor ezt sem szabad elfelejteni.

    De aztán, bizonyos idő elteltével, a könyv lényegét összefoglaló két cikkünk, ismét csak a Valóságban, megjelenhetett. Ezt is sokan olvasták, nyilván azért is, mert – hiszen mi akkor még nagyon fiatalok és csaknem ismeretlenek voltunk – „balhé” volt körülötte.

Jóval később, még a könyvet is kiadták a Magvetőnél, Szelekció az általános iskolában volt a címe. A könyvben bemutattuk az általános iskolai hierarchiát, tetején a tagozatos osztályokkal, utánuk jöttek a normál osztályok, majd a korrekciós osztályok, legalul pedig a kisegítő iskolák. Ez ma is körülbelül így néz ki, csak az elnevezések változtak. A mintánkba került kisegítő iskolás gyerekeket aztán húsz évvel később nyomon követtük, és azt találtuk, hogy sokan szép iskolai karriert futottak be, holott a kisegítő iskola definíciószerűen azt jelentette, hogy ezek a gyerekek akárhány év alatt, semmilyen módszerrel nem tudnák elsajátítani az általános iskolai tananyagot. Ehhez képest később sokan szakmát is tanultak, volt, aki még le is érettségizett, katonák lettek, családot alapítottak – csak éppen iskolába nem járhattak a többiekkel együtt. Fájdalmas stigmaként élték meg a kisegítő iskolát. Ferge Zsuzsa, aki korábban hasonló eredményeket kapott, az iskolai szelekciót úgy értelmezte, hogy az általános iskolák a középiskolai és az egyetemi korai és alig korrigálható „visszaháramló  hatása” miatt olyanok, amilyenek. Mi meg lényegében azt mondtuk, hogy

azért ilyen a magyar iskolarendszer, mert ilyen a magyar  társadalom.

Hozzá kell tennünk, hogy az egykori burkolt általános iskolai szelekció – ami fokozatosan nyílt diszkriminációivá nőtte ki magát – terén

a helyzet ma rosszabb, mint akkor volt.

     Ezután Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének leírására irányuló, alapvetően módszertani jellegű kutatással foglakoztunk Csanádi Gáborral közösen. Ebből adódott az ötlete a lakóhelyi szegregációval foglalkozó kutatásaimnak, amelyeket még a rendszerváltás előtt évekig végeztem. Először azt mutattam ki, hogy

az államszocializmus körülményei között is létezik lakóhelyi szegregáció,

amiről a területi kutatásokkal foglalkozó szakma eleinte hallani sem akart. Addigra már rendelkeztem némi amerikai kutatási tapasztalattal is ebben a témában, ami sokat segített. Amikor például a magyar fővárost a közös történelem, sőt az igen hasonló építési szabályzat miatt is a legjobb összehasonlítást kínáló Béccsel vetettem egybe, azt az eredményt kaptam, hogy a két főváros a két világháború között hasonló mértékben volt szegregált, azonban az 1950-es évek után Budapest valamelyest elhúzott. A késői Kádár-rendszerben a magyar főváros már körülbelül annyira volt szegregált, mint azok a nyugati nagyvárosok, amelyekben rövidebb-hosszabb ideig szociáldemokrata vezetés volt.[i] A magántulajdonú lakások jelentős részének államosítása és a telekár szabályozó szerepének kikapcsolása nemcsak azt eredményezte, hogy évtizedekig szisztematikusan kevesebb lakás épült, és elhanyagolták a meglevő lakásállományt, hanem azt is, hogy

a lakóhelyi szegregáció valamelyest még növekedett is a nyugat-európai nagyvárosok többségéhez képest.

A teljesen zárt „káderdűlőket” és a „sorompós utcákat” még az 1950-es években alakították ki, a hatalmas, homogén „zöldövezeti, társasházas” övezet pedig jórészt a késői kádári rendszer terméke. A legkelendőbb hiánycikkekhez, például a személyautóhoz való kiemelt ellátás szintén államszocialista  termék. Mint ahogyan a pesti belvárost körülvevő, szintén hatalmas és egyre homogénebbé váló belső pesti etnikai slum is, ahová eleinte a hatóságok a cigány családokat költöztették, és ami egy idő után bizonyos mértékig öngerjesztő folyamattá válva, etnikai gettó kialakulásához vezetett.

II.

Összefoglalva az eddigieket, a Kádár-rendszer szociálpolitikájának meghatározó elemei – a pénzbeli és természetbeni társadalmi juttatások elosztása, a fogyasztóiár-támogatás működése, az általános iskolai rendszer és az egyetemi hallgatók társadalmi összetételét szabályozó adminisztratív intézkedések, az újonnan épült, főleg lakótelepi lakások elosztása, az állami tulajdonban levő bérlakások zömének teljes leromlása és az etnikai lakóhelyi szegregációt drasztikusan felerősítő lakáskiutalások gyakorlata –

antiszociális szociálpolitika

kialakulásához vezettek.

Ezt nemcsak nem lehetséges, de nem is lenne érdemes visszaállítani. Nem szociálpolitika volt ez, hanem túlméretezett kollektív fogyasztás. Nem „koraszülött jóléti állam” – mint ezt az általam nagyra becsült Kornai János mondta –, hanem olyan állam, amelyben a modern szociálpolitikát még ezután kellett volna megteremteni.

Ferge Zsuzsa állításával szemben  már akkor sem érvényesült univerzális szociálpolitika, sőt negatív redisztribúció működött.

     Különösen tarthatatlanná vált az univerzálisnak hirdetett szociálpolitika azért, mert – a harmadik ipari forradalomnak hívott hatalmas gazdasági-társadalmi átalakulás következtében – nálunk sokkal gazdagabb és modernebb szociálpolitikai rendszerrel rendelkező országokban is súlyos problémák keletkeztek az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől kezdve. Ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliség, korábban megbecsült és jól fizető szakmák – mint például a bányászat és a kohászat – váltak teljesen értéktelenné, korábban prosperáló régiók – mint amilyen az észak-amerikai keleti part és a közép-nyugati iparvidék, a német Ruhr-vidék, vagy a közép-angliai iparvidék – indultak gyors hanyatlásnak. Ezt a válságot akarták a szocialista országok vezetői a „létező szocializmus” határainál feltartóztatni. Ha feltartóztatni nem is, de néhány évvel késleltetni azért tudták. Ennek azonban rettenetesen magas ára volt; a legtöbb olyan államszocialista országban, ahol nem vettek fel nyugati hiteleket, súlyosbodott az áruhiány, azokban az országokban pedig – mint Magyarországon és Romániában –, ahol időről-időre hiteleket vettek fel, hatalmas adósságok keletkeztek. A legrosszabb a helyzet Romániában volt, mert ők először felvettek hiteleket, majd mindenáron vissza akarták fizetni azokat.

Nyilvánvaló, hogy a túlméretezett kollektív fogyasztás rendszere már nem volt tovább fenntartható. Ugyanakkor óriási dolognak,

igazi értéknek tartom azt, hogy a Kádár-korszakban az embereknek nem kellett alapélelmiszerekért való sorban állással tölteni a fél életüket.

Nem hiszem, hogy a rettenetes sorban állások, feketézések, áram- és vízelzárások, fűtetlen lakások rendszere kevésbé káros megoldás lett volna, mint az, ami a Kádár-rendszer legutolsó időszakára volt jellemző. Azt sem hiszem, hogy súlyos eladósodásunk elsősorban erre, és nem sok más egyéb tényezőre lett volna visszavezethető.

     A rendszerváltásnak nevezett fordulat utáni szociálpolitika elemzésekor sokkal könnyebb a helyzetem, mint a Kádár-rendszer vizsgálatakor. Magyarországon a rendszerváltás azt jelentette, hogy a körülbelül legélhetőbb államszocializmusból mentünk át a – legalábbis az Európai Unióban – legpocsékabb kapitalizmusba.

Ma senkinek sincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy itt és most valamiféle szociálpolitika kialakítására törekednének a hatalom birtokosai.

Közhelynek számít, hogy a szociális juttatások elosztásánál jól látható, erőteljes negatív redisztribúció érvényesül, szociálpolitika helyett pedig valami teljesen ötletszerű és a középosztálynak kedvező, de mindenkor a politikának alárendelt és feltűnően sikertelen „családpolitika” folyik.

Azonban a bajok nem az Orbán-kormányok alatt kezdődtek.

A magyar politikusoknak – pártállástól szinte függetlenül – már a rendszerváltást megelőző néhány évben is sokkal több „jó ötletük” volt a meglévő szociálpolitikai intézmények felszámolására, mint a megmentésükre vagy a továbbfejlesztésükre, új típusú szociálpolitika kialakítására. A rendszerváltás a magyar szociálpolitikát különben is felkészületlenül érte. Egyebek mellett nem állt rendelkezésre megfelelő hajléktalan-ellátó, vagy munkanélküli-ellátó rendszer. Ehhez jött egyes közgazdászoknak az az ötlete, hogy nyugodtan hagyni kell, hogy minél gyorsabban lemenjen a válság, utána úgyis jön a felemelkedés, megszűnik, legalábbis erősen csökken a munkanélküliség. Nem kell félni az egyenlőtlenségek radikális növekedésétől sem, hiszen a gazdagság „lecsorog” a társadalom legtetejéről.

     A dolgok a legkevésbé sem így alakultak.

A munkanélküliség aránya a vártnál sokkal magasabb, a szegénység az elképzeltnél sokkal kiterjedtebb és mélyebb lett.

Ez részben a privatizáció során követett gyakorlatnak tulajdonítható. Nem volt a legjobb ötlet akkor eladni, amikor válság a legmélyebb volt, és minden kelet-európai ország eladni akart. Ez tévedés, a sokkterápiával kapcsolatos ideológiák merev követése volt. Mindegyik  ország másként  csinálta az állami tulajdon értékesítését, de olyan elhibázottan, mint a „piaci reformokban már évek óta élenjáró magyarok”, egyik ország sem. Nálunk sikeresebben csinálták a csehek, a szlovénok, a szlovákok, de még a románok is. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert

a munkanélküliség és a szegénység növekedése szükségszerű volt, de hogy ekkora és ennyire tartós legyen, ilyen szörnyű hatásokkal, az bizony egyáltalán nem volt szükségszerű.

      Egyébként ez már annak idején is látható volt. Szelényi Ivánnal közösen meg külön-külön is rengeteget írtunk erről. Julius Wilson nyomán underclassnak neveztük ezen átrétegződési folyamat elsőszámú veszteseit. Ebből is balhé lett, de ez inkább már csak bohózat volt. A finnyás ellenzők azzal érveltek, hogy az underclass fogalomnak a szegénység kultúrája értelmében való használata az áldozatokat teszi felelőssé helyzetük kedvezőtlen alakulásáért. Mi meg, egyre reménytelenebbül, azt hangsúlyoztuk, hogy mi mindig strukturális értelemben használtuk ezt a fogalmat. A technológiaváltás, a munkanélküliség, az alacsony iskolai végzettség, a lakóhely jellege és hasonlók, amiket mi használtunk, igazi strukturális változók. Aztán meg azt gondoltuk, terminológiai vitákba nincs sok értelme belemenni, az a lényeg, hogy

a korábbihoz képest új típusú szegénység alakult ki, amit újfajta módszerekkel kellene kezelni.

Underclass helyett elkezdtünk „tartós mélyszegénységről, tartós munkanélküliségről, tartós kirekesztettségről, mindezek etnikai hátrányokkal való összefonódásáról és generációk közötti átörökléséről” írni és beszélni, ami a lényeget tekintve ugyanaz, de legalább igen rövid és frappáns kategória.

     A legszegényebb vidékeken már a harmadik-negyedik generáció nő fel úgy, hogy nincs emberi megélhetést biztosító munkája. Ennek meghaladása nem megy anélkül, hogy legalább a témával foglalkozó szakembereknek ne sikerüljön megállapodni abban, hogy kik is, és körülbelül mennyien vannak a leginkább rászorulók. De anélkül sem, hogy a politikusok rádöbbennének arra, hogy valamit mégiscsak kellene ezzel a problémával csinálni, ahelyett, hogy a választókat a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok ellen hergelik. De ettől a felismeréstől ma távolabb vagyunk, mint a rendszerváltáskor voltunk.                                                     

A Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület Történeti műhelye rendezvényén, 2020. február 13-án elhangzott előadás szerkesztett és kiegészített változata.

[i] Erről Ladányi János akkoriban így írt: „…a város- és lakásgazdálkodás szocializmusban kialakult módja – legalábbis Budapesten – nem járt olyan eredménnyel, hogy számottevően csökkent volna a különböző társadalmi csoportok térbeni elkülönülésének mértéke, vagy hogy ez a csökkenés lényegesen számottevőbb lenne, mint amekkora a város- és lakásgazdálkodás rendszerének alapvető átalakulása nélkül is valószínűleg bekövetkezett volna”. – A szerkesztő megjegyzése.

Címfotó: Fortepan – Adományozó: Umann Kornél

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Etnikai egyenlőtlenségek Magyarországon
    Az Új Egyenlőség magazin és a Friedrich Ebert Stiftung Budapest az őszi szezonban közbeszélgetés-sorozatot indított a magyarországi egyenlőtlenségekről, azok os...
  • Globális függőségek, lokális osztályharc
    Recenzió Éber Márk Áron A csepp – A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvéről (Budapest: Napvilág Kiadó, 2020) Egy olyan országban,...
  • A tőke hatalmának furcsaságai
    Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a kapitalista termelés önellentmondásait és osztályszerkezetét? Ha korunk társadalmát és annak működését meg akarjuk érteni, a legm...
  • Osztályegyenlőtlenségek Magyarországon
    Az Új Egyenlőség magazin és a Friedrich Ebert Stiftung Budapest az őszi szezonban közbeszélgetés-sorozatot indított a magyarországi egyenlőtlenségekről: azok os...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.