Vajon inkább integrálódik, vagy inkább szétesik a magyar társadalom? Mi olvasható ki válaszként a kérdéssel foglalkozó kötetből? Milyen tudati munkát kell elvégeznünk ahhoz, hogy egy méltányosabb és egyenlőbb társadalomban élhessünk a társadalmi polarizáció, az önkormányzatok leépítése és a munkaerőpiaci átalakulás ellenére?

Szabó Attila

Tavaly év végén jelent meg Kovách Imre szerkesztésében egy, a magyar társadalom integrációs mechanizmusait feldolgozó kötet Integrációs mechanizmusok a magyar társadalomban címmel (Budapest: MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Argumentum Kiadó, 2020.). Az elmúlt körülbelül tíz év társadalmi mechanizmusait vizsgáló munkákról több recenzió készült (például itt és itt), és a szerkesztővel is számtalan interjú látott napvilágot a kötetben szereplő kutatásokról (például itt és itt). Mindennek ellenére az integrációs mechanizmusokról szóló kötetből kiemelhető néhány olyan megállapítást, ami hozzáad a közös gondolkodáshoz.

Hiánypótló munka

A TÁRKI Társadalmi Riport sorozatán kívül kevés olyan szociológiai munka készül Magyarországon, ami számokkal, nagyobb volumenű survey-vizsgálatokkal segíthet a társadalom működésének megértésében. Ez nemcsak a szociológusok számára sajnálatos, hanem minden olyan ember számára is, aki valamelyest tárgyilagosan, adatalapon szeretné látni, hol és milyen problémák vannak jelen az országban. A Kovách Imre szerkesztette kötetben olvasható kutatások segíthetnek ebben. A kötet sokrétű, itt és most nem cél minden tanulmány ismertetése, ehelyett csak néhány, a magyar társadalom jövője szempontjából fontos gondolatot vetek fel. Ezzel összhangban nem is hivatkozom majd egyes tanulmányokra, mert a felvetéseim nem szorosan azokhoz, hanem a kötethez és még inkább az abban vizsgált témákhoz kapcsolódnak.

Társadalmi egyenlőtlenségek és társadalmi integráció – Münchausen báró a mocsárban

A mű legjelentősebb teljesítménye talán annak vizsgálata és megértése, hogy kik azok, akik politikailag aktívak a magyar társadalomban, és kik azok, akik a közügyekbe való beleszólás tekintetében partvonalra szorultak. Az egyik legérdekesebb megállapítás, hogy a vállalkozók 2018-ra aktívabbá váltak a vezető pozíciókban lévőknél és értelmiségieknél, és bár fontos lenne látni ennek okait is, ezt a kutatás sajnos nem vizsgálta. A kutatók nem bocsátkoznak feltételezésekbe, de talán mi megtehetjük:

az értelmiségi szakmák és a vezetői pozíciók a NER-ben nem képesek függetlenséget biztosítani, márpedig nehéz úgy aktívnak lenni, hogy közben valós vagy vélt elvárásoknak kell megfelelni.

Sokkal fontosabb kérdés azonban, hogy ez a jelenség vajon előrébb viheti-e a társadalmat. A vállalkozói lét nemcsak függetlenebb, mint az értelmiségi, de sokkal gyakorlatiasabb is. Talán másféle, talán jobban működő megoldásokat találhat a társadalmi problémákra egy gyakorlatorientált vállalkozó, mint mások. Persze a vállalkozó sem teljesen független, hiszen bármikor a hatóságok látóterébe kerülhet a tevékenysége, és tény az is, hogy a gyakorlati cselekvés az elméleti, távlatos megfontolások nélkül lehet akár rövidlátó is.

Összességében azonban e váltás felfrissülést hozhat a magyar közösségek életébe. Nem feltétlenül baj, ha nem iskolaigazgatók, hanem a helyi vállalkozók alakítják az önkormányzati politikát, ebből még jól is kijöhetnek a közösségeink. Nem beszélve arról, hogy a sikeres vállalkozók nemcsak szimbolikusan tudnak támogatni egy-egy közösséget, hanem befektetéseikkel és felajánlásaikkal is.

Aggasztó viszont, hogy a jelenlegi vállalkozóink a munkanélküliek, a betanított munkások és segédmunkások után a leginkább hajlamosak a normaszegésre. Ezt a kutatók úgy vizsgálták, hogy megkérdezték őket, hajlandóak lennének-e pénzt adni a rendőrnek, hogy elkerüljék a büntetést; szoktak-e közterületen szemetelni; elfogadhatónak tartják-e, ha valaki nem kér számlát annak érdekében, hogy kevesebbet kelljen fizetnie; megtartanák-e a rosszul számolt visszajárót.

Nem meglepő, hogy a vizsgálódás alapján a nyugdíjasok a leginkább normakövetők.

Az azonban veszélyeket rejt magában, hogy az egyébként inkább normakövető értelmiségiek helyett a normaszegésre inkább hajlamos vállalkozók váltak politikailag a leginkább aktívvá.

Egy másik különösen aggasztó folyamat, hogy ugyan a munkanélküliek aránya csökkent a magyar társadalomban, azonban még inkább kirekesztetté váltak. 2015-ről 2018-ra nőtt szubjektív kirekesztettség-érzésük, politikailag a korábbinál is passzívabbak lettek, személyközi viszonyaik pedig tovább szűkültek.

Az összkép is riasztó: a magyar társadalom csoportjai magukba zárkóznak, és egyelőre nem látszik e folyamat vége. Lehetőségeink viszont végtelenek: a feladat azok bevonása közösségi ügyeinkbe, akik kiszorultak onnan. Fontos, hogy a vállalkozók és értelmiségiek képesek legyenek a (helyi) politikai élet nyitottabbá tételére, mert ha zárványok képződnek a társadalomban, akkor a minőségi közösségi élet elérhetetlenné válik, sőt, szélsőséges esetben a társadalmi béke is veszélybe kerülhet. Nem lehet úgy megszervezni a közös ügyeinket a parkolástól az adózásig, hogy emberek nincsenek aktívan bevonva azok megvitatásába. Ha csak a mélyben forrnak az indulatok, abból gyakran van kirakat bedobás és bűnözés.

A kötet nemcsak rámutat, de magyarázatot is ad e folyamatokra. Jürgen Habermasra támaszkodva érthetjük meg, hogy a magyar társadalom politikai szereplői miért törekszenek a társadalmi szerkezet befolyásolására, illetve ha nem is törekszenek erre, cselekedeteik miért vezetnek szükségszerűen ehhez. Az erőforrások elosztása a gazdaság- és társadalompolitikában, a politikai kommunikáció és a bizalmi hálózatoknak nevezett kapcsolati háló fenntartása, működtetése a politika lényege, márpedig ezek jellemzően a társadalmat megosztó mechanizmusokként működnek.

Nem véletlen tehát a társadalmi zárványok fent jelzett kialakulása, a politika kényszeríti ugyanis ebbe a helyzetbe a társadalmat.

Arról is olvashatunk, hogy a társadalom, a hétköznapi élet világa képes lehet befolyásolni a politikát. A civil nyomás elérheti, hogy a politika ne akarjon megosztó lenni, ám ehhez az kell, hogy minél többen megérezzék, hosszú távon mindannyian rosszabbul járunk a politikai mozgások kontrollállatlanságával és a zárványok kialakulásával.

Igen ám, de csak akkor lehetséges, hogy ezt tömegek értsék, ha a társadalom inkább racionális, nem pedig tekintélyelvű, mutat rá a kötet. Ha egy politikus hatalma, karizmája, tekintélye oly mértékben lenyűgözi a szavazókat, hogy azok nem kezdik el az őket körülvevő világot racionálisan vizsgálni, akkor nem lesz választói kényszer a megosztással szemben. A kutatók szerint a magyar társadalom értékrendje inkább tekintélyelvű, mint racionális, ez vezet ahhoz, hogy a politika szigeteket képez a társadalmon belül.

Az egyik tanulmány részletesen bemutatja azt is, hogyan ment végbe ez a folyamat az elmúlt tíz évben Magyarországon. Hiába nőtt bizonyos szempontból a civil szervezeti részvétel, alapvetően a civil és egyházi szervezetek működését is uralja a politika. Fontos eszközzé vált a Fidesz számára a lokális beágyazottság, és ez meg is látszik abban, hogy a helyi fókuszú civil szervezetek tagsága arányaiban és mélységében is közel került a kormánypártokhoz.

Mindezek a folyamatok mára oda vezettek, hogy a társadalom egyre kisebb része érdeklődik a politika iránt. Egyre kevesebbet beszélgetünk róla a munkatársakkal, a szomszédokkal és a barátokkal. A politizálás elsődleges terepe a család maradt, de még ebben a körben is visszaszorult azoknak az aránya, akik kifejezetten gyakran vitatkoznak közös ügyeinkről. Mondhatnánk persze, hogy nem baj, ha nem a politika uralja a magánéletet, de sajnos inkább arról van szó, hogy nem látjuk értelmét ilyen témákról beszélgetni, mert mostanra minden közéleti kérdést „pártszemüvegen” át vagyunk csak képesek vizsgálni. Így pedig, mint azt a számok is mutatják, nem lehet diskurzust folytatni.

2010-ben még csak a magyarok 14%-a nem beszélgetett soha senkivel politikáról, 2018-ban már 22% ez az arány. A kötet legfontosabb tanulsága, hogy ez nem véletlen. Ez volt a politikai szereplők célja, hisz csak a megosztottság, a zárványossá vált társadalom képes biztosítani a hatalom zavartalan birtoklását.

Ebből a mocsárból kell kihúznia magát a magyar társadalomnak.

Elengedhetetlen, hogy minél többen vegyék le a pártszemüveget, és hogy a felmerülő kérdésekre racionálisan tekintsenek. Jó-e a ligetprojekt? Kell-e a Fudan Egyetem? Szükség van-e Paks 2-re? Mind-mind olyan kérdések, amelyekről hosszabban, részletekbe menően lehetne és kellene beszélgetni, ám ehelyett a legtöbben pártállásuk szerint döntenek, vagy egész egyszerűen kimaradnak a közös gondolkodásból. Pedig ezek a kérdések egységekre bonthatók, és a lebontott kérdések megválaszolhatók. Persze, ezek helyett a párthűség képes identitást biztosítani. De vajon azzal nyerünk-e bármit is hosszú távon?

Azt is bemutatja a kötet, hogy a jóléti transzferek hogyan lettek átcsoportosítva a NER elmúlt tíz évében. A jelenséget sokan sokféleképpen leírták már, ezeket a leírásokat dolgozza fel a tanulmány. A következtetés ismert: a NER a jóléti rendszereket jellemzően a felsőbb jövedelmi csoportok felé irányítja, a leszakadók számára a társadalompolitika nem képes esélyt adni a mobilitásra sem egy generáción belül, sem pedig a generációk között. Az eredmény: tovább erősödik a társadalom szétszakítottsága. Mint láttuk, ez nem esetleges, hanem tudatos a politikát megalkotók részéről.

Ráadásul az alaposan megvizsgált újraelosztási mechanizmusok közül egy nagyon jelentőset ki is hagynak az elemzések. Az Államadósság Kezelő Központ 2021 tavaszi adatai szerint már 9428 milliárd forint értékű állampapír van a háztartások kezében. Egy év alatt több mint 1000 milliárd forint a gyarapodás. Ennek a 9428 milliárd forintnak az átlagosan 4%-osra becsülhető kamata majd 380 milliárd forint. Ez a kamatbevétel a háztartások felső egy-két tizedénél jelentkezik minden évben, és 74-75 milliárd forinttal több, mint amit a költségvetésből összesen családi pótlékra szánunk. Azaz, az állam által a gazdagabb háztartások felé kifizetett transzferek még a kötetben bemutatottnál is igazságtalanabbak.

Merthogy ez szintén társadalompolitika: az állam arra fordít a közösből, hogy az eleve nagyobb megtakarításokkal rendelkezők pénztárcáját még vastagabbá tegye.

Nagyon fontos az is, hogy a szerzők rámutatnak, hogy a főként EU-s finanszírozású projektek ugyan komoly pénzt hoztak a magyar gazdaságba, de egyáltalán nem tudták csökkenteni a területi és társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek okait abban kereshetjük, hogy alapvetően a projektek is politikai beavatkozásokként működnek Magyarországon. Ahogyan a kutatók fogalmaznak: a projektek kiírásvezéreltek, nem pedig szükségletalapúak.

Emellett jelentős torzító tényezőként működik a forrásokra rátelepülő úgynevezett projektosztály: tanácsadók, döntéshozók, ellenőrök, szakértők, pályázatírók. Mind-mind az egyenlőtlenségek csökkentése elől vonják el a forrásokat pusztán azzal, hogy e projektekből bért, megbízási díjat, tanácsadói díjat kapnak. Az elemzők szerint általánosnak tekinthető, hogy az eredeti projektcélokra az arra szánt büdzsé mindössze 40%-a hasznosul, de vannak olyan esetek, ahol csupán 20-30%.

Nyilvánvaló, hogy a maradék 60-70-80%-ot lefölöző projektosztály tagjai nem azok, akik rászorulnának az esélykiegyenlítésre.

Az állam és a politika tehát rendkívül sokat tesz azért, hogy ne kapcsolódjunk egymáshoz, valamint azért, hogy ne tudjunk racionális szempontok szerint minél szélesebb körben beszélgetni a mindannyiunkat érintő ügyekről. Ráadásul az elosztási egyenlőtlenségek bebetonozásával és felerősítésével tovább súlyosbítja a megosztottságot.

Ez a kötet azonban épp annak lehet a legerősebb jele, hogy a társadalom eszmél. Talán kezdjük már átlátni, hogy ezek a folyamatok a minőségi élet ellen hatnak. Ha nem tudunk a városi piacon bárkivel észszerű keretek között arról beszélgetni, hogy jó dolog-e egy bringasáv, vagy hogy tényleg a főtér térkövezése volt-e a legsürgetőbb feladat, akkor nem tudunk jó életet élni. Most már talán kezdjük látni ennek okait és összetett rendszerét.

A feladat a civil, politikán kívüli világ számára, hogy alternatívákat kínáljon, és megvédje azokat, akiket partvonalra igyekeznek szorítani pusztán azért, mert szembehelyezkednek a politika logikájával.

Önkormányzás és szabadság

A kötet fontos megállapítása, hogy a megyei önkormányzatok gyakorlatilag fantommá váltak, így pedig képtelenek a területi integrációra. A kis falvak magukra maradnak a megyék nélkül, és nem képes létrejönni olyan szerveződés, ami csökkenthetné a települési lejtő egyenlőtlenségeit.

A megyei önkormányzatok 2010-et követő leépítése ezen túl azért is fájó, mert a megyék a magyar történelemben mindig is az uralkodóval, a központi állammal szemben képviselték a szabadságot. Persze e feladatkört az államszocializmus évtizedei alatt és után már nem voltak képesek betölteni, pedig a rendszerváltást követően az esély meglett volna arra, hogy a megyék a településeket összefogó közigazgatási egységekként képesek legyenek az önkormányzásra a központi hatalommal szemben.

A települési önkormányzatok még megmaradtak, bár tudjuk, hogy a települési önkormányzatiság is komoly sebeket kapott az elmúlt években. Pedig, ahogyan a kötet is rámutat, ezen a szinten a társadalom integrációs mechanizmusai közvetlenebb módon képesek kifejteni hatásaikat, mint nagyobb léptékekben. A politikai részvétel lehetőségei itt tágabbak, az állampolgárok jobban informáltak. A helyi civil szervezetek sokkal közelebb vannak az önkormányzati döntéshozatalhoz, mint országosan, és a civilek mellett további szerveződésekkel is könnyebben jönnek létre hálózatok, együttműködések. Nagy lehetőség rejlik tehát a helyi szintű állampolgári részvételben.

Számtalan, az embereket közvetlenül érintő közügy dől el ezen a szinten, és igen hamar képesek megszületni azok a kritikus méretű szerveződések, amelyek befolyással bírnak a helyi döntésekre. Ez lenne az állampolgári, civil és vállalkozói részvétel természetes terepe. Azonban, ahogyan azt a tanulmányokból is megtudhatjuk, az önkormányzati kompetenciák beszűkültek, a forrásaik radikálisan csökkentek, és a helyi politikai elitek is kontraszelektálttá váltak. Mindez együttesen gyakorlatilag ellehetetleníti, hogy az állampolgári részvétel és a civil hálózatok konstruktívan épülhessenek be az önkormányzásba.

A falvakban különösen rossz a helyzet. Ezek nagy többségében egyáltalán nem termelődött ki erős és aktív civil réteg, így az itt élők nem önkormányozzák magukat, hanem vezetőiknek alárendelve élnek.

A nagyobb településeken is jellemző ez, de az ott jelen lévő civil aktivizmus képes legalább ellenállások és ellenpólusok kialakítására. Az erősebb civil hálóval bíró településeken gyakoriak a nem kívánt beruházások elleni tiltakozások, a fellépések a természeti környezet megvédése érdekében, valamint az iskola- és kórházbezárások elleni akciók. Ezek a legtöbb esetben azonban nem az önkormányzásba becsatornázott civil, érdekérvényesítő lépések, hanem tiltakozások az önkormányzat lépései vagy mulasztásai ellen.

A kötet egyik tanulmánya részletesen ki is fejti, miért lenne jó az erős civil szektor akár ezen az önkormányzati, akár országos szinten. A civil szervezetek jellemzően egyesületi, alapítványi formában működnek, így pedig szervezetileg demokratikusak, és az ebből fakadó működésükkel demokratizáló hatással bírnak a politikai és a gazdasági szférára is. Emellett segítik a demokratikus értékek társadalmi beágyazódását, és integrációs szerepük révén a tevékenységi körükben gyakran átfedést biztosítanak a társadalom különböző rétegei, osztályai között. Azaz, Habermassal szólva, az „életvilágot” képviselik a „rendszerrel” szemben.

A civil társadalmat feltáró kutatók az értékelésben külön hangsúlyt helyeztek arra, hogy az állam vagy a kormányzat által létrehozott és fenntartott álcivil szervezeteket leválasszák a valódi civil szervezetekről. A valódi civileknek óriási lehetőségeik vannak arra, hogy az állampolgárokkal közvetlenebb kapcsolatba kerüljenek, és így megerősödve, gyarapodva próbáljanak hatni az államra és az önkormányzatokra.

Az önkormányzatok sikerességének mércéje az elmúlt évtizedben – ahogyan a kutatók felidézik – arra korlátozódott, hogy hány embert tud a közfoglalkoztatásba beszervezni. Pedig a meglévő helyi vállalkozások számára is fontos lenne egy hatékony és erős önkormányzás.

A kutatók rá tudnak ugyan mutatni olyan jó gyakorlatokra, amelyek az önkormányzatok és a vállalkozások együttműködését segítik, és ezzel fejlesztik a helyi gazdaságot, összességében azonban mégis az látszik, hogy a helyi elitek mind politikai, mind gazdasági szempontból az állampolgárok passziválásában, demobilizációjában érdekeltek.

A kötetben több helyen is előkerülő, lokálisan integráltaknak nevezett társadalmi csoport sikere önkormányzati szinten egyértelmű, ami egy fontos és pozitív jelenség. Ők azok a fontos pozícióban lévő személyek, akik alakítják a helyi politikát: polgármesterek, helyi vállalkozók, pályázatokat nyerő helyi intézmények vezetői, befolyásos lelkészek stb. Ez a vékony réteg (a kutatások szerint a társadalom öt százalékát teszi ki) viszont valóban képes befolyásolni a helyi döntéseket. Ez még nem önkormányzás, hanem a helyi elitek megerősödése, de mindenképpen olyan elem, amire építhetnek a közösségek.

Ha elérjük, hogy ez a réteg valóban autonóm és szabad módon kezdje alakítani a helyi politikai életet, akkor egy lépéssel közelebb leszünk ahhoz, hogy a központi hatalomnak legyen ellensúlya. Hogy az önkormányzás tényleg a szabadságról szóljon.

 A munka mint integráció

A munkaerőpiac jelentős társadalmi integrációs potenciállal bír – ennek szerepét is megvizsgálták a kutatók. Az egyik legpozitívabb jelenség, hogy a munkaerőpiac 2018-19-ben már nem a képzetlen munkások foglalkoztatásának bővülése miatt gyarapodott, hanem a képzett ipari munkások és az értelmiségi pozíciókban lévők száma nőtt a legintenzívebben. Korábban ez máshogyan volt. 2010 és 2017 között az összes foglalkoztatotton belül 19,3-ról 20,8-ra nőtt a képzetlen munkások aránya, míg az értelmiségieké 15,8-ról 14,6-ra csökkent. 2018-at követően viszont már a képzetlenek aránya csökkent az összes foglalkoztatotton belül 1,2%-al és az értelmiségi munkát végzőké nőtt 2%-al.

Azaz a foglalkoztatási szerkezet mintha kedvező irányba kezdene változni. Ez nemcsak a GDP termelése szempontjából üdvözítő, de azt is feltételezhetjük, hogy az összetettebb munkát végzők többet látnak a körülöttük lévő világból, és jobban ki tudják használni azokat a csatornákat, amiken keresztül érvényesíthetik érdekeiket és jogaikat.

Ez pedig egy integráltabb társadalom felé vihet bennünket. Egy olyan társadalom felé, amelyikben összetettebben lehet beszélni közösségeink ügyeiről is.

Az viszont kifejezetten káros, hogy a foglalkoztatottak között is egyre nagyobb arányú azoknak a száma, akik a medián bér 60%-ánál kevesebbet visznek haza. A foglalkoztatottak nagyjából egytizede 2019-ben körülbelül havi nettó 132 500 forintnál kevesebbet vitt haza havonta, és ezzel bekerült a jövedelmi szegények közé. Ilyen alacsony jövedelem mellett nemhogy a közügyekkel való törődésre nincsen esélye egy munkavállalónak, de még a saját és családja életének fenntartása is nehézségekbe ütközik: mára már számos tudományos kutatás igazolja, hogy a szegénység olyan terhet ró az emberre, ami megfojthatja az életben maradáson túlmutató absztrakt gondolkodást.

A foglalkoztatottak körében megjelenő jövedelmi szegénység keresztbe tehet az egyébként javuló munkaerőpiac integrációs hatásainak. Ahogyan a kutatók írják „ha […] a legsérülékenyebb társadalmi csoportoknak tartósan nem kínál méltó státuszt a munkaerőpiac, az a társadalom szegmentációjához, polarizációjához vezet”. Így pedig visszaértünk a kötet fő gondolatához: a szegmentáció, polarizáció, zárványosodás a politika érdeke. Vannak kapaszkodók, hogy küzdjünk ez ellen, de a legelső lépés, hogy rájöjjünk, ez az állapot mindenkinek rossz.

Még azoknak is, akik éppenséggel egy szerencsésebb politikai vagy gazdasági zárványba ragadtak.

 A tudati munka

A kötetben szereplő tanulmányokból összerakott képet lehet pesszimista és optimista szemüvegen keresztül is nézni. A polarizáció és a számok által leírt társadalmi szétesés tény, az azonban már vélemény, hogy mit gondolunk, éppen átfordulóban van-e ez a folyamat, vagy még mindig van lefelé.

Az olvasó számára azt szeretném ajánlani, hogy legyen optimista. A kötetből is látszik, hogy a rendszer sem gazdasági, sem politikai értelemben nem totális: nem ural mindenkit, és akiket ural, azoknak is maradt belső autonómiájuk. Hogy az autonómia e magvai mikor, milyen tőkeellátottság mellett tudnak szárba szökkeni, az előre nem látható. Azt viszont vehetjük adottnak, hogy egy bizonyos biztonsági szint fölött mindenki vágyik az autonómiára. Hogy ez az autonómia egy terepjárót, egy nyaralót, egy jachtot jelent-e, vagy pedig érdekvédelmet, jogvédelmet, közösségi értékek finanszírozását, az nagyrészt azon múlik, hogy az általunk is teremtett kultúra mit részesít előnyben.

Akárhogyan is látjuk a magyar társadalom jövőjét e kötet fényében, az teljesen bizonyos, hogy a közösségeink szétszakadt szövetei csak akkor kezdhetnek gyógyulni, ha elvégezzük azt a tudati munkát, amelynek következtében bárki elhiheti, hogy csak az egyenlőbb és méltányosabb társadalom tudja biztosítani az élhető emberi környezetet.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa, de írása nem kapcsolódik a szervezet munkájához, és nem annak véleményét fogalmazza meg.

Címfotó: Ashley Light – Unsplash

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.