Stefano Bottoni − A Várva várt Nyugat

Beszélhetünk egyáltalán még Kelet-Európáról a hidegháború után egyesülő Európában? Mit próbált tenni a régió a „Nyugathoz” való felzárkózás érdekében? Milyen eredményeket ért el? Az Új Egyenlőség stúdiójában Stefano Bottoni történész „Long awaited West”, azaz „Várva várt Nyugat”” című könyvéről beszélgetett Pogátsa Zoltán főszerkesztő.

• Már a könyv címéből is érezhető, hogy nem csak egy száraz történelmi lenyomatról van szó, hanem a szerző sajátos perspektívából elemzi a rendelkezésre álló tényeket, adatokat. Eszerint az 1945 utáni szocializmus egyfajta – nagyon felemás eredményeket hozó – modernizációs kísérletnek fogható fel, amit 1989-ben követett egy újabb felzárkózási kísérlet, ami szintén egyre inkább tűnik kudarcosnak Albániától a Baltikumig.
• Az 1989-es rendszerváltás utáni időszak a „nyugatosodásról”, „nyugat-európaisodásról” szólt, hiszen Közép- és Kelet-Európa (a visegrádi államok) a nyugat perifériájaként határozta meg magát, mintegy saját magát Oroszország vagy a Balkán fölé emelve. Az elvétve előforduló kivételektől (Milošević, Iliescu) eltekintve a legtöbb állam elitje arccal a Nyugat felé igyekezett haladni – „a kelet mindig egy országgal arrébb kezdődött”.
• Ezt a felzárkózást nehezítette az a fáziseltolódás, hogy míg a ’80-as−’90-es években Nyugat-Európa már a piacok globalizálásával volt elfoglalva, addig Kelet-Európában a nemzetállamok építése vagy újjáépítése volt a fő prioritás.
• A könyv másik tézise szerint 2010-ben úgy tűnt, hogy Magyarország nagyon elszakadt a régiótól és különösen rossz hely különösen rossz jobboldallal, de később a lengyel, cseh tendenciák hasonló pályát futottak be, manapság pedig a szlovákok is. A románok és a bolgárok már régebben leszakadtak.
• Ráadásul a magyar jobboldal meglehetősen összhangban van nyugatival (lásd Berlusconi, a bajor CSU, Farage, Le Pen vagy Trump). A jobboldal nemcsak Magyarországon, de Európa-szerte átalakult, a jó modorú, mérsékelt konzervatív, a régi Néppártnak megfelelő arculata és a szavazótábora is drámai módon átalakult.
• Orbán viszont egy szempontból mindenképp kitűnik: mindazt, amit sokan tesznek, és még többen szeretnének tenni, de nem mondják ki, ő meg is ideologizálja. Erre rásegít az, hogy a hazai berendezkedés meg is könnyíti a helyzetét azáltal, hogy nincs olyan széles jogköre a köztársasági elnöknek, mint Lengyelországban, vagy olyan a párt- és választási rendszer, ami nem nagyon tenne lehetővé kétharmados többséget, mint például Csehországban. A Tisza-, Bethlen- vagy Kádár-korszakhoz hasonlóan most is van egy párt, ami középen helyezkedik el, és kiszorítja a többi politikai résztvevőt mind tőle jobbra, mind pedig balra. Ezt a felállást más országokban a politikai berendezkedés és az egyensúlyok elhelyezkedése nem igazán tenné lehetővé.
• Noha a liberális elitek szóhasználatában a nyugatosodás egyenlő a jogállamisággal, a demokráciával, a korrupciómentességgel, a kisebbségek tiszteletével, látjuk, hogy a valóságban mindez 2010 előtt is alig valósult meg.
• A régióra jellemző magas korrupció és az oligarchák jelentős befolyása is ellentétes a nyugatosodási folyamattal. Magyarország ilyen szempontból is érdekes eset, hiszen itt egy párt hozott létre oligarchákat és többé-kevésbé ellenőrzi őket, míg máshol ez a folyamat fordítva szokott lejátszódni.
• Harminc év neoliberális politikájának az eredményeként már nem nagyon vannak középosztályok Kelet-Európában, amelyek hathatósan léphetnének fel a demokrácia visszaszorításával szemben. Erre ráépül, hogy úgy tűnik, mintha a középosztály nem igazán vette volna át azokat az értékeket, amelyek jellemzőek erre a társadalmi rétegre Nyugat-Európában.
• Továbbá lényeges különbség lehet, hogy míg például Dél-Koreában a diktatúrában elkezdett létrejönni egy középosztály, amely a ’90-es években kivívta a demokráciát és az átláthatóságot, addig ez a régió kívülről, Gorbacsovtól, kapta a szabadságát, így elképzelhető, hogy nem tanulta meg, hogy a „Nyugatra” nem csak várni lehet…

(Összefoglaló: Benczi Melinda)