Kiss Viktor (2021): Kívül/Belül: Egy új politikai logika. Budapest: Napvilág Kiadó.

Kiss Viktor ideológiakutató politológus legújabb könyve bevezeti az olvasót annak a politikai logikának a megértésébe, ami meghatározza életünket. E jövőtlenséggel küzdő időszakban egyúttal arra is vállalkozik, hogy bemutassa az autonomizmus politikáját, amely a jövő felé nyit új kaput.

Marikovszky Andrea

Idén februárban jelent meg a Napvilág Kiadónál Kiss Viktor politológus, ideológiakutató, a PTI Társadalomelméleti Műhelye tagjának új kötete Kívül/Belül – Egy új politikai logika címmel. A kulcsfontosságú posztmarxista szerzők munkásságát áttekintő Ideológia, kritika, posztmarxizmus (2018) után az új globális törésvonalakat feltérképező kötet az aktuális hazai baloldali, rendszerkritikus pozíciókat is provokálni, illetve inspirálni kívánja. Szembesít azzal a politikai logikával, aminek tudatosítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a nincs más alternatíva korszakában, a jövőtlenséggel küzdő társadalomban valódi történelmi fordulat köszönthessen be.

Fukuyama, Thatcher, Hayek és a neoliberalizmus más „nagyjai” a történelem betetőzéseként beszéltek a kapitalizmus jelen korszakáról. A rendszer kritikusai szerint azonban a szabadpiaci világrendszer nem más, mint a barbarizmus egyfajta kibergótikus formája, amely a legújabb technológiát használja arra, hogy a legrégebbi típusú elitek a helyükön maradhassanak. A neoliberális korszakban egy olyan világbirodalom épült, ahol a globalizáció új erősei hozzák meg a jövővel kapcsolatos döntéseket, multinacionális cégek, centrumországok érdekeit kiszolgáló szervezetek (IMF, WTO, Világbank, EU), a lakájmédia, a politikai és szakértői elitek határozzák meg életünket. Mióta az emberiség jövője az ő kezükben van, a jövőtlenség élménye egyre drámaibb módon erősödik a legfiatalabb generációban. Kiss Viktor erős állítása, hogy

a politika ma nem más, mint azoknak a diskurzusoknak és képzeteknek a létrehozása a különböző pártok és mozgalmak részéről, amelyek éles határvonalat húznak a Belül és a Kívül közé.

Elég csak a Brexitre gondolni, ahol a nemzeti Belül védelme, vagy a globális Belül védelme volt a tét, de a Kívül/Belül létének célja ugyanaz: a kapitalizmus egyenlőtlenségeinek és ellentmondásainak kívülre tolt következményeit távol tartani és pacifikálni. Ez esetben a választás: az EU vagy az Egyesült Királyság határait húzni meg a Belül határaként. A lényeg, hogy Great Britain újra great legyen, akár politikai lokalitásának kisebbedése árán is.

Az apokaliptikus és a progresszív Belül

A posztmodern kapitalizmusban a tőkés Belülön kívül is pusztán a kapitalizmus még kevésbé kívánatos változataival szembesülünk: nem maradt olyan érintetlen Kívül, ahol a Belül konkurenciája kibontakozhatna, ezért a Belül (újra)értelmezése lehet a kiindulópont. A modern kapitalizmus iránti nosztalgia és a posztmodern kapitalizmus iránti elkötelezettség; ezzel a két irányelvvel határozható meg a Belül két főszereplője, a jobboldali és a baloldali populizmus. A profit iránti soha ki nem elégíthető vágy, a munkamánia és a fogyasztási mánia a kapitalista rendszer egészét áthatja, azonban a jobboldal a premodern időkbe, a múltba tekint és elhiteti, hogy van visszaút, a baloldal pedig a jelenre, a reformokra, a kapitalizmus megújulásának szükségességére helyezi a hangsúlyt.

Mintha egy M. C. Escher képben a térbeli paradoxont megjelenítő lépcsőkön sétálnánk, ahol baloldaliként is csak azzal szemben politizálhatunk, ahová magunk is tartozni akarunk. Minél távolabbra haladunk, annál közelebb jutunk ahhoz, amitől távolodni szeretnénk. A magukat ellenzékiként definiálók ugyanúgy az Ikeában kötnek ki vasárnaponta, mint azok, akikkel szemben identitásukat felépítették – állapítja meg ironikusan Kiss Viktor.

A politikai szereplők között a szerző megkülönbözteti az apokaliptikus, illetve a progresszív Belül képviselőit. Mindkét esetben a Belül a kedvezményezettek világa, de az előbbiben a Kívül konkurenseként, az utóbbiban a Kívül kívánatos, reménybeli jövőjeként áll előttünk.

Az „apokaliptikus” diskurzus szerint a jó és rossz vív élet-halál harcot egymással, kompromisszum, békés egymás mellett élés nem lehetséges. Az autoriter, erőt sugárzó vezér, a bizonytalansággal küzdő, rajongásra kész hívők táborára építhet, akik biztonságot találhatnak a normalitás/abnormalitás definiálásában, a patologikusnak tételezett másságok ellen indított harcban, a magasabb rendű és alacsonyabb rendű megkülönböztetésében, a belül lévők civilizált világának idealizálásában – az őket támadó erkölcstelen barbársággal szemben. A helyit, az ismerőst, a hagyományost eszményíti az idegennel, újjal, globálissal szemben, és előjogokat tart fenn saját területein az idegenekkel szemben. Ennek fifikás orbáni változata a belül-alul lévőkkel való azonosulás beszédmódja, amikor szembe kell szállni a kívül-felül (Brüsszel, külföldi nagytőkés elit), a kívül-alul (migránsok), és belül-felül (Soros és bérencei) hordáival. A hazai jobboldal hiperapokaliptikus víziójában a magyarok a 21. századi Attila hős népeként jelennek meg, akik nem csak hátra, de felfelé és lefelé is lövik nyilaikat.

A „progresszív” Belül ezzel szemben a belül lévőket megbízható szakértőnek, realistának és haladónak tünteti fel, a kialakult viszonyokat pedig megváltoztathatatlannak – de ezzel együtt a Kívül szenvedéseinek enyhítését, a szabadság és demokrácia elősegítését tartja feladatának. A „progresszív realizmus” nem más, mint a Belül és Kívül közötti kapcsolat politikailag korrekt megközelítése a liberális mainstream diskurzus és a hozzá kapcsolódó reformista baloldal számára. A progresszív belül diskurzusaiban döntő szerep jut olyan szereplőknek, akik korábban a szabadpiaci kapitalizmus elkötelezett hívei voltak, ma pedig a társadalmi egyenlőtlenségekből és klímaváltozásból következő összeomlás árnyékában a neoliberális megközelítések helyett egy újkeynesiánus paradigma szükségességét, a zöldkapitalizmust hirdetik.

A posztmodern kapitalista identitás

Kiss Viktor megállapítása szerint a kapitalizmus zónáit tehát egy olyan világ veszi körül, amelyben a szabadságról, elégedettségről és másfajta létről szóló fogalmak megvalósíthatatlanok, értelmezhetetlenek. Megállapítható, hogy

a széles tömegek egyre kevésbé fogékonyak a radikális antikapitalista diskurzusokra, nem érdemes a szocialista reneszánszban bízni.

„A romboljatok, hogy építhessetek” stratégiája a XIX.-XX. század fordulójának forradalomeszménye volt. A posztmodern kapitalizmusban a tőkés Belül nem egy gazdasági rendszer, hanem a privilegizált zónák világa, amelynek a kívül rekedtek nem hogy a lerombolását kívánnák, hanem éppenséggel részesei szeretnének lenni. Mindaz, ami eddig az elégedetlenség, a szembenállás és a progresszió alapjának tűnt, ma a félelem, a konformitás és a tradicionalista attitűdök kiváltója. Éppen ezért a kapitalizmusból való teljes dezertálás is illúzió. A nyugati társadalom tagjai ragaszkodnak az értékesítés kapitalizmusához, a globális enteriőrt tekintik saját létezésük alapjának, a globális termelési lánc munkásai pedig maguk is erre a kapitalista létre vágynak világszerte. A kjosszevi öngyarmatosítás[1], vagy a Mark Fisher féle kapitalista realizmus[2] hétköznapi rögvalóság.

A posztmodern kapitalizmusban ugyanis egy új típusú szubjektivitás jött létre, annak a biopolitikai munkának köszönhetően, ami magát a társadalmi életet állítja elő, információ, kommunikáció, kapcsolat és érzelmi válaszreakciók által. A munka célja már nem egyszerűen áruk és szolgáltatások, hanem társadalmi együttműködések termelése:

a ma munkavállalói már egész személyiségüket, tudásukat és érzéseiket a cég szolgálatába állítják, és egy nagyszabású Truman show szereplőiként nem tudják megkülönböztetni életüket a rendszerétől, amit maguk hoznak létre, és ami fogva tartja őket.

Ebben a korszakban már a képzelet és a kultúra lesz az elnyomás eszköze. A kapitalizmus termeli és alakítja saját fogyasztóit, a jó élet kívánatos képeivel bombázva őket minden pillanatban. Formálja, változásra és alkalmazkodásra kényszeríti a társadalom minden szereplőjét, kifinomult manipulációs technikákra szakosodott jól fizetett szakértők segítségével végeztetve el a kulturális bekebelezés feladatait. Az internetre épülő társadalom és kultúra totális szabadsága, hierarchiamentessége, rugalmassága és kreatív potenciálja mégis mintha csak arra szolgálna, hogy leplezze a kollektív jövőképzetek és utópiák hiányát, az önismétlésekből fakadó szorongást, az influenszerek és kisebb-nagyobb diktátorok tömegmanipulációs hatású napi ténykedéseit. A hangsúly a kiber-én (cyberself) megteremtésére került, „mert a végső termék, amit gyártanak, te vagy és én”[3]. A stabil szubjektum létrejötte nem cél többé, a személyiséget inkább virtualizálni kell, kiszakítani a valódi élet hálózataiból.

A coolság általános érték, és ki ne akarna cool lenni, ismerősök és lájkok számának növekedésével visszaigazolva látni saját coolságát saját cool social media felületein?

 Mintha már mindannyian csak a jól bevált, a saját kritikáját is saját fennmaradására hasznosító rendszer status quojának feltétlen elfogadását hirdetnék.

Ennek a szubjektumalakításnak a hatékonyságát igazolja, hogy a kapitalizmusban szükségszerűen bekövetkező válságok egyre erősebbé tették a tőkét, és a kapitalizmus kárvallottjai a hipernormalizált[4] társadalmi tudat révén egyszerűen olyan változásra vágynak, amelyben végre nekik lesz szerencséjük. A lázadás a rendszer ellen tehát többé nem a kapitalizmus negatív következményeiből születik. A kérdés, kik azok, akik megtehetik, hogy létrehozzanak valami mást.

Belzebubbal űzni ki a Sátánt

A 21. század baloldala a kétségbeejtően sokszínű prekariátus, a neoliberális politikák kárvallottjai, a szegények és a demokrácia eszménye iránti túlzott rajongása miatt nem értette meg napjaink politikai logikáját – mondja ki Kiss Viktor kemény kritikáját, majd feltérképezi a populista és a radikális-forradalmi baloldal különbségeit. Megállapítja, hogy a főáramú baloldal irányzatai maguk is a Belül identifikációs-diszkurzív konstrukcióit hozzák létre, így tartva fenn hegemón és vezető szerepüket.

A baloldali populizmus teoretikusai szerint ugyanis a radikális-forradalmi baloldalnak alá kell vetnie magát a domináns politikai logikának, mert nem lehet dacolni a megkerülhetetlennel. Ezzel gyakorlatilag visszatérnek a bolsevizmus politikai „realizmusához”, amelynek lényege, hogy ugyanabban a térben kell harcolni, mint ellenfelei, ezért ugyanolyanná kell válni, ugyanazokat az eszközöket kell használni, mint ők. Adott korszak politikai játékszabályait elsőként el kell fogadni, mert nem várhatunk a bizonytalan radikális jövőre. Ezt Lukács György A bolsevizmus mint erkölcsi probléma c. 1918-as írásában a Belzebubbal kiűzni a Sátánt fordulattal írta le. Ennek megfelelően élcsapatra, sikeres politikai vezérekre, felülről konstruált identitásokra, mozgósítani képes általános diskurzusokra, a társadalom töredezettségét felülíró népi identitásokra van szükség az erőforrásokért és szimbolikus fölényért folytatott versengés sikerességének érdekében. A hegemonikus diskurzusokat létrehozó pártok gyakorlatilag ezeknek megfelelően hozzák meg döntéseiket és építik fel szigorú hierarchia szerint működő pártidentitásukat, hazánkban is.

Ezzel szemben Kiss Viktor állítása az, hogy

a Kívül/Belül logika nem lehet a radikális-forradalmi baloldal újraszervezésének alapja.

A Kívül/Belül közötti feszültség kezelésére mindig adódik egy másik út: a forradalmi út, amely saját logikája szerint megszabadul attól a társadalmi/gazdasági formációtól, amelynek része. A populista baloldal ugyanis demokráciáról prédikál, de valójában sosem a nép irányít és cselekszik, hanem egy rá hivatkozó szűk elit. Ez a politika nem segíti a közösségiség – common – és az azt építő ellentársadalmi szubjektum születését.

Forradalmi-baloldaliként erősnek kell lennünk, és el kell kerülnünk mindenfajta nosztalgiát az unalmas gyári munka kora és a férfiak uralta munkásmozgalom iránt. El kell engednünk a szocializmus hagyományos képzeteit is, mint a kapitalizmus Kívüljét, mert az éppen annak a valóságnak a foglya, amellyel szemben megfogalmazzák.

A posztkapitalista baloldal a jövő autonómiájára törekszik, egyaránt szemben a múlttal és a jelennel.

A posztkapitalista projekt

Egy olyan korszakban, amelyet velejéig átjárnak a Kívül/Belül konfliktusok, mi lehetne radikálisabb kiindulópont, mint a sem belül, sem kívül pozíciója? – teszi fel a kérdést Kiss Viktor.

Ehhez azonban be kell látnunk, hogy mi magunk tartjuk életben a posztmodern kapitalizmust – azzal, hogy elfogadjuk a jó életre vonatkozó ajánlatát. Azonosulásunkkal magunk teremtjük meg nap mint nap a tőkés rendszert, amely zónákra szakítja a világot, a Kívül/Belül antagonizmusával rombolja a mindennapjainkat, megbetegíti a pszichénket és egyre kezelhetetlenebb globális következményekkel jár. Mi a feladatunk? „Építsünk a létezőn belül (annak felhasználásával és átalakításával) egy olyan, általunk vágyott világot, amiben élni szeretnénk, és ami sikeresen megváltoztathatja a világ egészét”[5]

Új típusú forradalmi szubjektum

A 21. században az antiautoriter mozgalmak decentralizáltabb jellege rajzolja ki az ellenállás új formáit. „A forradalmi baloldal korábbi heroikus összecsapásai és globális utópiái helyett az ellenállás új formái a mindennapi életből fejlődnek ki.” Olyan életforma-kísérletek ezek, amelyben „együtt és egymásért teszünk,… amelyek célja a társadalmi kapcsolatok és a mindennapi élet átalakítása.”[6]

Egy felszabadító létezési forma létrehozása a merev határok közé szorított normális életen kívül azonban új politikai szubjektumot feltételez, olyanokét, akik a társadalmi patológia jelenségeit szubtilisabb formáiban is felismerik és megértik, hogy nincs eleve adott kapitalista rendszer, mert azt mi építjük.

Az új típusú forradalmi szubjektum éppen ezért felismeri, hogy nem megdönteni kell a kapitalizmust, hanem nem venni részt annak létrehozásában. A tettre kész, saját sorsukat alakítani akaró, elszánt, a közvetlen demokrácia eszközeivel megnyilvánuló sokaság – multitude – az alternativitás politikájának forrását jelentheti. A társadalmi lét új ökológiája tehát az autonomizmus.

Ez az új típusú forradalmi aktivizmus egyszerre születik 1968 örökségéből és a peremre szorultak, marginalizáltak tapasztalatából. A jövő nélküli munkások és diákok szövetsége a hetvenes-nyolcvanas években, majd a direkt szembenállás, az individuális szabadság új mozgalmai szinte megkülönböztethetetlenné tették az anarchizmus bizonyos áramlataitól, amelyek szakítani akartak mindenfajta reprezentatív küzdelemmel és autoriter intézményesüléssel. A kétezres években megújuló autonomista mozgalom eredményeiként olyan új fogalmak kerültek be a közgondolkodásba, mint fairtrade, fenntarthatóság, részvételi demokrácia, alternatív pedagógia, kritikai gondolkodás, kézműves termékek, civil politika, független média, etikus kereskedelem, tudatos fogyasztás, szolidáris gazdaság, közösségi vállalkozás, közösségi lakhatás, szociális világfórum, feltétel nélküli alapjövedelem. A posztkapitalista projekt olyan elemek sokaságának létrehozása, amelyek a társadalom többsége számára a jövő részeiként jelennek meg a jelenben.

 A tőke számára értelmezhetetlen, lényegtelen, felesleges, a fogyasztás szempontjából periférikus helyek és helyzetek kisajátításaiban, újraértelmezésében és autonómmá tett formáiban nyilvánul meg az autonomista ellentársadalom.

Az autonomizmus stratégiái

Az autonomizmus nem eljárásokat, politikai programokat vagy a demokratikus szerveződés elveit rögzíti, hanem a sem Belül, sem Kívül formulája mentén egy új típusú politikai szubjektumot és a radikális-forradalmi politika 21. századi logikáját vagy stratégiáját jeleníti meg. A populista baloldal ezzel szemben meg akarja szerezni a hatalmat és az állam felhasználásával-átalakításával kisajátítani a kisajátítókat. A forradalmi baloldal Kiss Viktor interpretációjában egy olyan új társadalom, embertípus és gazdaság, amely egy ponton majd megszabadul az őt korlátozó államtól, hogy azután eldöntse, mi kerül a helyére. Nem hatalmat akar, hanem valódi tetteket.

Tehát nem úgy helyes feltenni a kérdést, hogy „mi a teendő?”, hanem úgy, hogy „mi a teendő ahhoz, hogy…?”, hiszen mára „a tőke az egész életidőnket leigázta, nem csak a munkaidőnket”.[7]

Antonio Negri és Michael Hardt például azt a kérdést teszi fel, mit kell tenni ahhoz, hogy az alterglobalizációs mozgalmak kiteljesedjenek, és a globális kapitalizmus helyett kapitalizmus nélküli globalizáció valósuljon meg? A válasz egyfajta kivonulás, az exodus stratégiája: saját exodusunkon keresztül szüntethetjük meg azt a szuverén hatalmat, amely idáig uralkodott felettünk. A hely, ahová azonban megérkezünk, az, ahol máris vagyunk. Nincs élhető Kívül, vagyis a kivonulás a globális Belül megkettőzését jelenti, a „grassroot” lényegét: átformálni azt, ahol vagyunk.

A társadalmi patológiáktól való megszabadulás másik útja a prefiguratív politika: megvalósítani azokat az elveket, amilyenben a jövő társadalmának élnie kellene. Szakítás a meglévő gyakorlatokkal, és modellértékű tevékenységekkel megalkotni az új világ pilot projektjeit – ez az autonomista aktivizmus.

Hogy milyen lesz a globális kapitalizmus utáni világ? Holloway szerint ezt a fennálló rend hasadékaiban (cracks) megjelenő, a tőke számára értelmezhetetlen cselekvésekkel vagy időleges projektekkel és akciókkal (breaks) lehet leginkább megmutatni. Ehhez azonban túl kell lépni az egyéni lázadás romantikáján és a kivonuló közösségek utópiáján.

Paul Mason a jelenben üldözött és marginalizált embereket keresi, akik a jövőt hordozzák, és majd a társadalmi változás középpontjába kerülnek, mert képesek a posztmodern társadalom tagjaiba plántált vágy- és létformák helyén a posztkapitalista vágy létrehozására. Ezzel szemben Boltanski és Chiapello mentén Kiss Viktor megállapítja, hogy a jövő impulzusai azokon keresztül érkezhetnek meg, akik részesülnek vagy részesülhetnének a tőkés univerzum áldásaiból, akiknek kiszámítható karriert, védelmet és stabil keretet kínál a Belül. Arról, hogy ne sétálgathassunk olyan nyugodtan a térbeli paradoxonok labirintusának lépcsősorain időtlen időkig, a klímavészhelyzetben kialakuló villámárvizek és aszályok biztosan tesznek majd.

A sem Belül, sem Kívül pozíciójának tudatosítása azonban abban máris segíthet, hogy soha többé ne lehessen elhitetni velünk, hogy csak a teljes beilleszkedés vagy a kirekesztődés az alternatíva.

Címfotó: Narciso Arellano – Unsplash

[1] Alexander Kiossev: Jegyzetek az öngyarmatosító kultúrákról. A szem, 2017.január 11.

[2] Mark Fisher: Kapitalista realizmus. (Ford.: Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás.) Budapest: Napvilág, 2020. (Recenzió róla az Új Egyenlőségen.)

[3] Jeffrey T. Nealon: Post-Postmodernism or, The Cultural Logic of Just-in –Time Capitalism. Standford: Stanford UP, 2015. 150.

[4] HyperNormalisation (Adam Curtis, 2016): https://www.youtube.com/watch?v=fh2cDKyFdyU

[5] Erik Olin Wright: Miért fontos az osztály? Eszmélet, 2017. 29 (114): 9–32.

[6] Geoffrey Pleyers: Alter-Globalization: Becoming Actors in a Global Age. Cambridge: Polity Press, 2011. 128.

[7] Antonio Negri: Marx Beyond Marx: Lessons on the Grundrisse. London: Verso, 1982. 16.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.