Szalai Erzsébet (2018): Hatalom és értelmiség a globális térben: Tanulmányok és publicisztikai írások 2015–2018. Budapest: Kalligram.

Magyarország elmúlt harminc évének története jórészt kódolva volt globális gazdasági pozíciójában. E kódoltság jelentette útfüggőség mentén elemzi Szalai Erzsébet legújabb könyvében hazánk történetét az elmúlt harminc éveben alakító hatalmi folyamatokat, továbbá a globális kapitalizmus ezzel összefüggő hatásait a magyar társadalomra.

Budai Mátyás

Városi középosztálybeliként, Magyarországon, a rendszerváltás után felnőni egyet jelent egy sajátos szocializációs környezet elvárásainak való megfelelés programjával. E program kódolta belénk az individualizmus, az önmagát menedzselő egyén ideálképét, a versenyszellem és az önmegvalósítás követelményét. E követelményeket egy olyan elképzelt társadalmi és gazdasági berendezkedés – a kimondatlanul maradt kapitalizmus – keretezte, amelyben ezen erények minél hatékonyabb elsajátítása az érvényesülés egyetlen lehetséges zálogaként tűnt fel. Mindez végső soron az esszencializmus csapdájába hajtott bennünket. Úgy látszott, hogy az önmegvalósítás az ember természetes tulajdonsága, a piacgazdaság a gazdaság működtetésének természetes módja, a liberális demokrácia pedig a társadalom természetes szerveződése.

Szalai Erzsébet közgazdász és szociológus 2018-ban megjelent könyve, a Hatalom és értelmiség a globális térben arra tanít bennünket, hogy a világ, amelyben élünk, mégsem lehet a magától értetődőségek világa, sokkal inkább a társadalom produktuma. Arra, hogy a társadalomban érdekek működnek, hogy a közös érdek összehangoltan cselekvő hatalmi csoportokat hoz létre, amelyek megalkotják saját valóságértelmezésüket, ezáltal természetessé teszik és legitimálják hatalmukat, egyúttal láthatatlanná teszik kihívóikat, a hatalmi harc egyéb szereplőit, végső soron magát a hatalmi harcot. A könyv tengelye a rendszerváltás folyamata, amely a szerző számára – lévén, hogy maga is a hatalmi harcok közvetlen közelében volt – személyesen is fontos életszakasz.

A létezett szocializmus kései szakasza, illetve a magyarországi újkapitalizmus elmúlt harminc éve a rendszerváltás időszakának két oldalán, mint a tanulmánykötet elemzéseinek időbeli kerete, lefesti egyúttal a Szalai Erzsébet által eddig bejárt életutat is.

A kötet öt hosszabb tanulmányt, valamint hat rövidebb és könnyedebb hangvételű publicisztikát tartalmaz. Mit jelent az, hogy a modern társadalmak feudális vonásokat mutatnak és miképpen kapcsolódik mindez a kapitalizmus globális működéséhez? Hogyan befolyásolta a magyarországi rendszerváltás menetét és a kialakult piaci viszonyokat az a tény, hogy a hazánk a kapitalista világgazdaságba ágyazottan és azzal kölcsönhatásban működött és működik ma is? Milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek és különösen baloldali elkötelezettségű tagjainak arra a hazai kontextusban, hogy a tudásukat társadalomformáló erőként használják? És végül mi az elidegenedés lényege, hogyan hat napjainkban és hazánkban és miért elválaszthatatlan mindez Magyarország világgazdasági pozíciójától? Többek között ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ könyvében a szerző, miközben felrajzolja a mai társadalom, a gazdasági és politikai élet karakteresen baloldali kritikáját is.

Refeudalizáció

Mit jelent ma egy átlagember számára a feudalizmus? Homályos történelmi ismereteink alapján azt mondhatjuk: a feudalizmus a köztudatban mindazon viszonyok gyűjtőfogalma, amelyek gazdaságilag az elmaradottságot, társadalmilag pedig a rögzült, tekintélyelvű és hierarchikus viszonyokat jelképezik. A feudalizmust a modernitás ellentéteként meghaladottnak tekintjük. De valóban így van?

Szalai Erzsébet könyvének első, Refeudalizáció címet viselő tanulmányában ezzel szemben azt állítja, hogy a feudális vonások átszövik mind hazánk, mind pedig a világ társadalmi és gazdasági működését. A globális újkapitalizmusban, ahogy Szalai a kapitalizmus legújabb, neoliberális formáját nevezi, végletesen kiéleződnek a társadalmi egyenlőtlenségek. A gyorsuló tőkefelhalmozás keretei között lecsökken a munkavállaló képessége érdekei érvényesítésére, sőt egészében önnön érdekei felismerésére is. A tőkés rendszer a munkaerőtől rugalmasságot vár el, miközben fokozatosan felszámolja az őt támogató egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszereket.

Az újkapitalizmusban azonban – állítja Szalai Erzsébet – a munkás alávetettsége a tőkének, azaz a tőke–munka viszony láthatatlan marad, és a feudális úr–szolga viszony formájában ölt testet. Saját kifejezésével élve nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrának nevezi azt a multinacionális vállalatokból, nemzetközi pénzügyi szervezetekből, valamint ezek vezetőiből álló globális érdekhálózatot, amely fenntartja a neoliberális újkapitalista rendszert.

Napjaink feudális urait mégsem tekintjük a marxi értelemben vett burzsoáziának, hiszen anyagi lehetőségeik segítségével olyan társadalmi diskurzust tartanak fenn – például a média feletti uralom által –, amely elfedve a kizsákmányolás rendszerében betöltött szerepüket, legitimálja őket a társadalom vezető pozícióiban. A közös gazdasági érdek a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra tagjait közös ethosszal és magatartásmintákkal rendelkező, ún. osztályvonásokkal rendelkező renddé szervezi.

Szalai Erzsébet egyik alapvetése – és ez könyvének több tanulmányában központi szerephez jut –, hogy a hatalmi aktorok mind globális, mind nemzetállami szinten rendies tulajdonságokkal rendelkeznek, vagyis feudalisztikus vonásokkal töltik meg a modern társadalmakat.

A feudalisztikus vonások lényege véleményem szerint maga az informalitás: a szervilizmus, a háttéralkuk rendszere, a lekötelezés szövevényes hálója a joguralom színfalai mögött egy olyan rendszert alakít ki, amelyben az egyén számára a siker úgy biztosítható, ha céljait a hierarchiában felette állók érdekeihez igazítja. Föltehetjük a kérdést: mekkora az egyén valós szabadsága ilyen keretek között?

A rendszerváltás globális kontextusban

Ez a kérdés különös jelentőséget kap, ha a rendszerváltás összefüggéseiben gondoljuk el. A rendszerváltás valóban a magyar nemzet szerves önfejlődésének, sőt „kódolt” szabadságvágyának kiteljesedése? A megvalósult magyarországi demokrácia valóban az azonos lehetőségek és a szabad önbeteljesítés valósága? Nem meglepő módon a szerző válasza az általam feltett kérdésekre a határozott tagadás. Mindezt nem csupán a Refeudalizáció, vagy A hatalom metamorfózisai című tanulmányaiban lefektetett széles –igaz olykor már-már terjengős és néhol pontatlan – elméleti alátámasztása, hanem személyes tapasztalatai is hitelesítik. E kettősség révén válik ugyanakkor különlegessé mindaz, amit Szalai Erzsébet a rendszerváltásról könyvében elmond.

Kiindulásként a létezett szocializmust harmadikutas képződmények írja le, amelyet a szocialisztikus és kapitalista viszonyok mellett – nem kis részben a Horthy-korból öröklött minták mentén – feudalisztikus (rendies) vonások is meghatároztak. Értelmezésében a hatalmat a pártállami vezetőkből, valamint a hozzájuk tartozó technokratákból (szakértőkből) és nagyvállalati menedzserekből álló ún. hatalmon lévő rend birtokolta. A rendszerváltás felé közeledve e hatalmi eliten belül azonban mind jobban elkülönültek a fennálló rend megőrzésében érdekelt körök azoktól a főként nagyvállalati szereplőktől, akik a piaci reformokat propagálták. Fontos leszögezni, hogy e jelenségben a szocialista Magyarország félperifériás helyzete tükröződik vissza. A nagyvállalatok számára újraosztható források korlátja pontosan az ország tőkehiányos állapota volt, amely egyúttal magában hordozza a felismerést: a szocialista Magyarország a globális kapitalizmus függésében működött.

Szalai Erzsébet gondolatmenetéből világosan kirajzolódik, hogy e körülmény alapjaiban határozta meg a rendszerváltást és közvetve mind a mai napig kihat a társadalom és a gazdaság működésére. Erős és számos polgárság hiányában – érvel a szerző – a rendszerváltás folyamatát a szocialista rendszer belső ellenzékeként megerősödött ún. késő-kádári technokrácia, valamint az urbánus demokratikus ellenzék és a népies új reformer ellenzék, a világgazdaság centrumának gazdasági szereplőivel karöltve, döntően felülről vezényelte le. Ahogy egy helyütt tömören, de frappánsan fogalmaz, e körök „bázisa globális” volt. Emiatt a piacgazdasági átmenet mikéntjét, így a privatizációt, vagy a jogrend átalakítását e nemzetközi körök érdekei határozták meg.

Az alternatív törekvések elhalásának folyamatát a szerző személyes példája illusztrálja. A Szabad Kezdeményezések Hálózatának aktív szereplőjeként a szocializmus harmadikutas, kapitalista és szocialisztikus elemeket is tartalmazó irányvonalának továbbvitelét támogatta. Ez többek között magában foglalta volna a munkásság érdekeit, egzisztenciális biztonságát szavatoló önigazgatói tulajdon bevezetését. Ez az elképzelés azonban – írja le a szerző – nem találkozott a nemzetközi és hazai piacpárti körök érdekeivel, így legkésőbb a szervezet párttá, a Szabad Demokraták Szövetségévé (SZDSZ) alakulásakor lekerült a napirendről.

Szalai szerint a rendszerváltás lényegében elvesztette össztársadalmi jellegét azáltal, hogy annak folyamatát a késő Kádár-kor rendies vonásokkal rendelkező másodvonalbeli elitje irányította, amely elsősorban önmagát és nem a magyar társadalom egészét kívánta minél előnyösebben pozicionálni a kapitalista világgazdaságban.

Ha azt mondtuk, hogy a szocialista Magyarország a világgazdaság centrumától függött, még inkább igaz ez a rendszerváltás utáni Magyarországra. A világgazdaság félperifériáján, permanens tőkehiányos állapotban a külföldi tőkebeáramlás létszükséglet, de egyben kényszer is, így a kialakuló nagyburzsoázia lényegi, a politikát meghatározó szerepre tud szert tenni. Szalai érvelése szerint a rendszerváltás óta eltelt időben a szociálliberális és konzervatív kormányok célja egyaránt az, hogy Magyarországot rendre megerősítse a világgazdaság félperifériás pozíciójában, hiszen immáron ez gazdasági holdudvaruk elemi érdeke is egyben. A késő kádári technokrácia, nagyobbrészt a szociálliberális, kisebbrészt a konzervatív kormányokba épülve egészen a 2010-es évek végéig megőrizte vezető pozícióját.

Változást csak a 2010-ben hatalomba lépő konzervatív FIDESZ kormányzat hozott. A konzervatív politikai körök mind a mai napig tartó kísérlete arra irányul, hogy a megelőző évtizedekben a politikát is meghatározó nagyburzsoáziát maguk alá gyűrjék, párhuzamosan kialakítva a hozzájuk hű nemzeti burzsoáziát. Mindezt azonban továbbra is csak azon a kényszerpályán belül mozogva tehetik meg – olvashatjuk ki Szalai Erzsébet soraiból –, amelyet Magyarország számára félperifériás világgazdasági pozíciója meghatároz.

Az értelmiség szerepe a 21. században

Egy olyan korban, amikor a társadalom feudális vonásai az említett módon erősödnek, az értelmiségi lét és társadalmi szerepének kérdése – nyilvánvalóan nem függetlenül a szerző, Szalai Erzsébet személyes felelősségtudatától – több írásában is központi szerephez jut. Ezek közül a leginkább nagyszabású elemzés talán a Szelényi Iván 80. születésnapjára született, már a címében is kétséget ébresztő Az értelmiség útja a semmibe? címet viseli.

A cím polemizáló módon utalás Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című híres könyvére. Szalai vitába száll Szelényiékkel, mondván, a létezett szocializmusban nem az értelmiség, hanem – ahogy arról már erről más írásai kapcsán e recenzióban is szó esett – a hatalmon lévő rend töltötte be a vezető szerepet. Továbbmenve, ahogy a hatalmat birtokló rendeket korábban, úgy az értelmiség szerepét is elválaszthatatlannak tartja attól a gazdasági rendszertől, amelyben tevékenykednek. Más szerepet szán tehát az értelmiségnek kapitalista nyugat 1950-es és 1960-as években megvalósított jóléti kapitalizmusa, mást a Kádár-kor államszocializmusa és gyökeresen eltérőt az az 1980-as évektől kibontakozó neoliberális újkapitalizmus akár globális, akár hazai léptéken nézzük.

A jóléti kapitalizmus értelmisége a híres francia szociológus, Pierre Bourdieu megtestesítette „társadalmilag elkötelezett, küldetéses értelmiségi”. A jóléti állam számára az értelmiség a társadalmi részérdekek becsatornázásának és ezáltal a javak tervezett újraelosztásának eszköze. Hasonló, bár némileg más szerepet töltött be Szalai Erzsébet megállapítása szerint az értelmiség az államszocialista Magyarországon. A hatalomhoz hű értelmiség feladata volt megteremteni a hatalmon lévő rend és a társadalom közötti kapcsolatot, egyfelől a társadalmi érdekek becsatornázásával a döntéshozatalba, másfelől a hatalom társadalom előtti legitimálásával.

Az újkapitalizmusban az értelmiség kiemelt, a hatalom és a társadalom közti közvetítő pozíciója megszűnt. A közgondolkodást értelmiségi szerepkörben alakítók döntő többsége felismerve, hogy tudása könnyen pénzre váltható, valamilyen menedzseri, vagy tanácsadói szerepkörben, esetleg mint médiaceleb találja meg a számítását.

A lesújtó diagnózis szerint az értelmiség a 21. században elveszítette társadalomformáló erejét, miközben felügyeleti technológiák, a megfigyelés Big Data alapú rendszere olyan kihívásokat támaszt a modern demokráciákkal szemben, amelyek azonnal morális iránytű után kiáltanának.

Ennek kapcsán kiemelt jelentőségű lehet, hogy általánosságban az egyenlőség, a szolidaritás vagy a méltányosság értékeiért kiálló baloldali értelmiség, tud-e alternatívát kínálni napjainkban a társadalom számára. A homokszemről homokszemre című tanulmány a hazai baloldali értelmiség, a baloldali gondolkodás körképét adja egy 2015-ben, a Kettős Mérce nevű blogon lezajlott vita tükrében. Szalai szerint a hazai baloldalt legalább annyira töredezett identitások jellemzik, mint az újkapitalizmusban a társadalmi élet egészét. A baloldal térvesztése szorosan összefügg azzal, hogy a baloldali pártok nemzetközi és hazai szinten is áldozatul estek a neoliberális hullámnak. Egy új egységes jövőképpel rendelkező baloldal felépítése ezért – fogalmazza meg a szerző – csakis apránként, alulról építkezve, homokszemről homokszemre, a most még különálló baloldali identitások fokozatos összehangolásával lehetséges.

Elidegenedés

Szalai Erzsébet kötetében az utolsó nagyobb lélegzetű írás az Elidegenedés és hatalom az újkapitalizmusban címet viseli. Kiindulópontja az elidegenedés Marx által a Gazdasági-filozófiai kéziratok-ban kínált definíciója. Ebben Marx több szinten is definiálta a fogalmat, legmélyebbnek, legalapvetőbbnek ugyanakkor az ember önmagától, mint szabad, tudatosan cselekvő és egyetemes nembeli lénytől való elidegenedését jelölte meg. Mivel az elidegenedés alapja Marx szerint maga a gazdasági rendszer (ezáltal pedig a tőke–munka-viszony, a magántulajodon és a kizsákmányolás), joggal vetődik fel a kérdés: hogyan hat a társadalomra az elidegenedés a globális újkapitalizmusban és különösen Magyarországon Marx születése után több mint 200 évvel?

Globális gazdasági rendszerünkben – Szalai levezetése szerint – a minél nagyobb megtérülést kereső tőke egyre nagyobb rugalmasságot vár el a munkaerőtől, amelyet ezáltal mentálisan is mind jobban kizsigerel. Ennek társadalmi hatásai pedig látványosan megmutatkoznak egy olyan félperifériás ország példáján, mint Magyarország, ahol a nagyipari munkásság a rendszerváltást követően egyik napról a másikra került egy államilag dotált, kedvezményezett pozícióból a tőkelogikának kiszolgáltatott helyzetbe.

A költséghatékonyan foglalkoztatható, rugalmas munkaerő a félperifériás és ezért tőkehiányos magyar gazdaság egyik alappillére. A rugalmasság kényszere az egyén szempontjából a biztonságot adó társas és társadalmi kapcsolatok fellazulásával jár. Szalai Erzsébet szerint e folyamat lényegi társadalomlélektani hatása az egyén identitásválsága.

Az identitás, önmagam meghatározásának képessége, a marxi szabad, tudatosan cselekvő és egyetemes nembeli létezés alapja. Ennek hiánya elviselhetetlen az egyén számára, ugyanakkor ez még a tőkének sem érdeke, hiszen az egyéniség teljes szétesése a munkaerő hiányával veszélyezteti a termelés egészét. A gazdasági rendszer válaszképpen aláveti az identitást a tőkelogikának, fogyasztható áruvá változtatja és újratermeli azt.

Ezzel szoros összefüggésben – állítja Szalai – kiüresednek az emberi kapcsolatok, sivárrá és formalizálttá válik a kommunikáció, elbulvárosodik a nyilvánosság, végső soron meggyengül a demokrácia. A pszichológus Lust Iván nyomán megállapítja, hogy az érvényesülés követelményeinek való megfelelés kényszere alatt egyéni és össztársadalmi szinten is értékválság jelentkezik. Szemben a közösségi értékekkel (például a szolidaritással, az önfeláldozással) helyessé, követendővé válnak az olyan, az egyént előtérbe helyező értékek, amelyek korábban nyíltan vállalhatatlannak minősültek. Ennél fogva a tőkefelhalmozás logikája, amely szerint adott mennyiségű pénzből még több pénzt csinálni elvárt és elismert, uralkodóvá válik a társadalomban. Példaképpen Magyarországon a rendszerváltás utáni privatizáció – utal rá a szerző – pontosan ezt, vagyis a mesés meggazdagodás lehetőségét kínálta, de csakis azoknak, akik e logikát sikeresen magukévá tették.

Összegzésében Szalai Erzsébet elkülöníti az elidegenedés hatását aszerint, hogy az a világgazdasági centrum egyik társadalmában, avagy egy félperifériás társadalomban – amilyen a magyar is – fejti-e ki a hatását. A döntő különbség szerinte a demokratikus hagyományok erőssége a társadalmon belül, amelyek minden bizonnyal ellent tartanak valamelyest az elidegenedés közösségellenes hatásainak. A félperifériás (és – tegyük hozzá – a perifériás) társadalmakban ezek hiányában „az emberek egyre kevésbé élik át »tudatosan« eme normák érvényesülésének hiányát.” Emiatt – viszi tovább gondolatát Szalai – „már egyre kevesebb a relevanciája a valamitől való elidegenedésről beszélni”, „az elidegenedés felszámolódóban van”. Jelen recenzióban egyedüliként e ponton kell vitatkoznom a szerzővel. Ha hisz abban, hogy létezik „emberi természet”, mint olyan – márpedig ezt záró gondolatai előtt néhány oldallal elismeri –, akkor abban is hinnie kell, hogy az elidegenedés negatív hatásai egyéni, közösségi és társadalmi életünkben mindenkor, így a jövőben is megmutatkoznak. Véleményem szerint az elidegenedés magával az emberi természettel ellentétes viszonyokat teremt, emberi mivoltunkat pedig nem lehet úgy elveszíteni, mint a normákat, hacsak nem szűnünk meg embereknek lenni. Én abban hiszek, hogy ilyen nem lehetséges.

Összefoglalás

Szalai Erzsébet könyvét olvasva az embernek az az érzése, hogy a szerző saját életéhez mint a világra nyitott és szemlélődő lény, de ugyanakkor mint a társadalmi folyamatok aktív résztvevője keresett tudományos alapot. A közgazdaságtan, a szociológia, avagy a társadalomlélektan és különösen ezek kritikai vonulatai tudományos visszacsatolások mindarra, amit eddigi élete során látott, átélt és megtapasztalt. Az életművéhez köthető sajátos kifejezések, mint az újkapitalizmus, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra, vagy a késő-kádári technokrácia is ezt az érzetet erősítik. Olyan, mintha ezek tartalmára vonatkozó, a társadalomtudományokban kanonizált és általánosan használt kifejezések – pontosan a személyes érintettség okán – nem lettek volna kellően pontosak gondolatai megfogalmazásához. A szerző stílusa ugyan távol áll a rigid tudományosság formuláitól, mégis úgy gondolom, hogy írásainak e szubjektív elemei adják a könyv igazi értékét. Ettől válik átélhetővé, felhasználhatóvá mindaz a tapasztalat, amit Szalai Erzsébet eddigi élete során összegyűjtött, annak érdekében, hogy az egyenlőség és az igazságosság értékei a jövőben szélesebb társadalmi bázisra támaszkodhassanak.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.