Vastagh Zoltán: Társadalmi struktúra és állami redisztribúció. Budapest: Napvilág Kiadó, 2017.

Akit foglalkoztatnak a társadalmi viszonyok, a társadalmi struktúra, az osztályviszonyok kérdései, annak mindenképpen érdemes elolvasnia Vastagh Zoltán Társadalmi struktúra és állami redisztribúció című kiváló könyvét (Budapest: Napvilág, 2017). Különösen érdemes elolvasnia, ha a mai magyar társadalom osztályszerkezetét, egyenlőtlenségeit és a magyar állam erre gyakorolt hatását kívánja mélyebben megérteni.

Éber Márk Áron

A szerzőt talán nem kell bemutatnunk: Az igazságos növekedés nyomában címmel az Új Egyenlőségen is olvashattunk már tőle remek elemzést. Itt tárgyalt könyvében egy „régi” kérdést tett fel és fogalmazott újra: hogyan formálja az állam (azon belül is az állami újraelosztás) a társadalom szerkezetét, osztályviszonyait? Mit tudunk a mai magyar társadalom osztálystruktúrájáról, és milyenné alakítja ezt az állami redisztribúció (17–19. old.)?

Könyve elején Vastagh Zoltán érdekes megfigyelést tesz: úgy látja, hogy a korábbi struktúrakutatások nem szenteltek kellő figyelmet az állam és a politika osztályszerkezetet formáló szerepének. Mintha e társadalomszerkezet-vizsgálatok túlságosan is gazdaságközpontúak lennének: az osztályszerkezetet elsősorban − vagy kizárólag − a gazdasági természetű „alapra” (a termelési viszonyokra, a termelőmódra, a piaci helyzetre) vezetnék vissza, s eközben elfeledkeznének az állam újraelosztó és szabályozó szerepéről. Vissza kell hát térni az állam társadalomformáló, az osztályszerkezetet alakító hatásainak vizsgálatához – érvel Vastagh Zoltán. Az állami újraelosztás ugyanis – mint írja – olyan osztálypozíciókat is létrehoz, amelyek sehogyan sem következnek a termelési viszonyokból, a piaci helyzetekből, vagyis nem vezethetők le közvetlenül a gazdasági „alap” marxi koncepciójából.

Polányi Károly és a magyar társadalomkutatás eleven hagyománya

Minden innováció, minden újítás visszatér valamilyen módon a hagyományokhoz, hogy alkotó módon újraértelmezze, új módon kombinálja a hagyományban már fellelhető elemeket. Könyvében Vastagh Zoltán is visszatér egy fontos hagyományhoz: Polányi Károly (1886–1964), Magyarországról elszármazott gazdaságantropológus és történész, valamint az ő nyomába lépő, „polányista” elemzők tradíciójához, amely a társadalmak integrációját, szerkezetét e társadalmak gazdálkodásának formái, integrációs mechanizmusai felől vizsgálták. Polányi – mint emlékezhetünk – a közösségek és társadalmak gazdasági integrációjának négy tiszta típusát különítette el: a természetes önellátást, a reciprocitást (vagy viszonosságot), a redisztribúciót (vagy újraelosztást) és a piaci árucserét.

Polányi hangsúlyozta: gazdasági értelemben minden közösség és minden társadalom e négy tiszta típus valamilyen empirikus kombinációjaként szerveződik (azaz: integrálódik és differenciálódik egyidejűleg). A valóságos integráció minden esetben mozaikszerű, melynek alkotóelemei e sokrétűen egymáshoz kapcsolódó, egymást átható-alakító tiszta formák.

Nincs kizárólag piacilag integrált társadalom: a szabadpiac fikciójának megvalósulása az adott társadalom pusztulásához vezetne. De nincsen kizárólag redisztributíve vagy egyedül viszonossági alapokon integrált társadalom sem.

Tapasztalataink szerint a valóságos közösségek és társadalmak integrációja mindig több komponensű, mozaikszerű. A kérdés inkább az, mely integrációs forma elsődleges, melyik az uralkodó, a többi hogyan és milyen területeken egészíti ki e domináns mechanizmust.

A modern társadalmakban is jelen van a naturális önellátás és a szolidaritás mikrohálózatait megteremtő és fenntartó viszonosság (amikor a felek úgy tesznek szívességeket egymásnak, hogy azt nem ellentételezi pénzforgalom: a felek inkább kölcsönösen „beszámítják” az egymásnak tett szolgálataikat). Gazdasági értelemben a modern társadalmak jobbára piacilag, illetve redisztributíve integráltak. (Ez utóbbi központi újraelosztást jelent, javak elvonását, majd annak valamilyen logika szerinti visszaosztását.) Polányi Károly e fogalmakat archaikus társadalmak integrációját vizsgálva alkotta meg.

Polányi célja annak kimutatása volt, hogy a piaci árucsere nem „természetes” és nem „eleve adott” formája közösségek és társadalmak gazdasági integrációjának. A piac és az árucsere természetesen uralkodó integrációs forma is lehet, de sohasem egyeduralkodó, sohasem kizárólagos.

Ennek megteremtése a társadalmakra nézve életveszélyes neoliberális vágyálom csupán. (Polányi Károlyról bővebben itt olvashat az Új Egyenlőségen.)

Államszocializmus és kapitalizmus, redisztribúció és piac – a hetvenes-nyolcvanas évek társadalomkutatói hagyománya Magyarországon

Emlékezhetünk: az 1970-es, 1980-as években hazai társadalomkutatók (mindenekelőtt Szelényi Iván) éppen Polányi Károly újrafelfedezésével kezdte értelmezni a hidegháborúban versengve együttműködő két „tömb”: a „kapitalista nyugat” és az „államszocialista kelet” társadalmainak gazdasági alapjaiban fellelhető különbségeket. A (fél)perifériás államszocialista társadalmakat gazdaságilag elsődlegesen az állami redisztribúció integrálta (az állami tulajdon uralma melletti állami újraelosztás egy párt irányítása alatt), a centrumkapitalista társadalmakat pedig elsődlegesen a piaci mechanizmusok (a magántulajdon uralma melletti árucsere és a többpártrendszerű parlamentarizmus politikai felépítménye).

Szelényi Iván és munkatársai ugyanakkor természetesen nem hagyták figyelmen kívül, hogy a tőkés világgazdaság centrumának kapitalista társadalmaiban a második világháború után különféle jóléti államok épültek ki, amelyek az ott uralkodó piaci integrációt redisztributív-jóléti mechanizmusokkal ellensúlyozták (az uralkodó magántulajdon mellett a termelőeszközök egy része ráadásul állami-közösségi tulajdonban volt). A közép- és kelet-európai államszocialista félperiféria társadalmaiban is látszott ugyanakkor, hogy a hatvanas évektől több helyütt piaci mechanizmusok ékelődnek az elsődlegesen újraelosztó rendszerekbe. Elég, ha az Új Gazdasági Mechanizmusra, a hatvanas évek Csehszlovákiájának reformjaira („Prágai Tavasz”), vagy – szintén a szocialista Magyarországon – a „második gazdaság” jelenségvilágára gondolunk. Kornai János nevezetes fogalmai: a „puha”, valamint a „kemény költségvetési korlát”, a „bürokratikus”, valamint a „piaci koordináció” nem véletlenül rímelnek Polányi és Szelényi redisztributív, valamint piaci integrációt megkülönböztető elemzéseire. (E kérdéshez Szelényi Iván egy korábbi, az Új Egyenlőségen megjelent írását ajánljuk.)

Vastagh Zoltán e fogalmi hálót és elemzési eszköztárat a rendszerváltás, valamint a 2010-es fordulat után is jól használhatónak látja. Hiányolja a folytatást: mintha a hazai társadalomkutatás nem aknázta volna ki kellően az elemzési lehetőséget. Mintha nem mondtunk volna el mindent az elmúlt 30 év történetéről, ami pedig e nyelven – érvel Vastagh Zoltán – elmondható és elmondandó lenne.

Vajon hogyan alakul piac és állami redisztribúció viszonya 1989 után? – teszi fel a kérdést. És hogyan alakul 2010 után? Hogyan formálja a magyar társadalom osztályszerkezetét e két intézményesített integráló-strukturáló mechanizmus? Vajon jóléti-e a magyar állam? Olyan újraelosztást végez, amilyet a második világháború utáni centrumkapitalista társadalmak jóléti intézményrendszerei? Esélyt teremt állampolgárai számára, egyben kárpótolja őket a piaci versenyben elszenvedett hátrányaikért? Mit mutatnak a számok?

Elméletileg tájékozott empirikus társadalomkutatóként Vastagh Zoltán e kérdésekre keresi a válaszokat. Nem elégszik meg pusztán teoretikus fejtegetésekkel: az adatokhoz fordul, a rendelkezésére álló statisztikákat faggatja.

A könyv eredményei és következtetései

A bevezetés és a történeti áttekintést kínáló első fejezet után a szerző három empirikus fejezetben vizsgálja meg az állami redisztribúció egyenlőtlenségformáló szerepét. Előbb a társadalmi transzferek szerepét vizsgálja (II. fejezet, 53–91. old.), aztán a közszolgáltatások térbeli egyenlőtlenségeit formáló hatásokat (III. fejezet, 93–126. old.), ezt követően pedig a munkaerő állami szabályozásának és finanszírozásának szektorát (IV. fejezet, 127–149. old.). A zárófejezetben ezek alapján vonja le következtetéseit és vázolja fel a magyar társadalom osztálytérképét (V. fejezet, 151–201. old.).

A konklúzió lehangoló: az újraelosztó magyar állam nem csökkenti, hanem részben konzerválja, részben pedig növeli a tőkés magánpiac strukturálta egyenlőtlenségeket.

Mint írja:

„A magyarországi újraelosztás itt vizsgált különböző területein láthatóvá vált tendenciák mind egy irányba mutatnak. Az állami redisztribúció közszolgáltatásainak alapellátásai a kedvezőtlenebb strukturális (piaci) helyzetben lévőknek kevesebb és alacsonyabb színvonalú szolgáltatásokat nyújtanak. Az állami foglalkoztatásban pedig éppen a közszolgáltatásokat biztosító munkavállalóknak folyósít a redisztribúció forrásaiból alacsonyabb béreket […].

A magyar állam így egyrészt önmaga is lehetetlenné teszi, hogy az előnytelen pozíciókba tartozók gyerekeinek az előnyösebb gyermekekhez hasonló esélyekkel fejlődhessenek ki a képességeik […], így maga is hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újratermeléséhez…” (155–156. old.).

Vastagh Zoltán kritikai elemzése rávilágít: a redisztribúció e szerkezete lesújtó ugyan, de sem nem természetszerű, sem nem szükségszerű – és nem is megváltoztathatatlan. Az állami újraelosztás szerkezetét bíráló elemzésével burkoltan azt is állítja: e szégyenteljes gyakorlat másképpen is lehetséges volna, azaz megváltoztatható, sőt megváltoztatandó. Ami a rendszerváltás után Magyarországon kialakult, nem más, mint egyfajta „antiszociális szociálpolitika”, „negatív irányú újraelosztás” (165–170. old.). Mindezt részben tudhattuk – mások mellett Ferge Zsuzsa, Szalai Júlia, Ladányi János munkáiból. A szerző is jelzi, hogy szomorú diagnózisa nem teljesen új felfedezés. Annál fontosabb azonban, hogy mindezt empirikus elemzések révén (újra) kimutatja.

Tapasztalatait összegezve a redisztribúció 1990 és 2010 közötti rendjét „színlelt jóléti államnak” nevezi. Majd egyértelműen jelzi: 2010 óta még e színleltséget is megsemmisíti az új, kétharmados hatalom, amikor újra és újra kimondja: vége a jóléti államok „korszakának”, „munkaalapú társadalmat” építünk (163–170. old.).

Adódik máris a következő kérdés: vajon ez a valaha volt magyarországi „színlelt” jóléti állam beilleszthető a kapitalizmusok és jóléti államok összehasonlítására kialakított nemzetközi tipológiába?

Vastagh Zoltán szerint a magyar modell 2010 előtt sem volt elhelyezhető Gøsta Esping-Andersen eredeti tipológiájában, amely a jóléti államok három világát különböztette meg (a szociáldemokrata-északi, a konzervatív-kontinentális, valamint az angolszász liberális modellt). Dorothee Bohle és Greskovits Béla még értelmezni tudták a 2010 előtti magyar tendenciákat a visegrádi országok „beágyazott neoliberális” modelljének egyik alváltozataként. A 2008, de főleg 2010 utáni magyarországi átalakulások azonban már komolyabb értelmezési nehézséget támasztanak: nem könnyen illeszthető be az eddigi tipológiába (160–163. old.). Amint azt Vastagh Zoltán írja:

„Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy a magyar »jóléti« állam tipizálhatatlan […], hogy meghatározhatatlan az ország jóléti profilja.” (161. old.)

Ami biztosnak tűnik: a „nemzeti”-(neo)konzervatív kormányzat 2010 után folytatta, sőt felerősítette a magyar jóléti modellt már 2006-tól, de különösen 2008-tól neoliberalizáló kormányzati tendenciákat (160–165. old.).

Szó sincs már tehát arról, amiről a hetvenes-nyolcvanas években Szelényi Iván és munkatársai írtak: hogy az egyenlőtlenségek állami újraelosztás által meghatározott rendszerét a második gazdaság piaci mechanizmusai kompenzálnák. De, mint látjuk, ennek „tükrözése”, ellentettje (a jóléti állam klasszikus modellje) sem helytálló a hazai viszonyokra nézve: hogy az egyenlőtlenségek piacon létrejövő rendszerét a jóléti állam újraelosztó mechanizmusai kompenzálnák. A jóléti (welfare) állam színlelése helyett az állam vezetői nyíltan a „munkaalapúnak”, illetve „munkaközpontúnak” nevezett – valójában inkább munkakényszeren (workfare) alapuló – modellt építik.

A magyar társadalom osztálytérképe felé

Hogyan jellemezhető mindezt figyelembe véve a magyar társadalom osztályszerkezete? Vastagh Zoltán meggyőzően érvel amellett, hogy „…nemcsak a tőkés termelési mód, hanem az állami újraelosztás is létrehozza a maga sajátos osztályhelyzeteit…” (171. old.). Gondolatmenetében ezt az állami-redisztributív struktúrát politikaiként, a tőkés-piaci struktúrát pedig gazdaságiként határozza meg. Az elválasztás analitikus, célja az állami redisztribúció struktúraformáló hatásainak elemzői elkülönítése a tőkés-piaci hatásoktól. Politikai és gazdasági összetevők elválasztása már azért is csak analitikus lehet, mert valójában nincsen önmagában vett piac állami szabályozás és beavatkozás nélkül – ezt éppen Polányi Károlytól tudjuk. A politikai gazdaságtan is ezen az előfeltevésen alapul: gazdasági és politikai empirikusan szorosan egybeszövődik, elválasztásuk mindenkor csak mesterséges lehet.

Hogy miért választja el akkor gondolatilag mégis a társadalomszerkezet tőkés-piaci és állami redisztributív komponensét? Vastagh Zoltán elemzői céllal teszi ezt. Annak érdekében különbözteti meg őket, hogy ez által

  • felmérhesse az elosztási küzdelmek valódi tétjét és következményeit;
  • elkülöníthesse az állami újraelosztás nyerteseit és veszteseit;
  • láthatóvá váljon: ellensúlyozza-e az állami újraelosztás a piacon kialakuló egyenlőtlenségeket;
  • a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése újra átpolitizálható legyen.

Erre valóban nagy szükség is van, hiszen itthon annak ellenére is erős „a piac” jótékony hatásába vetett (vak)hit (miszerint a „több piac” automatikusan csökkenti az egyenlőtlenségeket, növeli a hatékonyságot, jobb és nagyobb teljesítményre ösztönöz), hogy időközben mindenki számára világossá válhatott: a piac természettörvényként kezelt jótékony hatása csak nagyon szigorú szabályozás mellett érvényesül. Az egyenlőtlenségkutatás 2008 utáni konjunktúrája a közgazdasági főáram számára is világosan megmutatta: megfelelő állami szabályozás és kompenzáló újraelosztás, azaz közösségi-állami beavatkozás nélkül az egyenlőtlenségek szükségképpen növekednek, a társadalmak polarizálódnak. Elég, ha csak Thomas Piketty vagy Branko Milanović elemzéseire gondolunk.

Vastagh Zoltán könyve tehát nagyon érdekes és invenciózus kísérlet a magyar társadalom osztálytérképének felvázolására. A kötet fontos lépéseket tett meg ezen az úton, még ha egyelőre nem is érte végcélját: a szerző elméleti modelljének empirikus „feltöltését” is tervezi, várhatóan egy következő lépésben.

Az osztályformálódás és az osztálydinamika elemzésének ráadásul nem is kell kimerülnie a „szomorú jelen” diagnózisában. Vastagh Zoltán könyve is távlatosabb: kimondatlanul ugyan, de a szakmaiak mellett politikai célok felé is mutat. Ama kérdések megválaszolása felé, hogy

hogyan lenne átformálható a társadalomszerkezet tőkés-piaci struktúrája az állami szabályozással, valamint hogy miként lenne átalakítható az állami-redisztributív struktúra egy igazságosabb, egyenlőbb és fenntarthatóbb világ megteremtése érdekében.

Egy igazságosabb, egyenlőbb és fenntarthatóbb világ felé, aminek elérését az Új Egyenlőség is célul tűzte magának.

A könyvről részletesebb recenzió is olvasható a socio.hu folyóirat 2018. (8. évfolyam) 2. számában.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.