John Komlos (2021): A valójában létező gazdaság és az emberarcú kapitalizmus alapjai: Amit minden közgazdaságot tanulónak tudnia kell. Budapest: Pallas Athéné Könyvkiadó.

John Komlos Budapesten született, de doktori diplomáit történelemből és közgazdaságtanból már a Chicagói Egyetemen szerezte. A nemrég magyarul is megjelent könyve kitűnő bírálata a neoliberális elméleteknek, amelyek évtizedek óta pusztítanak világszerte. Dicstelen szerepük azonban teret nyitott a neokeynesiánusok előtt.

Forgács Imre

Az amerikai kapitalizmus Ronald Reagan elnöksége óta nem mondható emberarcúnak. A reaganomics köztudottan világjelenséggé vált, és a szociális piacgazdaság szétverése Európában is jó negyven éve tart. Ma azokat a közgazdászokat nevezik „chicagói fiúknak”, akik a pénzügyi haszonszerzésre épülő „kaszinókapitalizmus” ideológiai előkészítésében élen jártak. Tanácsaiknak köszönhető, hogy a jóléti államot szinte mindenütt felszámolták, és a politikusok közül sokan a piaci dogmatizmus elkötelezett híveivé váltak.

John Komlos Budapesten született, de doktori diplomáit történelemből és közgazdaságtanból már a Chicagói Egyetemen szerezte. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy ő maga „chicagói fiú” lenne. Ellenkezőleg: a nemrég magyarul is megjelent könyve kitűnő bírálata a neoliberális elméleteknek, amelyek évtizedek óta pusztítanak világszerte. Szerencsére a 2008-as pénzügyi összeomlásban játszott dicstelen szerepük a neokeynesiánusok számára új lehetőségeket teremtett.

Komlos külön érdeme, hogy egy világjárvány-világfelfordulás idején adja vissza a fiataloknak a reményt: az előző évtizedek gazdaságpolitikusai talán mégsem mind őrültek. Hiánypótló tankönyve elsősorban az egyetemista korosztályhoz szól, amikor például a makrogazdaságról azt állítja, hogy abban nem nélkülözhető az állam (a kormány) szerepe. Ez fontos elhatárolódás attól a dogmától, amelyet államfők, miniszterelnökök, egyetemi tanárok egymásra licitálva hirdettek évtizedek óta. Ronald Reagan 1981-es elnöki beiktatási beszédében hangzott el először a – sokak által azóta is csodált – értelmetlen mondat, hogy a kormány nem megoldása a problémának, a kormány maga a probléma.

Reagantől Trumpig

A republikánus Ronald Reagan programja – ahogy Donald Trumpé is – a nem túl képzett amerikai szavazók képzeletét főleg egyszerűségével ragadta meg. A hetvenes évek az ún. stagfláció évtizede volt, amikor a gazdaság stagnálása és a magas munkanélküliség mellett az infláció is kétszámjegyűre növekedett. A „tantermi közgazdaságtan” ekkor valamennyi problémára ugyanazt a receptet kínálta: az adócsökkentést. Képviselői szerint az állam túl sok adót von el a gazdaságtól, ezért az adókat csökkenteni kell, mert az alacsony adók önmagukban is munkahelyeket teremtenek. A gazdaság túlszabályozott, tehát a szabályozás csökkentésére, komoly deregulációra van szükség. Az állami béklyóktól megszabadított, önszabályozó piac majd dinamizálja a gazdaságot, és a megtermelt többletjövedelem „lecsorog” az alsóbb szintekre, az általános jólétből pedig mindenki részesedhet (trickle-down economics).

Komlos professzor adatok, idősorok sokaságával bizonyítja, hogy a neoliberálisok által elképzelt „ideális gazdaságnak” nem sok köze van a valósághoz.

Ronald Reagan egyik legfontosabb választási ígérete például az volt, hogy szakít a demokraták „osztogató-fosztogató” államával, és a szövetségi kiadások drasztikus csökkentésével a központi költségvetést egyensúlyba hozza. A valóságban viszont az történt, hogy a deficit a reagani adócsökkentések következtében a korábbi többszörösére növekedett. Az Egyesült Államok költségvetési hiányát és államadósságát azonban – a dollár kulcsvaluta-szerepének köszönhetően – a világ szegényebb régiói is finanszírozzák, márpedig ez nem a deregulált, önszabályozó piacok érdeme. Így nem csoda, hogy a deficit azóta is folyamatosan növekszik: a költségvetési hiány 2021-ben a GDP 15,2 százaléka, az államadósság pedig meghaladja a 125 százalékos GDP-arányos szintet.

A jövedelmek drasztikus átrendeződése az Egyesült Államokban ma az egyik legnagyobb társadalmi probléma, ami ugyancsak a reaganomics jegyében fogant gazdaságpolitika eredménye. A szerző a könyv 7. fejezetében (A termelési tényezők jövedelme) bemutatja például, hogy

a munka termelékenysége és az amerikai bérek elszakadtak egymástól, így a bérből élők számára egyre nehezebbé (gyakran lehetetlenné) vált a „középosztályi” lét megőrzése.

Mindez a gazdaságpolitikai trend tartós változásának a következménye, miután 1982 és 2016 között a termelékenység még 94 százalékkal nőtt, de a keresetek értéke csak 40 százalékkal emelkedett. A jövedelemeloszlás tendenciái egyébként is gyökeresen átalakultak. Elsősorban a neoliberális adópolitikának köszönhető, hogy a rendkívül gazdagok és a gazdagok részesedése az összjövedelemből növekedni kezdett, viszont a társadalom 80 százaléka (mintegy 260 millió ember) 1980 óta – Donald Trump országlását is beleértve – folyamatosan veszített.

Ma már látható, hogy a kurzusváltásnak az Egyesült Államok történetében végzetes következményei lettek. A könyv számos adatot közöl arról, hogy a jövedelemkülönbségek drámai mértékű növekedését a lakosság többsége nem tudta feldolgozni. Az Egyesült Államok az egy főre jutó GDP szempontjából az országok rangsorában továbbra is egyike a legfejlettebbeknek, de a társadalmi elégedetlenséget jelző mutatók az elmúlt évtizedekben egyre kedvezőtlenebb változásokat jeleznek. Aggasztó az erőszakos bűncselekmények száma: az emberölések aránya például 3-8-szor magasabb, mint Nyugat-Európában. 2016-ban, Trump megválasztásának évében, 384 (azaz naponta legalább egy) fegyveres ámokfutást jegyeztek fel, ami egyértelmű bizonyíték a halmozódó mentális feszültségekre. Az Egyesült Államokban halnak meg a legtöbben kábítószerek miatt, és a lakosság számarányához viszonyítva a világon itt a legmagasabb a bebörtönzöttek száma.

A 2008-as pénzügyi összeomlással kapcsolatban általában a deregulációt, a felelőtlen hitelezési gyakorlatot és a bankvezérek mohóságát szokták emlegetni – amúgy jogosan. Sokkal kevesebb szó esik azonban arról, hogy az elszegényedő bérből élők egy ideig megpróbáltak küzdeni: a válságot megelőző hiteltúlkínálat éveiben például az eladósodást is szívesen vállalták a „középosztályhoz tartozás” látszatának megőrzése érdekében. Így az ingatlanalapú származékos értékpapírok piacának bedőlése után az első áldozatok is ők lettek: mintegy kilencmillió amerikai család veszítette el az otthonát a pénzügyi válság következtében.

A reagani ihletésű, de Trump által is folytatott „államtalanítás” más fontos területeken is pusztítóan hatott. Komlos professzor adatai szerint az Egyesült Államok több ezer milliárd dolláros adósságot halmozott fel azzal, hogy elhanyagolta az infrastrukturális fejlesztéseket. A közutak, hidak, vasutak és a közművek állapota messze elmarad attól a szinttől, ami a világ egyik legfejlettebb gazdaságától egyébként elvárható lenne. Joe Biden történelmi léptékű beruházási programja ezt az elmaradást is pótolni igyekszik, részben az „atyák” mulasztásaiért egyáltalán nem felelős fiatal generációk érdekében.

A 2008-as pénzügyi válság

John Komlos – amellett, hogy a gazdasági folyamatok humánbiológiai összefüggéseit kutatta – a gazdaságtörténet professzora is volt a müncheni egyetemen. Így nem lehet véletlen, hogy könyvében meglehetősen nagy teret szán a 2008-as pénzügyi válság elemzésének. A történet ugyanis mindent elmond a „kaszinókapitalizmus” természetéről és mindenekelőtt arról, hogy a pénzügyek felelőtlen deregulációja hova vezetett. Ebben is Ronald Reagan volt a kezdeményező, amikor egy 1984-es törvény (The Secondary Mortgage Enhancement Act) lehetővé tette a magánbankok számára, hogy „értékpapírosítsák” a jelzálogkölcsönöket.

A szerző a könyv 1. fejezetében (Üdvözöljük a mindennapi élet közgazdaságtanában!) idézi Alan Greenspant, akit pénzügyi körökben – a FED nagyhatalmú elnökeként – sokáig szinte vallásos tisztelet övezett. Greenspan egészen a Lehman Brothers összeomlásáig rendíthetetlenül hitt a piaci önszabályozás erejében. Az ezt követő általános felháborodás azonban őt is hátrálásra kényszerítette. Egy kongresszusi képviselő kérdésére válaszolva – akkoriban szinte hihetetlen – kijelentést tett:

„Tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy a szervezetek, különösen a bankok […] önérdeke olyan, hogy ők képesek a legjobban megvédeni saját részvényeseiket és a vállalatok tőkéjét […] A probléma itt az [hogy], ami nagyon szilárd szerkezetnek és valóban kritikus oszlopnak tűnt a piaci verseny és a szabadpiacok szempontjából, összeomlott, és […] ez […] megdöbbentett. Még mindig nem teljesen értem, miért történt ez.” (John Komlos: I.m.: 12. oldal).

Ma már könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik azzal, hogy a kétezres években az amerikai gazdaság viszonylag dinamikusan növekedett, és a bankrendszernek egyre nagyobb hiteligényt kellett kielégítenie. Harry Dent amerikai közgazdász-szociológus szerint a baby-boom generáció ezekben az években érte el a költekezési csúcsait (The Demographic Cliff: How to Survive and Prosper During the Great Deflation Ahead. New York: Portfolio/Pengiun, 2014).

Vagyis ők voltak azok, akik a válságot megelőző időszakban szokatlan ütemben hajtották egyre feljebb az ingatlanárakat és a tőzsdei árfolyamokat. Az internet és a digitális eszközök forradalma csak tovább növelte az amerikai életmód és fogyasztási minták vonzerejét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a határ a csillagos ég. Ugyanakkor – mint utaltunk rá – a bérből élők részesedése a nemzeti jövedelemből folyamatosan csökkent.

Mindez ahhoz is hozzájárult, hogy a megnövekedett fogyasztási igényeket egyre inkább csak hitelekből lehetett kielégíteni.

A nagyobb hiteligény látszólag szerencsésen találkozott a bankok új pénzteremtő találmányával, az értékpapírosítással (securitization). Ez összekapcsolódott azzal, hogy a pénzügyi szféra neoliberális deregulációja a bankfelügyeletek ellenőrzési jogosítványait is jelentősen csökkentette. Kicsit eufemisztikusan „tranzakciós szabadságnak” nevezték el, hogy a pénzintézetek bármilyen „innovatív” pénzügyi terméket előállíthattak. A kreatív és – mint utóbb kiderült – meglehetősen kockázatos értékpapírok soha nem látott bőségben árasztották el a piacokat. Az ingatlanágazat szárnyalt, és a pénzintézetek meglehetősen nagy volumenben vásároltak a kisebb vidéki bankoktól helyi jelzálogkölcsönöket.

Az amerikai pénzügyi szektor abban is élen járt, hogy a felvásárolt követeléseket egyéb értékpapírokkal együtt „újracsomagolták”, majd ezeket a már származékos termékeket biztos befektetésként ajánlották az ügyfeleknek. A nagy hitelminősítők nemhogy figyelmeztettek volna az ilyen értékpapírok kockázatára, ellenkezőleg: tömegesen adták meg a legmagasabb megbízhatósági fokozatot jelentő AAA minősítést. Az óriási veszteségek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy maguk a bankok is bíztak a három A-ban.

Az újracsomagolt, innovatív értékpapírokat elfogadták banki fedezetként, s ezzel is ösztönözték az újabb és újabb hitelügyleteket. Így történhetett meg, hogy a válságot megelőzően sok száz milliárd dollárnyi összeg áramolhatott ki a bankrendszerből, ami példátlan méretű (jórészt csak ingatlanokkal fedezett) pénzügyi buborék keletkezéséhez vezetett.

A Lehman Brothers 2008. szeptemberi fizetésképtelensége a bankcsődök sorozatát indította el, és ez a tőzsdékre és a reálgazdaságra is gyorsan átterjedt. A bankvezetők ellen induló heves sajtótámadások főleg a „mohóságot” kérték számon, mintegy megfeledkezve arról, hogy ez a tulajdonság minden tőkés piacgazdaság „természetes” hajtóereje. A pénzügyi jogszabályokra és a bankfelügyeletekre éppen azért van szükség, hogy előírják például a bankok számára a kockázatelemzéskor kötelezően alkalmazandó szabványokat.

Viszonylag magas kockázati szint esetén a betétesek biztonságát csak a szavatoló tőke (tőketartalékok) megemelése növelheti. A banki önszabályozás a tőkeáttétel meghatározásában sem működik: ha a vezetői bónuszok a megkötött hitelszerződések számától függenek, akkor semmi nem korlátozza a pénzpiacokról felvehető és újra kihelyezhető óriási összegeket.

A történet ezt követő fejezetei nagyjából ismertek. A pénzügyi összeomlás közvetlen kiváltó oka a nem elsőrendű (subprime) adósok tömeges fizetésképtelenné válása lett. Amikor a bankok a hitelek tényleges fedezetét jelentő ingatlanokat egyre nagyobb számban próbálták meg értékesíteni, akkor az addig szárnyaló árak gyorsan zuhanni kezdtek. Az ingatlanpiac hamarosan összeomlott, s ezzel az „ingatlanalapú származékos értékpapírok” is értéktelen bóvlivá (toxic assets) lettek. A pénzügyi buborék kipukkadt, elsősorban azért, mert a bankok kénytelenek voltak veszteségként leírni a toxikus értékpapírokkal fedezett, korábban kihelyzett, nagyösszegű hiteleket.

Komlos professzor könyvének egyik általánosabb tanulsága, hogy

a pénzügyi összeomlás a trumpizmus (populizmus) gazdasági feltételeit – jóval Trump színrelépése előtt – megteremtette.

2008-ban a nemzetközi bankrendszer már teljes mértékben komputerizált volt. Így az anyabankok a likviditási válság idején a „leányaikból” néhány óra alatt kivonhatták a tartalékaikat. A jelentős összegű tőkekivonásokkal a nemzetközi pénzügyi rendszer tulajdonképpen önmagát építette le. A válság földrajzilag is hamar globálissá vált. Az ingatlanalapú származékos értékpapírokból az európai bankok is jócskán „bevásároltak”: így Európa egyike lett a nagy veszteseknek.

A veszteségekről szóló adatok még ma is hihetetlenek. Az Európai Unió gazdag tagállamai például 2009 és 2011 között mintegy 4500 milliárd eurót költöttek bankmentésre. Ez köztudottan az EU éves költségvetésének mintegy harmincszorosa. A kormányoknak persze nem nagyon volt más választása, de ezáltal az államadósságra és a költségvetési deficitre vonatkozó maastrichti normák – már évekkel a pandémia előtt – teljesíthetetlenné váltak. Barroso akkori bizottsági elnök a pénzügyi kapitalizmusról maga is meglepő őszinteséggel nyilatkozott. Egy 2009-es interjúban azt mondta, hogy

valami nagyon nem működik a rendszerben, ha a pénzpiaci nyereségeknek mindig van gazdája, csak a veszteségeket kell az államnak az adófizetők pénzéből finanszíroznia.

 Hogyan tovább?

John Komlos könyvének eredeti, angol nyelvű változata 2019-ben, az Egyesült Államokban jelent meg. Ekkor még csak remélni lehetett, hogy véget ér Donald Trump botrányos elnöksége. A világ szerencséjére 2020-ban Joe Biden és a demokraták győztek, így az új elnök nagyívű gazdasági program megvalósításába kezdhet. A vírusválság Amerikában is láthatóvá tette, hogy a felkészületlen, a közérdeket semmibe vevő kormányok tevékenysége emberéletekbe kerülhet. A Biden-adminisztráció elődei mulasztásait is igyekszik pótolni, amikor példátlan költségvetési forrásokat mozgósít a járvány legyőzésére és a kiemelt prioritások között szerepel – többek között – a lepusztult infrastruktúra újjáépítése.

A társadalompolitikai célkitűzések kifejezetten biztatóak. Egyes elemzők szerint Biden tulajdonképpen Bernie Sanders volt demokrata elnökjelölt „baloldali” programját követi, amikor például adóreformot hirdet: a társasági adó kulcsát a jelenlegi 21 százalékról 28 százalékra kívánja felemelni. Az új amerikai kormányzat máris kezdeményezte az együttes fellépést a multinacionális cégek „adókímélő” gyakorlatával szemben. A 15 százalékos globális minimáladóról szóló javaslatot – az Európai Unió mellett – a G7-országok közössége is támogatja.

Európában nem kis izgalommal figyelik a tengerentúlról érkező gazdasági és politikai híreket. Remélhetőleg ezek már John Komlos professzor következő könyvének a témái lesznek.

Címfotó: CEU

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Ferenc pápa: A szegénység ember által létrehozott probléma
    Milyen folyamatokat indított be Ferenc pápa az egyházban és a társadalomban? Mi vezette az egyházat ehhez a fordulóponthoz? Pogátsa Zoltán Dr. Perintfalvi Rita ...
  • Miért fontos az osztály?
    Miközben sokan „az osztályok haláláról” beszélnek, Erik Olin Wright immár negyven éve bizonyítja könyvek sorában, hogy az osztályok igenis erősen hatnak az embe...
  • Férfiasság Magyarországon
    A gender-kérdés az utóbbi időben a rávetülő politikai fény miatt nagyobb figyelmet kapott. Viszonylag ritka azonban, hogy e problémakört a férfiasság szempontjá...
  • Nyugdíjvita – A „Nők 40” hibás nyugdíjtermék
    A „Nők 40” nyugdíjkedvezmény indoklása szerint a társadalom elismeri a nők fokozott, kettős tehervállalását, hiszen helyt kell állniuk a munkahelyen és a család...