Úgy tűnik, már nem tudunk meglenni a nagy autógyárak, különösen az Audi nélkül. A beszállítókkal együtt több tízezer munkahely, jelentős hozzájárulás a magyar GDP-hez – már-már jószolgálati küldetésnek látszó működés. A felszín alatt azonban a növekedés és a felhalmozás logikájának tankönyvszerűen alárendelt természet és emberi munka.

 „Magyarország soha nem fog olyan [klímapolitikai] javaslatokat támogatni Brüsszelben, amely rontaná a német, és ezen belül a bajor autóipar helyzetét” – Szijjártó Péter, külügyminiszter, 2018. szeptember

Marinov Péter

Magyarország gazdasági fejlődésében kulcsszerepe van a német autógyártóknak. Megtelepedésük támogatása politikai oldalaktól független, jelenlétük – a rendszerváltás nyomán előállt társadalmi és politikai-gazdasági berendezkedésünket figyelembe véve – a munkahely- és GDP-teremtés diadalmenete. Nagyobbrészt általuk, a járműipari értékláncok révén integrálódott Magyarország az európai (a globális) munkamegosztásba, a KGST Budapesten, 1991-ben kimondott megszüntetését követően.

A magyarországi autógyárak működésének árnyoldalai legfeljebb egy-egy, munkavállalói érdekeket védő akció kapcsán kerülnek előtérbe. Akkor is csak ideig-óráig és felemás, az akut helyzet fókuszában álló bérkövetelések megalapozottságát érintő értékelésekkel, figyelmen kívül hagyva azokat a tényezőket, amelyek egymással összekapcsolódva nehezen kezelhető és messzeható társadalmi és környezeti hatásokat eredményeznek.

Ebben az írásban Jason W. Moore „olcsó természet”-ről megfogalmazott elmélete kapcsán egy németországi székhelyű multinacionális autógyártó konszern magyarországi gyárának (ami egyben a világ legnagyobb autómotor-gyártó üzeme is) példáján keresztül azt mutatom be, hogyan teremt, hogyan biztosít magának folyamatosan munkaerőt a vállalat. Az a cég, amelynek gazdálkodása így az értéktöbblet szempontjából elhanyagolható költséggel jár számára, miközben ezzel a mindenkori magyar kormány, de különösen a 2010 óta regnáló számára erős politikai legitimációt biztosít. Moore elmélete kapcsán röviden kitérek azokra a felvetéseire is, amelyben az olcsó természet végéről értekezik.

Miért és mikortól lett olcsó a természet? Legkésőbb akkor, amikor Descartes kimondta a természet deszakralizálását azzal, hogy az ember a tudomány révén ura és birtokosa a természetnek. A szellem és az anyag – azaz: az ember és a természet egyéb összetevőinek – határozott elválasztása vezetett oda, ahol ma vagyunk. A természet fiktív áruvá válása (Polányi Károly) nyomán a természet kizsákmányolása sokkal egyszerűbb lett. Legalábbis ezt gondoltuk a Római Klub 1972-ben közreadott jelentéséig, aztán annak háttérbe szorulásával az elmúlt évekig, amikor is egyre sokasodó jelek kezdtek utalni arra, hogy

természet és társadalom e szétválasztása és az arra épülő gazdasági-társadalmi rendszereink nem fenntarthatóak.

Foglyul ejtett társadalom

A világ legnagyobb autómotorgyára, amelynek működésén keresztül a választott témát taglalom, az Audi Hungaria, amelynél a mérleg egyik serpenyőjében a magyar viszonyok között jelentősnek számító 13 ezer foglalkoztatott, a másikban e munkaerő olcsósága, valamint a brutális kedvezmények miatt gyakorlatilag adómentes üzemelés áll. 2019-ben az Audi például az adózás előtti eredményére annak mindössze a 0.7 százalékát fizette ki társasági adó címén.

A Győri Balett, a Győri ETO kézilabdacsapata, a Széchenyi István Egyetem, a Petz Aladár Kórház Általános- és Mellkassebészeti Osztálya és a Kossuth Lajos Ipari Szakközép-, Szakiskola látszólag nem összetartozó intézmények, szervezetek. Azon kívül, hogy az egyik legfejlettebb magyarországi településen működnek, még egy közös nevezőjük van: a rendszerváltás utáni Magyarország soha meg nem kérdőjelezett, ambivalens sikertörténete, az Audi Hungaria, amely ezek, és sok más, hasonló intézmény támogatása révén tudatosan épült be a magyar társadalom különböző szintjeire, hogy

legitimálja és újrateremtse nálunk az otthon beszűkülő lehetőségeit, a létének alapcélját képező tőkefelhalmozást.

Közhelyesen állam az államban, amely befolyással bír a magyar és a német kormányzó politikai elit döntéseire és a 2010 óta regnáló magyar kormány európai uniós „szabadságharcára” csakúgy, mint Magyarország lélekszámát tekintve hatodik legnagyobb városának működésére. Egy „gyár”, amelynek igényei miatt gimnáziumi osztályokat számoltak fel Győrben, érzékelve azt az üzleti nyomást, amelyet az Audi döntéshozói és a központi politika helyezett a helyi munkaerőpiacra.

Az Audi Hungaria a munkaerő-utánpótlás okán az élet minden olyan területén jelen van, amely közvetve vagy közvetlenül segíti a zökkenőmentes „fenntartható növekedését”: óvodát, általános iskolát működtet, a duális képzés kereteit kihasználva a középiskolai szakképzésben teremti meg (kékgalléros) munkásállományának utánpótlását, egyetemi tanszékekbe vásárolta be magát a magasabb képzettséget igénylő, de alapvetően közepes technológiai tartalmú, rutinszerű összeszerelő folyamatokat menedzselni képes mérnökállomány létrehozására.

Művelődési házat tart fenn, és élen jár imázsának zöldre festésében: erdő- és fatelepítéssel tesz a zöldebb környezetért, a gyárterületen belül a gyár munkatársaival és kívül, egy nemzetközi kutatási program részeként, a Soproni Egyetemmel és a Müncheni Műszaki Egyetemmel együttműködésben. Más kérdés, hogy a képet némileg árnyalja annak a – ma már a gyár részét képező – kétszáz hektáros területnek az elsajátítása, amely Natura 2000 védelem alatt állt, míg hosszas, elvtelen és szakmaiatlan – így például védett fajok áttelepítését megoldásnak láttató – kompromisszumra is hajlandó hatósági közreműködés révén, az Európai Bizottságnak az Audi és Magyarország vélt gazdasági érdekeit a természeti környezet védelme elé helyező döntésével zöld utat nem kapott.[1]

Ambivalens sikertörténet az olcsón vett természetben

Az Audi 1993 óta tartó magyarországi működésének főáramtól eltérő értékelését megnehezítik a siker elsődlegesnek és kizárólagosnak tekintett, gyakran kommunikált mérőszámai, mint amilyen a gyár közel harminc éve töretlen növekedése, a vállalat jelentős hozzájárulása a foglalkoztatáshoz, vagy a GDP-mámor – az Audi egymaga 1.5 százalékát adja a bruttó hazai összterméknek –, valamint a magyar „autóipar” jelentős – 25 százalékos – hozzájárulása az exporthoz, amelynek egyharmada Győrben keletkezik. Ki merné ezt megkérdőjelezni, vagy egyáltalán csak kérdéseket feltenni a kép árnyalására?

Az Audi azonban nem jószolgálati küldetést teljesít:

célja a profittermelés, amelyhez méretéből és az abból fakadó befolyásából adódóan minden eszközt fel is használ – tankönyvszerűen alárendelve a természetet és benne az emberi munkát a növekedés és felhalmozás logikájának.

Jason W. Moore lényegében ezt a helyzetet írta le az olcsó természet tételének megfogalmazásával. Moore szerint a kapitalizmus lényege minden körülmények között az, hogy adott mennyiségű értékből még több értéket hozzon létre. Ezt a célját két irányból tudja elérni: egyrészt a munkaerő kizsákmányolása révén, másrészt az olcsón elsajátított természeti erőforrások által.

A munkaerő kizsákmányolása a politikai gazdaságtan elméleteivel egyszerűen magyarázható. Egy vállalkozásba fektetett tőkével elért hozam (a profit) olyan többlet, amit az alkalmazottak termelnek meg a tőke tulajdonosának, miközben – fizetés formájában – a megtermelt bevételnek csak egy részét kapják meg. Jellemzően mindig ugyanannyit, bármennyire is jövedelmező az adott vállalkozás tevékenysége. A munkaerő kizsákmányolásán túl a rendszer működéséhez, jövedelmezőségének, így a felhalmozás fenntartásához – Moore szerint – szükség van az olcsó természetre is, azaz, olcsó élelmiszerre, olcsó energiára és nyersanyagokra, valamint olcsó munkaerőre.

Az olcsó természet újrateremtése és a tőkefelhalmozási (hegemónia)ciklusok itt a kulcsfogalmak. Giovanni Arrighi a globális kapitalizmus XV. századi kialakulásától számítva négy nagy hegemóniaciklust azonosít. A hegemóniaciklus fogalma az adott ciklusban kiépülő, világszinten összekapcsolt felhalmozási rezsim fölött kontrollt gyakorló (hegemón) szereplőkre utal. Azokra, akik a legtöbb hasznot szerzik a felhalmozási folyamatokból. Meglátása szerint akkor jöhet létre a felhalmozás, ha a folyamatban a különböző pozíciókból, különböző érdekekkel részt vevő szereplők között együttműködést sikerül összehozni.

E felhalmozási ciklusok azonban – eddig kivétel nélkül – időről-időre kimerülnek. De, mivel a kapitalizmus alapja a feltétlen és vég nélküli felhalmozás, ezért az ilyen ciklusok kimerülése – így például a munkaerő megdrágulása a centrumországokban – nem jelenti a kapitalizmus végét. Új terep után kell nézni, hogy a felhalmozás folytatódhasson. Új terepet kell találni az olcsó természet újrateremtéséhez.

Ezt láthatjuk Magyarországon a rendszerváltás idején megindult folyamatokban. Nyugat-Európában a jóléti államok kiépülésével, a szakszervezetek hatékony fellépésével beindult bérnövekedés nyomán megdrágult a munkaerő, emiatt a centrumországok globálissá vált vállalatai az 1980-as években megkezdték a termelés áthelyezését.

Az Audi magyarországi gyárának 1993-as beindítása ennek a folyamatnak az egyik, a mai napig tartó, gyakran helyi konfliktusokat generáló része.

Az olcsón szerzett magyar munkaerő az Audi esetében tény. Egy 2017-es adatsor alapján ez annyiban tűnhet csak ellentmondásosnak, ha a győri gyár alkalmazottainak átlagosan 444 ezer forintos havi bruttó bérét a magyar munkaerő-piaci átlaghoz – 297 ezer forint – hasonlítjuk. A magyar gyár átlaga a német anyavállalatéval összevetve már ötszörös különbséget mutat az utóbbi javára.

Ennek kapcsán cikkében Bucsky Péter azt vizsgálta, van-e elfogadható magyarázat ekkora különbségre. Alapfeltevése az volt, hogy ez akkor elfogadható, ha jelentősen eltérne a termelékenység, értve ez alatt az egy munkavállalóra eső hozzáadott értéket. Az elvégzett elemzés arra jutott, hogy a német munkavállalók a megtermelt hozzáadott érték 2.5-3-szor nagyobb részét kapják meg fizetésként, mint a magyarok. Vagyis,

az Audi a hozzáadott érték sokkal nagyobb részét osztja meg a munkavállalókkal Németországban, mint Magyarországon.

Az, hogy az Audi Magyarországon a profitgyártás folyamatában valóban olcsón jut munkaerőhöz, a 2019-es, sikeres sztrájk során is nyilvánvalóvá vált: hat nap elegendő volt arra, hogy a gyár – és valószínűsíthetően a konszern – vezetése belássa, a munkabeszüntetés nyomán az európai gyáraik leállása miatti veszteség és a motorgyártáson a belső elszámolóárakkal az európai összehasonlításban rendkívül alacsony társasági adó segítségével Magyarországon realizált profit mellett eltörpülnek a magyar bérkövetelések. A magyar gyár teljes éves munkaerőköltsége a 2017-es eredménykimutatás alapján kevesebb mint 2.5 (!) hét alatt térült meg a nettó árbevételben, 1 forint személyi jellegű ráfordítással – azaz, bérre, járulékokra stb. költött pénzzel – pedig az Audi Hungaria munkavállalói közel háromszoros nettó termelési értéket állítottak elő…

Értelmetlennek látszó állami támogatások

Az előzőekben említettek mellett és az Audi Hungaria árbevételének figyelembevételével szinte érthetetlen, minek költött még az állam – különösen 2010 óta – több tízmilliárd forint adófizetői pénzt a győri gyár újabb és újabb, egyenként akár több tízmillióba kerülő munkahelyei létrehozásának támogatására, fél milliárdot a munkatársak képzésére, vagy például az Audi projekt- és oktatóközpontjának tanműhely fejlesztésére 300 milliót, amikor ezek a támogatások szinte kerekítési differenciának tűnnek a cég működésében.

A válasz valószínűleg nem olyan bonyolult.

Az Audi támogatása lényegében a magyar választóknak szóló belpolitika propagandaköltsége és egyúttal jelzés a konszern döntéshozói felé, hogy bármire hajlandók vagyunk a munkahelyekért cserébe.

Ha munkahely van, minden van. Mindegy, hogy a gazdasági válságoknak kitett, nem innovációvezérelt, magas hozzáadott értéket nem teremtő munkahelyek jönnek létre. A lényeg, hogy van és más, profitnövelő intézkedésekkel – például Európa legalacsonyabb társasági adójával, az azt szinte nullára csökkentő kedvezményekkel, vagy a munkavállalók jogait csorbító törvényekkel – együtt jó „cserealap”, amit gond nélkül fel lehet használni akkor, ha a politikai hatalom, illetve annak egyes intézkedései megkérdőjeleződnek, amikor egy-két európai politikusnak hirtelen fontosak lesznek a közös értékek. A transznacionális tőkének nincsenek érzései, csak jól felfogott, egyszerű érdekei, amelyben minden támogatásnak lehet üzleti-politikai ára, elég csak Magyarország álláspontjára gondolni a Volkswagen dízelbotránya kapcsán. Ezek a „szívességek” lehívhatók.

Az már más kérdés, hogy mit kezdünk majd az olcsó munkaerőre alapozott és a nemzetközi értéklánc alsó szintjein működő munkahelyeinkkel, ha a technológiai változás a tőke szempontjából nézve elértékteleníti azokat. Az Audi hazai „sikertörténete” kapcsán erről is érdemes szót ejteni.

Leértékelt munkavállalók

A globális iparági értékláncok működését és azok hatását Gerőcs Tamás és Pinkasz András elemezte részletesen a Fordulat folyóirat 26. számában, a „Magyarország az európai munkamegosztásban” című tanulmányukban. A szerzők ebben megállapítják, hogy a globális munkamegosztás felépítésében az 1980-as évek végére váltak a feldolgozóiparon belül uralkodóvá az ún. globális iparági értékláncok.

Ezek olyan hierarchikus vállalati struktúrák, amelyekben az adott iparág vezető cégei erős piaci pozíciójukra építve saját érdekeiknek megfelelően alakítják és irányítják a teljes beszállítói hálózatot. E tevékenységükkel magától értetődően hatást gyakorolnak a struktúra különböző pontjain megtermelt érték, minél nagyobb arányban történő elsajátítására. Gerőcs és Pinkasz szerint a kelet-közép-európai régió a rendszerváltást követően ebbe a hierarchikus értékláncokból álló munkamegosztásba integrálódott.

E struktúrában túlnyomórészt szabványosított tevékenységeket végző munkavállalókat foglalkoztatnak, míg a magasabb hozzáadott értéket képviselő tevékenységek – részben az anyavállalat országában erős szakszervezeti nyomás és a munkavállalókat védő szigorú szabályozások miatt – a központokban maradnak.

Ez aztán ördögi kört indít be: az egyre integráltabb európai munkaerőpiacon a centrumországok képesek elszívni a magasan képzett munkaerőt a (fél)perifériákról. Mindez a magyarországi, a munkáltatók számára kedvező törvényi változásokkal – lásd például a munkaidőkeret kiterjesztéséről szóló, ún. „rabszolgatörvény” bevezetését vagy az érdekegyeztetés fórumainak kiiktatását – szükségszerűen teszi vonzóvá a magyar munkaerőpiacot az otthon a felhalmozási lehetőségek beszűkülését érzékelő tőke számára.

A helyzetet fokozza az itthon egyértelműen és minden fórumon jótéteményként beállított, egyébként német mintára és a német ipar hazai jelenlétének támogatására – és nyomására – kiépített duális képzési modell, amelynek segítségével folyamatosan újabb, nagyon olcsó munkaerő szerezhető a képzés keretében a gyárakhoz kihelyezett ipari tanulók formájában. Az Audi is használja ezt: saját céljaira kialakított képzési helyei a győri szakmunkástanulókra építenek, amely tevékenységet persze a vállalat „társadalmi felelősségvállalásként” ad el.

Gerőcs és Pinkasz rámutat arra is, hogy

bár az elmúlt harminc évben a Magyarországon az előállított termékek és a technológia is egyre komplexebbé vált, ez mégsem vezetett gazdasági felzárkózáshoz.

Ennek okát abban látják, hogy az életciklusok kifutó szakaszába érkezett termékek gyártására szolgáló termelési folyamatokat telepítettek át Magyarországra. Az e termékek gyártásához szükséges technológia összetettségéből nem következik egyenesen, hogy a termelési folyamat irányításához is összetettebb szaktudásra lenne szükség, vagy hogy a megtermelt érték nagyobb arányban hasznosulna a helyi gazdaságban.

Így például a robbanómotorok gyártásának felfutásával és az egyre összetettebb járművek gyártásának áttelepítésével a hazai járműipar által megtermelt hozzáadott érték aránya a termelésében érdemben nem javult. A magyar járműgyártás fejlődését az ún. vernoni termékéletciklus-modell segítségével magyarázzák, amely három ciklust feltételez a termék életciklusában.

A folyamat egy pontján a konkurencia árversenyt indít be: a termelési költségek egyre fontosabbá válnak, így a termelési folyamat és az alkalmazott technológia szabványosítása egyre fontosabb szerephez jut. A szabványosítás nyomán aztán amikor már egyre nehezebb további költségeket megtakarítani, előtérbe kerül a termelés felbontása részfolyamatokra, így pedig lehetővé válik a tevékenység térbeli áthelyezése is. A harmadik szakaszban a szabványosítás olyan fokon áll, amikor a költségeket már csak a bérek lefaragásával és/vagy állami ösztönzők segítségével lehet lejjebb szorítani. És ezen a ponton, a termék életciklusának leszálló ágában lépnek be a (fél)periféria országai, ekkor helyezik át a gyártást e térségekbe – ez látható az Audi esetében is Magyarországon. Az olcsó természet egyik összetevője, az olcsó munkaerő ilyen módon újra előállíthatóvá válik.

Még nincs vége – az olcsó természet újrateremtése

Új terep után kell tehát nézni, hogy a felhalmozás folytatódhasson. Új terepet kell találni az olcsó természet újrateremtéséhez. De van-e új terep? Moore szerint az olcsó természetnek vége, a kapitalizmus napjainkra kimerítette azt a történelmi (érték)viszonyt, amely az olcsó természetet előállította. Szerintem azonban van új terep – Magyarországon mindenképp, még akkor is, ha Moore az ökológiai válság beköszöntével úgy látja, a mai helyzet új viszonyokat kényszerít ki jólét, hatalom és természet között.

„Az olcsó természet vége, avagy rájöttem, hogy nem kell félteni „a” természetet, meg is lehet szeretni a kapitalizmus válságát” című tanulmányában többek között azt írja Moore, hogy az olcsó munka forrásai nagy sebességgel elapadnak. Ezt szerinte a kelet-ázsiai reálbér növekedése és a globális Északon zajló átmenet a „második (és harmadik) műszakba” – azaz, a bérmunka mellett végzett reproduktív munka áruvá válása – támasztja alá. Moore szerint ez az átmenet a történelmi kapitalizmus egyik utolsó nagy határvidékének kiaknázása.

Ha megdrágul a munkaerő, akkor szűkül a kizsákmányolás mértéke. Ez azonban – látva például az Audi fentebb bemutatott, a munkaerő költsége és a munkaerő termelékenysége közötti óriási szakadékot – még nem feltétlenül vezet el az olcsó természet végéhez. A transznacionális tőkének ugyanis számtalan eszköz áll rendelkezésére arra, hogy a hozamcsökkenést, amelyet a munkabérek esetleges emelkedése okoz, kompenzálni tudja, fenntartva ezzel az olcsó munkaerő újraképződését és a korábbi jövedelmezőségi szint visszaállítását.

A centrum és a (fél)perifériák között a szakadék ugyanis tágul, így hiába tűnik úgy, hogy „körbeért” a világon az olcsó munka újrateremtését célzó, térbeli globális folyamat, a növekvő különbségek biztosítják az utánpótlást.

Az Allianz Globális vagyonosodási jelentése szerint bár nőtt globálisan a háztartások pénzügyi vagyona, a leggazdagabb és a legszegényebb országok közötti különbség is tovább nőtt. 2000-ben az egy főre eső nettó pénzeszközállomány átlagosan 87-szer nagyobb volt a fejlett gazdaságokban, mint a feltörekvő piacokon. Ez az arány 2016-ra 19-re esett vissza, majd 2019-ben 22-re kúszott fel, ami közel 16 százalékos, átlagos romlást mutat három év alatt. Ha viszont Kelet-Európa legszegényebb régióit a leggazdagabb észak-amerikaiakkal vetjük össze, akkor a kép még sokkal lehangolóbb: a különbség 33-szoros.

A jelentés megállapítja, hogy

a felzárkózási folyamat megfordulása széles körben észlelhető.

A világ leggazdagabb 10 százaléka 2019-ben a nettó pénzeszközök mintegy 84 százalékát birtokolta, köztük a leggazdagabb 1 százalék pedig majdnem 44 százalékát. Mindeközben jelentősen csökkent a globális középosztály tagjainak a száma és felerősödtek az elszegényedési trendek a világban: mintegy egymilliárd ember él napi szinten kevesebb, mint 1,9 dollárból (a nemzetközileg elfogadott szegénységi küszöb), és bár a koronavírus hatásának kielemzése még korai, a Világbank azzal kalkulál, hogy a vírus 49 millió embert taszíthatott extrém szegénységbe.

Az olcsó munkaerő újratermelését nemcsak a tőkeerő és az egyes államok – amúgy sok esetben teljesen szükségtelen, az adófizetők pénzéből finanszírozott – támogatása segíti. Hanem paradoxnak tűnő módon például az olyan válságok, mint a koronavírus-járvány, amelynek kipattanása szoros összefüggést mutat a természet kizsákmányolásával és amelyekhez hasonlók a szokásos üzletmenetet folytatva egyre gyakoribbakká válhatnak, nagyot ütve a legkiszolgáltatottabbak, a munkaerejüket áruba bocsátók helyzetén.

Egy ilyen válságot egy olyan tőkeerős cég, mint amilyen az Audi, biztosan túléli. Nem is beszélve az állami segítségnyújtásról, amelyet pont a járványra hivatkozva kap majd.

A félperiférián és a perifériákon mindaddig újra és újra rendelkezésre áll majd az olcsó munkaerő, ameddig a szakadék nő a társadalmakban.

Magyarországon ehhez minden adott, de, látva a szabadkereskedelmi egyezmények térnyerését és a centrum egyre növekvő fogyasztását, globálisan sem kell „aggódniuk” a tőketulajdonosoknak. A bevételi forrás – így az állam segítsége – nélkül maradtak törekedni fognak munkaerejük áruba bocsátására és szervezettség híján bármire hajlandók lesznek a megélhetésük biztosításáért. Különösen nálunk, ahol a „munkalapú társadalom” zászlaja alatt az állam katalizálja az elszegényedés folyamatát Európa legszűkmarkúbb munkanélküli-segély rendszerével, meg az olyan perverz támogatásokkal, amelyeknek címzettje nem a munkavállaló, hanem az olyan munkáltatók, mint az elmúlt tíz évben 1800 milliárd forint profitot hazapumpáló Audi.

Címfotó: Orbán Viktor az Audi gyár átadásán 2013-ban – Népszava

[1] Az Európai Bizottság véleménye a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló, 1992. május 21-i 92/43/EGK tanácsi irányelv 6. cikke (4) bekezdésének második albekezdése alapján, Magyarország kérésére, Győr város rendezési tervének módosításáról itt.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Hogyan nem veszünk tudomást a világról? – interjú Renata Salecl filozófussal
    Hogyan kapcsolódik össze a tudás vagy nemtudás, az ismeretek tagadása vagy elfogadása a járvánnyal, a kapitalizmus okozta problémákkal, az erőszakkal, a húsipar...
  • Pandémia és kapitalizmus
    Robert Boyer közgazdász, a kapitalizmusok – szereti a szót többes számban használni – történetileg eltérően fejlődő válfajainak elemzője. Az 1970-es években lét...
  • Az elektromos autó-e a jövő?
    Az Új Egyenlőség stúdióbeszélgetése egy erős érzelmeket kiváltó témát járt körül. Bucsky Péter gazdasági újságíróval, Fidrich Róbert zöld aktivistával és Várkon...
  • A tőke hatalmának furcsaságai
    Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a kapitalista termelés önellentmondásait és osztályszerkezetét? Ha korunk társadalmát és annak működését meg akarjuk érteni, a legm...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.