Andrea Micocci – Flavia Di Mario (2017): The Fascist Nature of Neoliberalism. London–New York: Routledge.

A fasizmushoz fűződő viszonyunk bonyolultabb lett 1945 után. Megoszlanak a vélemények, hogy eltűnt vagy létezik-e még, esetleg éppen visszatérőben van-e a Bolsanarók és Trumpok formájában. A neoliberalizmus fasiszta természete című könyv szerzői szerint a fasizmus sosem tűnt el, sőt öltönyben közelít.

Fenyvesi Balázs

A fasizmus vereséget szenvedett a csatatereken 1945-ben, legyőzték és eltűnt a többi bukott ideológiával együtt a Történelem süllyesztőjében. A fasiszták is azt szeretnék, ha ezt hinnénk. A gondolatok szellemi jellegük miatt azonban nem semmisülnek meg, még ha fizikailag fel is számolják képviselőiket és intézményeiket.

A nemzetiszocialista Németországban a máglyán elégetett Marx-kötetek ellenére sem szűnt meg a marxizmus, Freud könyveinek elégetése sem hozta el a pszichoanalízis végét. Andrea Micocci, a római Link Egyetem egykori közgazdász professzora és Flavia Di Mario, a londoni Middlesex University doktori hallgatója szerint

a fasizmus sem szűnt meg 1945-ben a tengelyhatalmak vereségét követően, csak ma nem barna ingben fenyeget az utcákon, hanem öltönyben, az irodákból látszik visszatérni.

A kapitalizmus metafizikájától az utópia haláláig

Micocci és Di Mario könyvének központi állítása, hogy a neoliberalizmus fasiszta gyökerekkel rendelkezik, ami elsősorban a korporációk, testületek által szervezett társadalom gyakorlatának (vagyis a korporativizmusnak) a visszatérésében és az egyre jelentősebb hatalommal bíró menedzsment tekintélyelvű gyakorlataiban nyilvánul meg. A szerzők figyelmeztetnek, hogy 

a kapitalizmus, illetve annak neoliberális változata kiválóan összeegyeztethető a fasizmussal – annak minden látszólagos kapitalizmusellenessége és forradalmisága ellenére. Mindez a fasizmus, illetve a neoliberalizmus ideológiai hajlékonyságából ered.

A neoliberális gazdaságpolitika támogatói e hajlékonyságnak köszönhetően karolhattak fel bármely politikai rendszert – legyen az tekintélyelvű vagy demokratikus –, amely zászlójára tűzte a piac által szervezett társadalom programját Pinochet Chiléjétől Thatcher Nagy-Britanniájáig.

Politikai gazdaságtani elemzésük szerint az általunk ismert kapitalizmus egy hibás, korlátolt és korlátozó szellemiségen alapul, amelyet a szerzőpáros kapitalista metafizikának nevez. Szerintük két fogalom köti gúzsba a gazdaságtani diskurzust, illetve a társadalmaink gondolkodási horizontját: a „reális” és a „megvalósítható”.

Ebből következőleg a kapitalizmus elvesztette képességét arra, hogy új, radikális megközelítéseket termeljen ki magából. Az a lendület, amely a feudalizmus kereteinek lebontásával új termelési módokat, valamint társadalmi struktúrákat teremtett, majd forradalmaival uralomra segítette a polgárságot 1789-től 1848-ig, kifulladt, majd hosszú stagnálásba fordult. A tudományos világ, benne a szerintük a kapitalizmussal foglalkozó két legfontosabb körrel – a marxistákkal és a főáramú, neoklasszikus közgazdászokkal együtt – a fenn említett két elképzelés foglya. Akaratlanul is újratermelik velük a fennálló rendet. A szerzőpáros szerint ez áll a tudományos világ hanyatlása, valamint az új megközelítések létrejöttének hiánya mögött.

A szerzőpáros szerint e két kör között a „valóságos” és a „megvalósítható” jegyében egyetértés van, aminek következtében az elvileg a fennálló renddel szembenálló főáramú marxisták csak látszólag szegülnek azzal szembe. Ez mellett a főáramú marxisták idealistaként értelmezték a marxista megközelítést és magát Marxot, ezzel pedig aláásták a felszabadulás marxi lehetőségét.

E két tábor gondolkodói mindent annak alapján bírálnak el, hogy megvalósítható-e, ez pedig hosszú távon az utópiák halálával jár. Nem marad más realitás, csak a kapitalista metafizika valósága. A mindennapokat meghódító kapitalista metafizika tetten érhető a globális financializáció jelenségében, ahogyan a pénzpiac egyre jelentősebb szerepet kezd betölteni a gazdaságban a termelés és a kereskedelem, vagyis a reálgazdaság rovására. Ez egyfajta elmozdulás a konkréttól az elvont irányába, a termelés és a szolgáltatások előállításának irányából a pénzpiaci tőkefelhalmozás felé.

A tudományos nyelvezetben is megfigyelhető a szakkifejezések mitizálása, még az olyan, gyakorlati tudományokban is, mint a gazdaságtan.

Gondoljunk csak a „piac láthatatlan kezére” vagy a „tökéletes verseny” képzeteire, amelyek jó példák a kapitalista metafizikával rokon mitikus nyelvre.

Micocciék szerint a metafizika a mítoszokkal együtt egyre inkább felváltja a józan észen alapuló elképzeléseket, míg a konkrét tények az eltorzult értelmezések homályos fogalmainak adják át a helyüket.

Az elvont érvelés a hatékonyság nevében hódít teret és rugalmassággal párosul. Az elméletileg megalapozott gyakorlat helyére a tett elsőbbsége lép, melyet már Umberto Eco is a fasizmus egyik jellemzőjeként azonosított. A fenn vázolt folyamatok elnyomást és túlzott leegyszerűsítést eredményeznek. A szerzőpáros szerint a helyzetből való kilábalás útja az egyének szellemi és érzelmi felszabadulása a kapitalizmus elnyomása alól, hogy így elgondolkodhatóvá váljanak az addig lefojtott kollektív és radikális megoldások.

Konfliktus helyett kötelező harmónia

A XXI. században a fasizmus sokak szemében már elavult, mára kihalt gondolkodásmódot jelöl, vagy egyenesen tagadnák, hogy bármilyen folytonosság állna fenn barnaingesek és egyes kortárs szélsőjobboldali csoportok között. Micocci és szerzőtársa azonban a fasizmushoz köthető vagy azzal rokon nézetek megerősödésétől tartanak a közbeszédben, illetve a gazdasági gyakorlatokban.

A fasiszta rendszerek iránt jelentős nosztalgiát táplálnak olyan (fél)perifériás országokban, amelyeket történelmük során nem kormányoztak hatékonyan (Spanyolországot, Portugáliát, valamint Olaszországot és Görögországot említik).

A hangsúly itt a hatékonyságon van, ugyanis már az olasz fasizmus szellemi atyja, Gentile is kiemelte, hogy a fasiszták a gyakorlatközpontú politika mesterei voltak.

A szerzők a fasizmust bizonytalan, homályos, egymással összeegyeztethetetlen elemeket vegyítő ideológiaként határozzák meg, amiket egy mítosz foglal keretbe, míg a politizálás terén gyakorlatközpontú megközelítés érvényesül.

A gondolkodásmódnak táptalajt nyújt, hogy Európában és a világ jelentős részén az emberek egy olyan nemzetet képzelnek el szerves közösségüknek, amelynek származása az elképzelt múltba vész. A közösségi mitológiák tetten érhetőek azon gyakorlatokban is, amelyek a népességeket civilizációkba sorolják, melyek története szintén a ködös, mítoszokkal átszőtt múltba nyúlik vissza. (Ennek kortárs példája Samuel Huntington és a civilizációk összecsapásáról szóló elmélete.) A fasiszta mozgalmak a nemzeti mítosz mellett az ideológia rugalmasságát hasznosítják. E homályos elképzeléseik könnyen alkalmazkodnak a körülményekhez, pusztán eszközök a valódi cél eléréshez: a hatalom megszerzéséhez.

Micocciék a fasiszta kormányzás általános jellemzőjének tartják, hogy a fasiszta párt hatalombirtoklásán keresztül létrehozzák a társadalmi „egyetértés” látszatát. A stabilitás ígéretéhez egy karizmatikus, tekintélyelvű, de nem feltétlenül diktátor vezető társul, aki a népakarat kizárólagos megtestesítőjeként lép fel. Támogatói akaratát, eszméit és érzéseit egyöntetűnek mutatja be. A politikai ellenfeleik ellenségekké válnak a szemükben: a népakarat miatt nem részei a nemzet szerves közösségének.

A szerzők építenek a marxista pszichoanalitikus, Wilhelm Reich fasizmus-definíciójára, amely szerint a fasizmust „pusztán az átlagember jellemének kifejeződése a szervezett politikában, ennyiben általános és nemzetközi jelenség, amely [kifejezésre juttatja] tekintélyelvű gépcivilizációnk elnyomott emberének alapvető érzelmi beállítódását. A fasizmus és annak mechanisztikus-misztikus életfelfogása termeli ki a fasiszta pártokat, nem pedig fordítva.” (22–23. o.). Eszerint a fasizmus egy modernitásra, annak elidegenedésére adott érzelmi reakció. Azonban a kizsákmányolás és az elidegenedés keltette haragot, felháborodást sokszor a szélsőjobboldal csatornázza be, azt nemzeti, illetve etnikai konfliktusoként keretezve. Így a fasizmus tulajdonképpen hidat képez a forradalmi érzések és a reakciós társadalmi elképzelések között.

A fasizmus további jellegzetes vonása, hogy nem hisz az ész, a ráció elsődlegességében. Ez ideológiáját homályossá, ám politikailag kifejezetten hatásossá teszi. A fasizmusban a gondolkodás helyett a tett élvez elsőbbséget.

A cselekvés kultusza rímel a hatékonyság áhított gazdasági céljára is. E zavaros egészet a közös ősökre építő mítosz és a saját csoport külső igazságtalanság elleni (képzeletbeli) harca fogja össze.

Kezdetben a fasizmus is bírt forradalmi elemekkel: Mussolini bevezette a minimálbért, valamint a nyolcórás munkaidőt. Ennek alapja azonban nem egy demokratikus működésbe, illetve az egyenlőtlenségek csökkentésébe vetett hit volt, hanem egy, az egyenlőtlenségek ünneplő, azokat más népcsoportok és országok rovására csökkenteni akaró ideológia. Az állam képviselte a közösség általános akaratát és közös etikáját. E hivatkozás a nép közös akaratára a társadalom minden szegletében megjelent, így a gazdaságban is.

Micocciék a fasiszta korporációk különböző változatainak visszatérésére figyelmeztetnek. A fasizmus nem eltérő érdekű osztályok vagy államok között lát küzdelmet, hanem osztályokon és államhatárokon átnyúló (gyakran a nemzet kifejezéssel szinonimaként használt) „Fajok” között. A saját „Faj” folyamatos harcban áll a többi „Fajjal”, ezért a szerintük egy „Fajba” tartozóknak nemzeti szinten is össze kell tartaniuk.

Már önmagában az a gondolat, hogy a saját közösségen belül érdekellentét feszülhet, egyenlő az árulással. A fasizmus ellenséges a munkásmozgalommal szemben, amely szerintük megosztja a „Faj” feltételezett egységét.

Erre kínáltak megoldást a korporációk, amelyek közös érdekvédelmi szervezetbe tömörítették a tőkéseket a munkásokkal, közös (és hamis) „képviseletet” biztosítva nekik. Ez névleg azért történt, hogy előmozdítsa a harmóniát az osztályok között, valójában azonban alárendelte a munkát a tőkének.

A szerzők szerint a korporációk visszatérésének egyik oka többek között az, hogy baloldali pártok is használják ezt az intézményt. Az elviekben antikapitalista pártok (az adóságválságba került Görögországot vezető Szirizától a Morales vezette Bolíviáig) keresik az együttműködést a centrumországbeli nagyvállalatokkal a GDP növekedése és a kedvező gazdasági mutatók érdekében.

A válságot követő társadalmi konfliktusok erősödésének veszélye csak fokozza a tőkés intézmények belső korporativizmusát. A mélyebb megértés érdekében azonban érdemes egy pillantást vetni a neoliberalizmusra, arra az ideológiára, amely a 2008-as válságban és az után csak látszólag veszítette el a hitelét.

A láthatatlan ideológia

John Williamson, angol közgazdász, a washingtoni konszenzus fogalmának megalkotója tíz pontot jelöl meg, amelyen reformokat szükséges végrehajtani, hogy a vágyott neoliberális gazdaságpolitika megvalósulhasson. Ezek a következők: költségvetési fegyelem, a közkiadások átcsoportosítása, költségvetési reform, pénzügyi liberalizáció, a kereskedelem liberalizálása, közvetlen külföldi befektetések, privatizáció, dereguláció és a magántulajdon előnyben részesítése.

Annak ellenére, hogy a neoliberalizmus ellenzi az állami beavatkozást, folyamatosan igényli is azt. Annak érdekében, hogy szakpolitikái bevezethetőek legyenek, cselekvőképes államra van szüksége, amely habozás nélkül beavatkozik a gazdasági folyamatokba.

A válságok során gyakori jelenség, hogy a magánvállalatokat közpénzből mentik ki, aminek árát a társadalmon csattanó megszorító intézkedésekkel fizettetik meg. Mindez csökkenti az állami intézményekbe vetett bizalmat, így fordítva még többeket a piaci megoldások és a neoliberális szemlélet felé.

Azonban fontos megérteni azt a történelmi helyzetet, amely kitermelte a neoliberalizmust. Eredetét az 1970-es évekhez szokták kötni, azonban ez csak világméretű diadalútjának kezdete. Ebben az évtizedben morzsolta fel az ún. „harminc dicsőséges esztendőt” eredményező, de ekkorra már kifulladóban lévő keynesianizmust és az állami szerepvállalással kapcsolatos háború utáni közmegegyezést.

A neoliberalizmus kifejezés az 1930-as években született, amikor az 1929-es világválságot követően liberális értelmiségiek összegyűltek Párizsban a liberalizmus megújításáért. A tábort azonban megosztotta az ellentét az erős állami szerepvállalás mellett síkra szálló Walter Lippmann vezette újítók és – elméletileg – az állami szerep minimalizálását támogató Ludwig von Mises, valamint Friedrich August von Hayek mögött felsorakozó tradicionalisták között. Ez utóbbiak az állam egyetlen feladatának a piacra való belépés akadályainak elhárítását tekintették. Ezt követően 1947-ben ez utóbbi frakció megalapította a Mont Pelerin Társaság nevű állami beavatkozásellenes, piacpárti trösztöt. Ennek soraiban olyan, később a neoliberalizmus szellemi hátországát kidolgozó gondolkodók is feltűntek, mint a közgazdaságtan chicagói iskolájához köthető Milton Friedman.

A neoliberalizmus nem gazdasági intézkedések összessége, hanem egy új és hatékony hatalomtechnika, amelyet a kapitalista elit a hiteles ellenzék hiányában arra használt fel, hogy támogassa az eltulajdonítás, valamint a felhalmozás hatékonyabb módszereit.

A neoliberális kapitalizmus ideológiai összetevője rejtőzködő jellege ellenére a fegyelmezésben nyilvánul meg, amely igazolja a bürokrataelitből és pénzügyi spekulánsokból álló csoport, a „járadékos osztály” elméleteit, gyakorlatát. A gyakran szakértői kormányzásba burkolt, önmagát „ideológiamentesnek” valló ideológia elsősorban azon cselekvő erőkön keresztül hódít teret, amelyek a kapitalista metafizika révén torzítják, korlátozzák a nyelvet, illetve a logikát, áltudományos és menedzseri megközelítésekkel hozva létre látszategyetértést. Ez segíti elő a korporativizmus ismételt kiépülését.

A neoliberalizmus a munka tőke általi módszeres elnyomáson alapszik. Ez megnyilvánul a nagyvállalatok ellenséges hozzáállásában a szakszervezetekkel, a dolgozói érdekképviselettel, önszerveződéssel és önigazgatással szemben. Ez a folyamat az 1970-es évektől, a posztfordista munkaszervezésre való átállás óta erősödik. A neoliberalizmus az osztályuralom helyreállítási kísérleteként is értelmezhető, amelyet a járadékos kapitalisták működtetnek az 1970-es évek válságaira adott válaszként, felmondva az 1945 után jóléti állam osztálykompromisszumát.

A tőkésosztály uralmát helyreállítani kívánó neoliberális projekt egy világszintű szabadkereskedelmen alapuló rendszer kiépítését szorgalmazza, ami egyúttal gördülékenyebbé teszi a tőkefelhalmozás folyamatát és a tőke koncentrációját. Ezt fedi el a neoliberális szemlélet kortárs mítosza, amely szerint az egyszerre kínál megoldást az emberi lét gazdasági, valamint társadalmi bajaira, így hozva létre egy jobb társadalmat.

E láthatatlan ideológiát bel- és külföldön egyaránt a brutalitás kíséri mindazzal szemben, ami eltérhet e projekttől, ami alternatívát kínál vele szemben vagy esetleg felforgathatja azt.

Fontos jellemzője, hogy a másságot sokszínűséggel váltja fel, ezzel pedig beolvasztva azt világképébe. A szerzők szerint a másság (otherness) magában hordja a felforgatás lehetőségét, míg a sokszínűség a „háziasított” másság, amely megfosztja azt átformáló erejétől. A sokszínűségbe be nem beilleszthető „Másikat” pedig a fasiszta gyakorlathoz hasonlóan alávetettnek tekinti és hosszútávon felszámolandónak ítéli.

A fejlett kapitalista társadalmakban a szegények peremre szorulása idővel büntetendővé válik, ami tetten érhető a tömeges bebörtönzésekben is az Egyesült Államok profitalapú magánbörtöneinek működésében. Ez a neoliberális modell „megoldási” kísérlete a társadalom alsóbb osztályain lecsapódó politikai döntések negatív következményeire.

A menedzserek csendes forradalma

Joseph Schumpeter osztrák származású közgazdász tévedett, amikor azt jósolta, hogy a menedzserek csoportja megszűnik a kapitalizmus fejlődésével. A jelek éppen az ellenkező irányba mutatnak. A menedzsereket a 20. század jelentős részében képzett adminisztrátoroknak tekintették. Munkájukat csak a céges környezetben gondolták fontosnak.

A menedzseri forradalom az 1940-es és 1960-as évek között következett be. A menedzserizmus az Egyesült Államokból indult ki, ahonnan a taylorizmus, a fordizmus, valamint a porteri munkaszervezési eljárások is világszerte elterjedtek. A menedzserek felértékelődését a cégtulajdon átalakulása, a részvényes tulajdonlási rendszer felfutása okozta. A tulajdon ilyen módon szétaprózódott, a korábbi tulajdonosok hatalma pedig leáldozott a céget ténylegesen irányító apparátussal, a menedzsmenttel szemben.

A menedzserek előretörése gyökeresen átalakította a társadalmat. A menedzsment kapta meg a jogot, hogy felvegyen, illetve elbocsásson alkalmazottakat. Hatalommal ruházta fel őket a munkások felett, hogy ellenőrizzék és fokozzák hatékonyságukat, termelékenységüket a nagyobb profit érdekében. James Hoopes üzleti etikával foglalkozó amerikai professzor szerint a menedzserizmus, a menedzseri szemlélet ideológiájának hatására az Egyesült Államok egy business-civilizációvá vált.

A menedzsment különböző technikákkal korlátozza a munkavállalók jogait: tiltja vagy akadályozza a szakszervezeteket, a sztrájkjog gyakorlását, csökkenti a béren kívüli juttatásokat.

A munkavállalók és az állampolgárok jogainak ilyenfajta megkurtítása, főleg az Egyesült Államokban, tőkepárti politikai erők kormányzása alatt ment végbe.

A financializáció, vagyis a pénzpiaci tranzakciók jelenségének megnövekedése drámaian átalakította a vállalatirányítás, illetve az emberierőforrás-menedzsment gyakorlatát. Szemléletük a termelőerők szervezésén túl kiterjedt a társadalom, illetve az ipar minden területére. E megközelítést új menedzserizmusnak nevezzük. Ennek terjedését elősegíti, hogy a médiában és a közgondolkodásban a menedzserről élő kép összemosódott a vállalkozóéval. A menedzserizmus behatolása az egyetemi-tudományos világba számos átalakuláson is tetten érthető az egyetemek piacosításától az olyan tudományterületek megjelenéséig, mint az emberierőforrás-menedzsment vagy a szervezeti magatartás.

A menedzseri szemlélet a politikába is behatolt, meggyengítve és kiüresítve az egykori demokratikus hagyományokat. Így a neoliberalizmus beszédmódjában egyetértés alakult ki a menedzserek, valamint a politikai szereplők között. A menedzseri kor kezdetét pozícióik megerősödése indította el az államigazgatásban, aminek hatására intézményközpontú megközelítésük új irányba terelte a bel- és külpolitikát egyaránt.

Az ország és a vállalat érdekegybeesésének kinyilvánítására jó példa Charles E. Wilson, a General Motors volt vezérigazgatójának, majd az Eisenhower-kormány védelmi miniszterének elhíresült szavai:

„ami jó a General Motorsnak, az jó az Egyesült Államoknak – és fordítva”.

A menedzserpolitikusok megnyitották a vállalati politikusok korszakát, amelyben a menedzserek a kormányzást vállalati érdekek megerősítése érdekében igyekeznek befolyásolni kapcsolataikkal és ismereteikkel. A menedzserizmus a neoliberalizmushoz hasonlóan a sajátos nyelvhasználatával a szakértelem álcájában tetszeleg.

A könyv Theodore Taptiklis, a menedzserializmus új-zélandi kritikusa nyomán három neoliberális nyelvi cselt nevez meg. Az első a kifejezések misztifikálása, eredeti jelentésük hangsúlyának áthelyezése. Erre jó példa a posztfordista munkaszerkezet két pólusa a bizonytalanság és a rugalmasság, szemben a biztonság/bizonytalanság és a rugalmasság/rugalmatlanság párossal. A második az új szaknyelvek feltalálása, amivel ki lehet zárni azokat, akik nincsenek birtokában az új szaknyelvi újításoknak. A harmadik a tágan értelmezett kommunikációs eszközök feletti formális és nem formális monopólium. Az így létrehozott nyelvi zűrzavar lehetőséget teremt az uralom megtartására, valamint a kudarcot valló gyakorlatok nyelvi elfedésére.

E menedzserizmus látszólag fejlett ismeretekkel bír, és rendelkezik a szervezet hatékony működéséhez elengedhetetlen szakértelemmel. A menedzserek a neoliberális fordulattal magasabb pozícióba kerültek, mint a korábbi vezetés, a tulajdonosok vagy a munkások, így pedig jobban átlátják a szervezetet és képesek jobban uralni is azt.

A menedzserizmus konfliktuskezelési stratégiája stabilitásra, rendre és az uralom megszerzésére, illetve megtartására törekszik, ami magába foglalja, hogy a konfliktust inkább figyelmen kívül hagyja okainak megértése helyett. Kedvelt taktika az oszd meg és uralkodj, ahogyan igyekeznek a közösségileg cselekvő dolgozókat megosztani etnikai, nemi, vallási vagy egyéb törésvonalak mentén. Ezt a termelés csökkenése és kiszervezése kíséri a centrumországokban, miközben a globális „Dél” lakosságának, valamint természeti kincseinek kiszipolyozása fokozódik.

Kiút a kapitalista metafizikából?

A kapitalizmus metafizikájának problémája a szerzőpáros nyomán az egyéniségellenes gondolkodásmód, amely korlátolt értékkészletet és nyelvet eredményez. A világot annak túlbonyolításával leegyszerűsíti, így hitelesítve a neoliberális hegemóniát, miközben szellemi ürességbe burkolja mind híveit, mind kritikusait.

Az értelmiség eközben arról értekezik, hogy miként lehet a válságot a realizmus jegyében kezelni – a kapitalista rendszer felforgatása nélkül. Elméletben és gyakorlatban a neoliberális zsargon olyan kiforgatott kifejezései kerülnek előtérbe, mint „a racionalitás” és „a hatékonyság”. A vállalkozói szándék, illetve a vállalati célok egysége egyazon metafizikai szemléletmódba foglalja a fasizmust, a menedzserizmust és a neoliberális kapitalizmust, rámutatva átfedő területeikre.

A neoliberalizmus a kapitalista metafizika uralkodó szemlélete, amely nyelvi és egyéb cseleket alkalmaz az emberi képességek, valamint az azokban rejlő egyenlősítő lehetőségek csökkentésére.

„A hatékonyság” és „az észszerűség” által igyekszik legitimálni önmagát, de közben politikai-gazdasági cselekvőkre is szüksége van, hogy működhessen. A kérdés: átlátunk-e az észszerűség álarcában tetszelgő észszerűtlenségen?

Címfotó: Oliver P. Bayer – Twitter

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.