A FELBOMLÓ VAGY LÉTRE SEM JÖVŐ PÁRKAPCSOLATOK SZOCIOLÓGIÁJA

Eva Illouz: The End of Love. A Sociology of Negative Relations. New York: Oxford University Press, 315 oldal.

Legújabb könyvében Eva Illouz francia-izraeli szociológus azokat a társadalmi változásokat és feszítőerőket elemzi, amelyek hatására gyakran már az ismerkedés sem jut tovább a szexuális igények kölcsönös kielégítésének fázisánál. Miközben a szexualitás szabaddá válik és lehasad az érzelmekről és a kapcsolatokról, férfiak és nők között egy újfajta egyenlőtlenség jön létre.

Szociológia és intimitás

Fáber Ágoston

A mai párkapcsolati nehézségek valódi gyökereinek azonosításában a szociológia egyfajta történeti és strukturális elemzés révén a pszichológiánál is hatékonyabb eszközöket nyújthat. Azáltal, hogy a párkapcsolatokra vonatkozó pszichológiai tudást nem tértől és időtől független, hanem térben és időben is beágyazott tudásként vesszük számításba, pontosítani tudjuk annak érvényességi körét és felfedezhetjük bizonyos – rejtett – normatív alapjait.

A szüleiről levált, önálló egzisztenciával rendelkező, jól kommunikáló, saját érzéseivel tisztában lévő és azokat a másikkal megosztani képes, biztonságosan kötődő és elköteleződni képes ember a pszichológia szemében az ideális partner egy „egészséges” párkapcsolatban.

Természetesen ilyen sok kritériumnak egyidejűleg kevesen tudnak megfelelni, de az intim viszonyokat vizsgáló (történeti és kritikai) szociológia számára nem is ez a kérdés, hanem mindenekelőtt az, hogy ezen elvárások hátterében egy sor olyan társadalmi változás rejlik, amelyek elemzésével magyarázatot találhatunk arra, hogy miért olyanok a párkapcsolataink, amilyenek.

Hogy miért rövidülnek a házasságok, miért nő a válások száma, és miért élnek egyre többen egyedül vagy miért ódzkodnak egyre többen szoros párkapcsolatba bocsátkozni.

És hiába állnak rendelkezésre minden korábbinál több és szélesebb körben elérhető párkapcsolati tanácsok és szolgáltatások (könyvek, előadások, tanfolyamok, YouTube-videók, coachok, párkapcsolati tréningek stb.), az imént említett tendenciák csak nem akarnak megfordulni.

A szociológia ilyenkor különösen él a gyanúperrel, hogy a kapcsolatok látszólagos vagy tényleges válsága (e kérdésben most nem kívánunk állást foglalni) alapvetően nem pszichológiai gyökerű.

Ez a felismerés azonban önmagában még nem könnyíti meg a helyzetet: a romantikus viszonyok vizsgálata szempontjából a szociológia egy sajátos paradoxonnal küzd. Egyrészt igaz az, hogy a kérdéssel egy sor, ma már klasszikusnak számító szociológus részletesen is foglalkozott (itt most nem a demográfiai, hanem a szociológiaelméleti megközelítésekre gondolunk, lásd Beck és Beck-Gernsheim [1995], Niklas Luhmann [1997] vagy Anthony Giddens [1992], akik mind külön könyvet is írtak a témában). Másrészt továbbra is azt tapasztalhatjuk, hogy a vonatkozó kérdések tematizálásában a pszichológia és sajnos a receptszerű „megfejtéseket” kínáló pszeudopszichológiai megközelítések messze maguk mögé utasítják a szociológiát, amely nem túl nagy sikerrel küzd a szélesebb hallgatóság vagy olvasóközönség figyelméért.

Márpedig a szociológiai tudás intim viszonyaink megítélése szempontjából is fontos, egyszerre tudományos és emancipatórikus szerepet játszhat:

képes lehet levenni a rossz vagy zátonyra futott kapcsolat után a kapcsolódás nehézségein vagy lehetetlenségén töprengők válláról annak terhét, hogy a kapcsolat kisiklásának oka az egyik vagy másik fél „alkalmatlansága”, „hibája” vagy „mulasztása” volt. Ugyanis ha számba vesszük mindazokat a tényezőket, amelyek a mai párkapcsolatokat feszítik, nem azt fogjuk kérdezni magunktól, hogy azok miért mentek tönkre, hanem azt, hogy egyáltalán hogyan képesek mégis így vagy úgy hosszabb-rövidebb ideig működni. Egy korábbi írásomban e feszítő erők közül már felsoroltam négyet, Eva Illouz: The End of Love (A szerelem vége) című könyve alapján azonban tovább bővíthetjük a listát.

A francia-izraeli szociológus, aki közel három évtizede foglalkozik az intimitás szociológiai elemzésével, úgy véli: „A szociológia, nem kevésbé, mint a pszichológia, képes hozzájárulni azon zavarba ejtő tapasztalatok tisztázásához, amelyek magánéletünket alkotják. Sőt, valójában a szociológia még több eszközzel is rendelkezik a pszichológiánál ahhoz, hogy megérthessük a modern szubjektivitás csapdáit, zsákutcáit és ellentmondásait” (226. o.).

Könyvében – 92 interjú anyagán keresztül, amelyet francia, angol, német, izraeli és amerikai alanyokkal készített – tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy a párválasztás, majd jóval később a válás vagy a szakítás szinte teljes szabadsága és destigmatizációja (vagyis egyszerre a belépés és a kilépés szabadsága), illetve a szexualitás öncélúvá, önmagában is legitim tevékenységgé válása (reproduktív funkciója gyengül, rekreációs funkciója erősödik) és egyre gyakoribb lehasadása az érzelmekre épülő párkapcsolatokról milyen nem szándékolt következményekkel járt a kapcsolatokra nézve. Ahogyan Illouz megállapítja:

„A szexuális szabadság, amelyért küzdöttünk, végül kényszerítő normává vált” (151. o.). Illouz könyvéből az a nem túl sok bizakodásra okot adó konklúzió bontható ki, hogy a szexualitás felszabadulásával párhuzamosan a hosszú távú elköteleződés mindkét fél számára egyre nehezebb és bizonytalanabb feladattá válik, miközben a nők alávetett helyzete összességében fennmarad (még ha jellegét tekintve át is alakul).

Most erre a két, egymástól egyébként nehezen elválasztható fejleményre térünk ki rövidebben.

A hosszú távú elköteleződés bizonytalansága

A mai Tinder-alapú párkeresés teljes mértékben eltér attól a modelltől, amelyben az ismerkedést, az udvarlást, majd a házaséletet is viszonylag szigorú kisközösségi vagy vallási normák szabályozták. A késő középkorban vagy a kora újkorban a párválasztás és a házasságkötés logikáját általában az egyesülendő családok vagyonának, társadalmi státuszának és presztízsének megőrzése vagy gyarapítása jelentette. Ebben az időben a házassági piac nagyon korlátozott volt: az első többé-kevésbé megfelelő és nem taszítóan csúf jelölttel gyorsan meg is köttetett a házasság, amelynek működését a továbbiakban a család gazdasági és gyermeknemzési funkciója határozta meg. A másik általi szexuális vagy érzelmi kielégülés nem volt szempont, sőt úgy általában: egy „tradicionális” házasságban senki sem várta a másiktól, hogy őt boldoggá tegye: egyszerűen senkinek eszébe sem jutott, hogy a házasságnak ez lenne a feladata. Ahogyan a válás lehetőségével sem nagyon számolt senki, ezzel ugyanis súlyos stigmák jártak együtt, sőt bizonyos országokban egészen a 20. század végéig jogilag nem is volt lehetséges (például Brazíliában csak 1977, Spanyolországban 1981, Argentínában 1987, Írországban pedig 1996 óta törvényes).

Ezzel a sajátos gazdasági, gyermeknemzési stb. célokra épülő házasságmodellel a mai párkapcsolatok éles kontrasztot alkotnak.

A mai kapcsolatokat ugyanis leginkább a felek kölcsönös szexuális, érzelmi, pszichológiai vagy intellektuális kielégülése motiválja.

Ezek a kapcsolatok szinte bármikor felbonthatók, mivel tulajdonképpen egyetlen erő tartja össze őket: a felek kölcsönös boldogsága. Amennyiben az egyik fél valamilyen oknál fogva nem érzi magát boldognak, kiléphet a kapcsolatból és egy újabba kezdhet a nagyobb boldogság és jobb összeillőség reményében.

Eva Illouz tulajdonképpen azt vizsgálja, milyen is ez a mai párkapcsolati piac, amelyet kizárólag az egyén autonómiára, szabadságra és örömszerzésre törekvése, érzelmi individualizmusa határoz meg (5-6. o.) E törekvések lehasadása a korábbi funkciókról azonban a párkeresésben „általános, krónikus és strukturális bizonytalanságot” eredményezett (9. o.). Ez a fajta szabadság hamar szembekerült a biztonsággal és a bizonyossággal, és folyamatos döntési és választási kényszer elé állít mindenkit, aki akár párt keres, akár éppen benne van egy kapcsolatban: „vajon nem lennék még boldogabb valaki mással?”.

Azáltal ugyanis, hogy egy kapcsolatból vagy házasságból szinte szabadon ki lehet lépni, a gyanú folyamatos feszítő erőt jelent. Olyan körülmények között, amikor a közös jelen és jövő – de akár a múlt is – folyamatos diskurzus tárgyává válik, az egyéni boldogulás (és boldogság) a legfőbb – és legáltalánosabban elfogadott – szempont (Fáber 2019: 129). Ez a bizonytalanság – vagyis az intézményesült szabadság: a szakítás és válás szabadsága – fokozatosan aláássa a projekció, a narratívaképzés lehetőségét (178-179. o.). A közös kapcsolatra vonatkozó narratíva létrehozása és a kapcsolat vagy a másik fél idealizációja ugyanis mindig a jövőre orientált: jövőbeli várakozásaink és vágyaink táplálják, amelyeket a – minden kapcsolatra jellemző – bizonytalanság darabokra szaggat. Ahogy a munka világában a stabil „karrierek” helyét egyre inkább a rövid távú „projektszerű” munkák veszik át, úgy a párkapcsolati működés is egyre inkább ezt a projektszemléletet követi: rövid távú és jelenre orientált.

A házasságok és párkapcsolatok bomlékonysága öngerjesztő körfolyamattá kapcsolódik össze a bizalomhiánnyal: minél inkább azt látom, hogy a kapcsolatok bármikor felbonthatók, egy ismerkedési helyzetben annál kevésbé fogok érzelmileg bevonódni a kapcsolatba,

így védve magam a kapcsolat várható felbomlásának fájdalmától, tovább csökkentve ezzel egy szoros intim kapcsolat kialakulásának esélyét. Mert noha a szakítás ma már természetes velejárója az ismerkedésnek, a vele járó fájdalom és kudarc továbbra is negatívan hat az önértékelésre.

Illouz nagyrészt ezzel magyarázza a negatív viszonyok (negative relationships) és a nem-választás (non-choice) jelenségeinek, illetve az érzelmekről leválasztott szexualitásra épülő futó kapcsolatok terjedését.

Ezek a jelenségek aztán a Tinderhez hasonló applikációkra épülő ismerkedési folyamatokban csúcsosodnak ki, amelyekben a technológia, a vizualitás és jelöltek folyamatos értékelése (és leértékelése) szerves egységet alkot (111. o.). Nem egyszerűen szinte végtelen jelöltből választhatok, de a másik megítélése is benyomásszerűvé és dekontextualizálttá válik. Néhány kép és egy rövid önjellemzés már elegendő a döntéshez: a korlátlanság illúziója azt az illúziót is táplálja, hogy a kitartó keresés végül meghozza gyümölcsét és megtalálom azt, akivel a legjobban összeillek.

A férfiuralom újratermelődése

A szexualitás szabadsága azonban, amely a 60-as évek társadalmi mozgalmainak egyik fontos jelszava volt, ahelyett, hogy megszüntette volna a nemek között e tekintetben meglévő egyenlőtlenségeket, egy másik dimenzióban újratermelte azokat – miközben mindkét fél számára törékennyé tette a párkapcsolatokat.

Mivel az udvarlás normatív keretei bizonytalanná válnak vagy el is tűnnek, illetve a párkapcsolat hagyományos tartópillérei is leomlanak, előtérbe kerül a test és a szexualitás, amely a mindent átható bizonytalanság korában gyakorlatilag az egyetlen többé-kevésbé biztos kapcsolódási pontot jelenti (92. o.). A tradicionális tartópillérek felszámolódásával a kapcsolatokat legitim módon – a szexuális vonzalom mellett – már kizárólag az érzelmekre, a közös érdeklődésre és személyiségjegyekre, a közös hobbikra, bizonyos termékek és szolgáltatások közös fogyasztására lehet építeni, amelyek ugyanakkor gyakran esetlegesek és változékonyak. Ahogy az ezekkel összefüggő karrier- és élettervek is, amelyeket ezért folyton meg kell beszélni, monitorozni és egyeztetni kell, ugyanakkor a komoly nézeteltérések könnyen egy kapcsolat végét jelenthetik.

A mai kor hallgatólagos párkapcsolati szerződése ugyanis egyetlen pontból áll: a kapcsolat bármelyik pillanatban felbontható (lásd például 166. o.).

Hiszen az intim viszonyokban is minden korábbinál nagyobb szerepet játszik az egyéni boldogság keresése (és adott esetben a boldogtalanság, mint a kapcsolatból való kilépés hivatkozási alapja). Ha nem vagyok boldog, bármely pillanatban jogom van kilépni a kapcsolatból és keresni valaki mást, akivel boldogabb lehetek.

A helyzet azonban tovább fokozódik. Ugyanazok az erők, amelyek sebezhetővé teszik a kapcsolatokat, bizonyos embereket egyenesen az intim és elkötelezett kapcsolatok kerülésére ösztönzik. Noha a párkapcsolatok bizonytalansága és a kilépés szabadsága a test és a testiség (szexualitás) felé tereli az egyéneket, ők eközben gyakran továbbra is vágynak az érzelmi elköteleződésre, de tartanak is tőle, mivel a megváltozott körülmények között komoly kockázattal – a csalódás fájdalmával és így az önbecsülés sérülésével – járhat. Ennek elkerülése érdekében sokan inkább meg sem próbálkoznak vele, és a futó kapcsolatok felé fordulnak, amelyekben a szexualitás legalább korlátozott bizonyosságot nyújt, talán az egyetlent a mai kor párkapcsolataiban.

A párkapcsolati piac tehát elkezd egyfajta szexuális piaccá átalakulni, amelyen azonban férfiak és nők nem egyforma esélyekkel indulnak:

a szexualitás szabadsága ugyanis sokkal jobban megfelel a férfiaktól elvárt szerepeknek, mint a nők esetében normatívan tételezett viselkedési mintáknak. Ahogyan Illouz fogalmaz: „[m]ivel a férfiak és a nők eltérő helyzetben vannak a szexuális mezőben, eltérő módon is kötnek szexuális és érzelmi szerződéseket” (151. o.). Ennek több oka is van:

  1. A férfiak könnyebben le tudják választani az érzelmekről és a személyiségről a szexualitást. Illouz szerint ennek nem biológiai vagy evolúciós okai vannak, hanem egyszerűen abból adódik, hogy a nőktől hagyományosan elvárt gondoskodói szerep érzelmi bevonódást igényel, amellyel a mindenről leválasztott szexualitás nehezen fér össze (213. o.).
  2. A férfiak a szexualizált testet is hajlamosabbak tovább darabolni, önmagukat és a másikat eltárgyiasított viszonyban elgondolni, így a nő a szexuális forradalom cselekvő szubjektumából könnyen ismét annak tárgyává, tárgyiasított szereplőjévé válik. Illouz felveti: a férfiak által ismerkedés közben küldött péniszfotó nem egyszerűen saját nemi szervük eltárgyiasított megjelenítése, hanem egyben a nőnek címzett felhívás is arra, hogy ő is hasonlóan eltárgyiasító viszonyba lépjen saját testével és hasonló módon viszonozza a küldeményt.
  3. Minden egyenlősítő diskurzus ellenére továbbra is igaz az, hogy a férfiak „kalandjai” vagy hódításai a nők esetében „könnyűvérűségként” jelennek meg a külvilág szemében. Ez abból adódik, hogy míg a férfiak esetében a szexuális presztízs és a tágabb értelemben vett társadalmi státusz azonos irányba mutat, addig a nők esetében gyakran ellentmondásba kerül egymással (120. o.). A „könnyűvérűség” pedig egyenesen a társadalmi előmenetel akadálya lehet.
  4. A szexualitásnak nem ugyanazt a funkciót tulajdonítják a nők és a férfiak egy kapcsolat elején: a nők még egy kimondott szexkapcsolat esetében is a férfiaknál gyakran abban reménykednek, hogy a kapcsolat végül az érzelmi bevonódás irányába fog elmozdulni, ezzel szemben a férfiak gyakrabban beérik a szexualitással: ez nem kis részben abból adódik, hogy a férfiak esetében sokkal inkább elvárt vagy elfogadott az autonómiára, szabadságra törekvés, így könnyebben is instrumentalizálják vagy tárgyiasítják magukat, míg a nők sokkal gyakrabban bánják meg vagy szégyellik az érzelmi kapcsolódást nélkülöző egyéjszakás kalandjaikat (81. o.), mivel az érzelmi bevonódás hiánya miatt kihasználva érzik magukat.
  5. Az idő múlása sokkal kényszerítőbben hat a nőkre. Ez egyrészt abból adódik, hogy a női testet az öregedés (vagy a szülés!) társadalmilag sokkal hamarabb leértékeli a szexuális piacon, mint a férfiét (135. o.), másrészt abból, hogy a férfiak jóval tovább termékenyek, mint a nők. Így a gyerekvállalás szempontjából ideális társ megtalálása a nők számára jóval kényszerítőbb parancs, mint a férfiak esetében.
  6. Ma a férfiak minden korábbinál könnyebben hozzáférnek a női testekhez (egyrészt annak látványához a pornóipar kibontakozása miatt, másrészt fizikai értelemben is, 134. o.), ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy az ismerkedési folyamatban egy férfi érdeklődését vagy vágyát ma már nehezen tudja egy nő a szexuális együttlét elodázásával felszítani. Egy olyan világban, ahol a potenciális lehetőségek tárháza szinte korlátlan (és az applikációknak köszönhetően csak néhány kattintásra van), a piaci szemlélet sokkal meghatározóbbá válik, mint korábban: ha nem azt kapom, amit reméltem, akkor másik termék vagy szolgáltatás után nézek.

Zárszó

A mindent átható bizonytalanság nemcsak a párkapcsolatok működésére, de már azok formálódási szakaszára is rányomja bélyegét. A megannyi zátonyra futott ismerkedési kísérlet vagy párkapcsolat láttán a szociológus joggal élhet a gyanúperrel, hogy nem a mai ember lett ügyetlenebb a kapcsolatok menedzselésében, hanem a kapcsolatok menedzselése vált minden korábbinál nehezebbé és kockázatosabbá (sőt, az is igen új, a kapitalizmus működési logikáját tükröző fejlemény, hogy egy kapcsolatot egyáltalán menedzselni kell).

Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy minden deklarált egyenjogúsító vagy egyenlősítő cél ellenére a nők alávetett helyzete általánosságban a fokozatosan szexuális piaccá átalakuló párkapcsolati-házassági piacon is megmaradt, akkor joggal vethető fel a kérdés: tényleg ilyen lovat akartunk?

Címfotó: Hunter Newton – Unsplash

Hivatkozások:

Beck, Ulrich és Elisabeth Beck-Gernsheim (1995): The Normal Chaos of Love. Cambridge: Polity.
Fáber, Ágoston (2019): Az autotelikus párkapcsolat és a gyerekvállalás mint „metaprojekt”. Replika 110, 95–133.
Giddens, Anthony (1992): The Transformation of Intimacy. Sexuality, Love and Eroticism in Modern Societies. Cambridge: Polity.
Luhmann, Niklas (1997): Szerelem – szenvedély. Az intimitás kódolásáról. Budapest: Jószöveg.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.