Ezt a témát már sokan gondosan körbejárták, nekem új dal komponálására nincs elég képzelőerőm. Ezért úgy gondoltam, kiválasztom a véleményemhez legközelebb eső megfogalmazást, Kornai János szocializmuselméletét, s ehhez a „témához írok néhány variációt”. Természetesen Kornainak a témával foglalkozó több mint ötszáz oldalas könyve kellő komplexitásában ír a témáról, de mai megjegyzéseim érdekében csontig leegyszerűsítem Kornai szocializmusfelfogását.

Szelényi Iván
Szelényi Iván

Három kulcsfontosságú jellemzője volt minden olyan társadalomnak/gazdaságnak, amelyik a 20. században magát szocialistának/kommunistának vallotta: Kornaihoz hasonlóan nem teszek – legalábbis kezdetben – különbséget szocializmus és kommunizmus között. A világgazdasági válságot követő skandináv rendszert, azt a társadalmat, amit Bernie Sanders javasolt nemrég az amerikai elnökválasztásokon „szociáldemokratának”, a tőkés rendszer egy altípusának tekintem. Az én szótáramban Sanders szociáldemokrata, s nem „demokratikus szocialista”.

Nos, a szocializmus/kommunizmus három meghatározó jellegzetessége:

1/ Egy magát marxizmus-leninizmussal legitimáló párt politikai monopóliuma (hegemóniája?)

2/ A termelőeszközök (tőke) magántulajdonának tilalma, annak állami (szövetkezeti?) tulajdonlása.

3/ A gazdaság bürokratikus (tehát nem piaci) koordinációja.

Sok időbeni és térbeni változatosság mellett ezzel egészen jól jellemezhetők 1917–1990 között a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista államok, Kína, Kuba, Vietnám, Észak-Korea, tehát a szocializmusnak/kommunizmus klasszikus esetei. Ugyanakkor mindegyik tétellel kapcsolatban fogalmaztak meg magvas ellenvetéseket is, s én ezekhez írok tehát „variációkat”, elfogadva alapjában véve Kornai téziseit, bár az ellenvetéseket is megfontolónak tartva.

Első tétel: a marxista-leninista párt politikai monopóliuma (hegemóniája)

Néhány problémát szeretnék ezzel kapcsolatban felsorolni.

1/ Szocializmus a periférián… Lenin is, Mao is Marxistának vallották magukat, de mindketten fontos újítással járultak a marxi doktrínához. Marx azt gondolta a szocializmus/kapitalizmus a tőkés fejlődést akkor követi, amikor az elérte a csúcsát. Lenin és Mao ezzel szemben a kommunista forradalmat – reálisan – csak a világrendszer perifériáján tudták elképzelni. Így „proletárforradalmak” csak paraszti társadalmakban alakultak ki, a magukat most szocialistának/kommunistának nevező társadalmak fő feladatuknak a „fejlett nyugat” utolérését és lehagyását tekintették. A kommunizmus Lenin és Mao interpretációjában modernizációs projekt lett, ezért sokan kétlik, el lehet-e ezeket kommunistának fogadni.

2/Szocializmus egy országban… Marx világforradalomban gondolkodott. Sztálin nagy újítása volt a „szocializmus egy országban” gondolata, ami radikális eltérés a dogmatikus Marxizmustól. Trotsky ugyan elfogadta a lenini doktrínát a „leggyengébb láncszemről”, de nem fogadta el a sztálini apológiát, hogy a forradalom megállhat a Szovjetunió határainál.

3/ A kommunista pártok inkább nacionalisták, mint marxisták… A létező kommunizmusok marxista/baloldali kritikusai ezért azt vetik ezeknek a pártoknak a szemére, hogy az internacionalizmus kulcsfontosságú marxi eszméjét nacionalista ideológiával cserélték fel. Nem osztályban, hanem „népben-nemzetben” gondolkodtak. Ez ma különös relevanciával bír a dél-ázsiai „szocializmusok” esetében. Méltányos-e a Kínai Kommunista Pártot elfogadni marxista-leninistának, nem inkább a Kuomintanghoz hasonló nacionalista mozgalom? Vajon el kell-e ismernünk a mai Kínát „szocialistának” csak azért, mert egy magát marxista-leninista pártnak nevező szervezet birtokolja a hatalmi monopóliumot?

4/ Melyik marxizmus? Marx társadalomelmélete élete során sokat változott. A hatvanas évek marxistái – Magyarországon Márkus György – írtak már arról, hogy a marxizmus nem egy doktrína, különböző változatai vannak. Már Korsch „marxizmusa” is azt hangsúlyozta, hogy a korai, „voluntarista” Marx (a Szent Család és a Kommunista Kiáltvány Marxa) egy forradalmi kor terméke, míg a Tőke „tudományos” Marxa a kapitalizmus ellenforradalmi konszolidációjának a terméke. A fiatal Marx a kapitalizmus forradalmi megbuktatásának a programja, a tudományos Marx a kapitalizmus „sátáni malmát” elemzi: miért termeli magát a kapitalizmus újra, s nem tartja reálisnak a kapitalizmus megbuktatásának a kísérletét. Nem kell elsietni a dolgot: majd ha a termelőerők odáig fejlődtek, hogy a tőkés termelési viszonyok azok növekedését akadályozzák, akkor kezdődik el a világforradalom (először Angliában vagy Svédországban, s nagyon nem a paraszti Oroszországban vagy Kínában).

Második tétel: a termelőeszközök állami tulajdona

1/ Marx az állam elhalásáról és „közvetlen termelők” tulajdonlásáról. Ne feledjük, hogy Marx – részben anarchista kritikusai, Bakunin és mások – bírálatára válaszolva éppenséggel az állam elhalásában látta a kommunizmus előfeltételét. A kommunizmust Marx úgy képzelte, mint amire a „közvetlen termelők” tulajdonlása jellemző. A tőkés társadalom magántulajdonlási viszonyaiból nem lehet persze egy csapásra a közvetlen termelők tulajdonlásába átmenni, szükség van egy „átmeneti korszakra”, amit a magántulajdon államosítása jellemez. Ezt a Párizsi kéziratokban „primitív” vagy „durva” kommunizmusként jellemez, de felvethető az a kérdés, hogy nem alkalmasabb-e ezt „államkapitalizmusként” leírni, mint azt számos 20. századi marxista tette. Ezt a kérdést különösen aktuálissá teszi, hogy számos posztkommunista országban a termelőeszközök „visszaállamosításának” jeleit látjuk: értelmezzük-e ezt úgy, mint a kommunizmus restaurációját, vagy pontosabb államkapitalizmusként leírni a jelenséget?

2/A szocializmus/kommunizmus megkülönböztetése. A kései Marx (Gothai Program kritikája) hajlamos az állami tulajdonláson alapuló formációt szocializmusként, mintegy a kommunizmus első fokaként értelmezni. Ez kapóra jött a „létező kommunista rendszereknek”: a Kínai Kommunista Párt egyik alaptétele, hogy egyelőre szocializmust építenek (amiben vegyülhet az állami tulajdon és a piac), s majd ha a termelőerők kellőképpen fejlettek, akkor következik a kommunizmus építésének a feladata. De lehet azzal is érvelni, hogy az államkapitalizmus éppenséggel a szabadversenyes kapitalizmus torzulása, nem előrelépés. Piketty olvasható úgy is, hogy az állam által garantált/generált (vagy legalábbis megengedett) járadékok éppenséggel visszalépést jelentenek a 19. századi, „patrimoniális kapitalizmus” korába, s a járadékok növekedése a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének a fő forrása…

3/ Állami és szövetkezeti tulajdon. A létező szocializmusokban a termelőeszközök tulajdona soha nem volt teljesen egységes. Bár többnyire a „szövetkezeti” tulajdont csak az „állami” tulajdon egy leplezett formájának tartották (s a hivatalos ideológia is általában a szövetkezeti tulajdont átmeneti formának gondolja, amiből idővel állami tulajdon lesz) retrospektíven ezzel kapcsolatban lehetnek kétségeink. Lehet akár azzal is érvelni, hogy a szövetkezeti tulajdon életképesebb forma volt, mint az állami tulajdon, s közelebb állt a szocializmus eredeti marxi elképzeléséhez. Annyi valószínű, hogy a szövetkezeti mozgalomnak a posztkommunista átmenet során történt széttörését a neoliberális közgazdaságtan indokolta, és sok kárt okozott, elsősorban a mezőgazdaságban.

Harmadik tétel: a szocialista gazdaság bürokratikusan koordinált, a piaci mechanizmusok nem működnek

1/ A bürokrácia mint a legális-racionális uralom legtisztább formája. Weber is azzal érvelt, hogy a szocializmus, ha megvalósul, minden eddigi formánál bürokratikusabb lesz. Nem elképzelhetetlen, hogy ha Weber ismerte volna a valóban létező szocializmusokat, akkor kénytelen lett volna revideálni ezt a megjegyzését. Weber értelmezésében a bürokratikus rend főbb jellemzői a következők.

a/ a bürokratikus szervezet előre meghatározott szabályok szerint működik,
b/ szakértelmen alapul,
c/ intézkedései ellen fellebbezni lehet a magasabb szerveknél,
d/ a stábnak semmiféle tulajdonjoga nincs s hivatását is csak addig töltheti be, amíg azt kompetensen végzi,
e/ a szabályokat és döntéseket írásban rögzítik,
f/ a bürokrácia a formális racionalitás talaján működik. A „létező szocializmusok bürokráciája” ennek szinte minden szempontból az ellentéte.

2/ A bürokrácia tiszta típusát éppenséggel a kapitalista piacgazdaságokban találjuk meg… Oliver Williamson azzal érvelt, hogy a puszta piacgazdaságban túl sok a bizonytalanság, ezért a piacot hierarchiának (bürokráciának) kell kiegészítenie. A hierarchikus szerződés határait a tranzakciós költségek szabják meg. Ha egy vállalat túlságosan nagyra nő. akkor rákényszerül, hogy egyes feladatait alvállalkozókkal, piaci tranzakcióban végeztesse el. A hierarchia kudarcait a piac, a piac kudarcait a hierarchia korrigálja.

3/ A szocialista redisztributív gazdaság kudarcait viszont a piac korrigálja. Én a szocialista gazdaság leírásához Polányi „redisztributív integrációjának” a fogalmát pontosabbnak tartottam, mint a bürokratikus koordinációt. Egy központi kéz éppenséggel a szubsztantív racionalitásra hivatkozva minden többletterméket elvon a termelő egységektől, s azoknak az elosztásáról nem bürokratikus vagy piaci logika, hanem politikai logika szerint rendelkezik. A központi redisztribútor a termelőszervezetekkel tervalkuban áll, ezért hajlamos szétaprózni a beruházásokat – ezzel hozza létre a krónikus hiányt, amit Kornai olyan pontosan leírt. A hiány egyre krónikusabbá válásával a redisztribútor rákényszerül arra, hogy teret engedjen a vállalaton belüli kvázi piaci tranzakcióknak (VGMK-k az iparban, háztáji gazdaságok, parasztpiacok a mezőgazdaságban).

4/Szocialista piacgazdaság lehetősége és lehetetlensége…Kaleczki azzal érvelt, hogy a szocialista gazdaság hatékonytalanságai megoldhatók, ha a gazdaság a piaci logika szerint fog működni. Liska odáig elment, hogy azt állította, valóságos piacgazdaság csak a szocializmusban létezhet, hiszen a termelőeszközök magántulajdonlása lehetetlenné teszi a valóban kompetitív piaci tranzakciókat. Kornai már a nyolcvanas években felállította azt a tézisét, miszerint a tulajdonviszonyok és a gazdasági koordinációs mechanizmusok között elektív affinitás figyelhető meg: a valóságos piaci koordináció feltételezi a termelőeszközök magántulajdonlását. Erre jó példa, hogy a magyar VGMK és a háztáji gazdálkodás is zsákutcának bizonyult.

5/Kína szocialista piacgazdaság vagy államkapitalista formáció? Soha létező szocializmusokban akkora teret piaci mechanizmusok és magántulajdon még nem nyert, mint Kínában az 1970-es évek vége óta. Azonban mindkét folyamatnak megvannak a maga korlátai: kulcsszektorokban fennmaradt az állami tulajdon (ezek közül a bankszektor a legfontosabb). A politikai logika szerint irányított állami redisztribúció rendszeresen felülírja a piac logikáját. Érvelhetnénk azzal, hogy ez történt a 2008-as világgazdaság válságot követő „ultra-keynesianus” beavatkozása esetében, illetve ez követhető a kínai valuta folyamatos, politikai célokat szolgáló állami manipulációjának az esetében is.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.