Kinek a felzárkózása?

De ha ez így van, mi lesz a felzárkózásunkkal? Lehet-e még szó felzárkózásról? „A nemzet” vagy „a társadalom” egészének felemeléséről szó sincs már, jól informáltak között reálisan talán soha nem is volt. A hatalmat „a nemzet” nevében maguknak igénylők megemelése történik egyedül, a nemzet egészének megemelése ennek ideológiája. Nem több a hatalom megtartásának, a támogatás megszerzésének, a belenyugvás kicsikarásának egyik legitimációs stratégiájánál. E tekintetben pedig semmivel sem jobb, bár nem is rosszabb a kétezres második fele óta szüntelenül „a demokráciára” hivatkozó szintén mélységesen cinikus stratégiánál. Közös bennük, hogy a felzárkózás olyan elitstratégia náluk, amellyel végső soron nem „a nemzet” vagy „a társadalom” egészét, hanem csak saját politikai-gazdasági hálózatukat kívánják felzárkóztatni. Két különböző, de egyként önző és cinikus elitstratégiáról van szó. Ha a 2010 után alulmaradt politikai-gazdasági hálózat társadalomtudományi értelmisége az államot megszálló 2010-es győztes politikai-gazdasági hálózatát „posztkommunista maffiaállamként” írja is le, kritikája közben ellentmondásos pozícióban találja saját magát, hiszen e szisztéma alapjait – ha nem is olyan centralizáltan és jól szervezetten – éppen saját politikai-gazdasági hálózata rakta le.

Kiknek a felzárkózásáról van akkor szó? Arrighi mondatai e tekintetben is megvilágítóak, jóllehet példáit nem az államszocializmus rendszerellenes, hanem Latin-Amerika és Dél-Európa rendszerbarát félperifériájáról hozza:

„Az a tény, hogy csoportokként a félperiféria államai sosem érhetik el a centrum országok gazdagságát, nem jelenti azt, hogy a félperiféria egyes osztályai és csoportjai ne élvezhetnék a gazdagság olyan szintjét, mint a centrum azonos osztályai és csoportjai. Ellenkezőleg, Dél-Európa és Latin-Amerika felső- és középosztályainak egyes frakciói hagyományosan a gazdagság olyan mértékét élvezhették, mint centrumbéli társaik. E frakciók számszerűen kevesebben vannak ugyan a népességhez képest, mint a centrumban, de legalább olyan gazdagok. Az érem másik oldala, hogy a félperiféria alsóbb osztályainak tömeges szegénysége legalább olyan mértékű, ha nem nagyobb, mint a periféria hasonló szintjéé.” (175. old.)

A küzdelem itthon azért folyt, hogy kik zárkózhassanak fel, melyik politikai-gazdasági hálózat lesz képes arra, hogy politikai hatalma és gazdasági ereje birtokában felzárkóztassa saját magát (a rivális hálózat és mindenki más rovására).

E küzdelem a 2006 szeptemberében kirobbanó politikai krízis, majd a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság nyomán 2010-ben dőlt el „a nemzet” zászlaját magasba emelők javára. A győztesek, mint tudjuk, ezúttal mindent vittek. A nemzet zászlaját „középre” húzták, az alulmaradtakat pedig, akik alkalmatlanságukkal és felelőtlenségükkel alaposan hozzájárultak a nemzetiek túlhatalmához, szisztematikusan kiszorították. Olyan választási szabályokat hoztak, hogy a rendszert egy igazságosabb társadalom irányába elmozdítani hajlandók együttműködni legyenek kénytelenek azon hitelvesztett, olykor cinikus, olykor romlott, olykor egyszerűen csak alkalmatlan szereplőkkel, akiket Magyarországon tévesen hol „baloldaliaknak”, hol „baloldali liberálisoknak” neveznek.

E hatalmi célból eltorzított rendszer „középnek” nevezett abszurduma túloldalára a veszettek kerültek, azok a „még nemzetiebbek”, akiket paradox módon szintén a jogos népi felháborodás perverz kibicsaklása erősített meg helyzetükben. 2014-ben érdemi változás nélkül ez az akaratképzési struktúra kapott újbóli felhatalmazást és szilárdult meg. A „nemzeti közép” politikai, illetve gazdasági hálózatának vezetője 2014 nyara óta nyílt küzdelmet folytat egymással, ami a politikai főnök győzelmével, a gazdasági hálózat újjászervezésével és a korábbi gazdasági főnök félreállításával látszik zárulni. A nemzetgazdaságban megtermelt, illetve más területekről kiszivattyúzott források így ugyanúgy a saját hálózat jólétének és gazdasági felzárkóztatásának célját szolgálják, ahogyan európai uniós források jelentős tételei is e célnak rendelődnek alá.

A tényből tehát – ismételhetjük Arrighit –, hogy a félperifériás államok csak a legritkább esetben zárkózhatnak fel a centrumországok közé, nem következik az, hogy e félperifériás államok felső csoportjai ne halmozhatnának fel centrummércével mérve is jelentős vagyont. Éppen ezt teszik.

A pangás évei – mit tehetünk most?

Giovanni Arrighitől 2009 óta nem várhatunk újabb elemzést. Minden, amit tehetünk, hogy reálisan felmérjük helyzetünk, és keressük egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom kialakulásának esélyeit. Az e munkához nélkülözhetetlen optimizmus mellett leginkább olyan mikroszkópra van szükségünk, amely először is láthatóvá teszi ennek mikroszkópikus esélyeit. Egyetlen valós vigaszunk, hogy Arrighi elemzési eszközeinek köszönhetően tisztábban láthatunk, nem ülünk fel egykönnyen újabb illúzióknak. A felzárkózást meghatározott csoportok felzárkózási vágyát kifejező ideológiaként vetjük el, s a kérdést inkább úgy tesszük fel: hogyan lehet e félperifériás helyzeten belül élhetőbb, igazságosabb, egyenlőbb, emberhez méltóbb viszonyokat teremteni?

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.