Mi akadályozza a felzárkózást?

A poszt(állam)szocialista Kelet-Közép-Európából egyetlen ország sem zárkózott fel a centrumországok közé. (Szlovénia, a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia sem.) Ha egyiknek-másiknak sikerült is volna, az a mi esélyeinket paradox módon csak rontotta volna. Feltéve, hogy Arrighinek igaza van, és ami a rendszerváltás előtti 45 évben igaz volt a világ félperifériukus térségeire nézve, igaz maradt utána is. 1989–1990-ig bezárólag állítja: „[m]inél jobban versengtek […] egymással a félperiferikus államok, hogy biztonságos és profitábilis termelési feltételeket, valamint olcsó és fegyelmezett munkaerőt biztosítsanak, annál inkább romlottak a tőke globális felhalmozásának ebben az alárendelt szerepében az egyes államok előtt nyíló kilátások.” (176–177. old.)

Hasonló a helyzet a perifériáról felzárkózók esetében is. Dél-Korea és Tajvan gazdasági „csodái” inkább rontanak, semmint javítanak a többi felemelkedni kívánó ország esélyein: „Mindez távolról sem kínál a jövőre vonatkozóan modellt a félperiféria számára: ezek a sikeres átmenetek a félperifériára csak súlyosbították azon államok gondjait, akik már ott voltak.” (183. old.) A felzárkózni kívánók egymás elől szívják el a levegőt, egymást tapossák le a felemelkedésért folytatott – nemesnek aligha tekinthető – küzdelemben.

A felzárkózás a többség számára azért illúzió Arrighi szerint, mert az elérni kívánt előnyök abból származnak, hogy mindig vannak alávetettek a rendszerben.

Két mechanizmussal magyarázza az alávetettség fennmaradását: a kirekesztéssel és a kizsákmányolással. A kizsákmányolás nála azon többlet centrum általi elsajátítását jelenti, ami a periférikus és félperiférikus államok transznacionális munkamegosztásban való részvételéből adódik. A (fél)periférikus országok kísérletet tehetnek ugyan arra, hogy kivonják magukat a transznacionális munkamegosztásból fakadó kizsákmányolás mechanizmusa alól, ez esetben azonban jó eséllyel kizáródnak a felzárkózáshoz szükséges erőforrások köréből. Ha nem akarnak kizáródni, engedniük kell a kizsákmányolásnak. Ha fel akarnak emelkedni, vagy a belső elnyomást és kizsákmányolást kell fokozniuk, vagy a transznacionális munkamegosztásból kell a maguk számára előnyöket kicsikarniuk – azaz fokozniuk kell mások kizsákmányolását. E fokozott teperésnek egymás kölcsönös „letaposása” gyakoribb eredménye, mint bárki felzárkózása.

Mi következik ebből az elemzők számára?

Egyrészt az, hogy a rövidebb-hosszabb konjunkturális sikerekből még nem általánosíthatunk, nem kezelhetjük azokat a felzárkózás bizonyítékaiként. Sem az „ír csoda”, sem a „tátrai tigris”, sem más kiugrás nem ösztönözhetnek bennünket elhamarkodott következtetések levonására, ahhoz ugyanis legalább négy-öt évtizedes teljes ciklust kell vizsgálnunk.

Másrészt tanulság az is, hogy Magyarországra vonatkozóan mind az „éllovas” (avagy „éltanuló”), mind a „sereghajtó” (a „szégyenpadba sorolt”) megjelölések olyan szükségképpen pontatlan zsurnalisztikus fogalmak, amelyekkel a megismerés szempontjából többet veszítünk a réven, mint nyerünk a vámon. Mindazok a rövid időtávra visszatekintő összehasonlítások, amelyek arról beszélnek, hogy „megelőzött-e már bennünket Szlovákia”, vagy „maga mögé utasított-e minket Románia”, esetleg „utolértük-e már Lengyelországot”, szükségképpen kevés számú indikátor rövid távú összehasonlításán alapulnak – s így felettébb bizonytalanok. (Ne feledjük: a rendszerváltás óta eltelt valamivel több mint két és fél évtized egésze sem elegendő a biztos siker, illetve a biztos kudarc megítéléséhez.)

Harmadrészt érdemes megfontolnunk, hogy az a teljes elemzői nyelv, amely az országok küzdelmét egy iskolai osztályhoz („éltanuló” vs. „szégyenpadba ültetett”) vagy egy lóversenyhez („éllovas” vs. „sereghajtó”) hasonlítja, megfeledkezik arról, hogy a játszma végösszege zéró összegűnek tűnik. Valamely ország sikere az összes többi hasonló stratégiával felzárkózni kívánó ország esélyeit rontja, azaz a versenytársak teljesítménye nem független egymástól. A felzárkózás sikere vagy kudarca tehát nemcsak a belső teljesítménytől, az intézményektől, a kormányzás minőségétől vagy a korrupció mértékétől függ. Nemcsak azon múlik, elég szorgalmas és tehetséges-e a „jó tanuló”, elég edzett és rátermett-e „az éllovas”. A hiba nem kizárólag a felzárkózásra képtelennek bizonyulók „készülékében” van. Bőven volna mit javítani ott is – jobb intézményekkel, visszaszorított korrupcióval, lezárt offshore-csatornákkal, beszedett adókkal, hatékony oktatással és egészségüggyel, olajozott közszolgáltatásokkal, esélyt adó, ösztönző és igazságos újraelosztási rendszerekkel és így tovább –, szó se róla. Ezekhez „férünk hozzá”, a politika ezeken tudna változtatni, hát ezekről is beszélünk a legtöbbet. A felzárkózás akadálya azonban nemcsak ez, hanem az egymás rovására versengők féktelen hajszája is.

Mi hát a vigaszunk: parlamentáris demokrácia és alkotmányos-liberális jogállam?

Ha a gazdasági felzárkózás illúzió is, elvben kárpótolhatnak bennünket a világgazdaság centrumországainak olyan vívmányai, amelyek kiépítéséhez – lévén azok inkább intézményes megoldások, mint szűkösen rendelkezésre álló erőforrások vagy elosztható javak – látszólag nem kell kvázi-zéró összegű játszmát folytatni. Ilyen lehet a jól szabályozott (szociális) piacgazdaság, a liberális jogállam, az alkotmányos demokrácia, a többpártrendszerű parlamenti versenygazdaság, a bátor és öntevékeny állampolgárok szabad kezdeményezéseiből szerveződő autonóm civil társadalom és így tovább. E liberális ideálok csak kárpótolhatnak bennünket az elveszett illúziókért!

Arrighi meglehetősen kijózanítóan ír az általa addig megfigyelt politikai rendszerekről is. „A parlamentáris demokrácia sohasem talált otthonra a félperiférián” – írja (174. old). A viszonylag stabilan és kielégítően működő parlamentáris demokrácia – egy-egy kivételtől eltekintve – a centrumországok monopóliuma. Nincsenek erős parlamentáris demokráciák a félperiférián (a periférián még annyira sincsenek), amiből az következik, hogy a centrumhelyzetbe történő felkapaszkodás nélkül a világgazdaság struktúrája csak egy-két kivételes esetben tette lehetővé stabil parlamentáris demokráciák kiépítését 1938 és 1983 között.

autobahn

Ez az empirikus állítás meglehetősen kiábrándítóan hat, ha mindeddig hittünk a politika világának autonómiájában, függetlenségében a gazdaság relatív teljesítőképességétől. Stabil demokráciához e tapasztalatok szerint jólét, gazdagság kell; a centrumhelyzet a demokrácia szükséges, de nem elégséges feltétele. Hogyan lehet akkor a „rendszerellenesnek” („antisystemic”) nevezett (állam)szocialista félperiférián erős parlamentáris demokráciákat meghonosítani 1989 után? Arrighi szkeptikus volt a tekintetben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán (noha szerinte is üdvözítő lenne). Tanulmánya utolsó oldalain írja:

„Senki sem tudja megmondani, hogyan festenek majd a demokrácia ezen új formái. Mint az újítások általában, hosszú és fárasztó kísérletek és hibák folyamatából emelkednek majd ki, nyilvánvalónak és »természetesnek« csak megszilárdulásuk után tűnhetnek. Csak annyit mondhatunk, nem hasonlítanak majd azokra a »népi demokráciákra«, amelyeket most [1989-1990-ben] söpör félre az elnyomó parancsuralom válsága, ám bizonyára a centrum parlamenti demokráciáira sem, amelyeket az eszközök és erőforrások olyan bőségére építettek fel, amelynek asztalánál nem foglalhat mindenki egyaránt helyet.” (185. old.)

Ha komolyan vesszük a fentieket, Arrighiben akár prófétát is láthatunk. Ha nem lesz igazi felzárkózás, nem lesz igazi demokrácia sem. Valami olyasmi emelkedhet ki „hosszú és fárasztó kísérletek és hibák folyamatából”, amilyen ma a magyar politikai rendszer. Ilyen talajból a legnagyobb eséllyel ilyen virág nyílik – mondja Arrighi. Mindez távolról sem szükségszerű, de igazán meglepő sem lehet. És ez esetben sem valamiféle „turáni átokról”, „magyar balsorsról”, „kommunista örökségről”, vagy „kelet-közép-európai fátumról” van szó, hiszen Arrighi nem a magyarokról ír, de még csak nem is a „rendszerellenes” államszocialista kelet-közép-európai országokról, hanem általában véve a félperiférikus helyzetű államokról. Nem kulturális okokra és nem is „értékrendszerekre” hivatkozva érvel, hanem meghatározott strukturális helyzeteket és világgazdasági szintű makromechanizmusokat elemezve objektív valószínűségekről ír – a történelmi tapasztalatok alapján.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.