Miért egyéni tulajdonságokkal magyarázzuk tapasztalatainkat? Miért nem osztálytapasztalatként értelmezzük? Ha valóban osztálytársadalomban élünk, akkor ezt miért nem érzékeljük? Miért olyan nehéz felismerni a mindennapokban az osztályhelyzet életünkre gyakorolt hatását? Mik ennek a történeti okai?

Éber Márk Áron

Miért osztály? című előző írásomban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miért tekinthető osztálytársadalomnak a magyar társadalom. Társadalomkutatási eredmények egész sorát mutattam be, amelyek az osztályszerkezet életünkre gyakorolt hatását igazolják. Alább egy ebből következő kérdést teszek fel: miért nem érzékeljük mégsem, hogy osztálytársadalomban élünk?

Mindennapi tapasztalatainkat jellemzően más emberek tetteinek, jellemvonásainak, helyes vagy helytelen, segítő vagy ártó cselekvéseinek tulajdonítjuk. Tudjuk ugyan, hogy életünket különböző intézmények keretei között éljük le – egy állam polgárai vagyunk, családokban élünk, iskolákban tanultunk, különböző állásokban dolgozunk stb. –, mindennapi tapasztalataink okait jellemzően mégis inkább megszemélyesítjük. „Azért történt ez és azért történt így, mert valaki vagy valakik így döntöttek.”

Miért döntöttek így? Mások döntéseinek hátterében jellemzően különféle indítékokat, okokat, motivációkat, képességeket vagy ezek hiányát véljük megtalálni. Így működünk: mindennapi tapasztalatainkra magyarázatokat keresve különféle okokat tulajdonítunk mások döntéseinek. (A társadalomtudományokban ezt az oktulajdonítást „attribúciónak” nevezik.)

Mindennapi tapasztalatainkat jellemzően önmagunk vagy mások ilyen-olyan sajátos „jellemvonásaival”, „tulajdonságaival” („attribútumaival”) magyarázzuk.

Ezek persze nagyon sokfélék lehetnek. Tulajdoníthatjuk ezeket önmagunk vagy mások kiemelkedő (vagy gyenge) teljesítményének, intelligenciájának (vagy ostobaságának), értékrendjének (vagy elvtelenségének), éleselméjűségének (vagy butaságának), képzettségének (vagy iskolázatlanságának), jó (vagy borzalmas) ízlésének, kifinomult modorának (vagy faragatlanságának), műveltségének (vagy tudatlanságának), eleganciájának (vagy igénytelenségének) és így tovább.

Az ilyen „tulajdonságokon” (valójában tulajdonításokon) túl hajlamosak vagyunk további okokat keresni: stílusokkal, identitásokkal, fogyasztói preferenciákkal, politikai nézetekkel, értékelkötelezettségekkel, világnézeti meggyőződésekkel, vagy egyszerűen csak érdekekkel magyarázni. Máskor pedig egyszerűen csak a szerencsének tulajdonítjuk, ami történt: „jókor volt(am) jó helyen”.

Ma már nem számít az osztály”

Gyakran hallani a mindebből levont következtetést: „ma már csak ezek számítanak”, „ma már az osztály nem számít”, „ma már nincsenek osztályok (olykor még azt is hozzátéve: „soha nem is voltak”). Az osztályokról szóló beszéd e felfogás szerint „rettenetesen leegyszerűsítő”, hiszen a mindennapi tapasztalatok és az emberi társadalmak „sokszínűségét” „fekete-fehérre redukálja”.

És valóban: ki vitathatná, hogy „sokfélék vagyunk”, hogy „vannak ilyen emberek is, meg egészen másmilyenek is”? Ki vitathatná, hogy a mindennapokban érzékelt emberi sokszínűség, tapasztalataink sokfélesége leegyszerűsíthetetlen lenne egy fekete-fehér világképre, osztályok szembenállására és konfliktusaira?

Csakhogy e gondolatmenettel éppen belekormányozzuk magunkat egy gondolati zsákutcába, egy látszólagos ellentmondásba.

A mindennapi tapasztalatok sokszínűsége és az osztálytagoltság valójában nem mond ellent egymásnak.

Az életformák sokfélesége, a gondolkodásmódok és életvezetési stratégiák eltérései, az értékrendek különbségei nem jelentik azt, hogy az osztályhelyzetek eltűntek volna. A mindennapokban érzékelt sokszínűségből nem következtethetünk az osztályviszonyok felszámolódására. A bennünket körülvevő világ tarka forgatagából nem következik az osztályszerkezet feloldódása. Ahogyan korábban összefoglaltam:

az osztályszerkezetben elfoglalt hely igenis számít.

Az osztályszerkezet igenis jelentős hatást gyakorol az életünkre. E hatás azonban áttételes, könnyen elrejtőzik szemünk elől, hogy helyette egyéni, személyes, szubjektív, ízlésbéli vagy morális meghatározottságként érzékeljük. Az osztályszerkezet e „jellemvonásokon”, „tulajdonságokon” és oktulajdonításokon keresztül fejti ki hatását, miközben jellemzően mi csak e „jellemvonásokat” és „tulajdonságokat” látjuk.

Az osztályszerkezetben elfoglalt helyünk tehát úgy formálja életünket – életesélyeinket, életkörülményeinket, életvezetésünket, életutunkat, életstílusunkat, de életkilátásainkat is –, hogy

e hatást közben nem az osztályszerkezetnek tulajdonítjuk.

De akkor miért nem látjuk?

Ennek fő oka, hogy az osztályról szóló beszéd szétválaszthatatlanul összefonódott az államszocializmus ideológiájával, a rendszert igazoló marxizmus-leninizmussal és védelmezőinek nyelvével. Tapasztalataink osztályalapú értelmezésének nyelvét előbb a marxizmus-leninizmus rátelepedő rendszerigazoló ideológiája tette hiteltelenné, majd az államszocializmus összeomlása temette maga alá. Az eredmény:

a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük.

Az állampárt ideológiájával együtt elvetettünk egy kifejezetten hasznos értelmező-elemző nyelvet is. A marxizmus-leninizmus rendszervédő ideológiájával együtt megszabadultunk a marxi hagyomány osztályszerkezet-elemzési eszköztárától is. Érthető, hogy így történt – a veszteség ennek ellenére meglehetősen súlyos (Éber–Gagyi 2014).

E veszteség történeti gyökerei Magyarországon legalább a hatvanas-hetvenes évekig nyúlnak vissza. Amint azt a szociológus, Kuczi Tibor a rendszerváltás környékén kimutatta (Kuczi 1990, 1992), a pártállam ideológiájával, modernizációs diskurzusával szemben a hatvanas-hetvenes években alakult ki az a kritikai-szociológiai nyelv, amely a hetvenes évek második felétől kezdve mindinkább elutasította az osztálynyelvet. E kritikai-szociológiai nyelv az államszocializmus reformja mellett elkötelezett értelmiség nyelvévé vált. Azon reformértelmiségé, amely az osztályszempontú értelmezés teljes nyelvezetét politikai ellenfeleivel azonosította – és következetesen elutasította.

Az államszocializmus megreformálásának szükségességét hirdetők politikai ellenfeleiket „dogmatikusoknak”, „ortodoxoknak”, „apologétáknak”, vagy „sztálinistáknak” neveztek.

Osztályokról, különösen pedig munkásosztályról beszélni ilyen körülmények között azt jelentette, hogy a beszélő az államszocializmust saját ódivatú, elavult és ideologikus nyelvén védelmezi, a reformokkal szemben a „munkásellenzék” pártját fogja, a „felvilágosul reformerekkel” (Kornai Jánossal, Nyers Rezsővel, Fock Jenővel) szemben az „ostoba dogmatikusok” (Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor) oldalára áll.

Eközben az önmagukat „reformereknek” nevezők saját pozíciójukat „racionálisként”, „tudományosként”, „szakmaiként” és „felelősként” állították be. Míg visszatérően szakértelmükre, a racionalitásra, szakmaiságra, illetve tudományosságra hivatkoztak, addig ellenfeleik a dolgozó népre, a munkásosztályra, illetve a szocialista értékekre hivatkozva formáltak jogot a politikai irányvonal meghatározására (Pinkasz 2013, 2018).

Kuczi Tibor elemzései szerint mind a hivatalos beszédmód, mind pedig az értelmiség általános nyelvévé váló szociológiai diskurzus egy-egy világnézetet, illetve világakarást fejezett ki. A hivatalos nyelvről ezt írta:

„A »munkás« vagy még inkább a »becsületes bányász« egy olyan szimbolikus fogalom, amely magában foglalja a szocializmus eszméjének egész univerzumát, így e fogalom politikai-ideológiai használatmódja mindig e kategória szimbolikus jelentésére utal. Ha a munkásosztály érdekeire történik hivatkozás, akkor nem egy szociológiailag körülhatárolható társadalmi csoport, mondjuk a politológia eszközeivel leírható, értelmezhető érdekeiről van szó, hanem egy szimbolikus csoport szimbolikus érdekeiről.” (Kuczi 1992: 37.)

A tényekre és a valóságra hivatkozó szociológiai diskurzus sem ugorhatja át azonban a saját árnyékát. Kuczi Tibor ezt így jellemzi:

„A »tényvalóság« ugyanakkor, bármilyen autentikusnak, az ideológiával szemben igazinak tűnt is, utópisztikus valóság volt. A tényeknek önmagukban nincs jelentésük; például az a kérdés, hogy egy bizonyos, a szociológiai kutatásokban mért mennyiség sok vagy kevés, csak egy meghatározott értelmezési konvenció keretében válaszolható meg. […] Így például az egyenlőtlenség tényei a modern nyugati társadalmak kontextusában kapták csak meg jelentésüket. Röviden: a szociológiának az ideológiával szembeállított, tényekre alapozott valóságképe maga is utópisztikus, azaz a szó szigorú értelmében: ideologikus volt.” (Kuczi 1992: 43.)

Azon a megrögzött állásponton, hogy az osztályokról és a munkásosztályról szóló beszéd az államszocializmust védelmező beszédmód többletjelentésével rendelkezik, az 1989-es rendszerváltás sem változtatott érdemben. Sőt, inkább csak megerősítette ezt a felfogást.

Osztályszerkezetről és osztályokról beszélni még ma is magában rejti annak esélyét (sőt veszélyét), hogy a mondandót – függetlenül annak tartalmától – állampárti nosztalgiával átszőtt, avítt és ideologikus nyelvhasználatnak fogják minősíteni.

Akárcsak a mindennapi tapasztalatok osztályszempontú értelmezése, amely olykor kifejezetten a helyzethez nem illő, nem megfelelő vagy egyenesen udvariatlan viselkedésnek minősül. Osztálykonfliktusról beszélni e máig ható beszédrendben könnyen maga után vonhatja a bárdolatlanság, az ökonomizmus, a redukcionizmus, a determinizmus minősítését. Ez pedig összességében megnehezíti, hogy az osztályszerkezet formálta jelenségeket a mindennapokban akként észleljük, amik, és hogy ezt megfelelő módon ki is tudjuk fejezni. Alighanem ez a fő oka annak, hogy kifejezetten ritkán találkozhatunk a közbeszédben az osztály és különösen a munkásosztály kifejezéseivel.

Összefoglalva

A magyar társadalom egy kifejezetten zárt osztálytársadalom, amely ugyanakkor magába foglalja az életformák sokféleségét, a gondolkodásmódok és életvezetési stratégiák eltéréseit, az értékrendek különbségeit is.

Ugyanúgy jellemzi az osztályszerveződés, az uralom és a kizsákmányolás, mint az életstílusok és mentalitásformák sokszínűsége, vagy a fogyasztói individualizáció. Egyaránt valóságosak, nincsen köztük ellentmondás. Az osztályszerkezet mindennapi életünkre gyakorolt hatásai azonban sokkal nehezebben érzékelhetők.

Különösen akkor, ha történeti okok miatt ennek nyelvi kifejezésmódja (az osztálynyelv) is korlátozás alá esik. Használata a marxista-leninista ortodoxia, a pártállami apológia, az ideologikusság, a dogmatizmus, a (vulgár)marxizmus, a redukcionizmus, a determinizmus, az ökonomizmus vagy egyszerűen az ostobaság biztos jelének tűnik.

A megoldás nem az osztálynyelv további elfojtása, hanem éppen ellenkezőleg: újraértelmezése, újraértékelése és felszabadítása.

A feladat ebből következően megkönnyíteni a társadalom osztályalapú szerveződésének érzékelését és nyelvi kifejezését – mindennapi tapasztalataink osztályalapú értelmezését. Osztályhelyzetünk igen erőteljesen formálja életünket, mégis elrejtőzik szemünk elől.

Itt az ideje újra meglátnunk és nyíltan beszélnünk róla: class matters – az osztály igenis számít!

Címfotó: Alejandro González – Unsplash

Irodalomjegyzék

Éber Márk Áron – Gagyi Ágnes (2014): Osztály és társadalomszerkezet a magyar szociológiában. Fordulat, 7 (21): 170–191.

Kuczi Tibor (1990): Beszédmódok a marxizmusoktatásban: A Tájékoztató című periodika elemzése. In Szabó Márton (szerk.): Tükör által homályosan: Tanulmányok az ideológiáról. Budapest: MTA Társadalomtudományi Intézete, 124–140.

Kuczi Tibor (1992): Szociológia, ideológia, közbeszéd. In Várnai Györgyi (szerk.): Valóság ‘70: Szociológia, ideológia, közbeszéd; Szociológia és társadalomdiskurzus. Budapest: Scientia Humana, 9–111.

Pinkasz András (2013): Technokraták vs. populisták: Tudomány és ideológia viszonya a hatvanas évek Magyarországán. Kézirat

Pinkasz András (2018): Nyers Rezső és a balliberális értelmiség. Mérce, 2018. június 29.

A fenti cikk szerkesztett újraközlése A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete (Budapest: Napvilág Kiadó, 2020) c. könyv 184–190. oldalán írtaknak.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • A mindent túlélő neoliberalizmus
    Kevés fogalmat temetettek el gyakrabban, mint a neoliberalizmust. Ennek ellenére rendre feltámad. Aldo Madariaga díjnyertes könyve, a Neoliberal Resilience megm...
  • Miért osztály?
    Valóban osztálytársadalom a magyar társadalom? Honnan tudható, hogy olyan erős itthon az osztályszerkezet hatása? E kérdések tapasztalati úton csak társadalmi s...
  • A kizsákmányolás annál is nagyobb – 1. rész
    Ahogyan a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik. Ennek mértéke pedig – többek között – azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vag...
  • Lehet más a politikai napirend?
    A koronavírus-járvány és a gazdasági válság uralja a közbeszédet. Közben a kormány identitáspolitikai kampányba kezdett, amelynek a fókuszában a szexuális kiseb...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.