A rossz közérzet lehetséges okairól, illetve annak főbb tudományos és filozófiai megközelítéseiről szóló cikk második része azt mutatja be, hogyan működnek a kognitív autonómiára és újrakeretezésre épülő öngyógyító technikák, illetve milyen társadalmi tények és kényszerek miatt szabad csak korlátozottan rájuk bíznunk magunkat.

Czabán Samu

Mi az a kognitív újrakeretezés?

„Ne mondd semmiről, hogy elvesztettem, hanem azt, hogy: visszaadtam. Gyermeked meghalt? Visszaadtad. Feleséged meghalt? Visszaadtad. Birtokodat elvesztetted? Azt is visszaadtad. De az, aki elvette, rossz volt! Mit törődsz vele, ha az, aki adta, visszavette? Amíg a tied, tekintsd idegennek, mintha fogadóban lennél. (…) Jegyezd meg jól: nem a rágalmazó, nem az ütlegelő bánt meg, hanem a felőlük alkotott képzeted. Ezért, ha valaki megbánt, emlékezz arra, hogy megkeresd azt a képzetedet, amely téged bánt. (…) Ha megbántott a testvéred, ez olyan, mint a bot. Két vége van: az egyik, hogy megbántott, a másik pedig, hogy testvéred. Rajtad múlik, hogy a bot melyik végét fogod meg” (Epiktétosz).

A cikk első része ide kattintva olvasható.

Már az ókori filozófusok is, például a sztoikusok, tökéletesen tisztában voltak a kognitív pszichológia alapelveivel, és mesterien űzték azt (papíron). Lényegi meglátásuk, hogy sosem a külvilágban lévő dolgok bántanak meg minket, hanem az arról alkotott képzeteink. A képzeteinket pedig a mi idegrendszerünk hozza létre. Az idegrendszerünk pedig, bár vannak bizonyos kötöttségei, egészen rugalmasan újra is értelmezheti a valóságot nekünk. A következetesség érdekében a depresszión keresztül mutatom be a kognitív és a kritikai modell különbségét.

Tegyük fel, hogy a depresszió nem a társdalomból, nem rejtett gyerekkori konfliktusainkból vagy a pozitív megerősítés hiányából, hanem a hibás, negatív gondolkodásmód elburjánzásából fakad. A kognitív pszichológia által vizsgált, gyakran elkövetett gondolkodási hibák sokszor tényleg kísértetiesen ismerősek mindenkinek. Például, a kognitív pszichológia szerint rendszeresen hozunk önkényes, azaz csekély, ellentmondó bizonyítékból levont negatív következtetéseket. Állunk egy házibuliban, és azt gondoljuk: „Klári azért nem néz ide éppen a szoba másik végéből, mert haragszik rám valami miatt, vagy ne adj isten nem is kedvel”. Erre semmi bizonyítékunk nincsen, mert nem ismerjük Klári gondolatait. Ennek ellenére nem tűnik fel, hogy önkényesen pont a számunkra negatív eredményre jutottunk. Pedig nagy valószínűséggel Klári csak azon szorong, hogy a mellette álló Peti elég viccesnek találja-e őt, és észre sem vett minket. Arról nem is beszélve, hogy Peti meg azon szorong, Klári nem nevetne-e az arcába, ha elhívná randizni.

Gyakran azzal terrorizáljuk magunkat, hogy ki mit gondol rólunk, pedig valójában legtöbbször nem rólunk gondolkoznak az emberek, hanem éppen a saját, például a miénkkel azonos paranoiás tévképzeteik foglalkoztatják őket.

A folyamatos túláltalánosítás szintén jellemző: „elrontottam a pénteki prezentációt, tehát alkalmatlan vagyok a munkámra” vagy „nem sikerült a legutóbbi vizsgám, tehát nyilvánvalóan hülye vagyok az egyetemhez”. Levonhatod valójában egyikből a másikat? Nem, mert egy bukásnak sok tényezője van, ahogy az egyetem elvégzésének is. Ilyen erős állításokat pedig, például hogy hülye vagy alkalmatlan vagyok, aligha tehetek ehhez hasonló aprócska bizonyítékok alapján. Vagy amikor a gimnazista diák dichotóm (mindent vagy semmit) módon gondolkodik, akkor arra a következtetésre jut, hogy minden ötösnél rosszabb osztályzat egyöntetűen „pocsék”. Igaz ez? Nem! Miért lenne? Emellett teli vagyunk bár elsőre igaznak tűnő, de valójában teljesen hamis, úgynevezett maladaptív feltételezésekkel. Például ilyen, az életeseményeink értelmezésének hátterében meghúzódó önkínzó hibás feltételezések a következők: „minden felnőtt elemi szükséglete, hogy a körülötte lévők kivétel nélkül elégedettek legyenek vele, vagy szeressék; rettenetes érzés, ha a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy akartam; aki valamire tartja magát, annak mindenben egyértelműen kompetensnek kell lennie”. Tudom, elsőre igaznak tűnhetnek, de vizsgáljuk meg őket tüzetesebben. Egyáltalán nem szükséges (és nem is lehetséges), hogy mindenki szeressen minket. Mindenkit érnek kudarcok, és az életünk során felmerülő változók nagy része felett egyszerűen nincs kontrollunk, amit el kell fogadnunk. Ezek a háttérelképzelések, ha nem is mondjuk ki őket, sokszor irányítanak minket és érzelmeinket. Az ilyen ki nem mondott feltételezések automatikus gondolatokat hoznak felszínre: „ki fognak nevetni”, „haszontalan vagyok”, „béna vagyok” stb., és tovább rombolják a közérzetünk. Hasonló hibás értelmezéseket mindenki használ, de a depresszióban szenvedők ezeket az irracionális feltételezéseket egyre áthatóbban kezdik alkalmazni a saját életük eseményeire, amíg egészen bele nem rokkannak.

A kognitív terapeuta lényegében azt csinálja, hogy rávezeti páciensét annak felismerésére, hogy az eseményeket általában negatív torzítással értelmezi.

Majd ha eléggé kigyomláljuk a hibás gondolkodási utakat, nem is fogjuk teljesen értéktelennek érezni magunkat egy hármas vizsgajegy miatt.

Egy másik szemléletes példa lehet a következő. Tegyük fel, hogy van két pontosan ugyanolyan életet élő, ám eltérő értelmezési stratégiával rendelkező ember. A tapasztalataik a héten tökéletesen egyezőek: 5 pozitív és 5 negatív esemény éri őket. Az egyik így nyilatkozik: 1 pozitív történt, mert szerencsés vagyok, 4 pozitív, mert ügyes vagyok, 3 negatív esemény azért, mert a főnököm hülye, 1 negatív, mert a barátom/barátnőm hisztis, és 1 azért, mert, na jó, én hibáztam, de javítok rajta. A másik ember, akinek depresszív attribúciós stílusa van, így értelmezi a hetét: szerencsém volt 5-ször, ezek a pozitív események, 3 negatív esemény volt a munkahelyemen, mert nem teljesítek jól, és nem vagyok kompetens, 2 meg mert nem vagyok szerethető. Ugyanazon ingerek miatt az egyik ember szorongani fog a hét végére, a másik pedig nem.

A megoldás abban rejlik, hogy tapasztalatainkat átkeretezzük: mondjuk a negatív eseményeket külső okoknak tulajdonítjuk, lásd a főnököm elviselhetetlen, a pozitív eseményeket pedig a belső, állandó tulajdonságaink számlájára írjuk, például okos vagyok.

Az átkeretezés tanulságáról végtelenségig írhatnék. Ezért mondja nekünk a pszichológusunk:

  • Teljesen boldogtalan vagyok! (abszolút keret)
  • Most úgy érzed, hogy teljesen boldogtalan vagy! (relatív keret)

 Hol a hiba? A kritikai pszichológia jogos kritikája

Igazából, önmagában nincs is hiba: 1. mert valóban kognitív torzításokat használunk a világ megalkotása során, 2. valóban jobb világot is alkothatunk magunknak, ha ezeket kijavítjuk, 3. felszabadító tud lenni a hatalom, ami a kezünkben van a világ átszínezése révén és 4. a rossz közérzet hatékonyan oldható a módszerrel. Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani!

A probléma azzal van, ha nem használunk más szemüvegeket arra, hogy lássuk, mennyire komplex rendszerbe ágyazódik a rossz közérzet.

Enélkül ugyanis egy felszabadító (emancipatórikus) gondolatrendszer is válhat zsarnokivá. Bár látszólag a kezedbe adja a sorsodat, hiszen te keretezed a világot, de közben olyan problémákat is privatizál, amik nem a te személyes számládra írhatók. Térjünk vissza a depresszióra. Milyen társadalmi okok miatt tarthatjuk ma a depressziót népbetegségnek?

Az intimitást fenntartó kis közösségek korunkban átalakultak és meggyengültek. Olyan világban élünk, amelyben nyugaton az emberek barátainak átlagos száma folyamatosan csökken[1], a társadalom atomizálódik, és terjed a posztcsaládmodell. A magányosság eközben bizonyítottan komoly kockázati tényezőt jelent a pszichés és biológiai egészség szempontjából.[2]

A társas kirekesztést vizsgálva neuropszichológusok arra jutottak, hogy az elutasításból fakadó érzelmek agyunk fizikai fájdalmat közvetítő részéből származnak – tehát konkrétan fáj az elutasítottság és a magány.[3]

Ez a fájdalom már attól aktivizálódik, ha egy idő után nem passzolnak nekünk egy egyszerű virtuális labdadobálós játékban. Ma már jelentős bizonyítékok utalnak arra is, hogy a társas kapcsolatokkal nem rendelkező egyéneknél – például a magány okozta tartós stresszreakció miatt, fennáll a korai halálozás kockázata.[4] Tehát a társadalom nem ad meg nekünk valamit, ami olyannyira elemi lelki igényünk, hogy hiánya még a testi jólétünket is komolyan veszélyezteti.

Ehhez hozzájárul még az a tény, hogy a legtöbb ember ma életidejének nagy részében értelmetlen munkákat végez, amit a kutatások szerint egyenesen nem szeret, vagy csak egyáltalán nem érdekli. Sok klasszikus szerző szerint az embert a munka teszi emberré, azonban egyre kevesebben érzik úgy, hogy valódi értékteremtő tevékenységet végeznek. Míg az ipari forradalmak előtt a munkának egyértelműen meg tudtuk határozni az értelmét – saját magunk és családunk alapvető létszükségleteinek folyamatos újratermelése –, ma egyre inkább a semmit gyártjuk, vagy egyszerűen nem látjuk át munkánk eredményét.

A szakirodalomban szintén népszerű annak a jelenségnek a vizsgálata, hogy miként válnak a modern munka szerkezetétől az emberek önkizsákmányolóvá, és hogyan gyarmatosítja a munka a magánéletünket.[5] Egyre terjed az egyéni vállalkozói szemlélet, legújabban pedig a platformkapitalizmus, ami látszólag szabadságot biztosít, de valójában óriási bizonytalanságot jelent, és a munka körüli éjjel-nappali gondolkodást intézményesíti. A pozitivitás túltengésébe, a hiperkonnektivitásba, a túlzott sebességbe belebetegszünk, életünk a mánia és a kiégések ciklusává válik.

Eközben el vagyunk szakítva a természettől, amiben évmilliókig éltünk. Sőt, egyenesen felzabáljuk azt, és ettől még egy adag klímaszorongást is átélhet az, aki odafigyel a tudósok vészjósló előrejelzéseire.

A modern kapitalista élménytársadalom kényszeres keresésre ösztönöz minket, intézményesíti a lemaradástól való folyamatos félelmet és a hedonista sikerkultuszt. Kampányszerűen, számunkra nem beazonosítható marketing stratégiákkal manipulálnak bele minket szükségletek újabb és újabb generációjába a növekedés fenntartása érdekében. Ebből a szemszögből vizsgálva a világot éppen azért van szükség kognitív újrakeretezésre, mert a társadalom olt belénk mérgező értelmezési kereteket. Itt akár találkozhat is a két oldal – a kognitív pszichológia segíthet megszabadulni a társadalom káros elvárásaitól. Azt azonban nem szabad elfelejteni: a káros elvárás nem spontán termelődött bennünk, hanem az aktuális társadalmi viszonyok terméke.

A kognitív pszichológia tehát a tünetet kezeli, nem a betegséget, ami viszont a társadalomból származik, és onnan érthető meg.

Ráadásul az egész kapitalista társadalom alapja, miszerint a pénz boldogít, egy olyan téveszme, amit a pszichológia már rég cáfolt. Bár a nyomor valóban gátat szab a boldogságnak,[6] a középosztálytól felfelé a vagyon és a közérzet között nincsen bizonyítható összefüggés.[7] Tehát ha kerestünk annyi pénzt, amennyit még élvezni tudunk, akkor akár abba is hagyhatnánk a munkát, és élvezhetnénk az életet. Bár ez személyes szinten jó lenne, a mai gazdaság szempontjából tragédiához vezetne. Ezért is fontos fenntartani azt a kulturális mémet, miszerint a termelés és a fogyasztás jelenti a személyes jólléthez vezető utat. Utóbbi hamis meggyőződést egyébként nem egy összeesküvés hozza létre. Sokkal inkább egy önmagát sokszorosító kulturális hiedelemként (szuperreplikátorként) kell elképzelni, ami hamissága ellenére is terjed, mert ha magunkévá tesszük, azzal részt veszünk az azt fenntartó tevékenységekben, és erősítjük az azt terjesztő hálózatokat. A hálózat erősödése és a gazdaság növekedése azonban nem jár együtt a személyes közérzet javulásával.

A kapitalista növekedés motivációs bázisa egy olyan pszichológiai ígéretet hordoz, amit nem tud betartani. Máshogy megfogalmazva: a kapitalizmus hamis illúziókat, beválthatatlan pszichés ígéreteket termel.

A fentiek egyébként a bevezetőben tárgyalt evolúciós pszichológiával is összeköthetők. Természetes, hogy szorongunk, ha egyedül vagyunk, mert az egyedüllét egy csoportállatnál mindig egyenlő a halállal. Az, hogy emberek vegyenek körül, és kötődni tudjunk hozzájuk, a túlélésünk záloga. Kutatások szerint a szeretett személyekkel töltött idő a tapasztalati boldogságszint legerősebb meghatározója[8] és a fizikai egészség egyik legjobb előrejelzője.[9] Ugyanígy, az igény, hogy legyen egy értelmes feladatod a közösségedben, és néha barangolj egy erdőben, evolúciós lelki architektúránk része. Ezek szintén nem kiiktatható korlátok – ennyire még az emberi idegrendszer sem rugalmas. Nem véletlen, hogy a többszereplős online játékok (massively multiplayer online game), mint a World of Warcraft, olyannyira népszerűek. Pontosan e három igény együttes kielégítésére épülnek. A játékos megy a 70-es szintű varázslójával Feralas csodaszép erdeiben, és küldetéseket teljesít a barátaival: van egy törzse, feladata e közösségben/hordában, és végre természeti tájakon vándorolhat.

Kanyarodjunk egy percre vissza az egyetemistához, aki idegroncs a hármas osztályzata miatt, vagy a munkatárshoz, aki a prezentáció elrontásán szorong egész hétévégén.

Kijelenthetjük, hogy ez az ő hibás perfekcionista énsémája. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a rosszul működő, feudális egyetemi rendszerben vagy a profitmaximalizáló vállalatnál vannak kegyetlen ösztönzők.

A diákot mindemellett rettenetesen megalázta egy professzor, aki a legutóbbi szóbelin kijelentette: érettségit sem adna egy ilyen mitugrásznak. A dolgozót pedig hetente emlékeztetik a cégnél: válság van, és bárkinek elengedhetik a kezét, ha nem megy jól a szekér. Valóban, meg kell tanulnunk felismerni kognitív torzításainkat, de azt is, hogy milyen rendszerek miatt érzünk irracionális szégyent vagy szomorúságot. Talán csak arra lenne szüksége a legtöbbünknek, hogy végre értelmes munkát végezhessünk, legyen pár ember, aki szeret minket, és hárommal több fa legyen a lakótelep mellett. Olyan nagy kérés ez?

Következtetés

A pszichológia – a mögötte meghúzódó önismereti mozgalom okán – lehet egy végtelenül felszabadító (emancipatórikus) tudományos vállalkozás is. Az önreflexión és az önismereten keresztül az ember megszabadulhat bizonyos pszichés determinációitól, és kényszersorsa helyett valami újat választhat. „Az énünk választ, de a választás tesz minket énné” (Szondi Lipót). A választó énünk részben társadalmilag meghatározott, de a választásaink is alakítják jövőbeli énünket, így ebbe a körkörös kapcsolatba belenyúlva sorsunk keretein belül szabadsághoz jutunk. E kétrészes írással arra kívántam rávilágítani, hogy milyen pszichológiai magyarázatai lehetnek a rossz közérzetnek, annak érdekében, hogy ezt az emancipatórikus munkát segítsem. A fentebb vázolt magyarázatok nem zárják ki egymást, bár néha nehezen hozhatók összhangba egyazon érvelési keretben. Önmagában bármelyik magyarázat megadhatja a kontrollnak azt az érzését, ami a személyes változáshoz szükséges. Mégis, fontos látnunk, hogy ezek a valóság különböző tartományait megvilágító lámpások, és teljes sávszélességet csak az összes használatával érhetünk el.

Nem érdemes az irányzatok közötti belháborúba belebocsátkoznunk, inkább egymást kiegészítő módon kell alkalmaznunk őket.

Úgy fest, hogy egyszerre kell átprogramoznunk magunkat, és átprogramoznunk azokat a társadalmi rendszereket, amelyekben létezünk.

Igaz, azzal kezdtem, hogy filozófiai értelemben minden formátlan, de ez csak egy nagyon elvolt szinten igaz. Az evolúció és a társadalom ültet belénk pszichés igényeket és korlátokat, éppen úgy, ahogyan agyunk kémiája, ösztöntörekvéseink és a lét adottságai. Tekintve, hogy a társadalom maga elkerülhetetlenül alkot számunkra tényeket, amik meghatároznak bennünket, a kognitív keretezésnek megvannak a korlátai. A társadalom tényeit csak társadalmi folyamatokon és közösségi cselekvésen keresztül tudjuk újraformálni, egyedül nem. Éppen ezért, ha ezt nem vesszük számításba, az új felszabadítóból a problémák privatizációján keresztül zsarnokot csinálunk. A kognitív pszichológiát és a társadalomelméletet egymás mellé állítva kimutatható, hogy valóban van köztük feszültség, de azt is látni kell, hogy akár együtt is működhetnek a világ jobbá tételében.

Címfotó: Pikrepo

[1]1985 és 2004 között az USA-ban például majdnem megháromszorozódott azoknak a száma, akik azt állítják, hogy nincs senki, akivel fontos dolgokat megbeszélnének. Ez összecseng azokkal a kutatásokkal, amik szerint a közeli barátok száma nagyban csökkent az elmúlt évtiezedekben. McPherson, M., Smith-Lovin, L., & Brashears, M. E. (2006). Social isolation in America: Changes in core discussion networks over two decades. American sociological review, 71(3), 353-375.; https://www.americansurveycenter.org/research/the-state-of-american-friendship-change-challenges-and-loss/

[2] Cacioppo, J. T., & Patrick, W. (2008). Loneliness: Human nature and the need for social connection. WW Norton & Company.

[3] Eisenberger, N. I., Lieberman, M. D., & Williams, K. D. (2003). Does rejection hurt? An fMRI study of social exclusion. Science, 302(5643), 290-292.

[4] Holt-Lunstad, J., Smith, T. B., Baker, M., Harris, T., & Stephenson, D. (2015). Loneliness and social isolation as risk factors for mortality: a meta-analytic review. Perspectives on psychological science, 10(2), 227-237.

[5] Összefoglaló munkák például: Petersen, A. H. (2020). Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation. Houghton Mifflin Harcourt.; Hari, J. (2020). Lost connections. Bloomsbury Publishing.

[6] Mullainathan, S., & Shafir, E. (2018). A szűkösség pszichológiája. HVG Kiadó Zrt.

[7] Kahneman, D., Krueger, A. B., Schkade, D., Schwarz, N., & Stone, A. A. (2006). Would you be happier if you were richer? A focusing illusion. science, 312(5782), 1908-1910.

[8] Kahneman, D., Krueger, A. B., Schkade, D. A., Schwarz, N., & Stone, A. A. (2004). A survey method for characterizing daily life experience: The day reconstruction method. Science, 306(5702), 1776-1780.; Kahneman, D., Krueger, A. B., Schkade, D., Schwarz, N., & Stone, A. (2004). Toward national well-being accounts. American Economic Review, 94(2), 429-434.; Seppala, E., Rossomando, T., & Doty, J. R. (2013). Social connection and compassion: Important predictors of health and well-being. Social Research: An International Quarterly, 80(2), 411-430.

[9] Holt-Lunstad, J., Robles, T. F., & Sbarra, D. A. (2017). Advancing social connection as a public health priority in the United States. American Psychologist, 72(6), 517.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.