Az alábbiakban a rossz közérzet lehetséges okairól lesz szó, illetve annak főbb tudományos és filozófiai megközelítéseiről. Agyunk kémiai egyensúlya, evolúciós adottságaink, az emberi lét természete, vagy a hibás társadalmi berendezkedés mind a vádlottak padjára ülnek. Végül a kognitív újrakeretezés és a kritikai pszichológia párharcán keresztül részletesebben is látható lesz a kettő között feszülő legfontosabb ellentét.

Czabán Samu

Ezáltal megragadhatóvá válnak az alapvető kérdések: Miért érezzük rosszul magunkat egyáltalán? Mennyiben tehetünk személyesen mi magunk a rossz közérzetünkről, és mennyiben írható más tényezőknek, például annak a kultúrának a számlájára, amelyben élünk? Mit tehet egyáltalán a pszichológia a társadalomért?

Napjainkban egyes hívószavak, mint a reménytelenség, a kiégés, a szorongás vagy a depresszió hihetetlen intenzitással visszhangzanak a közösségi médiában és a popkultúrában. A különböző Instagram-oldalak[1] éjjel-nappal ontják magukból az önsanyargatást, lehangoltságot fetisizáló félvicces tartalmakat. Mondhatjuk persze az Instagram-oldalak védelmében, hogy – az írás kialakulása óta biztosan – az emberi lét nyomorúsága köré épül az irodalom, a filozófia és a kultúra sava borsa. Itt található az emberi dráma érdekes része és az értékképződés fő színtere. Nem véletlenül mondja Mustapha Mond a Szép új világ utópisztikus vagy disztópikus világáról: „egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk (ahol gyakorlatilag mesterségesen kiirtják a rossz közérzetet– Cz. S.), senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen.

A cikk második része ide kattintva olvasható.

Nekünk azonban nyilvánvalóan jut a szenvedésből, és még közel sem érte el az emberi közösség Huxley „gondtalan” világát. Honnan tehát ez a makacs rossz közérzet és vonzódásunk hozzá? Vegyük sorra, milyen választ adtak erre a kérdésre az emberrel foglalkozó különböző diszciplínák és irányzatok!

Evolúciós pszichológia, humánetológia. Érvelhetünk az evolúciós pszichológia oldaláról úgy, hogy a negatív beállítódás túlsúlya (negativitás dominanciája) evolúciós előnyöket biztosít, tehát adaptív; egy az emberi törzsfejlődésbe kódolt szükségszerűségek közül. A negativitás dominanciája már az állatvilágban is megtalálható, például számos emlősnél bizonyíthatóan jelen van. Tekintve, hogy ez a fejlett biológiai rendszerek sajátja, az emberek is egyszerűen érzékenyebbek a negatív érzelmekre, illetve életeseményekre. De miért adaptív a negativitás dominanciája? Hosszú evolúciós történelmünk során bizonyára született több olyan homo sapiens sapiens egyed, aki folyamatosan a világgal való egység és boldogság érzetében (flowban) élt. A virágok illatát és az égbolt varázslatos kékségét csodálta ahelyett, hogy szorongott volna a bokorban lapuló kígyókon vagy a törzsi hírnevén (reputációján). Vidám ősünket – az elmélet szerint – előbb-utóbb megette egy kígyó, vagy mivel nem figyelt mások véleményére, kiközösítette a törzs, és nem örökíthette tovább sikeresen boldogságban túlburjánzó génkészletét.

Szóval agyunkat úgy hozta létre az evolúció, hogy néha örömünket leljük a virágok látványában és illatában, de azért inkább a kígyókon aggodalmaskodjunk.

Az események biológiai kimenete ráadásul eleve aszimmetrikus: az egyik oldalt a halál van, amit nem ellentételez a másik oldalon egy jó nevetés vagy a szerelem érzése. A halál elkerülésére pedig hatékonyabb érzelmi eszköz a készenlét, a szorongás és a félelem. Tehát a rossz közérzet evolúciós szükségszerűség; érzelmi háztartásunkat egyszerűen azért dominálja a negativitás, mert az enyhén neurotikus embereknek kedvezett az evolúció.[2]

Filozófia, egzisztenciális pszichológia. E megközelítés szerint talán még az előbbinél is súlyosabb a helyzet, és ezúttal nem evolúciós pszichológiai, egyenesen metafizikai szintű problémákkal nézünk szembe! A létezés talapzatában olyan egzisztenciális adottságok vannak beágyazva, mint a saját halálunk és annak biztos tudata, az elkerülhetetlen elszigeteltségünk a többi létezőtől, vagy a minden döntésünkkel járó, magából a szabadságból fakadó szorongás. Mindezekkel egy egyértelmű értelemrendszer nélküli, örökké hallgató univerzumban kell megküzdenie az emberi lényeknek. Nem véletlenül mondja Camus, hogy „csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság” – tehát hogy a létezés ilyen abszurd adottságai mellett miért ne öljem meg magam azonnal. Különböző szerzők a témában másra helyezik a hangsúlyt.

Az ember tudatára ébred, és rájön, hogy létezése időben lehatárolt, ő maga pedig egy halálra ítélt, esetleges szubjektum – ez annyira borzasztó, hogy Hankiss Elemér szerint az egész emberi civilizációt ennek az ősrettegésnek a kivédésére és tagadására hoztuk létre. A kultúra nem más, mint egy létünket meghosszabbító tér, egy halhatatlanságtapasz.

Sartre és Kierkegaard a szabadság és a döntés köré építik filozófiájukat. Ezek elsőre pozitív fogalmaknak tűnnek, személyes szinten mégis szorongáskeltők, mivel minden választással végérvényesen írjuk életünk egyszeri, megismételhetetlen drámáját. Soha sem lehetünk biztosak utólag, hogy éppen a jó utat (partnert, munkát, lakóhelyet) választottuk, a választás pedig elkerülhetetlen, mert a nem-választás is választás. Erich Fromm szerint az emberek egyenesen a szabadság egzisztenciális problémája elől menekülnek tekintélyelvű (autoriter) rendszerekbe. A kényszerektől való megszabadulás folyamatában gyakran marad bennünk a reménytelenség érzése, ezt a bizonytalanságot pedig azáltal szüntetjük meg, hogy újra tekintélyeknek rendeljük alá magunkat és a gondolkodásunkat. A Viktor Frankl pszichiáter alkotta logoterápia pedig az élet értelme köré építi egzisztenciális gondolatrendszerét; e szerint az igazi dráma és feladat az, hogy minden egyes pillanatban meg kell válaszolnunk: mi az értelme életünknek? Tehát a rossz közérzet a lét metafizikai adottságaiból származik. Az idő megállíthatatlan sodrásában egy deszkán magányosan kapaszkodó szerencsétlenek vagyunk, akik a halál elkerülhetetlen szakadéka felé sodródnak; miért élvezné bárki ezt az utazást?

Neuropszichológia. Érzéseinket a modern tudomány szerint agyunk állítja elő biokémiai úton. Agyunk idegsejtek szövevényes hálózata, a közöttük zajló kommunikációért pedig a neurotranszmitterek, azaz az agyiingerület-átvívő anyagok felelősek. Ezek közül némelyek, mint a jutalomközpontot ingerlő dopamin vagy a hangulat szabályozásában nagy szerepet játszó szerotonin, a közbeszédbe is átszivárogtak, és hírnévre tettek szert. Sokan csinálunk házi neuropszichológiai kísérleteket. Amikor iszunk, az alkohol az elsődleges gátló neurotranszmitter-rendszert (GABA) hozza működésbe, ami szépen elkezdi kikapcsolni a szorongást előidéző agyi területeket, mi pedig ellazulunk – és viselkedésünk is felszabadultabbá vagy adott esetben gátlástalanabbá válik. Egy ecstasy-tabletta a benne lévő amfetaminszármazékoknak köszönhetően a szerotoninszintünket dobja meg annyira, hogy teljes eufóriát élünk át. A modern antidepresszánsok szintén a szerotoninrendszerre hatnak. Sajnos az agyunk egyensúlyra törekszik, ezért ha sokat bombázzuk drogokkal, akkor elkezdi leépíteni az adott neurotranszmittereket érzékelő receptorait. Így egyre több kell az adott szerből, hiszen az agy csökkenti saját érzékenységét. Emiatt is megterhelő hirtelen leszokni – a transzmittertöbblet kiesik, a csökkent agyi érzékenység viszont megmarad egy ideig, és borzasztó közérzetet okoz.

Tehát ebben a megközelítésben a rossz közérzet oka a rossz agyi kémiai egyensúly. Ha valaki folyton rosszul érzi magát, az agya nem jól van kalibrálva, és nem termel eleget valamilyen szükséges neurotranszmitterből.

Pszichoanalízis. Mivel írásom címe is Freud híres tanulmányára utal (Rossz közérzet a kultúrában), meg kell említenem Freud elméletét a rossz közérzetről. Freud dinamikus pszichológiájában az emberi viselkedés a tudatosság különböző szintjein mozgó pszichológiai hatások eredője. Három fő pszichés hatalmi központ határoz meg (determinál) minket – az ösztönén, az ego és a felettes én. Időben először az ösztönén alakul ki bennünk. Ezek öröklött, biológiai szükségleteink, amelyek azonnali kielégülésre törekednek. Freudnál nagyrészt agresszív és szexuális késztetések tartoznak ide. Utóbbiak alapvetően nem tudatosak, de ha megfigyeljük fantáziatevékenységünket, és őszinték vagyunk, akkor mindannyian megtalálhatjuk a lenyomatát. Ezeket az ösztönös vágyakat az emberi közösségek azonban nyers formájukban nem képesek tolerálni. Ezért a kultúrában – a szülői nevelésen keresztül – valamennyiünkben kialakítanak egy felettes ént, hogy ösztöneinket belülről korlátozzuk. A felettes én a belsővé tett (internalizált) társadalmi normák érzelmi őre, és durva lelkiismeret-furdalással és szorongással büntet minket, ha közösségileg nem elfogadott módon akarjuk kiélni ösztönkésztetéseinket.

Freudnál a felettes én nem valami nemes-kedves védelmezője a közösségi együttélés szabályainak, hanem egy gonosz vénasszony, aki terrorizál bennünket, sokszor akár fölöslegesen.

E tapasztalatokat mindenki ismeri – volt már, hogy ösztöneink átvették az irányítást, és rettenetes bűntudat vagy ismeretlen eredetű szorongás is lett már úrrá rajtunk. Az ego, a közvetítő rendszer próbálja a két elv harcát kiegyensúlyozni, de az egyensúly mindig csak ideiglenes. Freud szerint tehát a rossz közérzet a kultúrában lét szükségszerű eleme, mert a kultúra mindig el fogja nyomni természet adta késztetéseinket a társadalmi együttélés érdekében.

Kritikai pszichológia, társadalomelméleti megközelítés. Bár a mai társadalmak a történelem során talán a legsikeresebben teremtik meg az élet anyagi feltételeit – középosztálytól felfelé van ház a fejünk felett, és nem éhezünk –, a pszichés jóllét körülményeit azonban nem kapjuk kézhez. E felfogás szerint a modern kapitalista berendezkedés sok helyen lerombolta az intimitást hordozó hálózatokat, atomizálta a társadalmat, személyes szinten értelmetlen munkákra kényszerít, és elszakít minket a természettől. Emellett komplex igazságtalanságok és elnyomások hálójában senyvedünk, amitől érthető, hogy van valami rossz közérzetünk a kultúrában. Ez azonban nem a kultúrából fakadó általános rossz közérzet, hanem egy konkrét társadalmi berendezkedés kritikája. Míg Freudnál a civilizációban lét önmagában szorongással jár, itt a konkrét kultúra kritikája jelenik meg, ami akár lehetne jobb is.

Tehát a rossz közérzet oka itt az aktuálisan a lelki igényeinket nem kielégítő társadalmi berendezkedés.

Ha ez így van, a kritikai pszichológia jogosan teszi fel a kérdést: alkalmas-e az egyént a középpontba állító és a problémák hordozójának tekintő pszichológiai megközelítés arra, hogy oldja a rossz közérzetet?

Döntéspszichológia. A kognitív pszichológián belül egy magyarázati rendszer a döntéspszichológia eredményeiből kiindulva magyarázza a rossz közérzetet, aminek szemléletes és humoros összefoglalását adja Daniel Gilbert könyve, a „Rábukkanni a boldogságra: Hogyan gondolkodjunk jól arról, mi tesz boldoggá bennünket?”. Ennek a lényege, hogy különböző, az emberi döntéshozatalba kódolt kognitív torzítások miatt rosszul választunk, így választásaink következményei elégedetlenséget és szenvedést fognak okozni nekünk a jövőben. Nem mérjük fel a gyereknevelés okozta komoly pszichés terheket és alábecsüljük adaptációs képességeinket – például rosszul ítéljük meg, mennyire tenne minket a lottó megnyerése boldoggá, vagy egy tartós betegség boldogtalanná.

Nem emlékszünk valójában a múltunkra, csak az arról alkotott, változékony jelenlegi értelmezéseinkből indulunk ki, amik így félrevezetnek a döntéshozatal során, miközben a jövőt is a jelenlegi érzelmeinkből, torzítottan számoljuk ki.

Teli hassal mindig azt hisszük, holnap nem fogunk kívánni egy nagy tál pörköltet, mert nem tudunk belehelyezkedni a másnapi éhes ember bőrébe, akik viszont mi magunk leszünk. Nem csoda, hogy rossz döntéseket hozunk, ami miatt jövőbeni énünk boldogtalan lesz. Olyan ez, mint mikor a szoba melegéből kiindulva nem viszünk magunkkal pulóvert, majd munka után, esti énünk a hidegben dideregve mérgeskedik reggeli önmagunk felelőtlenségén.

Kognitív pszichológia, egyes vallási-filozófiai hagyományok. Pszichés univerzumunkon kívül valójában semmi sem adott. Bár szilárdnak tűnnek körvonalai, a külvilág önmagában nem hordoz jelentést, amíg mi, emberek, fel nem ruházzuk formával és jelentéssel. Általában észre sem vesszük teremtő hatalmunkat, mert a jelentésadási tevékenységünk, ahogy lényeget (esszenciát) fecskendezünk a világba, hihetetlen gyors és automatikus. A dolgok milyensége meglepően esetleges. Az alma piros, finom kerek gyümölcs, amiért megérte bűnbe esnünk, de egy marslakónak, aki más érzékelési rendszerrel bír, lehet, hogy egy bíborszínű, sárga, keserű kocka lenne. A pszichés rendszerünk teremt meg mindent olyannak, amilyen, és pont ezért másmilyennek is megteremthetné.

Ezt bárki beláthatja, aki kelt már fel egy nap bal lábbal, amikor mindenkit utált, és jobb lábbal, amikor nagyon szimpatikus volt a péksütis bácsitól kezdve a figyelmetlen barátjáig az összes szembe jövő ember. Bár az inger ugyanaz, mégis más jelentést fog hordozni egy meztelen testet ábrázoló kép felajzott állapotban, és utána.

A modern pszichológia egyik nagy felfedezése – nem találmánya! – az e bölcsességre épülő úgynevezett kognitív újrakeretezés. Mérések szerint pedig – legalábbis rövid távon – kifejezetten hatékonyak a kognitív újrakeretezésre és a világunkat összerendező énsémáink átírására épülő terápiák (sématerápia).

A nagyon lebutított kognitív pszichológiai képlet a következő: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá” (Shakespeare: Hamlet, dán királyfi). Átmenetileg tegyük félre a korábban leírtakat: a társadalmat, az evolúciót, a filozófiát. Boldogtalanok vagyunk, mert rosszul gondolkodunk, de ha kijavítják a gondolati hibáinkat, boldogok lehetünk. A szorongás tulajdonképpen egy rossz mentális szokásunk, amiről magunkat kell leszoktatnunk. Ezen a ponton azonban lecsap a kritikai társadalomelmélet ostora. Elindul a gyanúper! A rendszer pszichológusai nem csinálnak mást, mint privatizálják a világ strukturális problémáiból fakadó rossz közérzetet, és azt mondják az embereknek, hogy azért vannak rosszul, mert ők pszichésen így rakják össze és értelmezik a világukat. Ráadásul a végén még jól át is programozzák az embereket, hogy belesimuljanak az őket megnyomorító rendszerekbe. Így a kellemetlen közérzet végül nem a világot jobbító aktivizmusra és pozitív társadalmi változásra sarkall, hanem önmagunk „jobbá tételére”.

A pszichológusok mindenkit házilag megszerelnek és visszaállítanak a rendszerbe. A rossz közérzet felfedi a világban rejlő valós problémákat, de ahelyett, hogy szorongásunkat iránytűként használnánk, kiiktatjuk, és visszasüppedünk a hétköznapok önmagát felejtő holdkórosságába.

Ennek talán legradikálisabb képviselője a pozitív pszichológiai mozgalom, ami a kritikák szerint a boldogság fetisizálásán keresztül a saját boldogsága után kutató egyént minden más céltól eltereli, hosszú távon pedig megszállottá, csalódottá és kiégetté teheti. Emellett saját boldogságáért és boldogulásáért szinte kizárólag az egyént teszi felelőssé.

A cikkem folytatásában részletesen is bemutatom a kognitív autonómiára épülő öngyógyítási technikákat, majd kifejtek több, a kritikai és társadalomelméleti hagyományból eredő ellenérvet. Végül kicsit a centrizmus bűnébe esek, és megpróbálom megérvelni konklúzió gyanánt: az összes fenti szemléletre szükség van, hogy megértsük magunkat és világunkat; a kognitív technikák valódi segítséget jelentenek, de a társadalomelméleti összefüggések kihagyásával elnyomóvá válhat a modern pszichológia.

Címfotó: Christian Santizo – Unsplash

[1] Például: https://www.instagram.com/freud.intensifies/?hl=hu ; https://www.instagram.com/classical_art_memes_official/?hl=hu ; https://www.instagram.com/philosophy_fix/?hl=hu – Néha jót nevetünk rajtuk, de persze ez olyan, mint egy alkoholizmussal súlyosan küzdő országban a bor prófétájaként hasznot húzni (monetizálni) egy népbetegségből.

[2] Érdeklődőknek ajánlani tudom „A buddhizmus élő igazsága” című Robert Wright-könyvet, amely szemléletesen mutatja be az evolúciós pszichológiai gondolkodást, illetve azt is, hogyan és miért épülnek be újonnan a keleti meditációs technikák a nyugati pszichológiában elmetudatosság, tudatos jelenlét (mindfulness) néven. Emellett az evolúciós pszichológia legismertebb összefoglalója Leda Cosmides és John Tooby „Evolúciós pszichológia: alapozó kurzus” című írása.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.