Didier Eribon (2010): Retour à Reims (Visszatérés Reimsbe). Párizs: Flammarion.

„Egy városban laktunk, mégis két külön bolygón éltünk.”
(Didier Eribon: Retour à Reims)

“Az én kiváltságom az volt, hogy megismerhettem a kiváltságok nélküli életet.”
(Édouard Louis: Changer : méthode)

Didier Eribon, a jelenleg Párizsban élő és tanító filozófus és szociológus a Visszatérés Reimsbe című önelemző könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy testvéreivel szemben neki, homoszexuális fiatalként, hogyan sikerült mégis kitörnie a kilátástalanságon túl semmi mással nem kecsegtető francia kisvárosi munkás miliőből. Az elemzés egyszerre személyes és tudományos jellege teszi a művet hitelessé és a szociológiaelmélet szempontjából is érdekessé.

Fáber Ágoston

Didier Eribon Párizsban élő francia filozófus, szociológus, eszmetörténész, és többek között az egyik legismertebb Foucault-életrajz szerzője. A Visszatérés Reimsbe című szociológiai önelemzésében – merthogy nem önéletrajzról, hanem az önmegértés szociológiai törekvésének személyes, intim lenyomatáról van itt szó – a szerző saját egykori közegéhez fűződő ellenséges viszonyának okait próbálja meg feltárni.

A közeg: a nyomor szélén táncoló francia kisvárosi munkáscsalád, amelyben szüleivel, bátyjával és két öccsével késő kamaszkoráig élt, és amelynek párizsi egyetemistaként, majd később párizsi értelmiségiként végleg hátat fordított. A szembenézés apropója: apja halála, akit egyébként sosem szeretett, és akinek végül a temetésére sem volt hajlandó elmenni.

Kisvárosi nyomor

A szerző kezdetben kíméletlennek tűnik, de a személyesség hárítása inkább az egyszerre destruktív és tragikus apafigura által okozott kínból és csalódottságból adódik. Apja halála ugyanis kizárólag két dolog foglalkoztatja: egyrészt attól fél, hogy az Alzheimer-kór, amelytől apja az utolsó hónapjaiban szenvedett, esetleg öröklődik, másrészt az a szorongás keríti hatalmába, hogy apja halálával ledőlt az a fal, amely addig közte és a halál között állt, és amellyel immáron egymaga kénytelen farkasszemet nézni.

Didier visszatérése Reimsbe azonban csak kis részben értendő a szó konkrét jelentésében: a temetés után meglátogatja anyját, akivel a régi fényképeket is nézegetni kezdik, de a látogatásról a maga konkrétságában ennél többet nem tudunk meg. A visszatérés itt az emlékezés és az önelemzés módszertani eszköze: előhívja mindazokat a borzalmakat, amelyek a saját társadalmi közegétől elidegenedő munkás származású fiatal homoszexuális fiút egy vidéki kisvárosból „osztályárulóként” már fiatalon végleg a francia fővárosba űzték. A visszatérés életre kelti és felerősíti a már elhalványult, de soha el nem múló rossz érzéseket, hiszen az

nemcsak időben, hanem térben és a társadalmi hierarchiában is visszatérést, regressziót jelent.

Vissza a gyötrelmes gyerekkorba, vissza a tudatosan hátrahagyott, mert a kilátástalanságon túl semmi mással nem kecsegtető kisvárosba és vissza abba a társadalmi miliőbe és családba, amely elutasítandó családi és társadalmi mintákon kívül semmi használhatót nem hagyott rá örökül.

A Visszatérés Reimsbe az alacsony származásból és a homoszexualitásból hol egyszerre, hol felváltva adódó szenvedés, szégyen és társas-társadalmi konfliktusok

tudatosan osztályalapú megértésére törekszik,

ezzel párhuzamosan azonban arra a kérdésre is keresi – és meg is találja – a választ, hogy a szerző esetében miért nem érvényesült a társadalmi „reprodukció”, a társadalmi viszonyok újratermelődése, amely a bourdieu-i szociológia egyik központi – és gyakran félreértett – fogalma.

Hogyan lehetséges, hogy szüleivel és testvéreivel szemben ő sikeresen letért arról a pályáról, amelyet számára a társadalmi kényszerek – munkás származásából adódóan – kijelöltek, és értelmiségi pályájára került, míg testvérei közül az egyiket – aki hentes volt – viszonylag fiatalon leszázalékolták, a másik először katonának, majd rendőrnek állt, a harmadik pedig – egyébként jól kereső – autókereskedő lett a Franciaország tengeren túli megyéjének számító Réunion szigetén. Didier Eribon kezdetben újságíróként dolgozott (a Libérationnál és a Nouvel Observateurnél), majd végül – bár alacsony származása miatt kerülő úton, de – egyetemi tanár lett. A két életszakasz között pedig több amerikai és európai egyetem vendégoktatója volt, valamint barátságot kötött többek között Michel Foucault-val és Pierre Bourdieu-vel.

Mi az, ami a munkás „kultúrában” olyannyira taszította, és mi az, ami az értelmiségi lét és a szellemi munka iránt benne ezt a rendkívül erős vonzalmat kialakította?

Egyáltalán: mi tette lehetővé számára a letérést az előre kijelölt társadalmi pályáról?

A taszítás

A 60-as, 70-es évekbeli Reims munkásnegyedei már önmagukban sem voltak túlságosan élhetők (a lakások nagy részében fürdőszoba sem volt). A fiatal Didier is egészen 1967-ig közös szobán osztozott bátyjával, ekkor költözött át a család abba a lakótelepi lakásba, ahol gimnazistaként már saját szobája lehetett, de még ezt az épületet is olyannyira szégyellte, hogy jobb módú osztálytársai előtt is titkolta, hol lakik.

Apja és anyja az elemi iskola elvégzése után rögtön munkába állt. Apja világ életében gyári munkás volt, anyja pedig, bár úgy érezte, többre hivatott, hol háztartásbeliként, hol takarítónőként, hol pedig maga is gyárban dolgozott. Házasságuk a folyamatos konfliktusok, veszekedések jegyében telt, amit hol a család pénzhiánya, hol pedig az apa alaptalan féltékenykedése, alkoholizálása és kicsapongása okozott.

Didier anyját az egyébként analfabéta nagyanyja 16 éves korában szülte. A nagymama a második világháború idején Németországba ment dolgozni – ezt a család egyfajta kollaborációként élte meg –, magára hagyva az akkor tizenéves lányt, akinek egész életét ez az elhagyatottságélmény határozta meg. Sőt, a nagymama csak jó néhány évvel azután fogadta ismét magához saját lányát, hogy visszatért Németországból. A nagypapa leginkább jóravaló, de szégyellnivaló figuraként jelenik meg a könyvben: boltok kirakatainak és kávéházak ablakainak mosásából élt, és

mopedjére erősített létrájával és vödrével, groteszk látványt nyújtva rótta Párizs utcáit, munka után kutatva, az élet kínjait pedig esténként ugyancsak olcsó vörösborral tompította.

Egy nap Didier, aki ekkor már Párizsban élt egyetemistaként, összetalálkozott nagyapjával, aki éppen a számára igen kínos látványt nyújtó mopedjén haladt el mellette. A nagypapa meglátta őt, félrehúzódott, és boldogan üdvözölte.

„Zavarban voltam, és rettegés fogott el attól a gondolattól, hogy esetleg valaki meglát vele. A következő napokban nem tudtam szabadulni a gyötrő lelkiismeret-furdalástól. […] Hogyan tettem belsővé, egészen a testem részévé a társadalmi világ hierarchiáját, jóllehet intellektuálisan és politikailag éppen ezek ellen harcoltam. Ezzel párhuzamosan pedig átkoztam a családomat, hogy azok, akik. […] Hol magamat hibáztattam, hol őket (de vajon felelőssé tehetők bármiért? és ha igen, akkor miért?). Szenvedtem. Rosszul éreztem magam a bőrömben.” (72. o.)

A rossz közérzet, a lelkiismeret-furdalás vagy a szégyenérzet nem egyszerűen ezekből a személyes élményekből táplálkozik. Ezek oka sokkal inkább az ismétlődő megtapasztalása a társadalmi mechanizmusok könyörtelenül kényszerítő erejének:

Didier már fiatalon kénytelen volt szembesülni azzal, hogy rajta kívül egyetlen családtagja sem tudott letérni arról az oly gyakran sehová sem vezető, önpusztító pályáról, amelyet a társadalom hierarchikus – legitim és illegitim kultúra között különbséget tevő – világa a számukra kijelölt.

Ahogyan némileg túlzóan írja: „[a] társadalmi sorsok előre meg vannak írva! Minden előre le van osztva!” (52. o.). És ez őt undorral töltötte el.

De nemcsak a munkás közeg kilátástalansága és materiális nyomora, hanem annak zsigeri rasszizmusa és homofóbiája is taszította. A buzizás és arabozás mindennapossága kínzó élmény volt egy olyan fiatal számára, aki saját, kezdetben ösztönös, majd intellektuális kívülállásának mozgatóival, illetve homoszexualitásával még épphogy csak elkezdett ismerkedni.

Ez a kettősség az oka annak, hogy politikailag még akkor is a munkások mellett állt, amikor azok egy részét már a francia szélsőjobboldal vonzotta magához, mégis irtózva tekintett saját munkás gyökereire, és minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy a vidéki munkásosztályt végleg maga mögött hagyva bebocsájtást nyerjen a fővárosi értelmiség köreibe.

A vonzás

Annak magyarázata, hogy a fiatal Didier hogyan tudott mégis letérni a számára már-már sorsszerűen előre kijelölt pályáról, leginkább saját homoszexualitásában keresendő. A környezete számára is egyre nyilvánvalóbban meleg fiatal szexuális „különcségét” intellektuális különcséggel igyekezett palástolni. Az „esztéták” (értelmiségiek) és az „atléták” (sportolók) közötti dichotómiából ő az előbbiek iránt érzett rokonszenvet (167. o.), és a sportoktól való elzárkózását olvasással próbálta meg kompenzálni. Ekkor még az alacsony származásával összeegyeztethető szerzőkkel, Marxszal, Trockijjal, Sartre-ral és Simone de Beauvoirral ismerkedett, és leginkább a nép felvilágosult élcsapatához tartozónak gondolta magát. „Az, hogy Marx és Sartre iránt érdeklődtem, számomra lehetőséget biztosított arra, hogy kilépjek ebből a világból, a szüleim világából, miközben természetesen azt gondoltam magamról, hogy jobb rálátásom van az ő életükre, mint nekik maguknak” (89. o.).

A kollektív társadalomjobbító törekvések helyett mégis inkább az egyéni boldogulási stratégiák felé fordult, a

szülei világából való kilépéshez a végső lökést és a kellő (társadalmi) nyitottságot a burzsoá életforma iránt pedig éledező homoszexuális vonzalma adta meg:

gimnazista korában beleszeretett egy osztálytársába, amit akkor – megfelelő fogalmi keret híján – „barátságként” értelmezett (majd néhány évvel később a fojtogató társadalmi légkör elől a szellemi és szerelmi kalandokra egyszerre vágyó fiatal az intellektuálisan jóval Reims előtt járó, ezzel együtt pedig nagyobb anonimitással és több potenciális kapcsolattal kecsegtető fővárosba költözött). A középosztálybeli osztálytárs iránt érzett vonzódás és a középosztályi (polgári) lét mint legitim kultúra kényszerítő ereje a fiatal Didier-t szinte azonnal nyitottá tették olyan szerzők és művek befogadása iránt, amelyek ismerete később kétségkívül nagyban megkönnyítette számára a beilleszkedést a párizsi értelmiségi közegbe: ekkor hallott először Jean-Luc Godard filmjeiről, Samuel Beckett vagy Jack Kerouac műveiről.

Egy olyan családban, amelyben a rádiót azonnal elzárták, ha komolyzene szólalt meg benne, mondván: „Nem a misén vagyunk!”, mindez elképzelhetetlen lett volna.

A novellaírással próbálkozó és gitározó fiúval való azonosulás vágya olyannyira erős volt Didier-ben, hogy még a kézírását is utánozni kezdte. És bár a szerelem hamar véget ért, ennek az időszaknak a lenyomata betűi megformálásában mind a mai napig tetten érhető.

Természetesen a sikeres „kitöréshez” vagy „osztályáruláshoz” a maga módján támogató családi és intézményi háttérre is szüksége volt. Mivel anyja fiatalon gyakran eljátszott az értelmiségi lét gondolatával, és később sem tudott szabadulni annak az eshetőségnek a gondolatától, hogy az iskolázottság „jobb” férjhez juttathatta volna, még ha vonakodva is, de minden tőle telhetőt megtett, hogy segítse fiát a továbbtanulásban. Viszont még ez sem jelentett többet annál az ígéretnél, hogy az első két egyetemi évre biztosítani fogja számára a megélhetést. Mivel azonban a legelső diploma megszerzéséhez is legalább három évre volt szükség, a szülői támogatás önmagában elégtelen lett volna a diplomához. Ekkor, vagyis a másodév végén került Didier elé véletlenül egy ösztöndíjfelhívás, amelyet megpályázott, és el is nyert. Újabb két (vagy tanulmányi eredménytől függően három) évig biztos lábakon állhatott. Végül le is diplomázott, de a rendkívül kompetitív tanári képesítő vizsgát már nem tudta letenni, doktori tanulmányok helyett pedig a megélhetés kényszere miatt inkább újságírónak állt.

De ami a kitörés materiális lehetőségeinek számba vételén túl talán mégis a legfontosabb: a diákszerelem szemléletes magyarázatát nyújtja annak, amivel maga Bourdieu, a habituselmélet atyja is adós maradt saját önelemző (szocioanalitikus) írásában. Vagyis legalább egy személyes, mégis a szociológiai önmegértés konkrétságával bíró példáját tárja elénk annak, hogy miképpen lehetséges, hogy ugyanabból a családból, nagyjából azonos kulturális és társadalmi tőkék birtokában az egyik gyerek sikerrel maga mögött hagyja a kilátástalannak tűnő önpusztító miliőt, míg a másik szinte öntudatlanul a szülők társadalmi sorsát reprodukálja.

Didier Eribon könyve az önmegértés egyedülállóan sikeres kísérlete, amennyiben a személyesség közelségének és a külső perspektíva távolságtartásának érzékeny egybefonásával tesz megérthetővé valamit,

amit csak a megértés intellektuális és empatikus formájának együttes jelenléte tesz lehetővé.

Ettől válik a mű kétségbevonhatatlanul önazonossá, a szociológiaelmélet szempontjából – és a bourdieu-i társadalomelmélet iránt fogékony olvasók számára – pedig hiánypótlóvá.

Címfotó: Winniepix, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • A munka világának változásai Magyarországon 1990 után
    Régóta várt, hiánypótló kötet dolgozza fel a munkásság helyzetének változását a rendszerváltás után. Mekkora volt a társadalmi átalakulás ára, miért gyengült me...
  • A tőke hatalmának furcsaságai
    Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a kapitalista termelés önellentmondásait és osztályszerkezetét? Ha korunk társadalmát és annak működését meg akarjuk érteni, a legm...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.