Fábry Ádám: The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism (Palgrave MacMillan: London, 2019.)

A magyar közönség előtt egyelőre kevéssé ismert Fábry Ádám, aki az argentínai Cordobai Egyetemen tanít. Nemrégiben azonban friss könyvel állt elő, amely újszerű értelmezést ad a magyar rendszerváltásról.

Pogátsa Zoltán

Fábry azok közé tartozik (például Tamás Gáspár Miklós társaságában), akik szerint a szovjet rendszert helyesebb államkapitalizmusnak, mint államszocializmusnak hívni, miközben már persze maga az ’államszocializmus’ kifejezés is egyfajta utalás a főáramú ’szocializmussal/kommunizmussal’ szemben arra, hogy elvileg elképzelhető nem állam központú szocialista gazdasági modell is. Az ’államkapitalizmust’ mint megnevezést már a rendszer saját ideológiájának következetes alkalmazása is kiadja. Marx szerint ugyanis a kapitalizmus egyik sajátossága, hogy a munkások nem birtokolják, nem kontrollálják a termelőeszközöket, munkájuk gyümölcsétől pedig el vannak idegenedve. Ezen a szovjetrendszer semmit nem változtatott, azaz továbbra is kapitalizmusnak mondható, azzal a különbséggel, hogy a termelőeszközöket névlegesen az állam, a gyakorlatban pedig egy ideologikus bürokrácia birtokolja.

A könyv kapcsán a Klubrádióban folytatott beszélgetés itt meghallgatható.

Ebben egyébként a szovjet rendszer nem is annyira egyedi. Fábry felhívja a figyelmet arra, hogy az államnak milyen központi szerepe van kapitalizmusokban is, legyen szó a Kelet-Indiai társaságról, Bismarck fejlesztőállamáról, a távol-keleti Kis Tigrisekről, vagy a mai Kínáról. Érdekesség a tervutasításos rendszer részletesen lebontott, folyamatos nyomást fenntartó produktivista termelési célszámainak említése, amely manapság ugyanannyira sajátja a multik világának, mint az államot működtetni hivatott neoliberális ’új közmenedzsment’ világának. A szovjet rendszer persze centralizáltabb és ideologikusabb volt, több erőforrást összpontosított a nehéziparra, ám ezek – emlékeztet Oskar Lange nyomán a szerző – sokkal inkább a hadigazdálkodás sajátosságai, ami viszont azért vált szükségessé, mert a szovjetrendszer a tőkés rendszerekkel való konfrontációban született meg és igyekezett fennmaradni.

A rendszerváltás e perspektívából nézve egész más megvilágítást kap Fábry szerint. Az ugyanis így kevésbé a rendszer leváltása egy másikkal, ahogy azt a főáramú olvasatok bugyuta szocializmus/kapitalizmus dichotómiája sugallta ’89-ben. Sokkal inkább valaminek a megőrzése, mégpedig az államkapitalizmus technobürokráciája igyekszik itt a saját uralkodó szerepét átmenteni azután, hogy világossá válik számára az, hogy a tervutasításos rendszer a kapitalista világgazdaság kontextusában nem tarható. Fábry ezért amellett érvel, hogy nem vesznek mindent észre azok az olvasatok, melyek a rendszerváltást és az utána következő neoliberalizációt elsősorban a külső intézményi nyomásnak tudják be. Ebben egyébként csatlakozik Bockman és Eyal nézeteihez, akik kifejezetten Kelet-Európát látják a neoliberalizmus bölcsőjének, illetve a térség és a Nyugat interakcióját hangsúlyozzák.

Fábry szerint ugyanis már a magyar államkapitalizmus középső évtizedeiben megvolt egyfajta proto-neoliberalizmus, amikor is a technokrácia piaci fundamentalista irányba igyekezett tolni az államkapitalizmus szekerét. Fábrynál ennek emblematikus intézménye a Pénzügyminisztérium berkeiben létrejövő Pénzügykutatási IntézetRt., melyet később Medgyessy Péter pénzügyminiszterként megszüntetne, ám az bankok finanszírozásában főnixmadárként újraéledt, immáron magáncégként (Pénzügykutató Rt.). A szerző részletesen elemzi ennek az intézménynek, illetve a köréje csoportosuló tudásközösségnek a szerepét a rendszerváltás proto-neoliberális előkészítésében.

Fábry elemzése itt sokban emlékeztet Szalai Erzsébet munkáira, melyekben arra figyelmeztet minket, hogy a rendszerváltás nem annyira a kommunista pártelit, mint inkább a későkádári technokrácia hatalomátmentése volt. Ám ez a folyamat már jóval korábban elkezdődik. Emblematikus figurái Kornai János, aki a Rákosi-rendszer kommunista ifjúsági szövetségétől, illetve a Szabad Néptől indulva lett az amerikai egyetemek professzora, a piacközpontú közgazdaságtan nemzetközileg elismert híressége. Vagy Nyers Rezső, az Új Gazdasági Mechanizmus élharcosa, akinek piacosító próbálkozásait azonban szovjet utasításra Kádárnak le kell állítania. Végül a rendszerváltásra igazi hatással a Pénzügykutató akkor fiatal munkatársai voltak. Ide tartoztak a Fordulat és reform szerzői, Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László, Csillag István és Matolcsy György, de sok más ismert közgazdász, vállalati és banki szakember is, akik a rendszerváltás után komoly karriert futottak be mint miniszterek, bankvezérek, befolyásos véleményvezérek, hatalmi háttéremberek. Fábry három kiemelkedő figura (Bokros, a vele együtt katonáskodó Surányi György, illetve a kezdetben szintén ebbe a körbe tartozó Matolcsy) személyes életútján keresztül mutatja be a későkádári technokrácia hatalomátmentését. Számos más közismert szereplőt is választhatott volna.

Fábry ezek után bemutatja a rendszerváltás utáni neoliberalizáció fázisait, melynek köszönhetően az első időszakban Magyarország volt a nemzetközi intézmények „poszter fiúja” (mintaországa). A folyamat szimbolikus kezdete a Bokros(-Surányi) csomag, mely ismét csak az egykori technokráciához köthető. Az egymást követő kormányok lépésről lépésre kivéreztették az esélyteremtő állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, szakképzés, szociálpolitika). Folyamatosan a létminimum alatt tartották a minimálbért, és alapvetően a magasabb humán tőke előállítása helyett folyamatosan olcsó bérekkel kívántak versenyezni. A szakszervezeti jogosítványokat legyengítették, adókedvezményekkel és hatalmas állami támogatásokkal versenyeztek a multik kegyeiért. A neoliberalizmus eredményeképpen ismert módon totálisan befagyott a magyar társadalmi mobilitás. A szegények gyerekei szegények maradtak, az elit, elsősorban pedig a hegemón technokrata elit pozícióit pedig nem fenyegették az alulról felfelé törők. A technokrata elit tehát versenyt prédikált mindenhol, kivéve saját elitpozícióit.

2005 után azonban a magyar neoliberalizmus története összezuhant. Gyurcsány miniszterelnöksége alatt leállt a gazdasági növekedés, az egekbe szökött az államháztartási hiány, melyekre a miniszterelnök drasztikus megszorításokkal reagált. Ez tovább szűkítette a kibocsátást, miközben ellensúlyozásként kiengedték a devizahitelezést, melyből aztán szintén külön dráma lett. A gyorsan hízó államadósság és a stagnáló GDP egymáshoz képesti arányának drasztikus növekedése miatt 2008-ban a nemzetközi befektetők faképnél hagyták Magyarországot, összeomlott a forint árfolyama, egekbe ugrottak a devizahitelek törlesztő részletei. A piacról már nem tudtuk megújítani az adósságunkat, marad az IMF hitelcsomagja, amely elérte a magyar GDP 20%-át. Közben pedig ott volt az őszödi beszéd, majd a Bajnai-féle hatalmas stabilizáció, melynek köszönhetően zuhant a GDP…

Egy ilyen mértékű összeomlást már nem bírt ki a magyar neoliberalizmus. Véget ért a magyar „radikális közép” hegemóniája, ahogy Fábry Tariq Ali nyomán nevezi a neolib technokratákat. Liberális politikai képviseletük megszűnik, az általuk uralt Szocialista Párt pedig megkezdte sorozatos feleződéseit. Felkészült: Orbán Viktor.

Itt azonban Fábry ismét nem a megszokott interpretációt adja. Nem ért egyet azokkal, akik Orbánban valamifajta maffiavezért, vagy szimplán Nyugat- és kapitalizmusellenes bugris hőbörgőt látnak. Gramsci és Stuart Hall alapján azt állítja, hogy a radikális jobboldal tekintélyelvű fordulata nem más, mint a neoliberalizmus továbbélése akkor, amikor a megszokott eszközökkel az már nem tartható fenn. Orbán tehát Fábry számára a tekintélyelvű neoliberalizmus embere. Fontos itt a jelző és a főnév. A neoliberalizmus a rendszer, ami így azonos a 2010 előtti korszakkal. A tekintélyelvű a jelző, azaz megváltozott a neoliberalizmus működési elve, nyílt és demokratikus formában már nem volt fenntartható. Fábry hosszan és meggyőzően sorolja Orbán kormányzásának neoliberális jellegzetességeit a folyamatos adócsökkentésektől (Szja, Tánya stb.) a munka törvénykönyvének liberalizálásáig, a jóléti állam maradékainak leépítéséig, az offshore széleskörű használatáig stb. A későkádári technokrácia megdöbbenve tapasztalja, hogy Orbán tekintélyelvű rendszerével szemben nincs tömeges ellenállás. Fábry könyve megmagyarázza, hogy miért nincs: azért, mert a neoliberalizmus korábbi, liberálisabb formája ellehetetlenítette a magyar társadalmi mobilitást, a vagyonos és tudással rendelkező középosztály létrejöttét, amely az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás bázisa lehetett volna. A későkádári technokrácia tehát saját bukásának ágyazott meg Gyurcsánnyal, és saját visszatérését lehetetlenítette el elitpozícióinak védelmével.

Fábry Ádám könyve igen hasznos adalék a magyar rendszerváltás és az Orbán-rezsim megértéséhez. Álláspontja szerint a korai neoliberalizáció már az államkapitalizmusban megkezdődött, a rendszerváltás után csúcsra járatódott, majd a felső osztály egyik felének politikai összezuhanása után annak másik fele immáron csak jobboldali autoriter formában képes folytatni a neoliberális társadalompolitikát Magyarországon.

Címfotó: Népszava

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.