James Lindsay – Helen Pluckrose (2020): Cynical Theories: How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity―and Why This Harms Everybody. Durham, North Carolina: Pitchstone Publishing.

Az elnyomás mindenütt jelen van: a beszédben, a szimbólumokban, a kategóriákban. Ebből indul ki a társadalmi igazságosság napjaink aktivizmusát uraló, rugalmatlan értelmezése. Helen Pluckrose és James Lindsay új könyve mindezek forrását, a posztmodern tudományt mutatja be – és bírálja.

Márton Ágnes

Bárkit összezavarhat a folyamat, amely jelenleg a társadalomban zajlik és a tempó, amelyben ez történik – állítja James Lindsay és Helen Pluckrose 2020 augusztusában megjelent, Cynical Theories: How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity―and Why This Harms Everybody című könyvében. A könyv magyar címe ez lehetne: Cinikus elméletek: Hogyan változtatott mindent rassz-, gender- és identitáskérdéssé az aktivista tudomány – és miért árt ez mindenkinek?

A szerzők a következő példákkal ragadják meg ezt a folyamatot: különböző cégek és szervezetek saját sokszínűségüket és befogadó szellemiségüket hirdetik, miközben sorra derül ki róluk, hogy az inklúzió a világnézeti különbségekre már nem vonatkozik. Egyre kikerülhetetlenebb a „dekolonizálás” igénye, legyen szó egyetemi tantervekről, matematikáról vagy hajviseletről. Gyakori a „kulturális kisajátítás” vádja egyes művészeti produktumokkal szemben – eszerint helytelenül, leegyszerűsítve, eltorzítva és öncélúan ábrázolnak bizonyos csoportokat. Eközben ugyanilyen erőteljes az egyes identitáscsoportok bármilyennemű reprezentációjának hiányolása is. Meghatározóvá vált a gondolat, miszerint csak fehér emberek lehetnek rasszisták, de ők mind azok. Mindez a magyar realitástól távolinak, mégis ismerősnek tűnhet. Ezek az elképzelések sokszor változatlan formában, a magyar viszonyok minimális figyelembe vétele nélkül bukkannak fel a hazai, gyakran progresszívnak nevezett közegben.

Első látásra nem feltétlenül világos, de ezek a követelések egy tőről fakadnak, táptalajuk pedig az egyetemi és tudományos világ.

A Cynical Theories azt a folyamatot tárja fel, ahogy a tudomány, majd fokozatosan az aktivizmus, a céges kultúra és a közösségi média előkészítette a terepet a fenti példák mindennapivá válásához.

Az alábbiakban a könyv főbb állításait foglalom össze, kidomborítva azok tétjét és következményeit.

Sérelemtanulmányok

2018 augusztusában derült fény egy sajátos kísérletre: a könyv szerzői – Peter Boghossian szerzőtársukkal kiegészülve –, álneveken használva egy sor „áltanulmányt” küldött be közlésre szakmailag tekintélyesnek számító tudományos folyóiratoknak, amelyek ezeket meg is jelentették.

A különböző folyóiratoknak beküldött tanulmányok gyakorlatilag az adott kutatási terület nyelvezetével feldíszített paródiák voltak, abszurd hipotézisekkel és értékelhetetlen módszertani eljárásokkal.

Az egyik szerint a férfiakat kutyákhoz hasonló nevelésben kell részesíteni az erőszak-kultúra megelőzése érdekében – ezt egy feminista földrajzzal foglalkozó lap nemcsak publikálta, de kitüntetésben is részesítette huszonötödik évfordulója alkalmából. Egy másik tanulmányban azt javasolták, hogy a tanulókat privilégiumaik szerint kell sorba rendezni, a legtöbb privilégiummal rendelkezők kényelmi helyzetét az osztályteremben pedig arányosan rontani kell például földhöz láncolással és a felszólalási lehetőség megtagadásával. Ez a tanulmány végül nem jelenhetett meg a Hypatia nevű feminista folyóiratnál, a tanulmányukra adott visszajelzésekben azonban továbbgondolásra bátorították a szerzőket.

A grievance studies affair néven elhíresült történet, vagyis a sérelemtanulmányok esete látleletet nyújt arról, hogy milyen mértékben torzult el a tudományosság egyes kutatási területeken. Három, különböző területeken tevékenykedő kutató komoly szakmai megbecsültségnek örvendő lapokban tett közzé sikeresen nem tudományos műveket azt követően, hogy mindösszesen egy évet szántak a vonatkozó szakirodalom feltérképezésére és elsajátítására.

Ez több okból is aggasztó – és nem csak a tudományosság számára.

E kutatási területeken a módszertani hiányosságok fölött nemhogy szemet hunynak, de azok létjogosultságát szakirodalom „igazolja”.

A közeg a szerzőket arra motiválja, hogy egymásra licitáljanak egyre vakmerőbb – sokszor egyre abszurdabb – téziseikkel. E kutatási területeken a tudományos munka és az aktivizmus közötti határvonal rég elmosódott, ma már a tudomány művelőitől elvárt az aktivista szerep. Nem lehet az előírt világképtől eltérni, a társadalmi igazságosságról más szemlélet alapján beszélni.

A Cynical Theories a kísérlet első mozzanatát dolgozza fel és összegzi utólag: az ismerkedést a kritikai irodalommal. A könyv szerzői áttekintik a főbb területek szakirodalmát és történetét, amelyek felelősek az általuk nagybetűs Társadalmi Igazságosságnak nevezett jelenség sajátos, kikerülhetetlen, bénító és elidegenítő torzszülöttjéért.

A Társadalmi Igazságosság területei

A könyvben vizsgált kutatási területek a posztkolonializmus, a queerelmélet, a kritikai rasszelmélet (critical race theory), a feminizmus és a társadalmi nemek tanulmányai (gender studies), a fogyatékosságtudományi tanulmányok (disability studies), valamint a fat studies, amelynek még nem igazán született magyar nyelvű megnevezése. A kritikai konstruktivizmus kifejezéssel nagyjából megragadható e területek összessége. Ezek a különböző kisebbségeket vizsgáló és névleg a társadalmi igazságosság kérdésével foglalkozó területek történetileg a huszadik századi polgárjogi és egyenlőségi küzdelmekből bontakoztak ki.

Összefonódásuk a posztmodern gondolkodással azonban helyenként a felismerhetetlenségig eltorzította őket.

A posztmodern fordulat áttekintése nélkül képtelenség volna megmagyarázni, hogyan mozdult el figyelmük az anyagi természetű egyenlőtlenségek vizsgálatától a támadóként érzékelt szóhasználat gyomlálása felé, vagy hogyan lett a tudományból politikai program.

A hatvanas évek gyökeres változást hozott a tudományban. A szerzők a posztmodern gondolkodás két fő elvét, valamint négy témáját különböztetik meg, amelyek valamilyen formában a mai napig meghatározzák a felsorolt területek működését. A posztmodern politikai elv szerint a társadalmat hatalmi rendszerek és hierarchiák alkotják, amelyek eldöntik, hogy mi az, amit tudni lehet, és ezt a tudást hogyan lehet megszerezni. A posztmodern tudáselv pedig radikális kétellyel viszonyul az objektív igazság megismerhetőségéhez, és hangsúlyozza a tudás konstruáltságát.

Ezek, és a négy téma – a határok elmosódása, a nyelv hatalma, a kulturális relativizmus és az individuális, valamint univerzális szintek eltűnése – nagyjából változatlanul tetten érhető annak ellenére is, hogy maga a posztmodern gondolkodás azóta három korszakon is keresztülment. Sokak szerint a posztmodern befolyása megszűnt, a könyv határozott állítása azonban az, hogy csupán mutálódott: megváltozott formákban terjedt el. A hat koncepció összességét hívja a könyv egészen egyszerűen nagybetűs Elméletnek, mely mára átitatja a tudományt és a kultúrát.

A posztmodern első korszaka végzetesen pesszimista volt. Az egészséges kétkedés – amely egyébként nem a posztmodern gondolkodás sajátja – ebben az időszakban kilátástalan cinizmussá fajult. A felrajzolt keretek között képtelenségnek tűnt érdemben megoldani a megnevezett problémákat. E korszakot a dekonstrukció, valamint az ezzel járó céltalanság és jelentéktelenség-érzet jellemezte. Ez az attitűd természetes halált halt a nyolcvanas évek közepe táján, a posztmodern koncepciók viszont új erőre kaptak a posztmodernizmus második, „alkalmazott” időszakában.

E második korszakban a kiforgatás, a dekonstruálás és a bomlasztás nihilizmusát a tenni akarás váltotta fel. Az új küldetés a problémák beazonosítása után azok megoldása, egy új világ kiépítése, vagyis a „rekonstrukció” lett. A posztmodernizmus alkalmazott szakaszában a fent említett hat koncepció „valóssá vált”: azokat ezek a szövegek adottként, objektív igazságként kezelik.

Megjelentek a posztmodern gondolkodás sajátos tudományos csapásirányai, a fent említett területek korai formái. Ezek mindegyike kisajátította a társadalmi igazságosság kifejezést, az ezzel kapcsolatos elképzelések pedig egyre kevésbé kendőzték erkölcsi töltetüket.

A posztmodern szellemiségű tudományos munkákból lassan teljesen eltűnt a leíró jelleg, és a harcias előíró attitűd került a középpontba.

A posztmodernizmus ettől az időszaktól kezdve arra törekszik, hogy kiszolgálja a Társadalmi Igazságosság nevében folytatott küzdelmeket. Az, amit a szerzők nagybetűs Társadalmi Igazságosságnak neveznek, nem tévesztendő össze a társadalmi igazságosság szélesebb értelemben vett jelentésével. A nagybetűs Társadalmi Igazságosság körébe tartoznak az olyan jelenségek, mint a túlburjánzó politikai korrektség és a cancel culture, vagyis a támogatás és a bizalom visszavonása. Ezek a társadalmi igazságosságnak egy sajátos, ellentmondást nem tűrő, szűkítő értelmezéséről árulkodnak, amelyek nem ritkán ellentmondásosak vagy egyenesen kontraproduktívnak tűnhetnek. A Társadalmi Igazságosság jegyében zajló tudományos munka vállaltan és szándékoltan politikai, és az egyetlen elfogadható politikai értékrendet az Elmélet határozza meg.

A szerzők az első fejezetben a posztkolonializmus kérdését tekintik át, mely a Nyugat egészét „dekonstruálja”. A gyarmatosítás által érintett területeken élők materiális körülményeinek vizsgálata helyett a posztkolonializmus attitűdökkel, meggyőződésekkel és diskurzusokkal foglalkozik, amelyeket rendszerint vagy „problematizál” (problematikusként mutat be és bírál), vagy „szakralizál” (szentesít és felmagasztal). Innen éri a tudományt az egyik legjelentősebb támadás: a posztkolonializmus a tudományosságot és a racionalitást teljes mértékben a fehér nyugati embereknek tulajdonítja, de a tudásformák egyikévé minősíti le azt, amely semmiben sem különb a többinél.

A vonatkozó aktivizmusnak le kell értékelnie a tudományosságot (természetesen ennek a leértékelésnek a terepe a tudományos tevékenység maga), mert az aránytalanul nagyobb figyelmet kap a többi, elhanyagolt tudásformához képest – ezt az elvileg egyenlősítő folyamatot hívják dekolonizálásnak.

A szerzők szerint ez a tevékenység semennyi gyakorlati haszonnal nem szolgál azok számára, akik nap mint nap szembesülnek a gyarmatosítás következményeivel politikai és gazdasági téren.

A queerelmélet önmagában a szexualitásra és a nemre vonatkozó kategóriákat tekinti az elnyomás forrásának. A cél a felszabadítás mindaz alól, amit normálisnak tekintünk. A normális elleni lázadásban értékessé válik az inkoherencia, az értelmezhetetlenség és a logikátlanság is. A queerelmélet zavarossága, értelmezhetetlensége és makacssága saját bevallása szerint sem hiányosság vagy hiba, hanem szándékos vonás. A queerelmélet képviselői szerint az egymást kölcsönösen kizáró megközelítések közötti konfliktust nem kell feloldani, mert így az aktivizmust alátámasztó gondolatmenetet nehéz megérteni, ebből adódóan pedig kritizálni is – és ez már önmagában is nagyon queer.

Az e területhez kötődő tanulmányok rendszerint megvizsgálnak egy-egy elképzelést, jelenséget vagy koncepciót, azt „problematizálják” a queerelmélet eszközei és nyelvezete segítségével, majd levonják a következtetést, hogy végül is nem lehet következtetést levonni. Ez az eljárás gyakorlatilag bármire kiterjeszthető. A területen tevékenykedők ezzel élnek is: ezt hívják az első látásra távoli témák queeringelésének.

A kritikai rasszelmélet a kilencvenes évekbeli Egyesült Államokban emelkedett fel, és társaihoz hasonlóan belőle is hiányzik alanyai valóságának materiális szemlélete, valamint a rasszizmus rendszerszintű vizsgálata. Alapállítása, hogy a rasszizmus kikerülhetetlenül és végérvényesen a társadalom része. Ez a szemlélet nem azt a kérdést vizsgálja, hogy jelen van-e a rasszizmus, hanem hogy hogyan nyilvánult meg egy adott szituációban.

A gender studies, melyet magyarul társadalmi nemek tanulmányának hívnak, a feminizmus, illetve egészen pontosan a női tanulmányok (women’s studies) égisze alatt indult, de idővel a legtöbb ágától jelentősen eltávolodott. A posztmodern hatások nyomán a nőket érintő jogi, gazdasági és politikai kérdések háttérbe szorultak, hogy előtérbe kerülhessenek – az interszekcionalitás fogalmának félreértelmezése alapján – a nemi kategóriákat, majd fokozatosan más identitáskategóriákat is megkérdőjelező diskurzusok. Az egyetlen elfogadható feminizmus az lett, amely különböző identitáscsoportokat egyesít az elnyomás ernyője alatt. A társadalmi nemek tanulmánya olyannyira interdiszciplináris lett, hogy képviselői feljogosítva érzik magukat bárminek a vizsgálatára. A terület sajátos logikája pedig a tömérdek témalehetőség ellenére csupán arra a következtetésre ad lehetőséget, hogy a heteroszexuális fehér férfiak méltatlanul sok privilégiummal rendelkeznek, és félre kell állítani őket az útból.

A fogyatékosságokkal és kövérséggel foglalkozó tanulmányok szintén félreteszik a témáik korábbi, pragmatikusabb megközelítéseit, kihívóan vitatják az orvostudomány állításait és az identitáspolitika érzelmi alapú szemléletével vizsgálják tárgyukat. Társadalmi konstrukciónak tekintik a kövérséget és a fogyatékosságokat.

Utóbbi területen uralkodóvá vált a nézet, hogy a fogyatékosság diagnosztizálása, kezelése és gyógyítása csupán társadalmi nyomásra történik, melyet az érintetteknek vissza kell utasítaniuk.

A Társadalmi Igazságosság akcióban

A könyv a posztmodernizmust egyenesen egy vírushoz hasonlítja, amely kezdetben nehézkesen terjedt: nem tudott kiszabadulni a tudományosság keretei és az egyetemek falai közül, mert a társadalmi valóságtól elrugaszkodott volt és nehéz volt megérteni. Kifejlett formájában azonban már képes volt elterjedni: „rávetni magát” először az aktivistákra, majd a szélesebb társadalom tagjaira. Minél tettre készebb és közérthetőbb lett, annál „fertőzőbb” is.

A harmadik korszak 2010 táján robbant be. Alapigazságnak tekintik a posztmodernizmus két elvét és négy témáját, és ez már nem csak az akadémiai közeget jellemzi. A temérdek szöveg a Társadalmi Igazságosság igéjévé állt össze: minden fehér ember rasszista, a férfiak mind szexisták, a nyelvhasználat tényleges erőszak, és a nemi identitással kapcsolatos kételyek emberéletekbe kerülnek. A második szakaszt jellemző bizonytalanságnak, zavarosságnak és kételyeknek nyoma veszett: a nyelvezet tiszta, a meggyőződések sziklaszilárdak.

A Társadalmi Igazságosság tudományos irodalma kényelmesen körbebástyázta magát azzal, hogy az állításaikkal való egyet nem értés valójában csak félreértés, felületes értelmezés, vagy rosszabb esetben rosszindulat, maradiság, az ellenzőnek a saját privilégiumai megőrzésére tett kísérlete. Az egyetlen elfogadható válasz az önvizsgálat és a újbóli értő olvasás. Az Elmélet cáfolhatatlanná és számonkérhetetlenné tette magát: minden ellenvetésre van válasza.

A kulcstémákkal külön-külön foglalkozni már a kétezres évek közepétől nem lehetett: az interszekcionalitás jegyében, ha nemről, szexualitásról, fogyatékosságról vagy rasszról ír az ember, az összes többi identitáskategóriát is érinteni kell. De nem elég csupán érinteni: az identitások potenciálisan végtelen számú kereszteződését és az elnyomás ezzel járó sajátos formáját is fel kell tárni. Ez az ambíció – vagy elvárás – a kutatást végtelenül komplexszé teheti. Mindeközben maga az interszekcionalitás – legalábbis a mai használata – végtelenül egyszerű. Egyenlőtlenségeket keres azzal a feltételezéssel, hogy ilyen mindenhol van, kikezdi ezeket, majd egyetlen magyarázatot fűz a dologhoz: előítéletesség. Az interszekcionalitás mára nem több egy szófordulatnál, amely összetett és árnyalt dolgokat söpör az identitáspolitika szőnyege alá.

Figyelemreméltó, hogy egyvalami teljesen eltűnt az elnyomással kapcsolatos felsorolásból: az osztályhovatartozás.

A gazdasági helyzet csak – az elnyomott identitások következményeként fellépő – hátrányként jelenik meg, és ezt is a sokkal inkább az egyéni vonatkozású privilégium szóval szokták leírni. A hagyományos baloldal képviselői nem alaptalanul idegenkednek a jelenségtől. Az új „mozgalom” képviselői jórészt iskolázott, felső középosztálybeli kutatók és aktivisták, akik sikeresen idegenítik el a Társadalmi Igazságosság ügyétől az alsóbb osztályokhoz tartozókat, miközben ez a fajta aktivizmus a köznapi szóhasználatban egyre inkább úgy jelenik meg, mintha ez lenne „a baloldal” (the left).

Míg ez az attitűd korábban az egyetemen és tudományos körökre volt jellemző, a posztmodern harmadik korszakának beköszöntével mindenhol felbukkan. Az egyetemi kultúra a szerzők szerint ozmózishoz hasonlóan terjed ki a szélesebb társadalomra. Ezt a legjobban a Társadalmi Igazságosság-aktivizmus szemlélteti. Ennek egy részét eleve egyetemi oktatók és kutatók végzik: saját tanulmányaikban szövegeket, eseményeket, helyeket, attitűdöket, meggyőződéseket, nyelvhasználatokat, öltözködési formákat és az élet minden elképzelhető területét problematizálják, leplezik le és rekesztik ki a kultúrából. A hagyományosabb értelemben vett aktivizmus eszközei a békés tüntetéstől a zaklatáson át a milkshake-dobálásig terjednek.

A „problematikus” tartalom bármiben megjelenhet: ugyanannyira fontos egy kicsit is híres ember tíz évvel ezelőtti bejegyzéseiben leleplezni a bigottságot, mint egy elnöki beszédben.

Mi a megoldás?

A könyv szerzői a Társadalmi Igazságosság főbb irodalmának áttekintése során a következő, már többnyire részben érintett problémákat azonosítják: az ezzel foglalkozó területeken alkotók nem leírnak, hanem előírnak. Ehhez olyan állításokat tekintenek objektív igazságnak és használnak kiindulópontként, amelyeket eredetileg nem erre szántak. Retorikai eszközökkel és logikai bukfencekkel támadhatatlanná és cáfolhatatlanná teszik saját tevékenységüket.

Eszerint bárminemű kritika és ellenvetés a bíráló kétes erkölcsi karakteréről (rasszizmusáról, szexizmusáról stb.) tesz tanúbizonyságot. A megfogalmazott állítások indokolatlanul pesszimisták, szőrszálhasogatók és rugalmatlanok, miközben végtelenül ellentmondásosak is. Az ezekből kirajzolódó világkép – amire a könyv a Társadalmi Igazságosság Szerinti Igazságként hivatkozik – a társadalmi igazságosságnak egy felszínes és az eredeti céllal ellentétes hatást kiváltó felfogásáról árulkodik. Ez kiszorít minden vele meg nem egyező diskurzust, és rossz fényt vet az ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozó egyéb tudományos megközelítések legitimitására is. A racionalitás és a tudományos módszertan nyílt elutasítása mellett a Társadalmi Igazságosság tézisei vallásos meggyőződésekhez hasonlíthatók.

Mindezek közül a legfontosabb, hogy a Társadalmi Igazságossággal foglalkozó tudomány és aktivizmus semmilyen formában nem segít azokon, akiken hivatottak volnának segíteni. A tudományosság zárójelbe kerülésével ezek a területek nem képesek empirikus úton megismerni azokat a társadalmi csoportokat, amelyekkel diszciplínájuk foglalkozik, nem kaphatnak valós képet a főbb problémáikról és arról, hogy ezeket milyen eszközökkel lehetne megoldani. A meggyőződések merevsége, kiforratlansága és felszínessége sem megértésüket, sem elsajátításukat, sem pedig hatékony népszerűsítésüket nem teszi lehetővé. Ez az öncélú, agresszív és kontraproduktív tevékenység pedig már nemcsak az egyetemi-tudományos világban tombol, hanem mindenütt jelen van.

A könyv kilátásokról és megoldási lehetőségekről szóló fejezete árulkodik leginkább arról, hogy szerzői nem rendelkeznek társadalomtudományos háttérrel, amelyen természetesen a posztmodern irodalom áttekintése sem változtat. Lindsay és Pluckrose a megoldást a tudományosság és az aktivizmus tekintetében is nemes egyszerűséggel a liberalizmusban látják.

Ahhoz képest, hogy mekkora szerepet szánnak a liberalizmusnak a probléma megoldásában, a szöveg meglepően ködös a tekintetben, hogy mit jelent a liberalizmus.

Szó esik ugyan benne a pluralizmusról, a liberális tudástermelésről és a szekularizációról is, illetve arról, hogy a liberalizmus szerintük egyszerűen működőképes. Egyáltalán nem reflektálnak azonban arra, hogy a liberalizmus nem választható el teljes egészében mindattól, amit az identitáspolitika kifejezéssel ragadhatunk meg, valamint, hogy e mozgalmaknak a lehető legliberálisabb társadalmak a lelőhelyei – így

kérdéses, hogy miért volna a liberalizmus önmagában elég ezek meghaladásához.

A kérdéses megoldási javaslatoktól eltekintve a Cynical Theories választ ad a grievance studies-ügy bírálóinak is, akik a hozzá nem értést kérték számon. A könyv az érintett kutatási területek fontos szövegeinek nyitott és értő feldolgozásáról árulkodik. Ezek hiányosságainak és a jelenség negatív tendenciáinak kiemelése mellett a szerzők nem mulasztják el hangsúlyozni az alapproblémák valódiságát és súlyát, valamint az ezekkel foglalkozó, párhuzamosan létező legitim tudományos tevékenység fontosságát. Foglalkoznak a posztmodern koncepciók potenciális érdemeivel és kitérnek a diszciplínák kezdeti pozitív hozadékaira is.

A szerzők alapos és jóhiszemű kutatással alapozták meg azt a lehangoló képet, amelyet a könyv fest a tudományos és mindennapi élet mai állapotáról. Mindez segítséget nyújthat a nehezen körbeírható jelenséghalmaz megragadásában, amely mindinkább eluralkodik, és amelynek kritizálására egyre fogy a tér.

Címfotó: Clem Onojeghuo – Unspash

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Sem Kívül, sem Belül – a posztkapitalista projekt
    Kiss Viktor ideológiakutató politológus legújabb könyve bevezeti az olvasót annak a politikai logikának a megértésébe, ami meghatározza életünket. E jövőtlenség...
  • Az Európa-erőd kínzókamrái
    Jean Ziegler könyvét nem „kell” elolvasni, de ha emberek akarunk maradni az embertelenségben, akkor feltétlen ajánlott. Számára ENSZ-tisztviselőként nem ismeret...
  • Vizsgálni a vizsgálhatatlant: mitől lesz jó egy szakértő?
    Lassan mindennapossá válik a politikai előrejelzések, a szakértői jóslatok sanyarú állapota miatt aggódni. Tetlock könyvében arra a látszólag egyszerű kérdésre ...
  • Egy nem kapitalista jövő felé
    Korunk társadalmi és gazdasági rendszere mélyen igazságtalan, pazarló és környezetpusztító – mégis, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy az élet másképp is me...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.