A közösségi médiát birtokló magáncégek kezében óriási hatalom összpontosul, szinte mindenféle gyakorlati korlát nélkül. Képesek akár a mi információkhoz való hozzájutásunkat is befolyásolni vagy akár korlátozni is. A szólásszabadságunkról már nem is beszélve. Mégis mit kezdjünk velük?

Bankus Tibor János

Van egy régi latin mondás – scientia potentia est –, miszerint a tudás hatalom. Ha ezt elfogadjuk igaznak, akkor elmondható, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információhoz ahhoz fogható hatalom párosul. Pláne, ha még az is korlátozható, hogy mi mennyivel rendelkezhetünk.

A közösségi média mint privatizált hatalom

Valaha a történelem folyamán volt bármi, ami akkora mennyiségű adatot gyűjtött és tárolt volna rólunk, mint a közösségi média – részben kiegészülve az internettel? Persze ha egy XX. századi totalitárius diktatúrában éltünk, vagy esetleg szembekerültünk a törvénnyel, akkor gyűjthettek rólunk adatot, akár nem is keveset, de napjaink adatgyűjtésének mértékét ezek meg sem közelítik.

Pontosan az adatgyűjtés ilyen, korábban elképzelhetetlen mértéke a közösségi médiában rejlő hatalom igazi forrása – kiegészülve az információ fölötti kontrollal.

Pontosabban az, hogy e felfoghatatlan mennyiségű adattal és a szárnyait éppen csak próbálgató mesterséges intelligencia segítségével, jó eséllyel előre megjósolhatóak a döntéseink, preferenciáink, valamint soha nem látott precizitással tudnak minket befolyásolni. Gondoljunk csak a Brexit kampányra és a Cambridge Analyticara. Ez pedig nem csak egy szélsőséges eset, hanem valaminek éppen csak a kezdete.

Vajon miért próbálkoznak az olyan államok, mint Kína, Oroszország, Magyarország saját közösségi média, közösségi hálózat létrehozásával? Nem egyszerűen csak a „nyugat” elleni „szabadságharcuk” miatt, hanem az adatokért, a rólunk való tudásért, hogy könnyebben befolyásolhassanak, jobban kontrollálhassák a nyilvánosságot, és hogy milyen információkhoz jutunk hozzá.

Az, hogy egy maréknyi ember kezében ilyen mértékű hatalom összpontosuljon, mint amit a közösségi média jelent, még a legdespotikusabb államokban sem volt elképzelhető. Egy oszmán-török szultán, vagy egy orosz cár valóban élet és halál ura lehetett, de soha nem láthatott bele az alattvalói fejébe olyan mértékben, mint napjainkban a közösségi média birtoklói a miénkbe. Ráadásul, míg a szultán vagy a cár birodalmának volt határa – még a befolyásának is –, addig a közösségi média számára nincsenek határok. Még ha be is van tiltva egy országban, különböző proxy szervereken keresztül, nagy eséllyel ott is elérhető.

Arról pedig egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a hatalom – a közösségi média mindegyik jelentősebb szereplője – magánkézben van.

Hogyan lehet egyáltalán korlátozni egy ekkora magánhatalmat, amelynek nagyobb gazdasági ereje van, mint nem kevés államnak?

 Szabályozása vagy „közművesítése”

A legkézenfekvőbb megoldásnak talán az mutatkozik, ha valamiféle módon szabályozzuk működését. De hogyan szabályozzunk valamit, ami nincs sehol és mégis mindenütt jelen van? Pláne, ha a – gazdasági erejéből fakadóan – óriási befolyással rendelkezik az őt szabályozni kívánó törvényhozó testületekre?

És mégis melyik államnak kellene szabályoznia, kinek kellene e szabályokat megírnia? A jelenlegi Európai Uniónak? Annak, amely ennél sokkal egyszerűbb és kevésbé vitás problémákat sem tud igazán megoldani? Vagy a tagállamoknak? Egy Magyarország, Észtország, Szlovákia hogyan fog nyomást gyakorolni a Facebookra, ha még egy Ausztrália nem tud? Vagy az Egyesült Államoknak?

Mi, innen Európából, magyarok, észtek, szlovákok, satöbbi, hogyan kellene rávennünk erre az amerikai törvényhozást? Vagy valamilyen államközi szerződésre lenne szükség az Egyesült Államokkal? És velük ki tárgyaljon? Az Unió vagy a tagállamok?

Vagy majd önmagukat fogják szabályozni? Amikor ezt hozzuk fel megoldásként, kicsit olyanok vagyunk, mint amikor látjuk, hogy kecskére van bízva a káposzta, de azért arról győzködjük magunkat, hogy az a bizonyos kecske rendkívül jól nevelt, jó szándékú és sose merne még csak rá se nézni arra a káposztára, nemigaz?

Felmerülhet az is, hogy ha megfelelően szabályozni nem is tudjuk, de legalább fokozottan adóztassuk meg a Facebookot – ami egyébként egy teljesen jogos igény. De ha meg is tudnánk adóztatni, attól nem oldódna meg a már említett problémák egyike sem. Ugyanúgy adatot gyűjthetne rólunk, ami egy helyen koncentrálódna, annak segítségével ugyanúgy fokozottan befolyásolhatnak minket, ugyanúgy korlátozhatnák, hogy milyen információkhoz férhetünk hozzá, és hogy milyen gondolatainkat oszthatnánk meg másokkal – persze, a törvények adta keretek között. És a hatalom, amit a közösségi média jelent, ugyanúgy magánkézben lenne.

Ha csak ez utóbbi problémát tartjuk szem előtt, egy egyszerű megoldás kínálkozhat:

Vegyük állami tulajdonba! „Közművesítsük”!

Adjunk neki szabályozott keretet, intézményesítsük választott tisztségviselőkkel, hivatalnokokkal és a többi. Így, lényegét tekintve, elviekben akár egyfajta hatalmi ággá is válhatna, amely tulajdonképpen ellenőrizni is tudja a többit – a hagyományos médián túl.

Azonban különösen magyarként azt hiszem, nem kell messzire mennünk, hogy láthassunk példákat arra, hogy a közhatalom birtokosai milyen gyomorforgató módokon képesek visszaélni a hatalommal. Képzeljük most el azt, hogy a mindenkori magyar kormányzat –legyen, az bármilyen színezetű is – kezében olyan hatalom van, mint amit a közösségi média jelent.

Ráadásul ezzel nem oldódnának meg a fentebbi problémák sem. Csak annyi lenne a különbség, hogy a közösségi médián keresztül immár az állam lenne az, ami adatokat gyűjt rólunk és ezeket felhasználva befolyásolni próbál, satöbbi. Annyi előre lépés valóban történne, hogy lehetne kinél fellebbezni egy-egy vitatott korlátozás után, valamint a magyar jogszabályok mégiscsak egyfajta egyértelmű keretet jelentenének az egésznek.

Azonban még így is felmerülne még egy probléma. Nevezetesen, ha van nekem egy erdélyi ismerősöm, akkor ahhoz neki is regisztrálnia kellene a magyar közművesített közösségi médiára, hogy felvehesse velem a kapcsolatot?

És ha van egy holland, egy dán, és egy francia ismerősöm, nekem mind a három államban kéne egy közösségi média fiók?

Mit kezdjünk a közösségi médiával?

Azt hiszem a közösségi médiával nem csak az a probléma, hogy magánkézben van, hanem az is, hogy felfoghatatlan hatalomkoncentrációra képes.

Túl sok hatalom ez, legyen bárkik kezében is, ezért mindenekelőtt decentralizálnunk kellene.

Mindezt viszont nem lehet a piacra bízni. Mert pontosan a piaci viszonyok voltak azok, amik a Facebookot és a hozzá hasonló, mára monopolhelyzetben lévő óriáscégeket életre hívták. Önmagában hiába jönne létre több kisebb cég, a jelenlegi piaci viszonyok között a „nagy hal megeszi a kis halat” elve továbbra is érvényben maradna.

Látható, hogy manapság is vannak ugyan próbálkozások, új közösségi oldalak létrehozására, de a Facebook monopolhelyzetével, sokkal nagyobb hálózatával, nem tudja senki érdemben felvenni a versenyt. De ha például szét is szednénk a Facebookot, ha nem osztjuk szét a fiókokat a kisebb új cégek között, akkor gyakorlatilag ugyanott vagyunk, ahol eddig. De ha szét is osztanánk, akkor ezt mégis mi alapján tehetnénk?

Vagyis nem elég decentralizálni önmagában – pláne nem piaci megfontolások alapján –, hanem pluralizálnunk is kellene a közösségi hálózatokat ezzel párhuzamosan. A Facebook monopóliumának az egyik fő forrása az, hogy ha egy másik szolgáltatónál regisztrálok, akkor nem férek hozzá a Facebook tartalmaihoz, nem tudok onnan ismerősöket szerezni, vagy a Facebookon létrehozott oldalakat követni, kedvelni, csoportokhoz csatlakozni, satöbbi. A

közösségi média pluralizálásához viszont pont ezekre lenne szükség többek között: hogy a különböző közösségi oldalak kompatibilisek legyenek egymással.

Ez alatt nem azt értem, hogy regisztrálva vagyok X oldalon, és annak adatait felhasználva, újraregisztrál engem az Y oldal. Hanem azt, hogy nincs új fiók, nem különböző fiókok kapcsolódnak össze.

Tehát például, ha én regisztráltam X közösségi oldalon, követhessem vagy kedvelhessem Y közösségi oldalon létrehozott akármit, és a Z oldalon lévő barátomat ismerősnek jelölhessem. Valamint a hírfolyamomon is megjelenjenek ezek tartalmai, megosztásai, bejegyzései, és fordítva is, az enyémek az övéken.

A közösségi hálózat pluralizálása esetén nemcsak cégek pluralizmusát kell érteni, hanem gyakorlatilag bármit, amit el tudunk képzelni. Államok által műkötetet közművesített közösségi oldalak, összekapcsolódva különböző kisebb-nagyobb cégek oldalaival vagy sok-sok kicsi, programozni kiválóan tudó baráti társaságok által kreáltakkal – persze mind bizonyos kritériumoknak eleget téve.

Lennének olyanok, ahol csak meghívásos alapon lehet regisztrálni, de olyanok is, ahol például tagdíjat szednének. Másutt a reklámok engedélyezettek lennének, megint másutt pedig nem. Akadna, ahová főleg filmekkel, filmkészítéssel foglalkozók regisztrálnának – a külön számukra beépített modulok miatt –, másutt ugyanez csak mondjuk fényképészekre szabva, és így tovább. Ez a sokféle modell pedig egy nagy hálózatot alkotna. Amelyben az egyén a saját igényeinek legmegfelelőbbet meg tudja találni. Értsünk ezalatt nagyobb szólásszabadságot, kevesebb adatgyűjtést, ellenőrzést, reklámot, vagy éppen többet mindezekből.

Így pedig a piaci viszonyok is talán kevésbé lennének egyoldalúak, oligopóliumok és monopóliumok által meghatározottak, mivel az lehetne a mérvadó, hogy kinek milyen személyes preferenciái, igényei vannak, nem pedig az, hogy ki a legnagyobb a piacon és így melyik közösségi oldalon érek el a legtöbb embert. Lévén egy szerver fenntartásának költségei elég alacsonyak, illetve azt akár önkéntesen is lehet működtetni, például baráti társaságok esetén. Inkább a közösségi oldal programját megfelelően megírni, azt „biztonságosan tartani”, ami nagyobb kihívás lehet.

Persze végső soron magát a pluralizálást is értelmezhetjük egyfajta szabályozásként. Viszont nagyon nem mindegy egy közösségi oldal szabályozásakor, hogy az abban az országban van-e bejegyezve, ahol a rá vonatkozó törvényt megalkotják, vagy pedig egy óceánnal nyugatabbra attól.

Régi-új problémák

Persze a pluralizálás finoman szólva sem lenne teljesen problémamentes és rengeteg új kérdést kellene megválaszolni. Csak néhány példa: Több közösségi oldal esetében több felhasználói szabályzat is lenne. Mikor melyik vonatkozna rám? Vagy, ha egy másik oldalról egy ismerősöm megosztása sérti az én oldalam szabályait, az megjelenhessen a hírfolyamomon? Ha igen, akkor pedig milyen módon? Esetleg, ha én egy másik országban regisztráltam, aminek eltérőek a törvényei, akkor azon a közösségi oldalon melyik törvény vonatkozzon rám? Az, ahol fizikai valómban vagyok, vagy a közösségi oldal országának törvényei?

Lehetne még egy jó pár ilyet felsorolni, de ezek messze nem a legfontosabbak, és valamiféle megoldást, ha nem is könnyen, de lehet már most adni rájuk. Például mindig az a felhasználói szabályzat vonatkozzon rám, ahol éppen megosztani, vagy hozzászólni kívánok. Vagy a hírfolyamomon, a más oldalról származó, a saját oldalam szabályait sértő bejegyzés ne jelenjen meg, hanem annak helyén csak egy üzenet, miszerint a tartalom sérti az oldalam szabályzatát, de azt megtekinthetem, a saját felelősségemre, ha a linkre kattintva átmegyek – csak átirányít – a megosztó oldalra. Eltérő törvények esetén pedig mondjuk, az vonatkozzon rám, ahol éppen tartózkodom fizikai valómban.

Úgy vélem, a pluralizálással a legnagyobb gond az – a felmerülő új kérdéseken túl –, hogy messze nem oldana meg minden ma is létező problémát. Például ott a biztonság, az álhírek, illetve az információs buborékok és a visszhangkamrák.

A biztonság elsősorban akkor lehet probléma, ha az adott közösségi oldal semmilyen módon nem ellenőrzi, hogy ott mi jelenhet meg. Ez esetben szinte garantálni lehet, hogy illegális tartalmak is lesznek.

Azaz valamiféle ellenőrzésre minden oldal esetében szükség van. Bár, ha csak jogilag bejegyzés kötelesek lennének a közösségi oldalak, már akkor kevesebb illegális tartalom lehetne jelen, mint mondjuk a dark weben. Pláne, ha kötelező is lenne az üzemeltetőnek, hogy bizonyos mértékben ellenőrizze, hogy a tartalmak nem törvénybe ütközőek-e. Azokat, akik ilyeneket osztanak meg, ki is lehet tiltani az adott közösségi oldalról.

A biztonság kapcsán előfordulhat, hogy abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy a Facebook biztonságos, és egy nagy cég az talán biztonságosabb is, mintha több kicsi lenne.

A Facebook azonban nem biztonságos. Nem csak a hatalomcentralizáció szempontjából vannak óriási problémák vele.

Csak néhány példa:

Pszichológiaiak, mint a függőség, online zaklatás – bullying –, vagy ennek folyományaként bizonyos esetekben az öngyilkosság. Piaci riválisok elleni félrevezető kampányok, adóelkerülés, erőszakos tartalmak, pedofília. Szexuális erőszakot, anorexiát, maffiát és antiszemitizmust támogató és népszerűsítő oldalak. És azért a Facebook sem feltörhetetlen, sőt, ami azt illeti, az adataink itt sincsenek biztonságban. Mindez pedig tényleg csak a jéghegy csúcsa.

Vagyis olyan nincs, hogy a biztonság teljes legyen. Általánosságban az interneten, megfelelő odafigyeléssel, vírusirtóval, tűzfallal a vírusos oldalak és problémás tartalmak jelentős hányada elkerülhető.

Ugyanígy nagyrészt ez igaz lenne akkor is, ha a közösségi oldalak pluralizáltan lennének összekötve.

Ami ennél sokkal nagyobb gond lehet, az az álhírek terjedése, az információs buborékok és a visszhangkamrák. Ott kezdődik a probléma, hogy mit tekintünk egyáltalán állhírnek. Vannak esetek, amikor erre egyszerű választ adni – például annak idején Obama vagy Trump beiktatásán voltak-e többen. Van azonban, amikor nagyon nem.

Például ott vannak az összeesküvés-elméletek. Ezek a legeslegtöbbször álhírek. De mi van, amikor mégis kiderül egy-kettőről, hogy igaz? És egyébként is, hol kezdődik, és hol végződik az események szubjektív értelmezése és hol a nettó hazugság? Illetve vajon mindig csak a közösségi médián terjednek a hazugságok? A hagyományos médiumok vajon mindig igazat mondanak? Vagy vajon nem volt mindig is ránk emberekre jellemző, hogy a saját magunkhoz hasonlóan gondolkodók társaságát igyekeztük keresni? Napjainkban, pluralizálás nélkül is nem ezt tesszük, online és offline egyaránt?

Azaz a pluralizálás valóban nem oldaná meg e problémákat, azonban a mostani monopolisztikus modellnek sincsenek megfelelő válaszai erre. Amíg az egyik ember a másikban ellenséget lát, mert az másképp gondolkodik, mint ő, és nem meggyőzni akarja, hanem elpusztítani ezért, addig semmilyen technológia, vagy modell önmagában nem képes erre megoldást jelenteni – persze a diktatórikus és disztópikus lehetőségeket elvetve.

Az egészen biztos, hogy a közösségi média jelenlegi monopolisztikus modelljével kezdenünk kell valamit. Megpróbálhatjuk a Facebookot Uniós szabályok betartására és több adó befizetésére bírni, vagy egyfajta új hatalmi ágat létrehozni a közösségi médiából, „közművesítve” azt. Lehet, ezek mind működnének is.

A közösségi média azonban óriási hatalmat jelent, ami ráadásul elképesztő módon centralizált is. Egy ilyen hatalomnak pedig senki nem jó gazdája, se magáncég, se állam.

De a közösségi média előtti időkbe sem térhetünk vissza, nem tudjuk többé visszaszuszakolni a szellemet a palackba. Egyrészt decentralizálhatjuk ezt a hatalmat, másrészt alternatívákat is létrehozhatunk. Ne legyenek kétségeink: a Facebooknak és társainak továbbra is hegemón helyzetük lenne.

De a hegemónia és a monopólium között óriási a különbség.

Címfotó: Gerd Altmann – Pixabay

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Járvány, oltás, nyitás: miről vitáznak a magyarok a közösségi médiában?  
    A koronavírus-járvánnyal kapcsolatos online diskurzusról, a közösségi médiában megjelenő legélesebb vitatémákról beszélgetett Bauer Zsófia szociológussal Bíró-N...
  • Egy nem kapitalista jövő felé
    Korunk társadalmi és gazdasági rendszere mélyen igazságtalan, pazarló és környezetpusztító – mégis, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy az élet másképp is me...
  • A nagy átalakítás
    A szocialista (terv)gazdaság és a tőkés (piac)gazdaság szembeállításán generációk egész sora nőtt fel. E cikk megkérdőjelezi ezt a hidegháború politikai ideológ...
  • A közös pont: a hitelrendszer
    Meglepően kevés elemzés született eddig a tőkés és a szocialista gazdaságok legfontosabb eszközéről, a hitelről és a hitelintézmények hasonlóságáról. A japán pé...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.