Julian Gewirtz (2017): Unlikely Partners: Chinese Reformers, Western Economists, and the Making of Global China. [Valószínűtlen Partnerek: Kínai reformerek, nyugati közgazdászok, és a globális Kína.] Cambridge, MA: Harvard University Press.

Isabella M. Weber (2021): How China Escaped Shock Therapy: The Market Reform Debate [Hogyan menekült meg Kína a sokkterápiától? A piaci reform vitája]. London–New York: Routledge.

Kornai Jánosnak és a többi kelet-európai gazdasági szakértőnek nincs oka megbánni semmit. Ténylegesen nem ők határozták meg a kínai csodát, nem felelnek azért, amiért Kínát kárhoztatják. A kínai csoda valójában éppen annak köszönhető, hogy nem fogadták meg a tanácsaikat.

Pogátsa Zoltán

Isabella M. Weber a Massachusettsi Egyetem, Amhurst közgazdásza. Julian Baird Gewirtz volt a Council of Foreign Relations kínai tanulmányainak főmunkatársa, a Columbia-Harvard „Kína és a Világ” programjának munkatársa, kutató a Harvard Weatherhead Nemzetközi Tanulmányok Központjában, illetve a Columbia és a Harvard Egyetemek történésze.

A két könyv között nagy az átfedés, bár mindkét mű független tudományos kutatás. Ezért döntöttünk úgy, hogy együttesen recenzáljuk őket.

Reform és nyitás Kínában piacpárti szocialista közgazdászok segítségével

A világhírű magyar közgazdász, Kornai János a közelmúltban többször kifejtette, hogy sajnálja, hogy hozzásegítette Kínát, ahhoz, hogy gazdaságilag erős, antiliberális és tekintélyuralmi szuperhatalommá váljon, azzal, hogy az 1980-as években tanácsokat adott a kínai vezetésnek. Elmondása szerint nem látta előre, hogy milyen fenyegetést jelent majd Kína a későbbi évtizedekben a nyugati liberális világ számára. Ahogy azonban az elemzett két könyv bemutatja, Kornai megbánása felesleges.

A kínai gazdasági csoda ugyanis nagyrészt arra vezethető vissza, hogy figyelmen kívül hagyta a Kornai által és más kelet-európai közgazdászok által kínált tanácsokat.

Annak ellenére van ez így, hogy a Gewirtz és Weber által elvégzett kutatások szerint a kelet-európai tudósok bizony központi szerepet játszottak a kínai gazdaságfilozófiai vitákban a nyolcvanas években.

A történet ismert módon Mao Ce-tung elnök halálával kezdődik 1976-ban. Ez egyben egy korszak végét is jelentette, és lehetővé tette, hogy az új vezető, Teng Hsziao-ping bejelentse a „reform és nyitás”-politikáját, hasonlatosan Gorbacsov „glasznoszty és peresztrojka”-jához, melyet a kelet-közép-európai olvasók jobban ismernek.

Kína nyitása a világ felé azt is magával hozta, hogy a pekingi vezetés tanult más országoktól. Az persze elfogadhatatlan lett volna a kommunista párt keményvonalasainak, hogy egy szocialista ország azonnal nyugati polgári közgazdászokat hívjon meg, Kína és a Szovjetunió kapcsolata pedig ekkora már nagyon megromlott. Így hamar kirajzolódott, hogy legalább is az első időszakban az a típusú külföldi tanácsadó, akit keresnek, más szocialista országokból, de nem a Szovjetunióból származó szakértő lesz. Amúgy sem az ortodox szovjet stílusú központi tervezés érdekelte őket, sokkal inkább az, hogy hogyan lehet ettől eltávolodni, piaci alapú hatékonysági mechanizmusokat vezetve be, miközben fenntartják a szocializmust és célrendszerét.

Az a fajta közgazdász, akit kerestek, egy jellegzetes kelet-európai másként gondolkodó volt.

Az első ilyen kelet-európai reformközgazdász, akit meghívtak, a lengyel WƗodzimierz Brus volt. Brus Leningrádban tanult, miután el kellett menekülnie a náci Németország és a Szovjetunió között felosztott hazájából. A háború után visszatért Varsóba, majd közgazdászként és kommunistaként karriert futott be. Később azonban ismét el kellett menekülnie, ezúttal az Egyesült Királyságba. Egyfelől szocialista maradt, másfelől azonban a piaci mechanizmusok bevezetését is szorgalmazta. Az úgynevezett „piaci szocializmus” iskolájához tartozott, amely hagyomány Oskar Lange lengyel közgazdászig nyúlik vissza.

Figyelemre méltó, hogy a következő közgazdász, akit meghívtak Pekingbe, a hírhedt piaci fundamentalista hittérítő, Milton Friedman volt, 1980-ban.

Ő természetesen nem kelet-európai, hanem amerikai volt, bár Kárpátaljáról elszármazott szülei révén magyar származású. Gewirtz leírja, hogy milyen rosszul indult a látogatása, amikor testszaga és „munkás öltözete” miatt megkritizálta azt a férfit, aki a repülőtéren fogadta és a városba kísérte az autójával. Róla később derült ki, hogy a fogadó közgazdasági kutatóintézet igazgató-helyettese.

A látogatást Friedman azzal folytatta, hogy a kínai kommunistáknak előadást tartott a rá jellemző, minden kételytől mentes meggyőződésérõl, mely szerint a kapitalizmus hibátlan. A két fél ideológiailag olyannyira távol állt egymástól, hogy a megbeszélések végére mindketten ingerültté váltak. Gewirtz úgy véli, hogy a kínai közgazdászok nem voltak teljesen tisztában Friedman markánsan piaci libertárius ideológiai meggyõzõdésével, illetve erős személyes hajlandóságával az igehirdetésre. Nem követték, hogy mennyire átpolitizált Friedman professzor nyilvános perszónája, melyre megdöbbentő példa volt az emberiesség elleni bűntettek miatt elítélt szélsőjobboldali Pinochet rezsimnek nyújtott támogatása még a hetvenes évek elején.

A következő kelet-európai, aki meghívást kapott, a cseh disszidens Ota Šik volt.

Csehszlovákia náci megszállása alatt az ellenállás tagja volt, majd a háború után az ország első számú közgazdásza lett. Még Marx Tőkéjét is lefordította cseh nyelvre. Piaci mechanizmusokat próbált bevezetni a tervutasításos rendszerbe, Alexander Dubček még alelnökévé is megtette. Az 1968-as Prágai Tavasz idején azonban véletlenül éppen Jugoszláviában nyaralt. Úgy döntött, hogy már nem is tér vissza, és végül Svájcban kötött ki, ott tanított élete végéig.

A legfontosabb kelet-európai közgazdász azonban kétségtelenül a magyar Kornai János volt.

Kornai hithű kommunistaként kezdte pályáját az ötvenes évek elején, még a Szabad Nép nevű állampárti napilap gazdasági szerkesztője is volt. Később azonban csalódott a rendszerben, és rendkívül sikeres nemzetközi karriert épített arra, hogy lerombolt minden, a tervutasításhoz kötődő maradék reményt. Miközben a térségben szokatlan módon magyar állampolgár maradt, 1985-ben tanári állást vállalt a Harvardon. A Hiány című munkája nemzetközi bestseller lett.

Kornai később Kínában is a legünnepeltebb kelet-európai közgazdásszá vált.

1982-ben konferenciát tartottak egy gyönyörű hegyi üdülőhelyen, Moganshanban. Jelen volt a már említett lengyel Brus, Julius Struminsky volt lengyel árbiztos, Jiří Kosta volt csehszlovák miniszterelnök-helyettes, valamint érdekes módon Kende Péter párizsi magyar emigráns is.

Pekingbe látogatott Marjai József magyar miniszterelnök-helyettes, az akkori kommunista nomenklatúra legpiacpártibb tagja, akit Margaret Thatcher elismerése jeléül korábban Londonba invitált. Később maga Kádár János is látogatást tett Pekingben, ami a nem túl jó szovjet–kínai kapcsolatok fényében igen erőteljes gesztusnak számított.

Kínai közgazdászok egy nagyobb csoportja ezek után tanulmányúton járt Magyarországon és Jugoszláviában, ahol olyan vezető reformerekkel találkoztak, mint Nyers Rezső és Fock Jenő, a magyar „Új Gazdasági Mechanizmus” egykori irányítói, valamint Tardos Márton, a Tervhivatal szakértője, a rendszerváltás után SZDSZ-es képviselő.

A Magyarország iránti érdeklődés azért volt kiemelkedő, mert a két szocialista országot a földrajzi és kulturális távolság ellenére a reformkísérleteik miatt egymáshoz a legközelebb állónak tartották Kínában. Úgy vélték, hogy Jugoszlávia túlságosan messze ment el, míg a keleti blokk többi országában a piacosítás idejekorán leállt.

1985-ben került megrendezésre azután az azóta híressé vált hajókonferencia a Jangce folyón. A résztvevők között ott volt a Nobel-díjas amerikai James Tobin, ismét csak Brus, valamint Alexander Bajt a jugoszláv közgazdaságtan képviselőjeként, valamint immáron Kornai János is, személyesen. Az előadásokat és vitákat egy a folyón lefelé csorgó luxushajó fedélzetén tartották, a hallgatóságot a kínai gazdasági reformerek alkották.

Amint a fenti hosszú listából is látható, a kínai érdeklődés Kelet-Európa iránt nagy volt.

Kornai és Kína

A pekingi vezetés vizsgálódásai és vitái az árliberalizációra összepontosítottak. A Kommunista Párt évtizedek óta rendkívül stabil árszínvonalat tartott fenn, ami – amint Weber rámutat – legitimitásának kulcsfontosságú eleme volt. Ők voltak azok ugyanis, akik a második világháború utáni kínai polgárháború hiperinflációját követően stabilizálták az árakat, és sikerült is fenntartaniuk ezt az árstabilitást hosszú évtizedeken át. A nyolcvanas évekre azonban világossá vált, hogy a merev tervről a kínálatot és a keresletet legalább részben figyelembe vevő gazdasági rendszerre való átállás elkerülhetetlenül jelentős inflációhoz vezet majd.

A kérdés csak az volt, hogy a piacosítás különböző sebessége és mértéke hogyan vezet az infláció eltérő arányú megugrásához, és hogy erre adott válaszként a társadalom haragja aláássa-e a majd reformokat, illetve az egyeduralkodó állampárt helyzetét.

A már említett másként gondolkodó kelet-európai szakértők azt hangsúlyozták, hogy a szocialista tömb lassú és fokozatos liberalizációja egy soha véget nem érő, sehova nem vezető állandó reformfolyamathoz vezetett. Ez is alapvetően Magyarországra és Jugoszláviára vonatkozott, hiszen a többi kelet-európai ország továbbra is a klasszikus szovjet centralizált modellbe ragadt bele. Mint könyvérben Weber rámutat,

a szakértők arra intették Kínát, hogy kerülje el ezt a hibát, és egy nagy merész ugrással liberalizálja az árakat.

Ezt a sokkterápiát gyakran Big Bang-megközelítésnek, azaz nagy robbanásnak is nevezték.

Érdekes, hogy Kornai, aki a csoport gazdaságilag legpiacpártibb alakja volt, a kínai szakértőknek előadva már tompította álláspontját. Gewirtz őt magát idézi, amikor azt mondja, hogy „két külön arcát mutatta”: az egyiket Budapesten, a másik Kínában. Ahelyett, hogy egyenesen kimondta volna ismert meggyőződését, tudniillik hogy a szocializmus bármilyen formája életképtelen, ahogyan azt egyébként a kelet-európai vitákban megtette, a Jangcén hajókázva arra összpontosította üzenetét, hogy szigorú, azaz kemény költségvetési korlátokat kell bevezetni az állami vállalatok számára. A kapitalizmus azon változata azonban, amelyet a kínai vezetés végül ismert módon választott, a távol-keleti fejlesztési modell, ennek éppen az ellenkezőjéről volt híres. Az olyan állami tulajdonú vállalatok és hazai privát bajnokok, mint a japán keiretsuk és a koreai csebolok, valamint a tajvani és szingapúri nagyvállalatok, élvezték a puha költségvetési korlátok előnyeit. Nemcsak technológiával és olcsó tőkével segítette őket a távol-keleti fejlesztőállam hosszú évtizedeken keresztül, de még pénzügyileg is rendszeresen kimentette őket, amikor azok bedőlni látszottak.

A puha költségvetési korlát Kornai-féle bírálata a szovjet típusú rendszerre találó volt, a távol-keleti államkapitalizmusra azonban nem.

Fontos megemlíteni, hogy Kornai nem használta a kapitalizmus különböző változatairól szóló közgazdasági irodalmat, amely lehetővé tette volna mondjuk Magyarország számára, hogy a kapitalizmus más, enyhébb intézményes formáját válassza. Kornai a közvitákban mindig a „szocializmus” és a „kapitalizmus” túlságosan leegyszerűsítő szembeállítására hivatkozott. A nyolcvanas évek végén még Indulatos röpirat címmel írt is egy könyvet, amelyben élesen ellenzett bármilyen „harmadik utas” célkitűzést az úgymond „szabad piaci kapitalizmussal” szemben. Nem reflektált arra sem, hogy az oligarchák és nagyvállalatok uralta nyugati kapitalizmus ténylegesen mennyiben szabadpiaci, vagy hogy mennyiben épült a világ fennmaradó részének gyarmatosítására és kizsákmányolására.

A kilencvenes évek elején – emlékezetes módon – a nyolcvanas évektől örökölt „koraszülött jóléti állam” felszámolására szólított fel. Ferge Zsuzsa szociálpolitikus professzor és Tomka Béla társadalomtörténész egyaránt bemutatták, hogy a késő kádári újraelosztás nemzetközi összehasonlításban ténylegesen rendkívül alacsony volt, illetve hogy a jóléti állammal kapcsolatosan a „koraszülött” fogalom önmagában is abszurd. Mindazonáltal igen jelentős tekintélyével Kornai az újonnan bevezetett kapitalizmust kísérő minimális újraelosztás lebontása mellett érvelt.

Az eredmény egy olyan ország lett, ahol empirikus adatok szerint a legalacsonyabb a társadalmi mobilitás az Európai Unióban az alulfinanszírozott oktatás, egészségügy és szociálpolitika miatt. Mindez egyszerre tette a kapitalizmust és a demokráciát is hiteltelenné a választók kötődésének hiányában, ami megnyitotta az utat Orbán Viktor illiberális hatalomátvétele előtt, amint azt a közelmúltban megjelent könyveikben Fábry Ádám és Scheiring Gábor is bemutatták.

Ha Kornainak valamit sajnálnia kellett volna, akkor az a magyarországi vitákban felvállalt szerepe.

A történelem iróniája persze, hogy Orbán az utóbbi időben Kína csodálójává vált, bár itthon inkább a haveri kapitalizmust részesíti előnyben a távol-keleti fejlesztőállammal szemben, amely az emberi tőke radikális fejlesztésén alapul.

Amikor 2008 elhozta a neoliberális korszak globális összeomlását, és a harag az ellen a legfelsõ 1% ellen fordult, amely foglyul ejtette az államot, Kornai arra figyelmeztetett, hogy nem szabad haragudni a gazdagokra.

Kritikátlanul rendszerigazolója maradt a kapitalizmusnak, figyelmen kívül hagyva a nagyvállalatok és az oligarchák által a neoliberalizmus évtizedei alatt világszerte okozott károkról szóló terjedelmes irodalmat.

Természetesen Kornai befolyása Kínában sem korlátozódott a körutazás azon néhány napjára a Jangcén. Ahogy Gewirtz könyvében idézi, a vezető kínai közgazdászok maguk is elismerték, hogy több időre lesz szükségük mindazon tudás megemésztésére, ami ott elhangzott. Gyakran még a nyugati közgazdaságtan legalapvetőbb fogalmait sem ismerték. Sőt, abban az időben nem is létezett még kínai fordítása olyan egyszerű kifejezéseknek, mint példának okáért a „makroökonómiai menedzsment”, ami a konferenciáról beszámolók szerint többször könnyekbe taszította a tolmácsokat. Kornai Hiány című kötete 1986-ban azonban megjelent kínai nyelven, 100 000 példányban, kisebbfajta „Kornai-lázat” szítva. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy Kornai volt az, aki a legátfogóbb képet adta arról, hogy mi a baj a központosított tervezéssel.

Fejlődésével Kína Kornai tanácsait követi?

Heves belső viták után Peking kezdetben úgy döntött, hogy követi a kelet-európaiak tanácsát. Az első számú vezető, Teng Hsziao-ping a minél gyorsabb és teljesebb árliberalizáció mögé állt, ami el is kezdődött az 1986–1988-as időszakban. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a társadalom heves választ ad e döntésekre: a kínai nép demonstrációkkal, a bankok megrohamozásával, felhalmozással, sőt, áruházak fosztogatásával reagált. 1988 végére a válság ki is éleződött.

Ekkor Zhao Ziyang miniszterelnök úgy döntött, hogy a legvalószínűtlenebb tanácsadót hívja segítségül, különös tekintettel korábbi kínai útjának szerencsétlen kimenetelére: nem mást, mint Milton Friedmant ismét. A libertariánus professzor Sanghajban tartott előadást, ahol a Fudan Egyetemtől tiszteletbeli diplomát is kapott. Minden valószínűség szerint ez volt a kritikátlanul követett nyugati inspirációjú piacosítás csúcspontja Kínában. Hasonlóan korábbi szerepéhez Chilében, ahol szintén úgy vélekedett, hogy a gazdasági összeomlást nem a Pinochet-rezsim drasztikus piaci liberalizációja okozta, hanem éppen annak nem eléggé drasztikus jellege, Friedman Sanghajban ismét arra sürgette Zhao miniszterelnököt, hogy még bátrabban folytassa az árképzés liberalizálását – egy nagy és merész döntéssel sokkolja a gazdaságot. Monetarizmusnak nevezett gazdasági filozófiájához híven úgy vélte, hogy az inflációt úgy kell tompítani, hogy vissza kell fogni a pénzkínálatot, illetve el kell venni minden költségvetési támogatást a nagyvállalatoktól. Zhao azonban azonnal tudta, hogy Friedman tanácsai tarthatatlanok. Találkozójukat inkább egyfajta PR eseményként kezelte, igyekezve ismét megerősíteni saját meggyengült helyzetét. Később találkozott Stanley Fisherrel, a Világbank nemzetközileg elismert inflációs szakértőjével is, aki

Friedmannal szöges ellentétben a liberalizáció fokozatos stratégiáját szorgalmazta.

Ekkora azonban már túlságosan nagy volt a közharag. 1989-ben a Tienanmen téri diáktüntetések véget vetettek a radikális árliberalizációnak. Míg a kínai hatóságok nagyjából kitörölni igyekeztek e „sajnálatos események” minden emlékét a köztudatból, a nyugati beszámolók is eltorzítják azokat.

Úgy állítják be, mintha kizárólag a demokráciáért harcoló mozgalomról lett volna szó, semmi másról.

Valójában elfogulatlan elemzések és visszaemlékezések szerint a Tienanmen téri tiltakozások éppúgy betudhatóak az infláció okozta gazdasági bizonytalanságnak, mint a korrupciónak, vagy a kormányzati reform tehetetlenségével kapcsolatos haragnak. Gewirtz nyugati tudományos munkákat idéz, melyek szerint

a munkások szimpatizáltak ugyan a téren éhségsztrájkoló diákokkal, de nem támogatták a szocializmus megszüntetésére irányuló felhívásaikat.

Peking útja – Kornaival és Friedmannal szemben

Végül Peking úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kelet-európai értelmiségiek tanácsát. A liberalizáció nem egyetlen sokkszerű Big Banggel történt meg, hanem szép fokozatosan, évtizedek alatt, amint azt Weber könyve ábrákkal is bemutatja. Az új gazdasági modell alapját az úgynevezett „tengerparti fejlesztési stratégia” adta. Ezt az elképzelést egy Wang Jian nevű, az Állami Tervezési Bizottságnál dolgozó közgazdász találta ki, bár Zhao miniszterelnök később sajátjaként hagyta jóvá.

Az ötlet mögött az a tapasztalat állt, hogy az összeszerelés és a gyártás Ázsiában legelőször Japánban honosodott meg, majd az ázsiai kistigrisek (Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan) felé bővült. Wang szerint várható volt, hogy a következő bővülési hullámból a Kínai Népköztársaság partmenti területei (Shanghai, Guanzhou stb.) húzhatnak majd hasznot. Ténylegesen ez vált Kína felemelkedésének zálogává, a hosszú távú stratégia központi elemévé.

Kína nem egy általános és mindenre kiterjedő piaci (piacosító) modellt vett át, hanem

a távol-keleti fejlesztőállami modellt. Nyilvánvalóan nem választották azt a piaci szocializmust, melyről Brus vagy Šik beszélt és írt. De nem választották azt a teljes piacosítást sem, melyet Friedman tanácsolt, és amelyet Kelet-Európában Kornai szorgalmazott. A kínai modell megőrizte a központi tervet, a nagyszámú állami tulajdonú nagyvállalatot, a tőke szigorú ellenőrzését, a szinte teljesen állami ellenőrzésű bankokat és pénzügyi rendszert, azaz a beruházások társadalmi ellenőrzését, illetve számos egyéb olyan elemet, melyek elfogadhatatlanok lettek volna Friedmannak és Kornainak.

Sokat elárul Kína összevetése Oroszországgal. Moszkva valóban a sokkterápiát választotta, Jeffrey Sachs (aki szintén utólag megbánta) és Anders Åslund (ő nem) tanácsainak megfelelően. Weber sorolja az eredményeket. Oroszország részesedése a világ GDP-jéből csaknem a felére csökkent, az 1990-es 3,7%-ról 2017-re körülbelül 2%-ra, míg Kína részesedése hatszorosára nőtt, a globális kibocsátás mindösszesen 2,2%-áról körülbelül 12,5%-ra. Oroszországban radikálisan leépítették az ipart, a privatizáció Oroszországban is több millió munkást ölt meg, míg Kína ismert módon a világ gyártóműhelyévé vált.

Az orosz társadalom 99%-ának átlagos reáljövedelme 2015-ben alacsonyabb volt, mint 1991-ben, míg Kína ismert módon 800 millió embert emelt ki a nyomorból, szinte teljességgel felszámolva a szegénységet az országban.

Ezt a Világbank is elismeri.

A pekingi vezetés mindezt úgy érte el, hogy végül mégsem hallgatott a kelet-európaiak tanácsaira. A ma működő kínai gazdasági rendszer a Meidzsi-restaurációra vezethető vissza Japánban, Park tábornok Dél-Koreájára, illetve Tajvanon a tíz állami nagyprojektre és az állami iparpolitikára. Nem is beszélve a szingapúri Li Kuang-jao elnökről, Teng Hsziao-ping köztudottan szívélyes kapcsolatot ápolt, és kimondottan kifejezte vágyát, hogy tanuljon a városállamtól.

Szingapúr úttörő pénzügyminisztere, Dr Goh Keng Swee a Kínai Népköztársaság kormányának hivatalos tanácsadója lett. Kína a kilencvenes évektől kezdve fokozatosan átállt az államkapitalizmus ázsiai modelljére. Ma Kína globálisan sokkal nyitottabb, mint volt a hetvenes években – még a Hszi Csin-ping elnök alatt jelenleg tapasztalható bekeményítés ellenére is. A kelet-európai szakértőknek és köztük Kornai Jánosnak tehát nincs okuk bármit is megbánni, mert nem ők határozták meg a kínai csodát.

A kínai csoda éppen annak köszönhető, hogy végül mégsem fogadták meg Kornaiék tanácsait.

Címfotó: Szigeti Tamás – mta.hu

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.