Marianna Mazzucato: The Value of Everything (Public Affairs, 2018)

Az állam, a gondoskodói munka is teremt értéket. A GDP mint mérőszám viszont inkább eltussolja ezeket.  A pénzügyi szektornak minél kisebbnek kellene lennie. A jelenlegi szabadalmi gyakorlat pedig gyakran igen káros.

Pogátsa Zoltán

A szerző, Marianna Mazzucato, korunk egyik „sztár közgazdásza”. Előző könyvével, az Enterpreneurial State-tel hatalmas bombát robbantott, bebizonyítva, hogy a magángazdaság kreativitásának hátterében szinte mindig felelhető az állam.

Mostani könyvével még mélyebbre ás. Azt az alapvető kérdést teszi fel, hogy egyáltalán mit nevezhetünk értéknek, és ki állítja azt elő? Ez a közgazdaságtan egyik legalapvetőbb és legtöbbet vitatott problémája. A neoliberálizált egyetemek közgazdaságtani és üzleti képzésein azonban gyakran már nem tanítanak közgazdaságtan történetet, makroökonómia címszó alatt pedig csupán egyetlen iskola, a neoklasszikusok gondolatait osztják meg a hallgatókkal. Ahogy Mazzucato bemutatja, a neoklasszikus értékelmélet lényegében azt sugallja, hogy mindennek annyi az értéke, amennyit a piacon valaki hajlandó adni érte. Azaz eleve csak annak van értéke, ami piacosítható, és ez az érték a használati érték.

Ez az értékelmélet azonban ezer sebből vérzik. A neoliberalizmus szempontjából óriási előnye, hogy teljesen ignorálja az elosztási, igazságossági kérdéseket. Már megtermelt áruk piacáról beszélünk, azaz fel sem merül, hogy azokat ki állította elő, és ezért cserébe mennyit kapott. Mazzucato ezért nagyon helyesen először megismerteti az olvasót más közgazdasági iskolák értékelméleteivel is.

Kiemelkedően fontos ezek közül a klasszikus iskola, mely szerint értéket csakis az emberi munka termel.

A termeléshez igénybe vett gépeket, szerszámokat szintén emberek állították elő korábban, azaz ezekben holt munka jelenik meg.

Ez természetesen felveti azt a kérdést, hogy mi a helyes elosztás a profit és a munkabér között. Mazzucato ismerteti a híres „két Cambridge tőkevitáját”, amelyben a brit oldal bebizonyította, hogy az egyetemeken mind a mai napig tanított ún. „neoklasszikus termelési funkció” hamis. E szerint a nézet szerint a munka (határ)termelékenység szerinti díjazása a bér, a tőke (határ)termelékenység szerinti díjazása a profit, mind a két termelési tényező külön-külön részt vesz az érték előállításában. Ezt azonban az említett vitában megcáfolaták, amit a Samuelson által vezetett  neoklasszikus oldal is elismert.

A bér és profit elosztása a valóságban nem más, mint nyers társadalmi erőpróba. Ha erős a szakszervezet, magasabb lesz a bér, ha gyengébb, akkor alacsonyabb.

Fontos még kiemelni a „járadék” fogalmát, amit David Ricardo nevéhez szoktunk kötni, aki szintén a klasszikus iskola képviselője volt. A járadék abban más, mint a profit, hogy a piac szűkítéséből adódó kényszerített jövedelem. Ez előállhat természetesen: a földterület végessége miatt az ingatlanárak az egekbe szöknek, így a tulajdonosok magas járadékot szedhetnek. De előállhat mesterségesen is: ilyenkor a tulajdonosok nem intenzív versenyben, hanem éppen hogy a verseny korlátozásával tesznek szert magas járadékra. Ez azonban nem ugyanaz, mint a neoklasszikus profit, amelyet elvileg intenzív versenyhelyzetben kap a tőketulajdonos.

Mazzucato bemutatja, hogy a ténylegesen létező kapitalizmusban a tőketulajdonos jövedelme túlságosan gyakran járadék, és nem pedig profit.

Ezen hasznos értékelméleti bevezető után Mazzucato a sokat vitatott GDP mutató összetételén keresztül mutatja be, hogy ki a valóságban ki milyen mértékben teremt értéket. Egyik fő mondanivalója, hogy bár a neoklasszikus értékelmélet egyszerre hamis és többségében kedvező a tőke oldalnak, de a neoliberális rendszer még csak ehhez az értékelmélethez sem maradt hű a GDP mérésében. Amikor kedvező számára, akkor alkalmazza, amikor nem, akkor hirtelen más érvelések lépnek be, de mindig a tőke oldalnak kedvező módon.

Ki teremt hát értéket a gazdaságban?

Házimunka

Vegyük rögtön a talán legismertebb kritikát.

A feministák már nagyon régen bírálják a GDP mutató tartalmi meghatározását azért, mert a gondoskodási munka abban nincsen benne.

Ez a tevékenység nyilvánvalóan produkál értéket, méghozzá nem is keveset. Többek között újratermeli a másnap munkába indulók értékteremtő képességét, ha már a piac szempontjából közelítünk. De nem csak piaci érték lehet. Kevesen vitatnák, hogy a gyereknevelés, a takarítás, az idősgondozás értékes tevékenység.  Még a piacpártiak sem: lásd babysitterek, takarítócégek, fizetős idősek otthonai.

Az indoklás általában az, hogy mivel az otthoni gondoskodó munka nem piaci tevékenység, ezért túl nehéz megbecsülni annak értékét. Itt tehát a GDP-t összeállítók a neoklasszikus értékelméletre támaszkodnak: csak az teremt értéket, ami a piacon van. Hogy ez mennyire abszurd, képzeljünk el két baráti családot, akik kölcsönösen ugyanolyan összeget fizetnek egymásnak a gyerekek felvigyázásáért. Amennyiben ez a komikus eset tényleg megtörténne, ugyanaz a gondoskodó munka azonnal bekerülne a GDP-be, ami eredetileg nem. Ez így nyilvánvalóan nem stimmel.

Hogy a GDP-t a feminista kritikával szemben védeni próbálók álláspontja mennyire nem elfogadható, arra Mazzucato azt a példát hozza, hogy ha a házimunka nem is kerül bele a GDP-be, de az a ház, amelyben végzik, bizony igen. A statisztikusok ugyanis még azon esetben is egy becsült bérleti díjat számítanak be a statisztikákba, amikor valaki a saját otthonában lakik. A becslés alapja a piaci bérleti díj, azaz egy összehasonlítható ár. (A manőver célja az összehasonlíthatóság: egyes országokban inkább bérlik az emberek az otthonaikat, másokban inkább tulajdonolják.) Azaz mégis csak létezik módszer arra, hogy nem piaci folyamatokat értékteremtőként mérjünk. Persze ennek a lépésnek is meg van a hátulütője: a lakásárak buborékja felfújja egyrészt a GDP-t, másrészt pedig a lakáskiadással foglalkozó cégek ’értékteremtését’. Mind a kettő hamis természetesen. Mindez megmutatja azt is, milyen korlátai vannak a piaci ár alapú neoklasszikus értékelméletnek.

Az állam is teremt értéket

A piaci liberálisok tipikus mondása, hogy az állam csupán a magángazdaság eltartottja. Ez biztos hogy nem igaz, hiszen azt elég nehéz lenne állítani, hogy egy tanár, egy buszvezető, egy orvos munkája, egy állami vasúti rendszer nem teremt értéket. Ezek a teljesítmények ugyanúgy beépülnek a magánszektor értékteremtő mechanizmusaiba, mintha ezeket a szolgáltatásokat magáncégektől vásárolnák meg. A különbség az, hogy míg a magáncégektől csak nagyon kevesen képesek ilyet vásárolni, az államtól szinte mindenki. Ennek viszont az az egyik oka, hogy az állam nem termel profitot, sőt, az esetek nagy részében költségár alatt – gyakran ingyen – adja szolgáltatásait.

Ez viszont azt is jelenti, hogy az állam a GDP statisztikákban úgy jelenik meg, mintha nem teremtene értéket, hiszen nincs kimutatható hozzáadott értéke (ami ugye a piaci ár és a költség különbözete lenne…). Már a kategóriája is állami fogyasztás, mintha az állam semmi mást nem tenne, mint fogyasztana. (Az állam által nyújtott szociális transzferek a háztartásoknál jelennek meg.) Ez biztos, hogy nem tükrözi a valóságot. Ez ellen már maga Simon Kuznets, a GDP mérőszám létrehozója is érvelt, sikertelenül.

Mazzucato szerint azonban még egy dolgot figyelembe kell venni.

Ha az állam által termelt értéket piaci áron vennénk figyelembe, sőt, akár ráraknánk azt a profitot, melyet a piaci alternatívái bizony ráraknak, akkor az állam értékteremtő aránya hatalmas lenne.

Ezt azonban utána még ki is kéne vonni a magáncégek hozzáadott értékéből, hiszen ezeket az állami szolgáltatásokat a magángazdaság inputokként használja fel. Azaz nem csak az állam értékteremtő aránya nőne, hanem a magángazdaságé is csökkenne!

Az állam értékteremtő képességét nagyon sokan megállapították. Legismertebb közülük John Maynard Keynes, akinek közgazdaságtani nézetei egészen a hetvenes évekig dominánsak voltak.

Az azt követő neoliberális korszak dogmáiban azonban az állam, mint visszaszorítandó szektor jelenik meg. A folyamatos megszorításoknak köszönhetően az állam értékteremtő ereje csökken, ez pedig megmutatkozik a termelékenység és a növekedés lassulásában.

Ha az államot úgy jelenítjük meg, hogy az ott dolgozók nem teremtenek értéket, ha leértékeljük a munkájukat a folyamatos alulfinanszírozással, akkor megalázzuk őket, és átkergetjük őket a magánszektorba. Ez nem lehet a célunk, hiszen minden versenyképességi elemzés felhívja a figyelmet az állam kulcsszerepére a versenyképesség megteremtésében.

Ráadásul gigantikus méreteket öltött a privatizáció is. Mazzucato itt Chomsky ismert mondását idézi: először finanszírozd alul az államot, amitől az majd rosszul fog működni, és ha már mindenki mérges, akkor privatizáld!

Kutatás-fejlesztés

Egészen 2008-ig a kutatás-fejlesztés nem jelent meg értékteremtőként a GDP statisztikákban. Ez nyilvánvalóan megint csak egy ütközés a valósággal. Egy szabályváltoztatás után azonban ma már elismerjük a K+F értékteremtését.

Igen ám, de milyen értéken könyveljük? A megoldás az lett, hogy az előállításába fektetett összköltségen. Azaz itt sem a neoklasszikus értékelméletet tükrözi a jelenlegi statisztika.

Robert Solow Nobel-díjas közgazdász, a legismertebb  növekedéselméleti modell kidolgozója úgy találta, hogy a gazdasági növekedés 80%-ért a technológiai fejlődés a felelős. A kapitalizmus szerelmesei gyakran hivatkoznak arra, hogy ez a kapitalizmus csodája: a profitmotiváció felszabadítja a kreatív energiákat. Ahogy azonban már említettük,

Mazzuccato pontosan attól lett elismert közgazdász, hogy bemutatta: a magángazdasági innováció mögött szinte mindig az állam áll közbeszerzések megrendelőjeként, alapkutatások végzőjeként, vagy olyan katonai alkalmazások kifejlesztőjeként, melyet később a magángazdaság hasznosít.

Soha semmilyen innováció nem egy magányos géniusz eredménye, mindenki korábbi gigászok vállán áll. Mazzucato korábbi könyvében például ízekre szedve az iPhone-t bemutatja, hogy annak gyakorlatilag minden kulcstechnológiájáért az állam felelős valamilyen formában. Másik példája a Tesla. Kevesen tudják, hogy az amerikai állam a kezdetekkor majd 500 milliós támogatást adott a cégnek, mely nélkül valószínűleg el sem tudott volna indulni. Ráadásul a feltételek között az is szerepelt, hogy ha nem lesz sikeres a vállalkozás, akkor a részvények 30%-át átadják az amerikai államnak. Magyarul az állam eleve részesedést garantált a veszteségben, de nem a nyereségben! Képzeljük el mi lett volna – ajánlja Mazzucato – ha a támogatásért cserébe eleve kapott volna részesedést az állam? Az egekbe emelkedő részvényárfolyam mellett az állami támogatás bőségesen megtérült volna, és ebből lehetőség nyílt volna újabb projektek támogatására.

De a szabadalmi rendszer sem az eredeti funkciójának megfelelően működik. Ez ugyebár az lenne, hogy a szellemi terméket ne tulajdoníthassa el más, abból a kutató visszakaphassa eredeti befektetését. Ezzel szemben a mai rendszerben a nagyvállalatok már nem csak végtermékeket szabadalmaztatnak, hanem olyan közbülső eljárásokat, folyamatokat, módszereket is, melyeket régebben a tudományos folyóiratokban közöltek, és egy egész iparág hasznosíthatta őket, rengeteg végterméket produkálva. Ma a gyógyszeripari multik még olyan részfolyamatokat is levédetnek, melyeket ténylegesen nem is alkalmaznak, csak hogy blokkolhassák versenytársaik kutatásait.

Ennek eredményeképpen a végtermékek igen gyakran monopóliumot képeznek, ezek pedig olyan árazást tesznek lehetővé a nagyvállalatnak, ami már nem csak a harmadik világ számára teszi elérhetetlenné a gyógyulást, mint korábban, hanem az első világ alsó középosztálya számára is. Itt ismét csak nem profitról, hanem járadékról beszélhetünk.

A gyógyszer multik egy ideig arra hivatkoztak, hogy a csillagászati árak a hatalmas k+f költségeik megtérülése miatt szükségesek. Amikor ezt kutatások cáfolták, elkezdtek arra hivatkozni, hogy az árakat nem is a költségek hanem az érték alapján kell megállapítani: mennyi pénzt spórol meg egy gyógyszer azzal, hogy hosszabb kezeléseket vált ki? Ez az érvelés azonban szintén ezer sebből vérzik Mazzucato szerint. Egyrészt ugye már ezeket az alternatíva költségeket is a gyógyszergyártók monopol járadéka alapján árazzuk, azaz az ár indoklása körkörössé válik. Másrészt a magas ár miatt így is meghalnak emberek, akik nem tudják azt megfizetni, miközben egy alacsonyabb ár mellett megmenthetők lennének. Harmadrészt – és ezt talán a legerősebb érv – mivé lenne a világ, ha ezt az árazást más szektorokban is érvényesítenénk? A víz például nélkülözhetetlen az emberi élethez. Kezdjük el azt is alternatívaköltség alapján árazni?!

Prostitúció, szennyezés és a fekete gazdaság

Míg fontos értékteremtő tevékenységek nem szerepelnek a kibocsájtási mutatóban, addig kifejezetten károsak igen. Ilyen például a prostitúció. Ahol legális, ott növeli a GDP-t. Vagy ha az önkormányzat feltakaríttat egy környezetszennyezést, az is GDP-t növelő tényező…

Ráadásul része a GDP-nek a fekete és szürke gazdaság becsült összege is, ami ez Európai Unióban valahol 7 és 28% között mozog. Bár léteznek különböző módszerek ezen szektor megközelítésére, mégis fontos hangsúlyozni, hogy bizonytalan, becsült összegekről van szó…

A pénzügyi szektor

Egészen a hetvenes évekig a pénzügyi szektort nem tartották értékteremtőnek. A GDP-be is csupán a konkrét szolgáltatásokért (pl. számlavezetés) felszámított díjak kerültek be. A szektor liberalizációjával és az ezt követő financializációval azonban annak jelentős része a GDP részévé vált, függetlenül attól, hogy az teremt-e értéket, vagy akár kifejezetten káros is a gazdaságra, ahogy azt a pénzügyi rendszer buborékainak 2008-as összeomlása bemutatta. Mazzucato a könyvben részletesen beszámol a financializáció különböző formáiról: a származtatott termékek robbanásáról, a szekuritizációról, a háztartások reálvállalatok financializációjáról, stb.

Mi a pénzügyi szektor ideális aránya a gazdaságban? Mazzucatonak erre az a válasza, hogy minél kisebb, hiszen ennek az intézményrendszernek a feladata alapvetően a pénzügyi közvetítés a megtakarítások és a beruházások között.

Elvileg olyan segítő funkciót lát el, mint a szállítmányozás, a közlekedés. Ha annak sem örülnénk, hogy túl sokat kell fizessünk buszra vagy vonatra, akkor logikusan a pénzügyi szektor esetében is az lenne az elvárás, hogy a minél intenzívebb verseny minél olcsóbbá tegye a pénzügyi szolgáltatásokat, tehát a GDP arányában kisebbre szorítsa vissza a szektort.

A valóságban  azonban nem ez történik. A pénzügyi szektor aránya a GDP-ben jelentősen nőtt. Azt, hogy a pénzügyi szektor visszaélve tőkét allokáló monopolhelyzetével a gazdaság kiszolgálása helyett annak irányítására tör, már Hilferding is megírta az első világháború idején. Mazzucato szerint azonban most ennél is  többről van szó. Részletesen elemzi a korábban árfolyam manipulációnak minősülő ’részvényvisszavásárló nagyvállalat” modelljét (erről már írtunk korábban is a Kapitalizmus mítosza könyv kapcsán). Adatokat idéz, mely szerint 2003 és 2012 között az S&P500 vállalatai összes bevételük 54%-át fordították saját részvényeik visszavásárlására. Az osztalékok kifizetése után mindösszesen 9% maradt a beruházásra, ami rendkívül alacsony. Bőven található olyan nagyvállalat is a listán, akik a bevételeik 100%-ánál is többet költöttek az árfolyamuk manipulálására.

Ez talán nem is annyira meglepő, ha megnézzük Mazzucato azon ábráit, mely a vállalatvezetők kompenzációjáról szólnak:

A vállalatvezetők jövedelmei az egekbe emelkedtek a munkásokéhoz képest…
…. és ennek jelentős része részvény és részvényopció

A részvény fogalma tehát teljesen átalakult. Régebben hosszú távú befektetés volt, mára a rövid távú gondolkodás harapózott el. 1945-ben még átlag 4 évig tartottak egy részvényt, 2000-ben már csak nyolc hónapig, 2008-ban két hónapig, 2011-ben pedig átlag 22 másodpercig. (Ez utóbbi a nagyfrekvenciájú számítógépesített kereskedés eredménye.) Azaz a befektetők és a velük erősen átfedésbe került vállalatvezetők időhorizontja lerövidült. A cél a beruházás-értékteremtés helyett az árfolyam rövid távú feljebb tornázása és az azon keresztüli vagyonkivétel, amely után a menedzser továbbáll más vállalathoz. Az egyenlőtlenségek Piketty és mások által dokumentált brutális emelkedése ennek a káros folyamatnak az eredménye.

Mit kell tennünk tehát?

Mazzucato idézi a harmadik utas, blairista Munkáspárti vezetőket, akik 2015-ös választási vereségüket annak tudták be, hogy nem tudtak eléggé közel kerülni az „értékteremtőkhöz”. Kikre gondoltak? A tőketulajdonosokra természetesen. Elég komoly baj van, ha egy munkásokról elnevezett párt szerint az érték teremtői nem a dolgozók, hanem a tőketulajdonosok. (Itt nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy a menedzserek értékesek a vállalat jó irányítása szempontjából. A menedzser alkalmazott, bért kap, és nem profitot. Mi alapján értékteremtő egy befektető, aki nem vesz részt a vállalat irányításában? Minderről többet itt.)

Mazzucato felhívja a figyelmet arra, hogy meg kell ismét értsük, ki teremt értéket a gazdaságban. A munkás teremt. Az otthon gondozó teremt. Az állam teremt. A piacok viszont csak akkor teremtenek, ha megfelelően vannak szabályozva a közjó érdekében. Polányi Károlyra hivatkozva írja: a piacok nem szabadon lebegő absztrakt entitások, hanem a társadalom részei, az állam hozza őket létre, annak érdekében kell őket szabályozni!

Címfotó: Gerd Altmann – Pixabay, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.