Sheri Berman: The Primacy of Politics (Cambridge University Press, 2006)

A személyi állományában folytatólagos névleges baloldal el kívánta távolítani magát saját múltjától, ezért gyakorlatilag átengedte a világértelmezés terepét a liberálisoknak. Saját ideológiát nem alakított ki. Ezzel évtizedekre helyben hagyta a baloldal fogalmának azonosítását az elnyomó szovjet rendszerrel, másrészt az azt követő neoliberális gazdaság és társadalomfilozófiával.

A rendszerváltás korszakában a Nyugat fogalma szinte teljes egészében a szabadság eszméjének szinonimájaként jelent meg, az elnyomó Kelettel szemben. A liberális modernizátorok számára ez a narratíva kézenfekvő és volt, hiszen számukra a szabadság a kulcsfogalom, de politikailag előnyös is. A nacionalisták számára a rendszerváltás a nemzeti önrendelkezés kivívását jelentette. A személyi állományában folytatólagos névleges baloldal pedig eltávolítani kívánta magát saját múltjától, ezért inkább gyakorlatilag átengedte a világértelmezés terepét a liberálisoknak. Saját ideológiát nem alakított ki. Ezzel viszont sajnálatos módon évtizedekre helyben hagyta a baloldal fogalmának azonosítását egyrészt az elnyomó szovjet rendszerrel, másrészt paradox módon az azt követő neoliberális gazdaság és társadalomfilozófiával. Mindez óriási károkat okozott a baloldal politikai sorsának, és ellehetetlenítette igazi célját, az igazságosság és az egyenlőség érvényesítését.

A Nyugat azonban nem  csupán a szabadsággal egyenlő, hanem az egyenlőséggel és a testvériséggel is. A nyugat története legalább annyira az igazságos társadalom eszményének története, mint a szabadságé. Az igazságosság pedig nem jelenti a szabadság korlátozását. Sőt,

ahogy a híres svéd szociáldemokrata vezér, Hjalmar Branting fogalmaz: a szociáldemokrácia a liberalizmus kiteljesedése!

A Nyugatnak ezt az olvasatát azonban Magyarországon kevesen ismerik. Ideje hát bepótolni, jobb későn, mint soha. Sheri Berman amerikai politológus könyve arról szól, hogyan volt képes Nyugat-Európa a szabadság és az igazságosság összeházasítására.

A szociáldemokrácia kezdetei    

Európa nagyobbik része a tizenkilencedik század második felében iparosodott. A korábbi feudális kötöttségek fellazultak, és ezt a szabadság tágulásaként élték meg az akkoriak. Ezért volt ez a korszak a liberalizmus dicső időszaka. Ugyanakkor a hagyományos közösségek felbomlása egyszerre jelentette a létbizonytalanság terjedését, a társadalmi egyenlőtlenségek drámai növekedését, a nyomor általánossá válását (erre lesz válasz a baloldal megerősödése). Ezzel egy időben pedig a hagyományos értékek, közösségek megkérdőjeleződését (erre pedig a jobboldalé).

Az ipari munkásság sokasodásával párhuzamosan a szakszervezetek és a politikai baloldal ereje is rohamosan nőtt. Az első baloldali politikai pártokat a 1870-90 között hozták létre, gyakran illegalitásban.

A rohamos iparosodással azonban a baloldali erők nagyon hamar szembetalálják magukat egy komoly dilemmával. A köreikben domináns marxi ideológia a kapitalizmus összeomlását vetítette előre, igaz, meghatározatlan időtávban, akár több évszázados távlatban. A századfordulóra azonban a baloldali erők olyan támogatottságra tettek szert, hogy esélyük volt a politikai folyamatokba történő beleszólásba. Képesek voltak kiharcolni az általános választójogot (bár először csak a férfiaknak). Mit kell ilyen helyzetben tenni? Távolságot tartani, és kivárni a kapitalizmus elkerülhetetlen összeomlását? Vagy aktívan részt kell venni a politika alakításában, fokozatos javításokat elérve a munkásság helyzetében? Ez utóbbit nyilvánvaló módon tömegek követelték, a saját szavazóik, azonban egyben hátráltatta volna a kapitalizmus összeomlását, és tompította volna az azzal szembeni elégedettséget.

A nyugati baloldal ezen a ponton meghasonlott. A meghatározó német anyapártban, az SPD-ben az orthodoxabb vonal (maga Engels, illetve a marxi hagyomány pápájává előlépő Karl Kautsky) a távolmaradás mellett álltak ki. A részvétel szorgalmazása pedig Eduard Bernstein nevéhez fűződik. Az előbbi csoport amellett érvelt, hogy Marx a történelem alapmechanizmusait tárta fel tudományos alapokon, a történelmet pedig siettetni nem lehet. Más oldalról viszont – ahogy arra például a kor Berman által idézett vezető olasz entellektüelje, a marxizmusból kiábrándult Benedetto Croce is utal – Marxra magára is jellemző volt a társadalmi aktivizmus, részt vett politikai kampányokban, a műveit pedig egyáltalán nem a hideg tudományos stílus, hanem a társadalomjobbítókra jellemző erőteljes indignáció és a keserű szatíra határozta meg.

A német zsákutca

Berman szerint ez az a pont, ahol a baloldal sorsa hosszú időre eldőlt. A forradalmi utat csak nagyon kevesen választották. Mindenek előtt Lenin Oroszországban, egy olyan gazdaságban, ahol a kapitalizmus magától biztos hogy nem omlott volna össze, lévén hogy még ki sem alakult igazából. Ebből azonban nyílt elnyomás lett, és ez innentől fogva a nyugati szocdemek számára máig hatóan óriási tehertétel: folyamatosan bizonygatniuk kellett, hogy nem akarnak olyan terrorállamot építeni, mint Sztálin. Nyugaton azonban igen elenyésző kivétellel (Rosa Luxemburg Berlinben, elvetélt torinói sztrájkok) az aktív forradalmi vonalat szinte senki nem vállalta be. Sem ekkor, sem később. Maradt inkább a kapitalizmus összeomlásának passzív kivárása. Ám ezzel a fent vázolt dilemma nem oldódott meg.

Míg a parlamentekbe már több esetben korábban beszavazták, az első világháború gyakorlatilag világossá tette, hogy a nyugati baloldal részt fog venni a polgári demokráciák kormányaiban is. A nemzetközi baloldal ugyanis korábbi fogadkozásaival szembemenve nem háborúellenes vagy semleges maradt az első világháborúban, hanem többségében támogatta a honvédelmi erőfeszítéseket. Egyszerűen

világossá vált, hogy az általuk képviselt munkásságnak nem csak osztályöntudata van, de erősen kötődik ahhoz az országhoz is, ahol lakik.

A világháború után aztán a szociáldemokrata pártok kormányzati felelősséget is vállalnak. A legjobb példa erre a német SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) esete, amely meghatározó erő volt a Weimari Köztársaság kormányaiban. Azonban mindvégig képtelen volt érdemben uralni a helyzetet. Továbbra is többségében Kautsky pártja maradt, várta a kapitalizmus összeomlását. Továbbra is szűken véve a munkásság képviseletét látta feladatának, nem volt képes ennél szélesebb koalíciót létrehozni a szélsőjobb előretörésének megállítására.

Ezért történhetett meg, hogy 1933-ban, a Nagy Gazdasági Világválság nyomán a szocdemek képtelenek voltak megfelelő választ adni. A GDP harmadával zuhant, a munkanélküliség 6 millió felé emelkedett. Pár szocdem képviselő javasolt ugyan egyfajta Keynes előtti keynesiánus keresletélénkítő, munkahelyteremtő programot, ám ezt a szocdem pénzügyminiszter Hilferding elutasította. Egyrészt fiskális konzervativizmusból, mint a kiegyensúlyozott vagy éppen pluszos költségvetés neoliberális hívei manapság. Meglepő, hogy míg Hilferding a marxi közgazdaságtan mestere volt, és a pénzügyi kapitalizmus elemzésével hatalmasat alkotott ezen a területen, ám fiatal korában Bécsben ezzel párhuzamosan az osztrák iskola befolyása alá is került. Később pénzügyminiszterként Berlinben egy polgári demokrácia kormányában nem tudott mást kezdeni a rövid távú kihívással, mint a költségvetés konzervatív kiegyensúlyozását preferálni a munkahelyteremtő keresletélénkítéssel szemben. A Weimari Köztársaság utolsó éveiben pedig kívülről támogatta ugyanebben a nacionál-katolikus Brüning kancellárt, ezzel gyakorlatilag megágyazva Hitler hatalomra jutásának. Az osztrák iskola befolyására Hilferding gondolkodásában Berman nem tesz utalást, de Hilferding életrajzából tudjuk.

Ráadásul Kautsky híveként ezzel párhuzamosan nem kívánta lassítani a kapitalista gazdaság összeomlását. Az eredmény azonban nem Hilferdinget igazolta. 2012 óta először nem a szocdemek kapták a legtöbb szavazatot az 1932 júliusi választásokon. 21,6%-ukkal csak második helyen végeztek az NSDAP (a náci párt) mögött, akik 37,3%-ra emelkedtek. Némi átmeneti kormányzás és egy újabb választás után 1933 januárjában Hitlert kancellárrá választják. A nácik a rivális politikai erőket betiltják. Az ezt követő tragédia ismert. Ráadásul Hitler később ugyanúgy sikeres keresletélénkítő politikába kezdett, mint Roosevelt Amerikában, és más kormányzatok is szerte a világban. Felszámolta a munkanélküliséget, jelentősen javította a munkásság életszínvonalát. Ha ezt a szocdemek tették volna meg 1933 előtt, Hitler sosem került volna hatalomra.

A sikeres svéd model

Berman szerint érdemes a német esetet a svéddel összehasonlítani. A svéd testvérpárt, az SAP (Sveriges Socialdemokratiska Arbetareparti – Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt) ugyanis elhárította a szélsőjobboldal térnyerését. A német anyapárt mintájára létrejött svéd mozgalom 1889-es megalakulásától az 1925-ös haláláig szolgáló vezetője, Hjalmar Branting korán felismerte, hogy nem érdemes a saját szerepüket szűken értelmezni. A kezdeti időszakban együttműködtek a liberális pártokkal az általános választójog kivívásában. Amikor ez sikerült, a liberálisok immár meg akarták akasztani a szocdemek proszociális törvénykezését, ezért a szocdemek a parasztpárttal alakítottak inkább koalíciót, védővámokat és garantált felvásárlási árakat adva a gazdáknak és a halászoknak. Hamar feladták, hogy csak és kizárólag az ipari munkásság pártja legyenek, ők ugyanis sosem adták volna meg nekik a megfelelő többséget. Ráadásul a munkásság nem volt egységes, homogén közeg. Eleve érdekellentét feszül a munkanélküliek és a munkával rendelkezők között (előbbieket például Németországban nagyrészt a Kommunista Párt képviselte, a foglalkoztatott szegényeket pedig a szocdemek.) De ezer más kulturális, foglalkozási presztízs alapú, földrajzi és egyéb más belső ellentét is szegmentálja a munkásságot, amely ezért sosem volt képes „osztályöntudatra ébredve” egységesen fellépni. Ráadásul a szolgáltató szektor előretörésével, mint utólag visszatekintve tudjuk, még csökkeni is kezdett a társadalmon belüli részarányuk…

A svéd szocdemek tehát elég korán olyan intézkedéseket is sürgettek, melyek a középosztályt is segítették. (Maga Marx is szélesen értelmezte a „munkás” fogalmát. Alapvetően mindenki ebbe a kategóriába tartozik, aki nem kontrollálja a termelés eszközeit. Így akár irodai alkalmazottak, fehérgallérosok is.)

A másik, amit a svéd szocdemek hamar elfogadtak, az volt, hogy nem várhatnak passzívan a kapitalizmus összeomlására, hanem folyamatosan küzdeniük kell a „nép” jogaiért. A „munkásság” fogalmát ugyanis a „nép”-re cserélték. Céljuk a Nép Otthonának (Folkhemmet) kialakítása volt, amely megfelelő ellenfogalom volt a jobboldal „nemzet” fogalmával szemben. A fogalmat általában Per Albin Hanssen nevéhez kötik, aki 1928-tól lett a svéd mozgalom vezére. A kapitalizmus atomizált világában az emberek közösségre vágynak, nem fogadják el a liberalizmus elszigetelt egyénekre építő világképét. Berman szerint a svéd szocdemek megértették, hogy ha politikusaik nem hajlandóak aktívan alakítani a parlamentáris demokráciát, akkor a szavazóik egy idő után elvesztegetett voksnak érzik majd a támogatásukat, és inkább a többet ígérő szélsőjobboldalra szavaznak, mint Németországban. Ezért a svéd szocdemek aktívan elkezdtek dolgozni a jóléti állam kiépítésén. A szociáldemokrata néppárt aztán évtizedekkel később még olyan új ideológiai elemek képviseletét is felvállalta, mint a feminizmus vagy a fenntarthatóság.

Hozzátehetjük Sheri Berman elemzéséhez, hogy Marx sem várta, hogy a kapitalizmus azonnal, azaz pár évtizeden belül összeomlik. Az alul lévők elszegényedése ideiglenesen akár vissza is fordítható, amire a kapitalizmus elég hamar rá is ébredt a saját fennmaradása érdekében. A létminimumnál magasabb bérekkel pedig a társadalmi elégedetlenség csillapítható, és ezt a technológia fejlődése, a termelékenység emelkedése lehetővé teszi. Ráadásul Marx nem egyszerűen azt mondta, hogy a kapitalizmus szegénységhez vezet. Az ő válság tézise úgy szól, hogy az automatizáció fokozatosan fogja felváltani az emberi munkát gépekkel (és manapság algoritmusokkal). Mivel pedig a gép nem kizsákmányolható, ezért a profitráta csökkenni fog, és ez vezet el a kapitalizmus végéhez – de csak nagyon lassan. A huszadik században ezt a folyamatot ellensúlyozta a szolgáltató szektor és az állam kiterjedése, amely új munkahelyeket teremtett. A neoliberalizmus évtizedeiben (körülbelül 1973 után) ráadásul még a profit/bér arány növelése is megállította a profitráta folyamatos süllyedését. A kapitalizmus önfelszámolása tehát akár egy több évszázados folyamat is lehet. Az alul lévőket, a népet egy parlamenti demokráciában többségben képviselő politikai mozgalom ezt nem várhatja ki. Elkerülhetetlen tehát az elnyomott osztály helyzetének javítása: az újraelosztásból finanszírozott ingyenes egészségügy, oktatás, a szociálpolitika, a magas bérminimum.

Ráadásul, ahogy ezt a skandináv modell bizonyította is, a jól képzett, egészséges, a munkától nem függő (a munka dekommodizálása) foglalkoztatott sokkal ütőképesebb is politikailag, mint a tudatlan, beteges, kiszolgáltatott.

A harmadik, amit a svéd szocdemek – szemben a németekkel –  felvállaltak, az a keresletélénkítő gazdaságpolitika volt, mégpedig már Keynes előtt. Ezzel képesek voltak a munkahelyteremtésre, a gazdasági ciklusok menedzselésére. Egyben elszívták a politikai teret a szélsőjobb elől. Ez a protokeynesiánus gazdaságpolitika Ernst Wigforss nevéhez fűződik, aki 1932 és 1949 között volt pénzügyminiszter.

Beri Sherman tehát amellett érvel, hogy a német szocdem párt orthodox irányvonala miatt nem csak egy történelmi esélyt vesztegetett el, hanem átengedte a terepet a náciknak. A forradalomvárás tehát kontraproduktív pozíció. A svéd szocdemek pragmatikus, szélesen nyitott hozzáállásával pedig a világtörténelem legsikeresebb, legigazságosabb és egyben legszabadabb társadalmát hozták létre. Ezt az utat követték a dánok, a norvégok, a finnek és az izlandiak is.

A jóléti rendszerek aranykora

A második világháború világégése után eljöhetett a jóléti államok aranykora. A kelet-európai rendszerváltást megalapozó világértelmezés erről is némán hallgatott. Az ötvenes-hatvanas évek kiugró gazdasági sikere nem a liberális, hanem szociális demokrácia korszakában következett be.

Ez a korszak a magas és progresszív adók, a bőkezű esélyteremtő újraelosztás korszaka. Az erős szakszervezeteké és az iparági vagy akár nemzeti szintű bérmegállapodásoké, nem pedig a piaci béreké. A magas minimálbéré. A vegyes gazdaságé, ahol az állam legalább a gazdaság alapjait jelentő infrastruktúra tulajdonosa, de sokszor (Franciaország, Anglia, Ausztria, stb.) ennél többnek is. (A háború utáni Ausztriában – amely országot a kelet-európaiak folyton után kívánják érni – a gazdaság több mind hetven százaléka közvetve vagy közvetlenül az állam tulajdonában volt!) A keynesiánus keresletösztönző anticiklikus gazdaságpolitika hőskora volt ez, amikor a zászlót bontó neoliberálisok (a Mont Pellerin Társaság) kinyilvánította, hogy törpe kisebbségben van a nyugati világban a keynesiánus konszenzussal szemben.

Ez a korszak volt a kapitalizmus aranykora. A gazdasági növekedés magas volt, ráadásul nem adósságból finanszírozva. A foglalkoztatás teljes. A termelékenység növekedése gyors. Az egyenlőtlenségek alacsonyak, és ahogy Piketty bemutatta, ez volt az egyetlen korszak, amikor tényleg lehetséges volt munkával felemelkedni.

Ma a svéd szociáldemokrata modell is továbbfejlődött. Ennek egyik újítása az úgynevezett Rehn-Meidner modell volt, amely a minimálbér folyamatos felfelé tolásával szorította ki az alacsony hozzáadott értékű termelést. A munkanélkülivé válók egy ideig szociálpolitikai támogatást kaptak, és közben átképezték őket magasabb hozzáadott értéket képviselő szakmákra. Ennek következtében válhatott Skandinávia magas hozzáadott értékű, magas bérezésű országgá. Ebben partnerek voltak a munkaadók és a szakszervezetek is. Utóbbiak szoros szövetségben álltak mindvégig a szociáldemokrata párttal, ahogy egyébként a nyugati világban mindenhol így volt. Csak a rendszerváltás utáni Kelet-Európa liberális Nyugat olvasata sugallta azt, hogy piacgazdasági viszonyok közt nincs igazán szerepe a szakszervezeteknek, vagy hogy politikai semlegesnek kellene lenniük.

A másik újítás a munkavállalói alapok ötlete volt. A termelékenyebb iparágakban kötelezővé tették, hogy a nagyvállalatok bocsássanak ki olyan részvényeket, melyek egy munkavállalói alap tulajdonába lennének. Így a vállalatok szép fokozatosan, békés módon kerülnének szociális tulajdonba. A munkavállalói alapokat sajnálatos módon a kilencvenes évek elején kormányra kerülő jobboldal megszűntette. Világosan látni kell, hogy a skandináv szociáldemokrácia sem tett le a közösségi tulajdon intézményének megvalósításáról, a gazdaság demokratizálásáról. Ezt viszont fokozatosan kívánat elérni, mivel a forradalomnak soha nem volt meg a tömegtámogatottsága.

A neoliberalizmus ismét megnyitja az utat a szélsőjobb előtt

A hetvenes évektől azonban véget ért a szociáldemokrácia aranykora. Következett a neoliberalizmus, amely egyre növekvő adóssághegyből valósított meg jóval alacsony növekedést, magasabb munkanélküliséget, lassuló termelékenységet, gigantikus egyenlőtlenségeket és a társadalmi mobilitás befagyását.

Berman a ’harmadik út’ neoliberális, Anthony Giddens és Tony Blair által promótált programjáról egyértelműen úgy nyilatkozik, hogy az nem a szociáldemokrata hagyomány része, hanem a tizenkilencedik század végi angol liberális tradícióé. A gazdaságpolitika jobboldali fordulatával a neoliberalizálódó szocdem pártok (Mitterand, Blair, Schröder, Clinton, Papandreou, Gyurcsány, Renzi, stb.) ugyanúgy megnyitották az teret a jobboldal előtt, mint a harmincas években. A fiskális konzervativizmus, a minimálbér elinflálása, az újraelosztó alrendszerek kivéreztetése, az életvilág legkülönbözőbb területeinek piacosítása sok millió szavazót tántorított el a főáramú szocdem pártoktól világszerte. Az egykor legerősebb baloldali pártok számtalan helyen összeomlottak (Németország, Hollandia, Olaszország, Izrael), vagy egyenesen törpepártokká zsugorodtak (Lengyelország, Franciaország, Görögország, Magyarország).

Csak a skandináv modell országaiban őrizték meg erős pozícióikat, hála annak, hogy ott korábban teljes körű társadalmi  modell építettek ki, és csak kis mértékben fogadták be a neoliberalizmus támadását.

Sheri Berman figyelmeztet arra, hogy a szociáldemokraták által potenciálisan képviselt alsó társadalmi osztály kulturális mintázataiban mind a mai napig erősen jelen vannak a jobboldali elemek (patriarchátus, homofóbia, idegenellenesség, nacionalizmus). A jobboldali pártok erre is építhetnek.  A liberalizált baloldali pártok már nem képesek felmutatni közösségi hovatartozást, érdemi szolidaritást („a nép”) a szavazóknak. A nacionalisták előtt pedig megnyílik az út.

Berman érveléséhez hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata értékközösséget sokkal nehezebb újjáépíteni, mint volt annak idején megteremteni. A paleokonzervatív nacionalista jobboldal nyomulására ugyanis logikus ellenreakciónak tűnik a minél több kapitalizmus liberális szlogenje. A kulturális fronton ugyanis mind a mai napig a feudális középkori kötöttségek elleni harc folyik, amellyel szemben a kapitalizmus kétségtelenül felszabadító, modernizáló erő volt. Sokan ezért látják pozitívnak, főleg absztrakt, sehol nem létező érdemelvű változatát. A probléma az, hogy a gazdaság területén viszont ugyanez a kapitalizmus elnyomó és igazságtalan.

Szociáldemokráciára van tehát szükség, azaz többre, mint liberalizmusra. Sheri Berman könyve jó útmutató a tekintetben, hogy miért, és hogy pontosan milyen szociáldemokráciára.

Cím fotó: Janko Ferlic – Pexels, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.