Mark Blyth Nagy átalakulások: Gazdasági elméletek és intézményi változások a XX. Században (Cambridge University Press, 2002)

Mark Blyth skót származású gazdaságtörténész, a nemzetközi politikai gazdaságtan professzora az amerikai elit intézmények közé tartozó Brown Egyetemen (a könyv megírásakor még a Johns Hopkins Egyetemen tevékenykedett). Kiindulópontja a szintén gazdaságtörténész magyar-amerikai Polányi Károly ünnepelt és eredetileg 1944-ben megjelent könyve, A nagy átalakulás. 

Pogátsa Zoltán

Polányi kettős mozgásról (double movement) ír a kapitalizmus történetében. Az első mozgás az volt, amikor a tőkés piac kiemelte az embereket korábbi merev és korlátozott feudális státuszukból a munkapiac létrehozásával. A munka ugyanis ezt megelőzően ugyanúgy nem volt áru, mint ahogy a tőke sem. Polányi híres mondása, hogy a „laissez-faire-t tervezték”, vagyis a piaci rend bevezetése – szemben a főleg a liberális közgazdászok között uralkodó tévhittel – tudatos erőfeszítés eredménye volt, nem pedig spontán folyamat. A második fázisban, Polányi második mozgásában a társadalom reagált a piac működésére. Szabályok és társadalmi intézmények segítségével korlátozta a piac káros hatásait, beleértve – de nem kizárólagos módon – az állam intézményeit is. Mindezt gyakran nevezik beágyazott liberalizmusnak: a liberális piacok olyan társadalmi, politikai intézményekbe kerültek beágyazásra, amelyek korlátok közé szorították káros hatásaikat. Blyth szerint Polányi azt hihette, hogy ezzel véget is ért a Nagy Átalakulás. A második lépés még Polányi 1964-es halála előtt megtörtént a jóléti állam és a keynesiánus közgazdaságtan formájában, megteremtve a beágyazott liberalizmus háború utáni gazdasági rendjét.

Az imént említett kettő mellett azonban egy harmadik nagy átalakulásnak is tanúi és átélői lehettünk a huszadik század vége felé, már jóval Polányi halála után. Természetes, mondja Blyth, hogy a tőkések, akiknek érdekeit sértik a második váltás korlátozásai, valahogyan reagálni próbálnak, és szervezkedni kezdenek, hogy megfelelő körülmények együttállása esetén majd megszüntessék ezeket a korlátozásokat. Pontosan ez történt meg a hetvenes években, amikor is egy e tekintetben kedvező helyzetben a neoliberális politikai mozgalomnak sikerült elsöpörnie a jóléti állam által létrehozott korlátok nagy részét. Az 1980-as évektől a szabadpiaci neoliberalizmusban megvalósult az intenzív tőkemobilitás, gyengültek a szakszervezetek, elterjedt a gazdagok érdekeinek megfelelő inflációs célkövetés, dogmává vált a kiegyensúlyozott költségvetés (sound money), és meghatározó lett a független központi bankok szakértői által folytatott, a tőkének kedvező monetáris politika, illetve az ezt megalapozó neoklasszikus közgazdaságtan. 

Míg korábban az állam kompromisszumokat hozott létre a munka és a tőke között, a nyolcvanas évektől visszatértünk oda, hogy az állam ismét a tőkeoldal érdekeit képviseli.

Érdekek, eszmék és intézmények

Blyth sok időt szán az érdekek, az eszmék és az intézmények bonyolult összefüggéseinek kibontására. Egyes iskolák úgy vélik, hogy az emberek helyesen és hatékonyan ismerik fel önös érdekeiket, és alapvetően követik is azokat. A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan például ezen iskolák egyike. A marxisták osztályokban gondolkodnak, de hajlamosak ők is hinni abban, hogy ezek a osztályok végül felismerik önérdeküket, és követik is azt.

Más iskolák az intézményekben hisznek. Ez a meggyőződés olyannyira merevvé válhat, hogy elkezdik azt képzelni, hogy bizonyos társadalmi vagy kulturális intézmények állandóak és örökkévalóak, és az egyének egyszerűen beléjük születnek, nincs hozzájuk képest önálló akaratuk (agency). Csupán a rájuk hagyományozott szabályokat, struktúrákat, szokásokat, habitusokat és kulturális jellegzetességeket követik. Ez a típusú kulturális determinizmus nagyon erős mind a jobboldalon (nemzet, hagyomány), mind a liberálisoknál (a feltételezett nemzeti értékrendszerek kutatása, intézményi közgazdaságtan), de a baloldalon is (a társadalmi és nemzetközi struktúrák determináló hatalmának feltételezése).

Blyth úgy véli, hogy bár az intézmények nyilvánvalóan léteznek és érezhető nyomást fejtenek ki, ezek nem örökkévalóak, és rendszeresen meg is változnak.

Ezeket a váltásokat azonban nem közvetlenül az emberek érdekei, hanem az azokról alkotott elképzeléseik alakítják: az a mentális kép, amelyet az emberek a fejükben összeraktak a világról.

Ez azonban nem feltétlenül felel meg tényleges érdekeiknek. Az eszmék csatája ugyanolyan döntő, vagy talán még meghatározóbb is, mint az érdekek harca.      

Blyth szerint az eszmék mozgatják az intézményi változásokat. Hangsúlyozza, hogy gazdasági válság idején az eszmék és nem az intézmények csökkentik a bizonytalanságot. Lehetővé teszik koalíciók kiépítését, illetve a kollektív cselekvést. Milton Friedman már korán rájött arra, hogy a meglévő intézmények feletti harcban az eszmék fegyverek. Blyth a következőt idézi tőle: „Az eszmék világában nem az a fontos, hogy mi az igazság, hanem hogy mit vélnek annak. A meglévő intézmények legitimitásvesztését követően az új eszmék intézményépítő tervként működnek. Az új intézmények felépítését követően az eszmék lehetővé teszik az intézményi stabilitást.

A New Deal az Egyesült Államokban

A piaci liberalizmus beágyazására a társadalom keretrendszerébe legelőször az Egyesült Államokban került sor, a New Deal korszakában. Az 1929-es nagy gazdasági válság kitörése után a Hoover-kormányzat válasza a hagyományos közgazdaságtani ortodoxia volt. Ez az üzleti cikluselméletnek (business cycle theory) nevezett elképzelésen alapult, mely szerint a gazdaság rendszeres hullámvölgyekből áll, és a recessziót mindig kilábalás követi amint az árak és a bérek lefelé igazodnak. A másik kiindulópont a felelős közpénzügyek (sound money) elmélete, mely szerint az államnak mindig egyensúlyba kell hoznia a költségvetését az üzleti bizalom helyreállítása érdekében. Tekintettel azonban arra, hogy a gazdasági válság nem mutatta ilyetén öngyógyulás jeleit, a laissez-faire gazdaságfilozófia az 1930-as években fokozatosan az eseményeket befolyásoló vita peremére szorult.

Hoover elégtelen válságkezelése Franklin Delano Rooseveltet hozta helyzetbe elnökként. Ő 1932-től növelni kezdte a likviditást a bankszektorban, és teljes ellenőrzése alá vonta az arany forgalmát is. Elfogadták a mára hírhedtté vált Glass–Steagall törvényt a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenység elválasztásáról, ami bizonyítottan veszélyes kombináció, ha ugyanazon tető alatt folyik. A törvény azóta azért vált hírhedtté, mert annak hatályon kívül helyezése a kilencvenes években, a Clinton-adminisztráció alatt sokak szerint az egyik fő kiváltó oka volt a 2008-as globális pénzügyi válságnak. Ezen felül Roosevelt létrehozta a kötelező betétbiztosítási rendszert a bankrendszer akarata ellenére.

Ezután következett a társadalombiztosítási törvény: az öregségi segély és a nyugdíjbiztosítás, valamint a munkanélküliségi biztosítás. A törvénytervezet elfogadásához Rooseveltnek kompromisszumot kellett kötnie. A törvény csak az ipari munkásságra terjedhetett ki, de nem tartozhatott a hatálya alá a háztartási mezőgazdasági munkaerő a déli ültetvényesek lobbizása miatt, akik ellene voltak, hogy a szociális védelem a fekete munkásaikra is kiterjedjen. A tervezet indoklása szerint a cél a vásárlóerő növelése volt a kilábalás elősegítése érdekében.

Az úgynevezett Wagner-törvényt 1934-ben fogadták el. Kimondta, hogy a sztrájkjogot nem szabad korlátozni, és a munkáltatóknak kötelező elismerniük a szakszervezeteket. Törvénybe iktatta azt is, hogy az egyes munkavállaló nem köthet szabadon független szerződést a munkavállalóval, megkerülve ezzel a szakszervezettel kötött alkut, amely annak gyengítéséhez vezetne. Világosan látnunk kell, hogy az Egyesült Államokban is az állam volt az, amely a munkavállalók felhatalmazásával és intézményi támogatásával helyzetbe hozta a korábban gyengélkedő munkásmozgalmat. Fontos tanulság ez Kelet-Európában, ahol gyakran kérik számon a szakszervezeteken, hogy miért oly erőtlenek. Pedig ennek egyszerű az oka: nincsenek megfelelő jogosítványaik.

Blyth megjegyzi, hogy a vezető köztisztviselők korántsem voltak egységesek Roosevelt támogatásában. A válság alulfogyasztási olvasatának első számú híve Marriner S. Eccles, a Federal Reserve elnöke, mormon bankár volt. Már 1932-ben szembement a kiegyensúlyozott költségvetés elvével, felismerve, hogy az az állami kereslet csökkenése miatt elősegíti a gazdaság összeomlását. Szintén nem lehetséges ennek segítségével helyreállítani az üzleti bizalmat a Keynes által „likviditáspreferenciának” nevezett jelenség miatt: a vállalkozások nem szívesen fektetnek be, ha a közeljövőre vonatkozó várakozásaik pesszimisták. Csakis maga az állam képes a szükséges méretű beruházásokra.

Az ellenoldalon Henry Morgenthau pénzügyminisztert találjuk, aki a New Deal időszakában többször is a költségvetés egyensúlyának visszaállítását szorgalmazta, amely javaslat természetesen szembemegy az állami keresletélénkítés stratégiájával. Álláspontjának alátámasztására újra felfedezte a jól ismert, de téves kiszorítási hipotézist: azt az elképzelést, mely szerint az államnak a költségvetési hiányt adósság kibocsátással kell fedeznie, ezért a megtakarítások piacán versenyez a magánszektorral a hitelekért, kiszorítva ezzel a magánberuházásokat. A kiszorító hipotézis azonban hamis: válság idején a magánszektor – ahogy azt már említettük – vonakodik befektetni, ezért nem versenyez az állam finanszírozásáért. A deficitekkel az állam új forrásokat pumpál a gazdaságba, azaz növeli a beruházások összességét. Ténylegesen Morgenthau legjobb szándéka ellenére sem nem volt képes soha egyensúlyba hozni a költségvetést, és nem is hitték el neki Blyth szerint, hogy erre képes lenne. Blyth a híres kanadai-amerikai közgazdászt, John Kenneth Galbraitht idézi, aki szerint „az, amit felelős közpénzeknek hívnak, leginkább a tekintélyesen gazdagok igényeit tükrözi”.

A New Deal korszakának további lényeges eleme volt a monopóliumellenes szabályozás is.

Az eszmék háborúja a deficitből finanszírozott keresletmenedzsment és a kiegyensúlyozott költségvetés igénye között csak a második világháború kitörésével dőlt el, amikor is a masszív állami költés normává vált. Az Egyesült Államokban korábban azt hitték, hogy kimaradhatnak a következő globális konfliktusból, ám Pearl Harbor után hirtelen rá kellett jönniük, hogy hadi kapacitás tekintetében nagyon hamar utol kell érniük Németországot, Olaszországot és Japánt, ráadásul még szövetségeseiket is el kell látniuk világszerte fegyverekkel. Ez szükségessé tette az adók radikális emelését, egy hatalmas állami kiadási programot, illetve az árak rögzítését a spekuláció leállítására. Ezen intézkedések következtében a munkanélküliség az 1939-es 17,2%-ról 1944-re mindössze 1,2%-ra csökkent. Az állam képessége a piaci liberalizmus ellenőrzésére, korlátozására és beágyazására megnyerte az eszmék csatáját, és a háború utáni korszak első évtizedeiben fenn is maradt.

A svéd szociáldemokrata jóléti állam felépítése

A beágyazott piacok Blyth által elemzett másik formája a svéd szociáldemokrata jóléti állam. Svédország gyors iparosodása következtében a munkások száma hirtelen bővült, ami hatalmas lendületet adott a Svéd Szociáldemokrata Pártnak. A párt szorosan összefonódott az erőteljes szakszervezeti mozgalommal a gyorsan iparosodó országban, és az első világháború végére a legnagyobb politikai erővé vált. Az általános választójogot követelő korábbi kampánya miatt semmiképpen nem utasíthatta el 2017-ben a kormányalakítást. A király ellenezte, és a nagyvállalkozók is aggódtak amiatt, hogy az első svéd baloldali kormány az orosz mintát követi majd. Ez azonban nem következett be. Mivel a széles népi támogatás kormányzati hatalomba emelte, a párt semmiképpen nem tarthatta fenn azt a marxista hitet, hogy az állam nem lehet más, mint a tőkés osztály kiszolgálója. Úgy kezdtek az államra gondolni, mint a szociáldemokrata célok elérésének eszközére. Hozzátehetjük Blyth elemzéséhez, hogy még a szovjet kommunistáknak sem állt módjukban felszámolni az államot: ehelyett végül szinte mindenhatóvá tették azt.

A svéd szociáldemokratáknak kezdetben nem volt különösebb gazdasági elméletük a kapitalista polgári gazdaság irányítására. Nagyon ortodox módon, kiegyensúlyozott költségvetéssel kormányoztak. Olyan ortodox közgazdászok voltak rájuk hatással, mint Gustav Cassel, Bertil Ohlin és Eli Hecksher, akik valamennyien hittek a kiegyensúlyozott költségvetésben és Say törvényében, sőt meggyőzték a kormányt, hogy csatlakozzon újra az aranystandardhoz, ami természetesen káros hatásokkal járt. Még a pénzkínálat ellenőrzését is támogatták – egyfajta proto-monetarizmust hirdettek. Megemlítendő, hogy Hecksher és Ohlin mára teljesen elavult téziseit a nemzetközi specializációról ma is világszerte tanítják a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó képzéseken anélkül, hogy szót ejtenének e két tudós ortodox piacpárti fundamentalizmusáról. Valójában Ohlin később még a Svéd Liberális Párt vezetője is lett.

Minden megváltozott azonban, amikor Ernst Wigforss befolyása megnőtt a párton belül, majd később pénzügyminiszter is lett. Ő a tudósoknak egy fiatalabb csoportjára hallgatott, köztük olyanokra, mint Gunnar Myrdal vagy Erik Lindahl. Az egymást követő szociáldemokrata kormányok ideológiai és gazdaságpolitikai alapállása innentől fogva a ciklikus gazdasági ingadozások ellensúlyozásából állt keynesiánus anticiklikus politikák révén, valamint a teljes foglalkoztatás, a gazdasági növekedés és a szociális biztonság fenntartásából.

Bár korábban a szociáldemokraták együttműködtek a liberálisokkal az általános választójogért folytatott harcban, miután ezt sikerült elérniük, nem tudták elnyerni támogatásukat a kormány keresletélénkítő programjaihoz. Helyettük a mezőgazdasági ágazatot képviselő politikai erőkkel léptek koalícióra. Így a szociáldemokrata jóléti államot a munkások mellett kiterjesztették a gazdákra is. A két politikai erő közötti együttműködés kezdetét a tej minimálárának rögzítése jelentette, vagyis beavatkoztak a piaci mechanizmusokba annak érdekében, hogy garantálják a biztos bevételt a kistermelőknek. Miután ezt elfogadták, a minimálár-szabályozások rendszerét a svéd gazdaság egészében általánossá tették, széles körű bérmegállapodások és minimálárak rögzítésével, korlátozva a piac ingadozásait.

A szélsőbaloldallal ellentétben, amely az államot felszámolandó ellenségnek tekintette, a svéd szociáldemokraták és gazdálkodók a piac korlátozásának és beágyazásának, valamint a tőkével való kompromisszum megkötésének eszközeként használták. Ezt szimbolizálta a híres 1938-as Saltsjöbadeni Megállapodás, amely majd’ egy évtizedes sztrájkhullám után helyreállította a békét a munkapiacon. Kétéves bérmegállapodásokból állt, melyek szerint a bérek és a profit egyaránt részesülnek a fokozódó termelékenység által létrehozott mindenkori extra hozzáadott értékből.

A termelékenység a svéd szociáldemokrata közgazdaságtan másik híres találmánya, a Rehn–Meidner modell is tolta felfelé. Ez a két szakszervezeti közgazdász, Gösta Rehn és Rudolf Meidner a minimálbér folyamatos növelésével kívánta elérni, hogy a kormányzat kiszorítsa az alacsony termelékenységű cégeket a piacról. Természetesen ezt csak akkor lehet veszteség nélkül végrehajtani, ha a megélhetést nem biztosító munkahelyről felszabadult munkást azonnal átképzik a magasabb termelékenységű vállalatoknál létrejövő állások betöltésére. Erre szolgáltak az állami átképzési programok. Az állam e közreműködését nevezik aktív munkapiaci politikának.

Visszás módon a Rehn–Meidner modell sikere hosszabb távon megváltoztatta az ország társadalmi szerkezetét, mégpedig úgy, hogy az aláásta a szociáldemokrata párt pozícióit. Egyre több magas hozzáadott értékű fehérgalléros munkahely jött létre, megerősítve azt a középosztályt, amely már nem feltétlenül támogatta a szociáldemokratákat. Annak érdekében, hogy ne veszítsék el támogatásukat, a jóléti államot ismét ki kellett terjeszteni, ezúttal a középosztálybeli szavazókat befogadva. Az ilyen célú kezdeményezések között elsődleges volt az állami nyugdíjrendszer jelentős kiterjesztése, amely immáron a vállalati nyugdíjrendszerekkel versenyképes kifizetéseket kínált. Ez a fejlemény elnyerte a középosztály tetszését, fenntartva a hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szavazati arányát és biztosítva a beágyazott piacok svéd modelljének fennmaradását. A modell sikeres volt. Nemcsak társadalmilag volt igazságos, de gazdaságilag is hatékonynak bizonyult.

A piaci liberalizmus kiágyazása az Egyesült Államokban

Az Egyesült Államokban a piaci liberalizmus kiágyazása a hetvenes évek stagflációja miatt valósulhatott meg. A stagfláció a stagnálás és az infláció szavak összetételéből jött létre. E két olyan jelenségnek  a híres Phillips-görbe szerint nem lenne szabad egyszerre jelen lennie. A Phillips-görbe grafikus ábrázolása annak, hogy vagy alacsony növekedés mellett alacsony inflációt tapasztalunk, vagy pedig a kormányzat keynesiánus keresletnövelés révén ösztönzi a növekedést, ezzel viszont az infláció erősödését kockázatva. Stagnálás és infláció együttállása azonban ellentmond az elméletnek.

Az a tény, hogy ez mégis megtörtént, példátlan lehetőséget nyitott a keynesiánus politikák és a beágyazott liberalizmus ellenfeleinek A támadást Milton Friedman vezette, aki az állam szerepvállalása ellen küzdött már a Mont Pelerin Társaság 1947-es megalapítása óta. A közgazdaságtanon belül pedig a monetarizmus nevű iskola élén állt. Kidolgozta azt a tézist, hogy valahányszor az állam növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ennek következtében áremelkedési spirál indul be. A munkavállalók előre látják ezeket az áremelkedéseket, és ezért magasabb béreket követelnek a maguk számára. Ez viszont önbeteljesítő jóslatként tovább növeli az inflációt. A stagfláció ezen olvasata széles körben elfogadottá vált, köszönhetően a nagyvállalatok által ekkor már bőkezűen támogatott neoliberális agytrösztöknek, illetve az ekkor már nagyvállalati tulajdonú médiának. Blyth részletesen bemutatja, hogy az oligarchák mennyire nagylelkűen támogatták az érdekeiket támogató agytrösztöket és politikai jelölteket. Friedman narratívája hatásosan járatta le a keynesiánus közgazdaságtant, amely ezután néhány évtizedre ugyanúgy a perifériára került, mint korábban az ellenoldal.

A hetvenes évek valódi története az importált infláció volt, a Közel-Keletről érkező olaj árának emelkedése miatt. Ráadásul mindez a vietnami háború költségei miatt amúgy is fokozódó inflációs nyomáson felül. Az inflációt bérmegállapodásokkal kordában lehetett volna tartani, és ezt Nyugat-Európában rendszeresen meg is tették. Amint azt Blyth felfedezte, Nixon alatt sikerült is ilyen megállapodásokat tető alá hozni. Az elnök hitelességét azonban aláásta a Watergate-botrány, illetve az egyre függetlenebbé vá FED, amelynek politikája többnyire ellentétes volt Nixonéval, aki végül gyakorlatilag kicsúszott a kezéből az irányítás.

A demokraták nem voltak képesek hatékony narratívával előállni a republikánusokkal szemben, akik csokorba szedték az adók csökkentését, a monetarizmust, a kínálati gazdaságpolitikát, a deregulációt és a kiegyensúlyozott költségvetést. A demokraták megpróbáltak azzal a javaslattal előállni, hogy az amerikai államnak iparpolitikát kellene folytatnia, hasonlóan akkori legerősebb riválisához, Japánhoz. Ezt a nyolcvanas években Robert Reich propagálta a leghangosabban, aki később a kilencvenes években Clinton munkaügyi minisztere lett, de ma már Bernie Sanders híve és nagyon kritikus a Demokrata Párttal szemben. Reich tervét azonban elgáncsolták a demokrata holdudvar ifjútörökjei, ahogy Blyth nevezi őket: Paul Krugman és Larry Summers. Az első később elnyerte a Nobel-díjat és globális közgazdasági megmondóemberré vált, valamint a hicks-i hamis keynesianizmus őrévé. Summers azonban még ennél is kínosabb pályát futott be Clinton és Obama neoliberális tanácsadójaként. Az iparpolitika hasznos ötlet lett volna, tekintettel a távol-keleti versenytársakra, akiket manapság Kína képvisel. Amint azonban Blyth helyesen rámutat, a republikánus alapok közvetlen megkérdőjelezése nélkül ez sem segítette volna a demokratákat. A demokraták által is elfogadott neoliberalizált szellemi keretben az iparpolitika finanszírozására fordítandó pénz ugyanis  óhatatlanul a szegényektől jött volna. Ezen túlmenően az iparpolitika a nagy állam szószólóivá tette őket, ami akkoriban nagyon népszerűtlen volt, mert maguk a demokraták is erősítették ezt, ahelyett hogy szembeszálltak volna vele. A republikánusok így előnyösebb helyzetbe kerültek, hiszen nem törekedtek semminek a felépítésére. Hasonló sorsra jutott John Kenneth Galbraith és több más baloldali közgazdász alternatív terve, amely a gazdasági tervezés bevezetését, az államot mint végső munkaadót, illetve a Központi Bank függetlenségének megszüntetését javasolta. Ezeket a javaslatokat mind kiüresítették a jogalkotási folyamat során.

Jimmy Carter, aki egyébként humánus jellem és tiszta politikus volt, úgy döntött, hogy teljes mértékben elfogadja a kiegyensúlyozott költségvetés narratíváját. Kinevezte Paul Volckert a FED élére, aki aztán Ronald Reagan 1981-es választási győzelme után is az intézmény élén maradt. Volcker a szűkre szabott pénzmennyiség monetáris politikáját folytatta, illetve magasra emelte a kamatlábakat az infláció elleni küzdelem jegyében. Ezzel az inflációt a munkahelyteremtés fölé rangsorolta, ami a megtakarítással rendelkező felső osztály érdeke. A szegény embereknek adósságuk van, amit a defláció emel, az infláció csökkent.

Volcker monetarista politikája gazdasági összeomláshoz vezetett. Csak akkor hagyott fel vele, és akkor is csak átmenetileg, amikor a magas kamatok miatt kitört a takarékbankok válsága (Savings and Loans Crisis), valamint csődbe mentek az egyre magasabb dollárkamatokat kiizzadni nem képes legkülönbözőbb szegény nemzetek szerte a világban, köztük a szomszédos Mexikó is. Reagan politikája, a szűk pénzmennyiség és az adócsökkentések miatti folyamatos költségvetési hiány az államadósság elszabadulásához vezetett. Reagan erre tréfásan úgy reagált, hogy ezek a hiányok elég nagyok már ahhoz, hogy vigyázzanak magukra, de valójában ő maga próbálta meg őket kezelni a kiadások csökkentésével, ami csak tovább súlyosbította a társadalmi egyenlőtlenségeket. Mindez a káros hatású deregulációval és a szakszervezeti kompetenciák gyengítésével párosult. Szimbolikus gesztusként Reagan kirúgta például mind a 11 400 szövetségi légiirányítót, amikor azok úgy döntöttek, hogy sztrájkba lépnek.

Mire Bill Clinton 1992-es választási kampányát elkezdhette, a demokraták annyi teret engedtek már át a másik oldalnak, hogy a párt előválasztási mezőnyében költségvetési hiánycél „héja” ugyanúgy megtalálható volt, mint az egykulcsos adó híve. Clinton eleinte a növekedést akarta serkenteni, de a költségvetés egyensúlyba hozására kényszerült amikor elvesztette az 1994-es választásokat, és a republikánusok negyven év után először átvették az irányítást a törvényhozás mindkét háza felett.

Kísérletek a piacok kiágyazására Svédországban

A piacok Svédországban sokkal mélyebben be voltak ágyazva, mint az Egyesült Államokban. Mégis szinte egy időben és nagyon hasonló elképzelésekkel próbálták meg kiágyazni őket.

A nagy svéd szociáldemokrata vezető, Ernst Wigforss fogalmazta meg a híres szlogent: „A demokrácia nem állhat meg a gyár kapujánál! 1976-ban a svéd szociáldemokrata párt megpróbálta a gyakorlatba is átültetni ezt a mondást a munkavállalói részvételi jogokról szóló törvénnyel, amely a munkásoknak beleszólást biztosított volna a vállalati döntésekbe. A szociáldemokraták és a szakszervezetek mindig is ezt gondolták végső céljuknak, ezért némileg meglepődtek a Munkaadók Szövetségének erőteljes reakcióin. A tőkeoldal ugyanis ezt a kísérletet a saltsjöbadeni kiegyezés felrúgásának és államosításnak látta. A vita másik fókusza a munkásalapok kérdése volt, az az elképzelés, hogy a nagyvállalatok nyereségük arányában minden évben a szakszervezetek ellenőrzése alatt álló alapok kezelésében álló részvényeket legyenek kötelesek kibocsátani. Fokozatosan, több évtized alatt mindez a kollektív tulajdonjogra való áttérést jelentette volna.

A Svéd Munkaadók Szövetsége hatalmas erőforrásokat mozgósított e tervek megakadályozására. Blyth dokumentálja, hogy a szervezet által erre elköltött pénzhez képest hogyan törpült el az összes politikai párt kampányköltése együttvéve. Akárcsak amerikai társaik, ők finanszírozták az üzleti világ érdekeit képviselő agytrösztöket, médiát és közgazdászokat, hogy változást érjenek el a svéd társadalmi konszenzusban. Ez bizonyos fokig sikerült is, hiszen 1932 óta először a polgári pártok a hetvenes évek közepén rövid időre hatalomra juthattak. Képesek voltak megtorpedózni a munkásalapokat, ám amint Blyth bemutatja, a jóléti állam melletti konszenzus olyan erős volt, hogy szinte semmi mást nem voltak képesek visszafordítani, és hamar el is veszítették a hatalmukat. 

Majd a kilencvenes évek elején történt még egy kísérlet a piacok kiágyazására Carl Bildt miniszterelnöksége alatt. Az ő stratégiája az volt, hogy Svédországot beviszi az Európai Unióba, és különösen az Európai Monetáris Rendszerbe. Az EU neoliberális keretrendszere ugyanis alkalmas volt arra, hogy kikényszerítse azokat a svédországi változásokat, amelyekre a nagyvállalati szektor vágyott, de odahaza nem volt képes elérni. Ilyen volt a tőkekontroll megszüntetése, a független központi bank, a kiegyensúlyozott költségvetés, a versenyképességi leértékelések megszüntetése, az infláció elleni küzdelem elsődlegessége. Mindezek az uniós monetáris együttműködési rezsim alapelemei voltak. Ezen felül megnőtt az adócsökkentési nyomás az európai adóverseny és a tőke mobilitása miatt, akárcsak a presszió a szakszervezeti jogok csökkentésére. Svédországban a kilencvenes évek előtt és később sem volt többsége az EU-tagságnak. A szomszédos Norvégia kétszer utasította el népszavazáson az ötletet, és Dánia is szkeptikus tag maradt. A vasfüggöny leomlása utáni összeurópai lelkesedés rövid pillanatát használták fel arra, hogy Svédországot beléptessék az unióba. Carl Bildt legtöbb célja megvalósult, jelentős, ám nem végzetes kárt okozva ezzel a svéd modellnek. Az európai monetáris rendszer azonban ismert módon összeomlott, Bildt elvesztette a hatalmát, és a visszatérő szociáldemokraták kijelentették, hogy ellenzik az eurót. Megpróbálták az infláció helyett a foglalkoztatást megtenni az eurózóna prioritásává, ám visszautasították őket. Az öt legnagyobb svéd vállalat az 1994-es választásokon még meg is zsarolta a szociáldemokratákat, hogy ha adókat emelnek, akkor máshová ruháznak be. A megfélemlítés nem működött: az adó- és kiadáspárti konszenzus olyan erős volt, hogy a szociáldemokratákat a szavazatok hatalmas hányadával hozták vissza a hatalomba. Azóta a svéd szociáldemokrata párt megosztott maradt, élénk és folyamatos belső vitát folytatnak egymással a harmadik út erői és a beágyazott piacok hagyományos skandináv modelljének hívei.

Az eszmék számítanak 

Blyth elismeri, hogy a „kapitalizmus válfajai” tudományos megközelítés hozott értékes eredményeket. Minden bizonnyal széles körben megkérdőjelezte a kapitalizmus egységes, homogén fogalmát, ösztönözve bennünket arra, hogy inkább idioszinkretikus intézményi konstellációkban gondolkodjunk. Azonban ahogy arra Blyth helyesen rámutat, ebből a megközelítésből hiányzik az eredet és az alakítási képesség (agency) elmélete. Miért reagálnak egyes társadalmak egyfajta intézményrendszerrel, mások pedig másfajtával? Ki dönt minderről?

Blyth hangsúlyozza, hogy az emberek valós érdekei nem nyilvánvalóak számukra. Eszméken, fogalmakon, világnézeten, egy többé-kevésbé koherens ideológián keresztül látjuk a világot és benne önmagunkat. Ezen eszmék révén értelmezzük a világban elfoglalt helyünket, érdekeinket és cselekedeteink értelmét. A társadalmi-gazdasági elképzelések tanulmányozása ezért döntő fontosságú. Könyvében Blyth bemutatja, hogy mennyire kulcsfontosságú.

Címfotó: pixy.org

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.