Recenzió Éber Márk Áron A csepp – A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvéről (Budapest: Napvilág Kiadó, 2020)

Egy olyan országban, ahol az értelmiség még 30 évvel a rendszerváltás után is a Nyugathoz való felzárkózás délibábját kergeti, nagy szükség van az olyan kijózanító elemzésekre, mint A csepp. Könyvajánló mindenkinek, aki szeretne többet megtudni a globális világgazdaságban sodródó Magyarországról.

Turai Eszter

A csepp két célt tűz ki maga elé: az egyik az, hogy a magyar társadalmi viszonyokat a kapitalista világgazdaság függőségeinek kontextusába ágyazva mutassa be, a másik pedig az osztályelemzés újjáélesztése. A szerző nemcsak a saját nevéből adódó szóvicc elől („ismeretelméleti éberség”) nem futamodik meg, de hasonló bátorsággal foglal állást az osztályszempontú értelmiségi szerepvállalás mellett is. Hamar leszögezi, hogy a megismerés célja a világ „közös akaratunk szerinti” formálásának támogatása kell, hogy legyen, és kritizálja az értelmiségi osztályvakságot, azaz az értelmiség hajlamát arra, hogy a társadalom alacsonyabb státuszú csoportjait figyelmen kívül hagyva saját tapasztalatára és érdekeire alapozza munkáját (lásd pl. 20-21. o.). Éber munkássága egyébként hitelesíti is ezt a kiállást: azon kevés kutatók egyike, akik az elefántcsonttornyot elhagyva több fronton veszik ki a részüket a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelemből.

A könyv egyik erőssége éppen abból fakad, hogy kisujjeltartós egyrészt-másrésztozás helyett határozottan egy baloldali intellektuális-mozgalmi projektet képvisel.

Az elemzés központi motívuma, hogy a magyar államot egy olyan félperifériás államként értelmezi, amely a különböző tőkeérdekek és globális hegemóniaharcok nyomásai között próbálja menedzselni az országon belüli társadalmi viszonyokat. Az ország gazdaságának nyitottságát látványos adatokkal illusztrálja (111-118. o.), felhívva a figyelmet arra, hogy

Magyarország még a régió legtöbb országával összevetve is extrém mértékben kitett a nemzetközi tőkének.

A magyarországi munkásság helyzetét tehát jelentős részben az határozza meg, hogy az állam hogyan navigál a tőke-munka és a centrum-periféria ellentétek mátrixában. A szerző például a Nemzeti Együttműködés Rendszerét úgy értelmezi, mint amelyben a perifériás[1] tőke a centrumtőkével szembeni hátrányát a periféria államhatalmára támaszkodva tudja kompenzálni. Az állam a helyi tőkések egy csoportját erőteljes beavatkozásokkal segíti, többek között a munkaerő fokozott kizsákmányolásának lehetővé tételével. A NER hátországának kiépítése tehát a rendszerváltást követő évtizedek nemzetközi tőkét favorizáló elitstratégiáira adott visszacsapásként értelmezhető. Ezt a Scheiring Gáboréhoz (2019) hasonló következetést Éber általános keretbe helyezi, azt implikálva, hogy a NER példája globálisan megfigyelhető mintázatokba, szabályszerűségekbe illeszkedik. „A perifériás tőke erejének, versenyképességének, ármeghatározó képességének hiányait csak a perifériás állam pótolhatja azzal, hogy olyan tőkefelhalmozási rezsimet épít ki, amely lehetővé teszi a perifériás tőke számára is a tőkefelhalmozást, miközben pacifikálja a perifériás munkásságot, amennyiben elfogadtatja vele fokozott mértékű kizsákmányolását és alávetettségét a perifériás tőke és állam osztályuralmának. (130. o.)”

Ez a fogalmi keret alkalmas arra, hogy a globális függőségi viszonyok figyelembevételével, ugyanakkor determinizmus nélkül elemezzük a helyi állam, a tőke és a munka viszonyát.

Pogátsa Zoltán (2020) értelmezésével szemben én a fenti modellt kellően dinamikusnak látom, amely nem tagadja el a politika felelősségét abban, hogy a szűk, de létező mozgástérben a munka javára tegyenek lépéseket a tőkével szemben. A könyv második része, amely a globális kapitalizmus történetét és a magyar történelem főbb fordulópontjait vetíti egymásra, többek között azt is bemutatja, hogy a külső hatások és a helyi elit erre adott reakciói együttesen hogyan formálják a belső viszonyokat. Ez a kérdés mélyebb kifejtést is megérdemelt volna, azt gondolom, hogy ez a dinamika akár a könyv központi vezérfonala is lehetett volna. Bár időről időre előkerül a félperifériás állam szerepe és annak a világgazdaság hullámzásaira adott reakciói, úgy tűnik, a szerző mégis ennél tágabb elemzési keretet akart létrehozni. Emiatt néha az olvasó elbizonytalanodhat, hogy mi is a könyv fő fókusza.

Ehhez a bizonytalansághoz hozzájárul, hogy csak a negyedik (az utolsó nagy) fejezetben érünk el a könyv címét adó csepphez, a magyar társadalom osztályszerkezetéhez. Ebben a részben elemzi a szerző a különböző rétegződésmodellek eredményeit és összegzi saját következtetéseit. Ez egyébként a legerősebb fejezet, abból a szempontból biztosan, hogy ez támaszkodik a legstabilabban empíriára és az érvelés is itt legfókuszáltabb. A fő állítás szerint

Magyarország osztályszerkezete egy olyan cseppre hasonlít, amely a 1970-es évek óta megnyúlt, azaz egyre többen vannak „lent”, viszont van egy nagyon vékony felső réteg,

akiknek a jövedelme és lehetőségei elhúztak a társadalom egészétől. Különböző mérések összesítése alapján a társadalom mintegy kétharmadát teszik ki azok a csoportok, amelyek jövedelmük, lakhatási viszonyaik vagy iskolázottságuk alapján depriváltnak vagy lecsúszónak mondhatóak, míg nagyjából a felső egyharmadban találjuk azokat, akiket életmódjuk és lehetőségeik szerint legalább „középosztálybelinek” mondanánk. Ami a csepp csúcsát illeti: a legfelső rétegen belül már nagyobbra nőttek a különbségek, mint a társadalom többségén belül.

Különösen érdekes a középosztállyal kapcsolatos érvelés, amit a 3. rész alapoz meg (142-153. o.). Éber szerint a középosztály fogalma egy olyan nyugatközpontú illúzión alapszik, amely szerint a kapitalizmus előbb-utóbb mindenhol hasonló társadalomszerkezetet hoz létre (hacsak a helyi vezetők valamit „el nem rontanak”). Magyarországon annak ellenére fontos politikai és közéleti hivatkozási pont a középosztály, hogy valójában sosem létezett olyan szélesebb réteg, amely a köztudatban lévő középosztálybeli ethosznak megfelelő színvonalán élt volna. Sőt az egész világtörténelemben nem volt ilyen sehol máshol, csak Nyugat-Európában, még az USA-ban is alig. Miért fontos ez? Egyrészt azért, mert „a széles középosztály létrehozása” visszatérő politikai célkitűzés. Másrészt azért, mert amikor a középosztály érdekeiről beszélünk (lásd például a társadalmi mozgalmak kapcsán Márton Ágnes (2019) recenzióját az Antal Attila (2019) által szerkesztett kötetről), akkor automatikusan egy a társadalmi rétegződésben középen elhelyezkedő csoportra gondolunk. A gyakorlatban a középosztály kifejezés gyakran inkább egy olyan réteget jelöl, amely a társadalom felső három tizedében helyezkedik el, tehát inkább elit-csoportnak tekinthető. De szintén középosztálybelinek hívunk a valóságban kifejezetten alacsony jövedelmű csoportokat, például tanárokat vagy más közalkalmazotti státuszban lévő értelmiségieket is. A középosztály fogalma mind a két esetben hamis képet fest a társadalomról, elfedve az alsó és felső osztályok között lévő szakadékot.

A szerző így inkább a köztes-közvetítő osztályok fogalmát javasolja a helyi, félperifériás kontextusban. Bár a fogalom jelenlegi formájában még kissé kidolgozatlannak tűnik, mégis fontos lépés lehet az ideologikus középosztály-fogalom leváltásában.

Bár nem kimondott célja a könyvnek, mégis hamar feltűnhet az olvasónak, hogy nagy része egyfajta fogalomtárként is használható.

A bevezetés és az első rész amellett, hogy elméleti megalapozást ad a könyv egészének, manifesztónak és általános bevezetésnek is tekinthető a világrendszer-iskola és a marxista osztályelemzés világába. A második rész akár egy alternatív, baloldali történelemtankönyv sűrített verziója is lehetne.

Nagyon érdekes az államszocializmus baloldali kritikájának kifejtése, miszerint a megvalósult szocializmus nem felel meg az eredeti marxi elveknek, tehát nem állíthatjuk, hogy azok „már ki lettek próbálva” (75-78. o.). Szintén a második részben mutatja meg, hogy a második világháború utáni „három dicsőséges évtized” (trente glorieuses), amelynek jóléti berendezkedését sokan a kapitalizmus normális ügymenetének gondolják, hogyan függött össze a hidegháborúval és a gyarmatosítással (70-74. o.).

A globális történelem sok fontos, máskor méltatlanul mellőzött összefüggése mellett természetesen számos egyéb fontos momentum kifejtésére nem adódik lehetőség, és az olvasó számára nem mindig világos, hogy milyen szempont alapján szelektál a szerző. Például a magyar államadósság történetének kifejtése meglehetősen későn kezdődik, majd viszonylag gyorsan ki is kerül a képből, pedig Éber egy korábbi írására (2014) alapozva azt gondolom, hogy ez egy gyümölcsöző irány lehetett volna. A harmadik részben a szerző olyan világrendszeres alapfogalmakat magyaráz el és alkalmaz a magyarországi osztályviszonyokra, mint például a centrum-(fél)periféria-viszony. Ez a rész szintén használható egyfajta baloldali lexikonként; ebből a sorból talán csak a negyedik rész lóg ki. Az alávetettség szerkezete: a létbizonytalanság fegyelmező ereje című ötödik rész elvileg a végkövetkeztetéseket tartalmazza, de gyakorlatilag ide került minden olyan szempont, amelyet a szerző elméletileg fontosnak tart a téma szempontjából, de nem kötődik szorosan az elemzés magjához.

E megfontolás hátterében valószínűleg a szerző holisztikusságra valótörekvése áll, vagyis hogy a társadalmi valóság különböző szféráit ne egymástól elkülönítve (pl. közgazdaságtan, politológia stb.), hanem egymással összefüggésben elemezze.

Ennek eredményeként több fontos, egymáshoz lazán kapcsolódó kérdésre kaphat választ az olvasó, még ha ezek nem is feltétlenül állnak össze egy nagy egésszé (erre valószínűleg egy 280 oldalas könyv önmagában sem lett volna elegendő). Ilyen például, hogy hogyan függ össze a rasszizmus az osztályelnyomással, hogy mit jelent a kulturális hegemónia, vagy hogyan értelmezhető Magyarországon a prekariátus fogalma.

Az időről időre felbukkanó fókuszálatlanság okát én részben abban látom, hogy Éber mintha inkább egy szigorú világrendszeres „eljárásrendet” követne, semmint a saját organikus érdeklődését.

Például a második, történeti részt azzal vezeti fel, hogy a kutatás tárgyát a világrendszer-elemzés megközelítése szerint a világkapitalizmus kialakulásának történetébe ágyazva kell vizsgálni. Ennek ellenére sem itt, sem később nem derül ki, hogy mi az az összefüggés a magyarországi osztályszerkezettel kapcsolatban, amelynek feltárásához feltétlenül szükséges a kiegyezés utáni történelmi szituáció ismerete. Amellett, hogy egyetértek a szerzővel mind a globális beágyazottság, mind a történetiség fontosságát tekintve, a világrendszer-elemzés ilyen receptszerű alkalmazása sokszor mintha inkább korlátozná az elemzést, mint segíti. A centrum-periféria és a tőke-munka mátrix különböző kombinációinak végigzongorázásánál is hasonló benyomásom volt: mintha kötelező feladatot hajtana végre a szerző. Itt az a fő állítás, hogy

a globális kapitalizmusban az egyes osztályhelyzetek is csak a centrum-periféria viszonyrendszerben értelmezhetőek.

Tehát például a (fél)perifériás munkának speciális viszonya van a centrummunkához, ahogy a (fél)perifériás tőke is a centrumtőkével való függőségi viszonyában értelmezendő, nem pedig általában tőkeként (vagy munkaadóként). Ezt nagyon hasznos fogalmi eszköztárnak tartom, ami remek alapot adhat későbbi empirikus elemzéseknek. Ezen a szemüvegen keresztül jobban megérthető például a magyar gazdaság húzóágazatának, az autóiparnak a működése, ahol folyamatosan ütköznek egyrészt a centrumtőke leányvállalatainak és a magyar beszállítóknak az érdekei (Horváth 2019), másrészt bizonyos értelemben a centrumbeli és a hazai munkások érdekei is (Bucsky 2019).

A cseppben ezek a globális osztályviszonyok csak elvont modell formájában jelennek meg, nem válnak az elemzés szerves részévé, ezáltal kissé merevek maradnak. 

Ehhez képest az empirikus részeknél egyből élettel telik meg a szöveg, és a következtetések is még több alátámasztást nyernek. Egy másik fontos eltérés is van a makroperspektívájú, elméletibb első rész és az azt követő, empíriában gazdagabb utolsó két fejezet között. Míg az előbbi inkább kinyilatkoztatásokra épül, addig az utóbbi sokkal inkább szembenéz kérdésekkel, dilemmákkal. Azt gondolom, hogy ez nem véletlen egybeesés:

minél közelebb marad egy kutató a hétköznapi megfigyelésekhez, annál több az ellentmondás, megoldatlan probléma, és minél absztraktabb egy elmélet, annál könnyebb elsimítani ezeket a ráncokat. A társadalomtudós feladata, hogy ezt a két tendenciát összebékítse és létrehozzon egy koherens, de nem túlságosan „steril” képet a valóságról.

Ez szükségszerűen feszültségekkel teli folyamat, viszont Éber mintha ezt a feszültséget néha el akarná kerülni. Erre szemléletes példa az osztályt mint elemzési kategóriát érintő viták bemutatása. A könyv elején (40-41.o.) úgy mutatja be azokat, akik az osztály fogalmának felülvizsgálatát szorgalmazzák, hogy alig tudunk meg valamit arról, mégis miért vetemedhetne ilyenre bárki. Ennek ellenére később előkerül (a szintén marxista) Erik Olin Wright, aki a „középosztálynak nevezett jelenségkört »a termelési viszonyokon belül elfoglalt ellentmondásos osztályhelyzetekként« értelmezte” (145. o.). Már itt is felmerülhet az olvasóban, hogy ez a problémakör Marx óta bonyolultabbá válhatott. Ha körbenézünk, akkor

igen sok olyan ellentmondásos osztálypozíciót találunk, amelyek jelentősége az utóbbi 150 évben felértékelődött,

tehát például a munkaerejük áruba bocsátásából élő középvezetőkét, önálló értelmiségiekét vagy a kényszervállalkozókét. Mivel nem evidens, hogy őket pontosan mi, mennyiben és hogyan köti össze egy építőipari segédmunkással vagy prostituálttal, és hol húzódnak közöttük az osztályhatárok, ezért az sem magától értetődő, hogy hogyan lehet jól használni az osztály fogalmát ezekben a konkrét esetekben. Bár a szerző ezt a problémát elhárítja azzal, hogy már Marx is írt arról, hogy az osztályok nem homogének, ez csak abban az esetben kielégítő indoklás, ha úgy látjuk, hogy a 19. század óta nem szaporodtak meg számottevően ezek az ellentmondásos osztályhelyzetek. A könyv második felében, a magyar társadalom empirikus vizsgálata kapcsán már elismer olyan dilemmákat, amelyek valóban kérdéseket vethetnek fel az osztályelemzésben, például hogy sok egyéb választóvonal metszi keresztbe a társadalmat, vagy hogy „az élesen elváló osztályhelyzetek azonosítása empirikusan meglehetősen nehéz és esetleges feladat” (186. o.). A szerző a könyv elejéhez képest sokkal árnyaltabban fejti ki a témát, de összességében a bizonytalankodást továbbra is meghagyja azoknak, akik az empirikus leírásokkal bíbelődnek.

Hiába értek egyet azzal, hogy az osztály a mai napig alapvető fontosságú kategória, amelyet meg kell védeni, illetve vissza kell hozni a közbeszédbe, mégis úgy gondolom, hogy az ezzel kapcsolatos esetleges dilemmák, problémák tematizálása nem hátráltatná ezt a célt.

A csepp legnagyobb értéke, hogy széleskörű áttekintést nyújt mind a magyar társadalom osztályviszonyairól, mind az ország világgazdaságban elfoglalt pozíciójáról és ennek következményeiről. Rengeteg fontos állítást megfogalmaz a félperifériás régiók problémáival és az azokat elhomályosító, a tudományos életben vagy a közbeszédben uralkodó mítoszokkal kapcsolatban. Hasznos tájékozódási pont lehet azoknak, akik szeretnének eligazodni a magyarországi újbaloldal szellemi irányzatában, jobban megismerni egy az uralkodó közbeszédtől eltérő megközelítést. Éber írásmódja azok számára is befogadhatóvá teszi a könyvet, akik viszonylag frissen ismerkednek ezzel a hagyománnyal, így akár nem társadalomtudósok számára is (már amennyire én ezt társadalomtudósként meg tudom ítélni). A fenti kritikai észrevételek csak azt jelzik, hogy néhány helyen segítené az elemzést, ha az ideológiai-mozgalmi elkötelezettséghez, amelyből a fenti érdemek is fakadnak, valamivel több kompromisszumkeresés, önmegkérdőjelezés társulna. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen a szerző más marxistákhoz hasonlóan erős ellenszélben dolgozik, amely kikényszeríti a határozott állásfoglalást. Mégis azt gondolom, hogy akár a világrendszer-elemzés „receptjeivel”, akár az elméleti dilemmákkal kapcsolatos rugalmasság megtérülhet, és nem feltétlenül megy a következetesség rovására. A gyakorlatban ez jelenthet akár szűkebb témakijelölést, akár az empíriával való szorosabb kapcsolatot, akár félig „nyitva hagyott” elméleti kérdéseket. Ezzel együtt Éber innovatív elméleti hozzájárulásai remek kiindulási alapot adnak szűkebb fókuszú, akár kvalitatív kutatásoknak is, akár a szerző későbbi munkái, akár más kutatók számára.

Címfotó: Pikrepo

Hivatkozott irodalom

Antal Attila (szerk.) (2019): Mozgalmi társadalom. Budapest: Noran Libro.

Bucsky Péter (2019): A németek magasabb fizetéséért is dolgoznak a magyar Audi-dolgozók, G7.hu, január 7., https://g7.hu/vallalat/20190107/a-nemetek-magasabb-fizeteseert-is-dolgoznak-a-magyar-audi-dolgozok/

Éber Márk Áron (2014): A centrum hitele. A magyar állam külső eladósodásának történetéről, Fordulat (24): 64-86., http://epa.oszk.hu/02100/02121/00019/pdf/EPA02121_fordulat_21_064-086.pdf

Horváth Bence (2019): Úgy égetheti meg magát Magyarország az autóiparral, mint ahogy a privatizációs időszakban történt, tldr.444.hu, augusztus 27., https://tldr.444.hu/2019/08/27/ugy-egetheti-meg-magat-magyarorszag-az-autoiparral-mint-ahogy-a-privatizacios-idoszakban-tortent

Márton Ágnes (2019): A társadalmi mozgalmak elfogulatlan értelmezése felé, Új Egyenlőség, október 20., https://ujegyenloseg.hu/a-tarsadalmi-mozgalmak-elfogulatlan-ertelmezese-fele/

Pogátsa Zoltán (2020): Csepp alakú a magyar társadalom, nem babapiskóta!, Új Egyenlőség, július 5.)

[1] A világrendszer-elemzés általános szóhasználata szerint Magyarország alapvetően félperifériás régiónak számít, Éber elemzésében a centrumhoz (Nyugat-Európa, USA) képest meghatározott perifériás pozíciója van a középpontban, így itt is ezt használom.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.