Az elmúlt hónapokban sorozatos tüntetések és utcai összecsapások rázták meg a latin-amerikai térséget, a karib-tengeri, régóta csak negatív hírekkel szolgáló Haititól a sokáig szabadpiaci mintaállamnak tartott Chiléig. A tiltakozások nemzetközi, dominószerű jellege miatt a jelenséget a helyi elemzők mérsékelt kreativitással az arab tavasz után latin-amerikai tavasznak nevezték el.

Lenti Attila

Az eltérő égövi sajátosságok miatt valójában a kérdéses nemzetek nem mindegyike ismeri a „tavaszt”, és ez csak egy a sok eltérés közül. Az események elemzésekor természetesen figyelembe kell vennünk az egyes országok politikai és társadalmi jellemzőit, közelmúltbeli fejlődési pályáját. Azonban a történések hullámszerű lefolyása nem véletlen, ahogy a térség történetében korábban is számos példa volt „összehangolt” regionális politikai átmenetekre.

A baloldali fordulat részeredményei és egy törékeny középosztály felemelkedése

Ilyen átmeneteknek tekinthetők olyan periódusok, mint pl. a 80-as évek latin-amerikai demokratizálódási hulláma, amely a gazdaságban egybeesett az import-helyettesítő iparosító gazdasági modell végével és a neoliberális dogma diadalával, vagy a későbbi baloldali fordulat, amely a venezuelai Chávez (1999) és a brazil Lula elnök (2002) felemelkedésével kezdődött, jelezve e neoliberális politikák sikertelenségét. Az előbbi átmenet kudarca a kilencvenes évek végére döntően három fontos okkal magyarázható:

  1. A nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális reformjainak társadalmilag káros következményei (minimálbér zuhanása, munkanélküliség növekedése, társadalmi egyenlőtlenségek növekedése 1980 és 2004 között) és az ezeket követő tiltakozások. 1999-ben a latin-amerikai népesség kb. 9%-a volt munkanélküli és 43%-a a szegénységi küszöb alatt élt. A neoliberális gazdaságpolitika olyan országokban alkalmazta a washingtoni konszenzus pontjait és építette le a még létező szociális hálót, ahol igazából soha nem is létezett jóléti állam és az intézményrendszer eleve hiányosan épült ki, a hatalmas jövedelmi különbségek pedig több száz éves múltra tekintenek vissza.
  2. A demokrácia kiüresítése és formális-reprezentatív funkcióira való szűkítése, az állampolgár politikai szerepének korlátozása, a népesség széles csoportjainak kizárása a piac és a „fejlődés” áldásaiból.
  3. A multikulturális, plurális latin-amerikai társadalmak újfajta megnyilvánulásaira és az egyes csoportok (indián, afro, paraszti mozgalmak, emberi jogi és szexuális kisebbségek mozgalmai, stb.) politikai és társadalmi követeléseire adott elégtelen válaszok a politikai elitek részéről.

baloldali fordulat tehát a neoliberális válságra adott regionális válaszként zajlott le, ennek megfelelően sokan az „állam visszatéréseként” vagy posztneoliberalizmusként írták le a jelenséget.

A főszereplők választási győzelmei kontinens-szerte szinte kivétel nélkül a gazdasági nyitás és liberalizáció kritikájára, valamint a kirekesztett tömegek elégedetlenségére épültek.  A „fordulat” szó földrajzi értelemben egyáltalán nem túlzott, tekintve, hogy 2008-ra e változások következményeként a tizennyolc latin-amerikai államból tizenegyben baloldalinak vagy balközépnek minősíthető kormányok voltak hatalmon, amelyek különböző mértékben szakítottak a washingtoni konszenzus politikáival.

A regionális trendekkel szemben áll és örökös kivételnek tekinthető a természeti erőforrásokban és biodiverzításban kiemelkedően gazdag, stratégiai elhelyezkedésű Kolumbia, ahol a formális demokrácia lassan évszázadok óta együtt él a politikai erőszak különböző formáival. A kolumbiai konzervatív elit mindig is vaskézzel tartotta kézben a gazdasági és politikai hatalmat, nem riadva vissza a fontosabb baloldali vezetők likvidálásától sem, ezáltal biztosítva saját privilégiumai mellett az Egyesült Államok regionális geopolitikai érdekeinek érvényesülését. Az ország történetében eddig egyszer sem sikerült kormányra kerülnie a baloldalnak. A latin-amerikai „progresszív” kormányzás csúcsidőszakában, 2002 és 2010 között például a szélsőjobboldali, háború-párti, a gerillák fizikai megsemmisítését célul kitűző Álvaro Uribe volt az elnök.

A baloldali fordulat címkéje alatt történelmét, ideológiáját, politikai programját, társadalmi bázisát, pártpolitikai hátterét, reprezentációs jellegét és eredményeit tekintve különféle baloldali kormányok hatalomra kerülését értjük. A legdivatosabb, egyszerűbb felosztás a radikális/populista vs. mérsékelt/szociáldemokrata választóvonal között húzódik, általában az előbbiekhez sorolják Venezuelát, Nicaraguát, Bolíviát és Ecuadort, az utóbbihoz pedig Brazíliát, Uruguayt, Argentínát, vagy Chilét. Az első csoportot erősen nacionalista, kapitalizmus- és elitellenes retorika jellemezte protekcionistább gazdaságpolitikával, míg a második csoport óvatosabb, reformista, a fennálló neoliberális rendszerrel együttműködő és azt kevésbé megkérdőjelező hangot ütött meg.

Tüntetés Bogotában – Fotó: Juan Carlos Pachón, CC

Általánosságban elmondható, hogy a latin-amerikai baloldal gazdaság- és szociálpolitikái összhangban voltak a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának és az állam modernizációjának célkitűzésével, és jelentős eredményeket értek el a szegénység csökkentésében. A baloldal képes volt a gazdasági növekedést kapitalista keretek között a társadalmi különbségek csökkentésének szolgálatába állítani. A gazdasági növekedés pedig nagymértékben köszönhető a latin-amerikai nyersanyagok, energiahordozók és mezőgazdasági termények magas világpiaci árának 2003 és 2012 között.

A CEPAL (ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottsága) statisztikái szerint 2002-ben a térség népességének 45%-a élt szegénységben, míg 2015-re ez a szám 23,6%-ra csökkent. 2015-re a népesség 34,5%-a tartozott a középosztályhoz, ami 2001-hez képest 21 százalékpontos növekedést jelent. Létrejött egy szélesedő, ám továbbra is labilis, a leszakadással szembeni garanciákkal nem rendelkező, nagy nehézségek árán kivívott fogyasztói státuszához ragaszkodó, politikai identitásában és a demokráciához való viszonyában egyelőre kevéssé tudatos és érett új középosztály. A középosztály forradalma a latin-amerikai történelemnek ebben a szakaszában egyelőre jobban köthető a fogyasztói forradalomhoz, mint egy kollektív politikai projekthez.

A neoliberális politikákkal szembeni baloldali kritika változásokat hozott a gazdaság- és társadalompolitikai hangsúlyokban, ám nem vezetett valódi paradigmaváltáshoz, azaz fejlett és fenntartható ipari tevékenységeken, tudásalapú társadalmon alapuló demokratikus, erős, kreatív és produktív gazdaságok létrehozásához.

A kínai növekedés által fűtött pozitív nemzetközi gazdasági konjunktúra megfinanszírozta a baloldali fordulat első sikereit, azonban el is altatta a döntéshozókat és konzerválta a nyersanyag-kitermelésen (extractivismo) és exporton alapuló gazdasági struktúrákat.

A nyersanyagáraktól való erős függés miatt az ár-zuhanás, mint külső sokk, a nem diverzifikált gazdaságokat válságba sodorhatja. 2012-től pontosan ez történt: a gazdasági problémákkal járó legitimációs válság több országban is komoly politikai krízist vont maga után, idesorolható pl. Venezuela és kisebb mértékben Brazília. Brazíliában az életszínvonal csökkenése és az ezt kísérő, a média által ügyesen tálalt korrupciós botrányok hatására vonultak utcára az emberek 2015 és 2016 között.

A világgazdaság által kiosztott „harmadik világbeli” vagy „fejlődő” országok szerepéből egyelőre nem volt képes kilépni a térség. Egy környezetileg és gazdaságilag is fenntartható, a lakosság valós potenciálját kihasználó, hozzáadott értéken alapuló fejlődési modell létrehozása Latin-Amerika jelenkori történelmének egyik kulcskérdése. Az eredmények tekintetében sajnos egyelőre nem látszódik jelentős különbség baloldal és jobboldal között, amennyiben kormányon egyiknek sem sikerül meghaladnia a nyersanyag-exportra épülő gazdasági növekedés elvét, amely a 16. század óta utalja a térséget.

A baloldal az etnikai csoportok szószólójának tekinti magát, ennek megfelelően pl. a relatíve új ecuadori (2008) és bolíviai alkotmány (2009) számos olyan elemet tartalmaznak, amelyek az indián népek életfilozófiából erednek: a természetet jogokkal ruházták fel és a preambulumba foglalták a „jó élet” filozófiáját (a természettel való összhang, kecsuául „sumak kawsay”). Azonban a gyakorlatban a brazil, ecuadori és bolíviai baloldal is előmozdított olyan törvényeket és fejlesztési projekteket (bányászati licenszek, vízerőművek, a mezőgazdasági termőterületek határainak kitolása, stb.), amelyek szembe mennek ezekkel az elvekkel és rendkívül érzékenyen érintik a világ legnagyobb faji diverzitásával rendelkező régiójának ökológiai egyensúlyát.

A szociális és környezeti „mellékhatások” ismertek: a vízforrások kiapadása és szennyezése; paraszti közösségek és indián törzsek kitelepítése ősi területeikről; tradicionális életformáik, nyelveik és tudásuk fokozatos pusztítása; erdőirtás; a biológiai sokféleség drasztikus csökkenése. Mindez természetesen megkérdőjelezte a baloldal hitelességét és erősítette azt a benyomást, hogy a kapitalista gazdasági növekedés árát továbbra is az élővilág fizeti meg.

Mindent összevetve ezek a latin-amerikai baloldali kormányok nem voltak radikálisak. A régi modellre támaszkodva és a világgazdasági konjunktúra által támogatva javították a lakosság anyagi feltételeit és életszínvonalát, többek közt hoztak létre új közlekedési, oktatási és egészségügyi infrastruktúrát, javították a lakhatást és növelték a lakosság hitelképességét. Tették mindezt a vagyon-koncentrációra épülő struktúrát évszázadokon keresztül fenntartó félfeudális elitek elleni támadások nélkül, vagy anélkül, hogy alapvetően megkérdőjelezték volna a nagytőke által uralt gazdasági szerkezeteket. Még a legszélsőségesebbnek tartott baloldali kormányok sem vittek végig komolyabb szerkezeti beavatkozásokat (pl. földreform vagy a gazdaság demokratizálása a monopóliumok felszámolásával). Eduardo Viveiros de Castro, brazil antropológus ezt a következőképpen írja le, amikor a Brazil Munkáspárt (PT) politikáiról beszél: „A PT csak annyit akart elérni, hogy több morzsa hulljon le az asztalról az emberek számára. De soha nem gondolt arra, hogy fogja a süteményt, radikálisan felvágja és elossza. Egy mérsékelt újraelosztást folytatott anélkül, hogy a gazdagok zsebeihez hozzányúlt volna.”

Gazdasági visszaesés és jobboldali fordulat

Miután a baloldali kormányzás éveiben ezek az országok sikeresen átvészelték a világgazdasági válságot és annak negatív következményeit, a nyersanyagok és energiahordozók árának esése és az ezt követő gazdasági nehézségek 2015-től újra jobboldali fordulatot eredményeztek a térségben.

Mauricio Macri (elnök 2015-2019) győzelme Argentínában, majd a baloldali ex-elnök Rafael Correa által támogatott, és utána a baloldalnak nyíltan hátat fordító Lenín Moreno megválasztása Ecuadorban nyitották meg az utat a jobboldal újabb politikai térhódításához. 2017-ben Chilében a konzervatív Sebastián Piñera váltotta újból a szocialista Michelle Bachelet-et, egy különös politikai váltógazdaság keretében (2010 után másodszor tért vissza Piñera a hatalomba). Ezt a folyamatot 2018-ban Brazíliában a szélsőjobboldali volt katonatiszt, Jair Bolsonaro, majd Kolumbiában Álvaro Uribe ex-elnök protezsáltja, Iván Duque megválasztása zárta. A kivételt ebben az esetben Mexikó képezi, ahol a hírnevét Mexikóváros kormányzójaként megalapozó Andrés Manuel López Obrador lett az elnök 2018-ban.

A jobboldal ebben a térségben nem szokott komolyabb meglepetésekkel szolgálni, ezúttal is a Nemzetközi Valutaalap szokásos neoliberális receptjével tértek vissza a színre:

állami kiadások lefaragása és megszorítások, privatizációk, a természeti erőforrások kiaknázásának felgyorsítása (kifosztása), import megkönnyítése vámok felszámolásával, adóreform, nyugdíjreform, stb.

A kiábrándító eredmény ugyancsak követi a jól ismert történelmi mintát, Argentínában például az intézkedések által okozott szociális katasztrófa néhány év alatt eltörölte a baloldali éra vívmányait. Mindeközben Macrinak sikerült az IMF felé eladósítani Argentínát az ország történetének legnagyobb hitelével. Az Argentin Katolikus Egyetem (UCA) egy tanulmánya szerint ebben az országban a szegények aránya az össznépességhez viszonyítva eléri a 33%-ot és 5 millióval több szegény lett 2015 vége óta, míg pl. a fiatalkorúak 48%-a él a szegénységi küszöb alatt. Érthető módon itt már meg is történt a hátra arc: a 2019-es választásokon Alberto Fernández, Néstor Kirchner peronista ex-elnök egykori kampányfőnöke aratott meggyőző győzelmet.

A tiltakozások közös vonásai

A kilencvenes évek szomorú állapotaihoz való visszatérést annál is kevésbé veszi be az emberek gyomra, mert már megtapasztaltak egy jobb, stabilabb életszínvonalat, és ismerik a neoliberális politikák következményeit.

A történelmi előzmények megértése mindenképpen szükséges a „latin-amerikai tavasz” eseményeinek alaposabb átlátásához. Az egyes esetek tárgyalása előtt érdemes tehát kiemelni azokat a közös vonásokat, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak ezekhez az előzményekhez:

  1. A tüntetések közvetlen kiváltó okai nemzetközi szinten a Nemzetközi Valutaalap „csomagja” a latin-amerikai térség országai számára, és az ehhez köthető megszorítások a gazdasági visszaesés időszaka alatt, egy hosszabb felívelő korszakot követően. Az Egyesült Államok külpolitikájában ugyanakkor fordulat következett be, és az Obama-éra puha politikái után visszatért regionális érdekeinek agresszívabb érvényesítéséhez, a Monroe-doktrína alkalmazásához.
  2. A masszív társadalmi megmozdulás sok kis „rész-elégedetlenségből” áll össze, a tüntetők követeléseinek sokfélesége mutatja a tömegen belüli társadalmi csoportok és mozgalmak heterogén jellegét és az évtizedek alatt felgyülemlett problémák jelentős mennyiségét.
  3. A tüntetések mögött rejlő elégedetlenségek összeadódása kritikaként értelmezhető nemcsak a jobboldali neoliberális intézkedés-csomagokkal szemben, hanem a baloldali politikák megalkuvó, a mélyebb strukturális megoldásokat elodázó, és sok esetben korrupt jellegével szemben is. A tiltakozásokban tehát fellelhető egy általános rendszerkritika és ösztönös útkeresés.
  4. A fiatal generáció központi szerepe és befolyása az események alakulására, valamint a közösségi hálók intenzív használata a tiltakozásokkal kapcsolatos gyakorlatok megosztására, valamint a hatósági visszaélések publikálására és terjesztésére. Az információ-áramlást korlátozó és cenzúrázó mainstream médiával szembeni ellensúly sikeres létrehozása.

A következőkben pedig áttekintjük a „latin-amerikai tavasz” főbb helyszíneit és eseményeit. A kezdeti szociális sikerek után sorozatos politikai és gazdasági hibákat elkövető, valamint az utóbbi években külső szankciókat is elszenvedő venezuelai rendszer fokozatos összeomlása nem tartozik a tematikába, egyrészt mert okait és természetét tekintve egyedi esetről van szó, másrészt pedig az események időzítése miatt.

Ecuador – egy pálfordulás története

Rafael Correa volt ecuadori elnök (2007-2017) egyik fő célja az állami intézményrendszer erősítése volt egy rendkivül instabil időszakot követően. Ennek megfelelően 2006 és 2015 több mint 100 ezer fővel növelte az állami szektorban állandó szerződéssel foglalkoztatottak (főleg tanárok) számát, fizetésük pedig gyakorlatilag megduplázódott. Az állami oktatásban részt vevő diákok száma a Correa-időszak alatt 40%-kal nőtt, a szociális kiadások általánosságban megduplázódtak. Ezek az intézkedések egyértelműen erősítették a középosztályt, csökkentették a szegénységet (-38%) és a jövedelmi egyenlőtlenséget, az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya pedig ezzel együtt sem haladta meg a régiós átlagot.

Rafael Correát saját jelöltje, Lenín Moreno váltotta, aki meglepetésre neoliberális fordulatot hajtott végre a guayaquili pénzügyi elittel szövetkezve, és támogatta az egykori patrónusa elleni korrupciós vádakat. Correa hamarosan Belgiumban telepedett le, és azóta onnan fejti ki nézeteit a latin-amerikai politikai folyamatokkal kapcsolatban.

Ecuadorban a Nemzetközi Valutaalap egy 4,2 milliárd dolláros hitel lehívását az állami kiadások lefaragásához és az adók növeléséhez, valamint a benzin és diesel liberalizációjához kötötte. Egy gallon benzin ára pillanatok alatt 1,85-rol 2,3 dollárra emelkedett, ez az áremelkedés volt az első tüntetések közvetlen kiváltó oka. A Nemzetközi Valutaalappal való megegyezés maga után vonja 23 ezer állami alkalmazott elbocsátását és a foglalkoztatási feltételek jelentős romlását is (pl. fizetések és szabadságnapok csökkentése). Az intézkedések meghirdetését követően, 2019. október 2-án számos szakszervezet és indián szervezet hirdetett országos sztrájkot. A nyomásgyakorlásban fontos szerepet játszott a közlekedési dolgozók szakszervezete (FENACOTIP), és az ország számos részéből a fővárosba, Quitóba özönlő indiánok, akiknek az ellenállása 1990 óta már három elnök bukását okozta.

Lenín Moreno végül 12 nap véres tüntetései után a népharag nyomására és a legnagyobb indián szervezettel, a CONAEI-vel kötött megegyezés értelmében visszavonta az intézkedés-csomagot tartalmazó 883-as Határozatot, és később mindezt „technikai” érvekkel próbálta alátámasztani. Ezt sok elemző a Nemzetközi Valutaalap és a Moreno-kormány elleni győzelemként könyveli el, azonban az összkép nem ennyire egyszerű.

Camilo Álvarez kolumbiai politikai elemző és tanácsadó szerint az elnök tudta, hogy a tiltakozások méregfogát a legerősebb, a korábbi kormány által üldözött indián szervezettel kötött paktum húzhatja ki. Ennek megfelelően a szakértő szerint várható, hogy a jelenlegi engedményeken túl megkísérli különféle kedvezményekkel tartósabban maga mellé állítani a korábban Rafael Correával szemben álló indián szervezeteket, majd óvatosan, lépésről-lépésre adagolni a Valutaalap által javasolt reformokat.

Chile – a befejezetlen rendszerváltás

Az ecuadori indiánok mintha átadták volna a stafétát a chilei diákoknak, akik az ecuadori tüntetések vége után egy nappal (2019. október 14.) vonultak utcára a santiagói metrójegy-áremelés elleni tiltakozásképpen.

A világszerte szabadpiaci mintaállamnak, a chicagói iskola kitűnő tanulójának tartott Chilében a diákmegmozdulások afféle szikraként gyújtották lángra a több évtizede halmozódó frusztrációt és elégedetlenséget.

A magyarázat elsősorban a chilei demokratikus átmenet jellegében keresendő: a Pinochet-rezsim leköszönése és az első szabad választásokat (1989) követően nem történtek lényegi változások, fennmaradt a politikai és gazdasági status quo. Az eredetileg a katonai diktatúra ellenzékét képező bal és balközép pártok („Concertación”), amelyek a rendszerváltás után 1990-től 2010-ig megszakítás nélkül voltak kormányon Chilében, gyakorlatilag egyszer sem próbálták meg megtörni a hadsereg befolyását vagy az országban domináns neoliberális gazdasági logikát. Ami a fegyveres erők diktatúrában elkövetett bűneit illeti (kínzások, áldozatok eltüntetése és egyéb emberi jogsértések), Chilében a mai napig nem zajlott le egy teljes körű átmeneti igazságszolgáltatási folyamat (történelmi igazságtétel, felelősségre vonás, áldozatok kárpótlása és megbékélés).

Továbbra is érvényes az 1980-as, a katonai diktatúra alatt jóváhagyott Alkotmány. A chilei civil társadalom 29 év formális demokráciája után elkezdte megérteni, hogy a fő kérdés nem az, hogy bal- vagy jobboldali pártot juttatnak a hatalomra a választásokon, hanem hogy képesek lesznek-e befejezni egy befejezetlen rendszerváltást és alapjaiban megreformálni a fennálló neoliberális, egyenlőtlen és autoriter elemekkel megterhelt rendszert. Ehhez az első lépés az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása és egy új Alkotmány.

A tiltakozások okai között, hogy csak párat említsünk, szerepel az igazságtalan és a múlt rendszerben fogant nyugdíjrendszer (a nyugdíjasok 80%-a a minimálbérnél kisebb nyugdíjat kap), a gyakorlatilag regresszív adórendszer, a betegek megfelelő ellátására alkalmatlan állami egészségügy, a drága közlekedés Santiago de Chilében, az ivóvíz privatizációja és az ezzel járó környezeti romlás, a minőségi oktatáshoz való egyenlőtlen hozzáférés, a mindent elöntő korrupció és az intézmények válsága. Ez utóbbi egy külön cikk témája lehetne. Ahogy Ecuadorban az indián mozgalmak, itt a diákmozgalom az utcai megmozdulások fő motorja. A közelmúlt (2006 és 2011) chilei diáktüntetéseinek fényében ez egyáltalán nem meglepő.

A chilei események gyorsan a milliós megmozdulásokig eszkalálódtak. A hatóságok kommunikációja a gúnyos lekezeléstől az Elnök „Háborúban vagyunk egy hatalmas ellenséggel” sokat kritizált, drámai kijelentéséig terjedtek. Utóbbinak a hatóságok brutális beavatkozása adott hangsúlyt az utcán, bizonyítva, hogy a Fegyveres Erők kiképzése és működése nem sokat változott a pinocheti idők óta. A közösségi hálók októberben és novemberben tele voltak a karhatalom visszaéléseiről készített videókkal. A karhatalom az emberi jogok megsértésének rendkívül széles skáláját mutatta be: legalább 23 civil halott tüntető, több mint 2300 sérült, 220 súlyos szemsérülés gumilövedékek következtében (lőfegyverek nem engedélyezett használata a karhatalom által), illegális letartóztatások, a fogva tartás alatt kínzások, szexuális erőszak. A tüntetések alatt a kormány többször hirdetett rendkívüli állapotot, kijárási tilalmat.

Mindenképp érdemes kiemelni a tiltakozások erős kulturális töltetét: számos hetvenes évekbeli protest-dal vált ismét népszerűvé (főleg Víctor Jara zeneszerző és énekes számai, akit a Pinochet-diktatúra megkínzott és meggyilkolt a nemzeti stadionban), és a chilei zászló mellett folyamatosan megjelent a chilei mapuche indián törzs zászlója és jelképei, jelezve ezzel is, hogy a chilei társadalom kiáll az elnyomott indián törzs ügye mellett.

Végül 28 nap tömeges és intenzív tiltakozásai után a különböző ellenzéki politikai szektorokat és mozgalmakat képviselő vezetők megegyeztek a kormánnyal abban, hogy népszavazást fognak kiírni 2020 áprilisára. Így a chileiek döntenek majd az új alkotmány szükségességéről és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés típusáról. Népi jóváhagyás esetén 2020 októberében kezdődhetne az alkotmányozási folyamat.

Bolívia – államcsíny egy megosztott országban

A „latin-amerikai tavasz” következő állomása Bolívia volt, ahol a tüntetések az egykori baloldali fordulat nagy túlélője, Evo Morales elnök negyedik újraválasztása körül robbantak ki. 2016-ban népszavazás döntött arról, hogy alkotmánymódosítással engedélyezzék-e a negyedik újraválasztást, azonban a „nem” győzött. Később ezt írta felül a Legfelsőbb Bíróság, lehetővé téve Morales indulását 2019-ben. Az október 20-i elnökválasztás első fordulójában a regnáló elnök több mint 10 százalékponttal győzte le ellenzéki riválisát, Carlos Mesát, ezzel szükségtelenné téve a második fordulót. Azonban kétségek alakultak ki az eredmények hitelessége körül és beindultak az első ellenzéki tiltakozások.

A bolíviai események annak fényében különösen érdekesek, hogy az országot az elmúlt években legtöbbször a „bolíviai gazdasági csoda” említésekor vette a szájára a sajtó. Az elmúlt években Bolívia a régiós 1-2% körüli gazdasági növekedéshez képest folyamatos 4-5% közötti éves GDP-növekedést produkált. Az elmúlt 13 évben az egy főre jutó GDP megháromszorozódott, a reálkeresetek nőttek, a mélyszegények aránya pedig 38%-ról 15%-ra csökkent.

Itt különleges körülménynek számít az az évtizedes törésvonal, amely az indián (aymara és kecsua) nemzeteket középpontba helyező multikulturalista, és az ország területének 70%-át, a – főleg európai eredetű – lakosság harmadát és a természeti erőforrások nagyobb részét magába foglaló Santa Cruz fehér szeparatista, gazdasági felfogásában neoliberális kapitalista politikai irányvonalak között húzódik. A két irányvonal és társadalmi modell közötti konfrontációban mindig is ott rejlett egy polgárháború lehetősége. A tüntetések novemberben zavargásokká fajultak és enyhébb formában hozták az említett forgatókönyvet. A bolíviai események során elsősorban az Evo Moralest támogató civil mozgalmak csaptak össze a kormány ellen tüntetőkkel úgy La Paz környékén, mint vidéken, míg halálos fenyegetések érték a kormánypárt vezetőit.

Az Amerikai Államok Szervezete (OEA) később kivizsgálta a választásokon történteket és súlyos szabálytalanságokat fedezett fel. Azonban egyrészt nem mutatta be a bizonyítékokat, másrészt elemzők szerint erősen megkérdőjelezhető egy olyan, az USA által nagyjából 60%-ban finanszírozott szervezet értékelése, amelynek ellensúlyozására az egykori baloldali kormányok számos multilaterális kezdeményezést hoztak létre a régióban. Az OEA az elmúlt években teljes mellszélességgel kiállt a jobboldali fordulat mellett. A University of Michigan, a washingtoni székhelyű Center for Economic and Policy Research (CEPR) valamint egyéb egyetemi szakértők későbbi vizsgálatai rendben találták a bolíviai szavazatszámlálást.

Miután a hadsereg 2019. november 10-én gyakorlatilag lemondatta az elnököt, utóbbi elfogadta a Mexikó által felajánlott menedékjogot. Az elnökséget átmenetileg Jeanine Áñez ellenzéki szenátor, a bolíviai Felsőház frissen kinevezett elnöke vette át újabb választások kiírásáig, az elnök és az alelnök mexikói távollétére hivatkozva, komikus körülmények között. Mivel a kormánypárti képviselők biztonsági garanciák hiányában nem vettek részt a törvényhozó munkában, a szenátor hölgy gyakorlatilag magát nevezte ki elnöknek a hadsereg jóváhagyásával. A hadsereg beavatkozása miatt nehéz nem államcsínynek minősíteni a történteket.

Az eset nem különbözik lényegesen a többitől abban az értelemben, hogy a kapitalista santa cruz-i elitek és a nemzetközi pénzügyi rendszer próbálja az országra ismét ráerőszakolni a neoliberális modellt.

A cél a baloldali kontinuitás megtörése, Ecuadorhoz hasonlóan. Erre többféle mód van, Bolívia esetében a lakosság egy bizonyos részének mozgósításával és a hadsereg segítségével sikerült véghezvinni az államcsínyt „a demokrácia védelmében”.

Az események elemzéséhez fontos adalék, hogy Bolívia rendelkezik a világ legnagyobb lítium tartalékaival. Azonban Chilével és Argentínával ellentétben, ahol multinacionális cégek aknázzák ki az energetikai átmenetben kulcsfontosságú erőforrást, itt ez az állam kezében van 2008 óta. A Bolívia és Kína között 2019-ben létrejött stratégiai együttműködés aggasztja az amerikai döntéshozókat, és nem lenne meglepő, ha a bolíviai hadsereg viselkedése mögött fény derülne az amerikai hírszerzés aknamunkájára.

Kolumbia – „Adjatok esélyt a békének!

A 2019 Karácsonya előtti utolsó dominó a sorban a varázslatosan kaotikus Kolumbia, amely alapítása óta egyetlen évet sem töltött el teljes békében, és ahol szinte minden családban találni valakit a háború áldozatai közül. „Latin-Amerika legrégebbi demokráciájában” épp a demokrácia az egyik legfőbb hiánycikk, ez a téma pedig elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy a világ egyik gazdaságilag legegyenlőtlenebb országáról van szó.

A neoliberális modell itt különleges kegyetlenséggel éreztette hatásait az elmúlt lassan 40 évben: a minimálisan elvárható állami funkciók hiánya az átlag, magára hagyott kolumbiai állampolgárt valóságos túlélő-művésszé tette, és erre sajnos sokan büszkék is. Közben az ország a korrupció poklának a legmélyebb bugyrait járta be az elmúlt évtizedekben. A felfoghatatlan összegekkel tarkított botrányok olyan sűrűséggel követik egymást, hogy a társadalom ingerküszöbét már ritkán lépik át, de ha meg is teszik, a felháborodást a tehetetlenség paralízise követi.

A politikai különbségek törvényes, demokratikus úton való kezelése és feldolgozása rendkívül nehéz egy olyan országban, ahol a politikai ellenzék fizikai megsemmisítése a mai napig elfogadott gyakorlat. Az intolerancia, a társadalmi kirekesztés és a politikai erőszak vezetett ahhoz a rendkívül bonyolult belső fegyveres konfliktushoz is, amelynek a megoldására a Juan Manuel Santos vezette előző kormány és a FARC-EP (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) által 2016-ban aláírt békeszerződés tett kísérletet 4 év nehéz tárgyalásai után.

Kolumbia jelenének egyik legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e betartani ennek a békeszerződésnek a rendelkezéseit, hogy az ország végre elkezdje megoldani a legfontosabb strukturális problémáit. A válasz egyelőre negatív, mivel a 2018-ban hatalomra került, a béke ellen kampányoló szélsőjobboldal szisztematikusan kezdte az országot visszavetni nagyjából a 14 évvel ezelőtti háborús állapotokhoz.

Az előző kormány alatti rövid, pár éves nyugalmat megtapasztaló kolumbiai civil társadalom a 2019. november 21-én kezdődött milliós, Kolumbia összes nagyvárosában zajló tüntetésekkel jelezte: hajlandó megvédeni a békét és nem hajlandó visszatérni a múltba. A tüntetésekben részt vevő szervezetek egy összesen 104 követelést tartalmazó listát állítottak össze. A követelések többek között köthetőek a háború várva-várt lezárásához, a kormány inkompetenciájával és a korrupcióval kapcsolatos felháborodáshoz, valamint a neoliberális irány és a vég nélküli megszorítások elleni kiálláshoz.

A teljesség igénye nélkül, a tiltakozásokat kiváltó legfontosabb okok a következők voltak:

  1. Közvetlen kiváltó ok: Iván Duque elnök és védelmi minisztere eltussolták, hogy az egykori FARC egy disszidens csoportjának táborát bombázva a hadsereg augusztusban megölt 18 gyerekkatonát is, közülük hármat utólagosan, drónokkal. A jóval később kiszivárgott információ kiprovokálta a miniszter lemondását.
  2. A békeszerződés végrehajtásának szabotálása és a biztonsági helyzet drasztikus romlása.
  3. A vidéki vezetők (környezetvédelmi aktivisták, tanárok és emberi jogvédők) és a békét választó, leszerelt gerillák ellen elkövetett, célzott és szisztematikus gyilkosságok az ország összes megyéjében. A kormány passzív, védtelenül hagyja őket, a nyomozások nem haladnak.
  4. Az ELN-nel (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) folytatott béketárgyalások felfüggesztése.
  5. A természeti erőforrások korlátlan kiaknázása a multinacionális vállalatok által, valamint a fracking (repesztéses olajbányászat) engedélyezése.
  6. A mindent átszövő korrupció (sok konkrét esettel).
  7. A középosztály létét fenyegető adó- és nyugdíjreformok.
  8. A 2018-as diáksztrájkot lezáró megállapodások megszegése a kormány által.

A kolumbiai tüntetések sokban hasonlítanak a chilei megmozdulásokhoz, ami a fiatalok központi szerepét, a rohamrendőrség brutális visszaéléseit illeti, valamint a közösségi média szerepét a videók megosztásában és a lakosság szervezésében.

Kolumbiában a szakszervezetek kezdeményezték az első felvonulásokat, azonban vezetőik a kormánnyal való tárgyalás esetén ma már biztosan nem tudják hitelesen képviselni a heterogén tömeg egészét. Decemberben az ünnepek megakasztották a tiltakozásokat, de nem kétséges, hogy a társadalmi akarat ellenére, az év végén elfogadott regresszív adóreform hatására az eddiginél is tömegesebb megmozdulások következnek.

Végszó: a latin-amerikai útkeresés

A „latin-amerikai tavasz” tüntetéseinek és zavargásainak előzményeit, jellegét és menetét áttekintve összességében elmondható, hogy bár minden egyes ország követi a saját mintáját, fellelhetők olyan elemek, amelyek segítenek beazonosítani a tiltakozások közös szellemét. A szegénység és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése progresszív gazdaságpolitikák segítségével nem oldott meg rendszerszintű problémákat, bár sikerült felemelnie egy társadalmi réteget, amely egyelőre keresi a helyét és küzd társadalmi státuszának megőrzéséért.

Felnőtt egy fiatal generáció, amely felismerte, hogy a jelenlegi gazdasági modell nemcsak nem kínál számára jövőképet, hanem a természeti tartalékok felélése miatt gyakorlatilag a túlélését fenyegeti.

A forrongások összességében a latin-amerikai társadalmak lassú ébredésének újabb szakaszát, útkeresését és a neoliberalizmus agóniájának mélyülését jelzik.

Kívánatos lenne egy újabb fordulat, amely az őshonos lakosság és az egyéb etnikai csoportok tudását is integrálva új, fenntartható irányt jelöl ki a térség országai számára.

Címfotó: Wikipdedia, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.