Ferenc pápa: Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé (XXI. Század Kiadó, 2020.)

A katolikus egyházfő intelmei járványról, klímaválságról, szociális igazságosságról, menekültekről, feminizmusról, szexuális visszaélésekről, a médiáról. Kapitalizmus-, neoliberalizmus-, nacionalizmus-, militarizmuskritika keresztényeknek.

Perintfalvi Rita

Magyarországon sokan, főként katolikus körökben szívesen vitatják azt, hogy Ferenc pápának bármi köze lenne az általuk marxistának és ezáltal elfogadhatatlannak tekintett felszabadítási teológiához. A pápa új könyve Álmodjunk együtt! – Úton egy jobb jövő felé c. azonban ismét meggyőző bizonyítékát adja ennek. Pontosan erről beszél a könyvet ténylegesen formába öntő Austen Iveregh újságíró záró gondolataiban, amikor említést tesz az Isten népe teológiájáról, ami a felszabadítási teológia argentin változata, eredeti nevén Teologia de pueblo. A pontosság kedvéért jegyezzük meg azt, hogy Ferenc pápa új könyvében – ahogy egyébként máskor is oly gyakran – ügyesen elkerüli a felszabadítási teológia fogalmának közvetlen használatát. Ezzel is ügyelve arra, hogy az egyház bizonyos köreiben félelmet keltő gondolatrendszer beszivárgásának vádját eleve elhárítsa. A Teologia de pueblo társadalomelmélete pedig egyébként se nem marxista, se nem szocialista, hanem sokkal inkább peronista. A szintén argentin származású Lucio Gera volt az Isten népe teológiájának alapítója, aki Ferenc pápa tanára, szellemi és spirituális inspirálója lett, és akinek hatása végig érződik ezen a könyvön is.

A felszabadítási teológia fő üzenete, vagyis a szegények melletti elsődleges döntés fontossága ebben a könyvben is központi jelentőségű, akárcsak Ferenc pápa többi írásában.

Ez a döntés számára az egyház vezetőjeként konkrétan azt is jelenti, hogy az egyháznak minden egyes döntésénél különös tekintettel kell lennie a szegényekre, őket kell a gondolkodása középpontjába állítani. Ezekhez a gondolatokhoz sorolható még: a szolidaritás, a javak egyetemes elosztásának fontossága (munka, föld, lakhatóság), valamint a szubszidiaritás, azaz, hogy a szegények nemcsupán a segítő jószándékunk tárgyai, hanem a változás cselekvő alanyai. Nem értük cselekszünk, hanem velük.

Nem véletlen és nem csupán pusztán irodalmi eszköz a könyv szerkesztésének alapvető hármassága. A bevezető rész és a zárszó keretezi azt a hármas egységet, amely a felszabadításteológia gondolatrendszerének sajátos módszerét tükrözi vissza: látni – ítélni – cselekedni. Elsőként a valóságot kell szemlélni és felfedezni annak problémáit, különös tekintettel a társadalom peremén levők szenvedésének felismerésére. Másodszor meg kell tudni különböztetni a különféle hatóerőket: melyek azok, amelyek építően, s melyek azok, amelyek rombolóan hatnak. Majd azt kell választani, ami Istentől való és el kell utasítani ennek az ellentétét. Végül, harmadik lépésként pedig olyan friss gondolatokat és konkrét lépéseket kell javasolni, amelyek a megelőző diagnózisból fakadnak és amelyek megmutatják, hogyan kellene másként cselekednünk. Ez a hármasság határozza meg az „Álmodjunk együtt!” c. írás alapvető szerkezetét is: Idő a látásra, Idő a választásra és Idő a cselekvésre.

Ferenc pápa az egész világ lelkivezetője

Ferenc pápa ebben a könyvében úgy jelenik meg mint az egész világ lelki vezetője. Aki saját lelkiségéből, élete leginkább embert próbáló élményeiből, ahogy ő fogalmazza a „személyes covid tapasztalataiból” és a gondolkodását nagyban meghatározó példaképei bölcsességéből (Guardini, Newman) merítkezve próbál vigasztalást, bátorítást és reményt adni a koronavírus okozta krízishelyzetre, ami az egész emberiséget sújtja. Ezért a könyv spiritualitása, jóllehet bibliai képeket, idézeteket, történeteket is használ mondandója szemléltetésére, mégis mentes mindenféle veretes dogmatizmustól vagy üres moralizálástól és felülemelkedik a keresztény gondolatrendszer keretein. Egyetemes próbál lenni, hogy meg tudjon szólítani minden embert vallástól és világnézettől függetlenül.

A katolikus egyház fejének ezen írása olyan mint egy sajátos spirituális füveskönyv.

Röviden, tömören beszél a minket körülvevő legfontosabb kérdésekről, problémákról, mint például a jobboldali populizmus, a vallási fundamentalizmus vagy az egyházon belüli klerikalizmus veszélye, a társadalom peremére szorultak kilátástalan helyzete, az emberhez méltó gazdaság létrehozásának fontossága, az ökológiai válság kezelése, a nők különös fontosságának felfedezése mind a társadalmi, mind pedig az egyházi életben, a média, a kommunikáció vagy a politika felelősségének hangsúlyozása a válság kezelésében valamint a társadalmi polarizáció csökkentése, a dialógus keresésének jelentősége, az emberi jogok lábbal tiprásának felszámolása.

Korunk égető problémáira úgy keres választ Ferenc pápa, hogy a koronavírus okozta válsághelyzetünket egyfajta reményteli lehetőségnek tekinti egyéni és társadalmi dolgaink újragondolására és megváltoztatására. Ferenc pápa megfontolása, bölcs válaszai, tanácsai mentesek a képmutatástól, hiszen saját egyházát: a katolikus egyházat sem kíméli. Különösen tekintettel a szexuális visszaélési ügyek vagy a klerikalizmus felszámolására. A vírus okozta megrázkódtatásunk kapcsán mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést, hogy mindebből mit vagyunk képesek megtanulni. Hiszen az életünk nagyon sokféle vonatkozásban nem mehet úgy tovább, ahogy azt eddig éltük.

Gondolatai az újságíró Iveregh révén olyan formát öltenek, hogy egyúttal olvashatóak spirituális, lelki elmélyülésre hívó olvasmányként, komoly gazdaság- vagy társadalomkritikaként, a klíma- és ökológiai válságra figyelmet felhívó manifesztumként avagy az emberiség jövőjére tekintő új humanista vízióként. Írását bizonyosan lelkes érdeklődéssel fogják tudni olvasni nemcsak a katolikus egyház hívei, hanem minden ember, vallástól és világnézettől függetlenül, akit az emberiség közös sorsa foglalkoztat. Különösen most, a koronavírus okozta válsághelyzetben.

Mit tanulhatunk meg a koronavírus okozta krízisből?

Ferenc pápa szerint a krízis egy olyan helyzet, ami átalakítja prioritásainkat, életstílusunkat, saját kategóriánk és gondolkodásunk megrázkódtatást szenvednek. A kérdés az, hogy vajon kiálljuk-e ezt a válsághelyzetet, felül tudunk-e rajta kerekedni és ha igen, akkor hogyan. „Az alapszabály minden egyes válság esetén az, hogy nem ugyanúgy fogsz kijönni belőle, mint ahogy belementél. Ha átvészelted, akkor vagy jobbá vagy rosszabbá válsz általa, de nem maradsz ugyanaz.” Vagyis a válság egyfajta transzformációs lehetőség, amiben mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten ott rejtőzik a változás lehetősége.

„A próba idejét éljük” – fogalmazza meg a pápa. „Az élet megpróbáltatásai mutatják meg neked a szívedet, azt, hogy milyen stabil, milyen irgalmas, mennyire nagy vagy mennyire kicsi.” Az ilyen krízishelyzetek idejében az embernek választania kell és „a választásod mutatja meg a szívedet.” A választás jó és rossz irányú lehetőségeire az életüket hősies mártírsággal feláldozó orvosokat, ápolókat és lelkészeket, illetve az emberek nyomorát aljas és öncélú módon kihasználó uzsorásokat hozza példaként. Vagyis az emberek a válságban mutatják meg valódi arcukat, azt, hogy kik is ők valójában. Azonban nemcsupán egyes emberek kerülnek próbatétel elé, hanem népek, kormányok is. „Gondolj a kormányzatokra, amelyeknek a pandémia alatt döntéseket kellett hozniuk: Mi a fontosabb: az emberekre gondot viselni vagy a gazdasági rendszer működését fenntartani?” Ez a válság most felfedte a kormányok prioritásait, megmutatta azok valódi értékeit.

Az ilyen krízisek idején az irgalmas szamaritánus cselekvése a mértékadó, aki engedte, hogy mindaz, amit lát – az úton fekvő, megvert, sebekkel borított szerencsétlenül járt ember  – megérintse őt, tudva, hogy ha a szenvedést közel engedi magához, az meg fogja változtatni őt magát is.

Minden válságből kétféle irányból tudunk kijönni, vagy hátrafelé megyünk vagy pedig valami újat alkotunk. A koronavírus okozta válság azért más, mint sok ezer másfajta válság, mert ez az egész emberiséget érinti. Sok olyan válságot láttunk eddig is a napi hírekben, amelyek borzalmasak: a háborúk, a fegyverkereskedelem, az éhező és esély nélküli menekültek sorsa. Ezek azonban mégsem érintettek meg minket, nem változtatták meg a nézőpontunkat, a prioritásainkat, hiszen mindennek pusztán szemlélői voltunk. Most azonban érintettek vagyunk. Az egész emberiség érintett.

„Nézz ránk: arcmaszkokat hordunk, azért, hogy megvédjük magunkat és másokat egy olyan vírustól, amit nem vagyunk képesek látni. De mi van az összes többi láthatatlan vírussal, amelyektől védenünk kellene magunkat? Hogy fogjuk kezelni ennek a világnak az összes rejtett pandémiáját, az éhség, az erőszak és a klímaváltozás pandemiáját?”

 Ha kevésbé önző módon akarunk kijönni ebből a krízisből, mint ahogy belementünk, akkor hagynunk kell, hogy megérintsen minket mások szenvedése.

„Ez most az a pillanat, amikor nagy álmokat kell álmodni, a prioritásainkat átgondolni – mit értékelünk, mit akarunk, miért fáradozunk – és el kell döntenünk, hogy mindennapi életünkben megtegyük azt, amiről álmodtunk” – fogalmazza meg a pápa a könyve címe mögött rejlő alapvető gondolatot.

Ferenc pápa személyes covid-megtapasztalása

Gondolatai között olvashatjuk, hogy számára a koronavírusnak egyfajta spirituális többletjelentése is van, hiszen „megszakításra” ösztönöz bennünket. Vagyis arra, hogy felhagyjuk azzal, ami eddig volt és elkezdjünk valami újat. Mindenkinek megvannak a maga személyes covid-történetei. Ahogy a biblia idők hőseinek, például a Saulból lett Paulusnak, Dávid királynak, Salamonnak és Sámsonnak, úgy Ferenc pápának is volt három egészen személyes „covid-megtapasztalása”. Itt persze nem a betegségről vagy a fertőzöttségről van szó, hanem egy olyan megtapasztalásról, ami változásra ösztönöz bennünket. Mert pl. nem rendelkezünk kellő belső szabadsággal, bálványokat imádunk, azaz különféle ideológiáknak hiszünk vagy éppen elhanyagoltuk fontos emberi kapcsolatainkat. Ferenc pápa számára ilyen élmény volt ifjú szeminarista éveiben elszenvedett tüdőmegbetegedése, aminek kapcsán majdnem elveszítette életét. Azóta is fél tüdővel él és nagyon tud érzelmileg azonosulni azon koronavírusos betegekkel, akik úgy érzik, hogy elfogy számukra a levegő. A nem odatartozás magányát, az egyensúlyból való kibillenés tapasztalatát hozták el számára a németországi évek, ahova nyelvet tanulni és doktori munkát írni került. Amikor pedig Córdoba-ba került a gyökértelenség és radikálisan új kezdet megtisztító erejét élte át.

A lét peremére kell mennünk, ha meg akarjuk ismerni a valóságot

 Ahhoz, hogy megtanuljunk látni, Ferenc pápa szerint a „lét peremére kell mennünk, azért, hogy a világot úgy lássuk, amint az van.” Mert csak innen nézve érthetjük meg az utat, ami az új jövő felé vezet minket. És ez a lét peremére való menés soha nem elvont, hanem mindig konkrét. Mert mindaz, ami elvont, az megbénít, a konkrét dolgok viszont képesek új utakat megnyitni. Itt Ferenc pápa a szükséget szenvedő emberrel való konkrét találkozásra gondol. Aki soha nem egy elvont fogalom, hanem egy hús-vér ember, akinek arca, sorsa van. Vele kell találkoznunk ahhoz, hogy megérthessük a valóságot.

Azonban a valóság tagadásának mindenkor fennáll a lehetősége. Ennek kísértései: a nárcizmus, az elkedvetlenedés és a pesszimizmus. Úgy gondolom, hogy ezeket a jelenségeket felfedezhetjük saját egyéni, de egyúttal társadalmunk életében is. A nárcizmus azt jelenti, hogy „annyira szerelmes vagy a magadról alkotott képedbe, hogy a végén belefulladsz.” Az elkedvetlenedés pedig állandó panaszkodáshoz vezet, úgyhogy már „képtelen vagy észrevenni, hogy mi van körülötted vagy hogy mások mit kínálnak neked, csak azt látod, amiről azt gondolod, hogy elveszítetted”. A pesszimizmus pedig egy olyan ajtó, amelyet vonakodsz kinyitni, „mert egy napon valami új állhat a küszöböd előtt”.

A pápa számára a koronavírus okozta helyzet azért reményteli, mert szerinte ez a helyzet végre lehetővé teheti, hogy kapcsolatba kerüljünk azzal a valósággal, amelytől már oly régen eltávolodtunk. Amikor Ferenc a valósággal való találkozásról beszél, e mögött felsejlik a jezsuita lelkiség kontemplatív (szemlélődő) hagyománya, ami a spiritualitás lényegének nem azt tekinti, hogy elforduljunk a világtól, a valóságunktól, hanem éppen ellenkezőleg, hogy végre kapcsolódjunk hozzá. „A virtuálistól el kell jutnunk a valóságoshoz, az elvonttól a konkréthoz, a melléknévből a főnévhez. Van sok olyan valódi nővérünk és testvérünk húsból és vérből, emberek névvel és arccal, akik valamilyen módon hátrányt szenvednek, akiket a falaink mögül képtelenek vagyunk meglátni és felismerni, mert annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal. Most azonban bekötött szemünk kötéseinek egy része lehullott és így esélyünk van a szemünkkel látni.”

Az érintés a legmélyebb emberi szükséglet

A közömbösség tehet minket érzéketlenné mások szenvedése iránt. A pápa szerint olyan ez, mint egy golyóálló páncél, nem hatol át, nem érinti meg a szívünket mások sorsa. Ennek levetésében tud nekünk segíteni az újságírás legnemesebb formája, ami a lét peremére visz el bennünket és megmutatja mindazt, ami ott történik és ez segít bennünket abban, hogy a saját egzisztenciális rövidlátásunkat le tudjuk küzdeni. A médiának azonban megvan a maga patológiája: félreinformálás, rágalmazás és a botrány bűvölete. Vannak olyan médiumok, amelyek egyfajta posztvalóság-kultúra foglyai, ahol a tények kevésbé számítanak, mint a hatás, és a cél a hatalom gyakorlása.

A legkorruptabb média arról mesél az olvasóinak és a nézőinek, amiről az hallani akar és a nem a valós tényekről. Néhány sajtótermék kihasználta a helyzetet, hogy arról beszéljen, hogy a vírus terjedéséért a külföldiek a felelősek vagy hogy ez a vírus nem veszélyesebb egy átlagos influenzánál.

 A pápa szerint bizony a katolikus médiától sem idegen ez a fajta magatartás és ott például azért torzítják el az egyházra vonatkozó híreket, hogy úgy mond megvédjék az egyházat saját magától.

A social distancing szükséges válasz volt a járvány terjedésére, de amennyiben sokáig fennmarad, akkor miatta könnyen elveszíthetjük emberségünket. Nemcsak kapcsolódásra születtünk ugyanis, amit persze az online térben vagy a közösségi média segítségével valamilyen módon megtehetünk, hanem kapcsolatokra. Amihez a pápa még szemérmesen hozzáfűzi: „Rizikós ezt mondani, mert könnyen félre leszek értve, de az a fajta kommunikáció, amire a leginkább szükségünk van: az érintés.” S most pont erről kell lemondanunk, hogy megvédjünk magunkat és másokat. Az érintés a legmélyebb emberi szükséglet.

Erőszak, szexuális visszaélések az egyházban és #MeToo

Ferenc pápa ebben az írásában is hangsúlyozza az egyházon belüli szexuális visszaélési ügyek feltárásának és teljes megszűntetésének fontosságát.

Azt is ígéri, hogy soha nem fog belefáradni abba, hogy ezekről a bántalmazási ügyekről gyásszal és szégyentől övezve beszéljen. S úgy érzi, hogy az elmúlt években sok lépést sikerült már megtenni ahhoz, hogy ezeket az ügyeket idővel teljesen felszámolja az egyház: „Nem történhet többé visszaélés – sem szexuális természetű, sem hatalmi, sem lelkiismereti – legyen szó akár az egyházon belüli vagy az azon kívüli esetekről”. A pápa megfogalmazásában különösen szimpatikus az, hogy a témáról való diskurzus ívét nem abba az irányba viszi, mint a hazai katolikus egyház vezetése tette oly gyakran. Azaz, hogy az egyházon kívüli esetek meglétére mutogatva próbálta relativizálni a saját bűnösségét.

Ezen a ponton a pápa megemlékezik a #MeToo mozgalom fontosságáról, majd a témának még szélesebb perspektívát adva, az afroamerikai George Floyd tragikus esetéről is, amihez könyvében több ízben is visszatér.

Szerinte ezek az esetek egy sajátos lelki beállítottságot lepleznek le, aminek az alapja, hogy „ha valaki bármit megkaphat, amit csak akar, akkor miért ne használna ki szexuálisan sérülékeny fiatal nőket, akik a papra felnéznek”. Ezek a papok „szégyentelenül, lélegzetelállító arroganciával” viselkednek. Az egyházban e mögött gyakran a klerikalizmus rákfenéje húzódik, amely pontosan a perverziója annak, amire a papok meghívást kaptak.

„Minden esetben ugyanaz a bűn gyökere. Ez a régi bűnük azoknak, akik azt hiszik, hogy joguk van arra, hogy másokat birtokoljanak, akik nem ismernek határokat és szégyentelenül azt hiszik, hogy másokat kényük-kedvük szerint kihasználhatnak.”

A vallási fundamentalizmus a populizmus fenyegetése

A vallási és politikai fundamentalizmus veszélyét Ferenc pápa nagyon tisztán felismeri és beszél olyan hívó emberekről, akik allergiásak a bizonytalanságra és ezért készek mindent fekete-fehérben látni. Az árnyalt megkülönböztetés képessége hiányzik belőlük, akárcsak bármely ideológusból, akit a gondolkodása merevsége jellemez. Pedig ez a megkülönböztetés képessége létfontosságú, ha egy jobb jövőt akarunk felépíteni.

Ma rengeteg kihívás nehezíti az életünket: a környezetünk összeomlása, a globális vírusjárvány, a populisták visszatérése. Ezek a fenyegető bizonytalanságok magukkal hozzák a pápa szerint a merev gondolkodás csábítását. „A fundamentalizmus egy módszer, gondolatokat és viselkedést menedékké tenni, amelyek az embert vélhetően megvédik a krízistől. (…) Tartást ígérnek és egy kizárólagos, zárt gondolkodási rendszert, annak a gondolkodásnak a pótlékaként, ami megnyit téged az igazságra. Aki a fundamentalizmusban védelmet keres, az fél útra kelni és meglelni az igazságot. Hiszen ő máris „birtokolja” az igazságot, amelyet önvédelemre használ, úgyhogy minden kérdést a saját személye elleni támadásként értelmez.” Ennek a veszélyes fundamentalizmusnak a gyógyszere Ferenc pápa szerint az, ha az ember a változó kontextusokban és egyedi helyzetekben keresi a találkozást az igazsággal. „Az igazság megnyílik azok számára, akik megnyílnak előtte.” Ezt a nyitott, reflexív gondolkodást Ferenc pápa Romano Guardini-től és John Henry Newman bíborostól tanulta.

„A hagyomány nem egy múzeum, az igazi vallás nem egy jégszekrény és a tanítás nem statikus, hanem növekszik és fejlődik, mint egy fa, ami mindig ugyanaz marad és mégis növekszik és gyümölcsöt terem. Vannak egyesek, akik azt állítják, hogy Isten egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatta magát, mégpedig olyan módon és formában, mint ahogy ők gondolják, akik ezt állítják” – írja a pápa. Ennek a merev szemléletnek az ellenpontozásaként használja Ferenc pápa ebben a könyvében ismétlődően is a II. vatikáni zsinat egyik kulcsfogalmát, mégpedig az „Idők jeleinek” olvasását. Ha képes az egyház a változó világ fejlődését és eseményeit az evangélium fényében értelmezni, felfedezni bennük az Idők jeleinek hívó szavát, akkor egészen biztosan megmenekül a fundamentalizmus fenyegetésétől.

A populizmus a fundamentalizmushoz hasonlóan a félelmekre épít, amely számára nem gyógyír kíván lenni – Ferenc pápa kritikus meglátása szerint – , hanem éppen azért kelti a pánikot, hogy annak haszonélvezőjévé váljon.

„Hallgatván ma egyik-másik populista vezetőt, az 1930-as évek jutnak eszembe, amikor némelyik demokrácia látszólag egyik napról a másikra diktatúrába torkollott. Azzal, hogy a népet mint olyat kirekesztő kategóriává változtatták – amelyet minden oldalról belső és külső ellenségek fenyegetnek –, kiüresedett a kifejezés jelentése. Ezt látjuk most újra az olyan tömeggyűléseken, ahol populista vezetők nagyhangú szónoklataikkal felizgatják a tömegeket, sérelmeket és gyűlölködést szítva képzelt ellenségekkel szemben, hogy eltereljék hallgatóságuk figyelmét a valós problémákról.”

 A nép teljeskorú érdekképviseletének csalóka látszata mögött csupán egy bizonyos csoport számára teszik lehetővé azt, hogy a nép érzületének képviselője váljon. Így szűnik meg a nép népnek lenni és átváltozik egy párt vagy egy demagóg által manipulált masszává. Egy diktatúra mindig úgy kezdőik, hogy elültetik a félelmet az emberek szívében, majd megígérik nekik, hogy megvédik őket attól, amitől félnek és cserébe elveszik tőlük annak szabadságát, hogy maguk döntsenek a jövőjükről.

Példaként hozza Ferenc pápa a nemzeti populizmust a keresztény többségű országok esetében, ahol a populista politika a „keresztény civilizáció” megvédését ígéri vélt ellenségeitől, legyen szó az iszlámról, a zsidóságról, az Európai Unióról vagy az Egyesült Nemzetekről. Ezzel a stratégiával persze jól meg lehet szólítani azokat az embereket, akik már nem vallásosak, s akik a nemzet örökségét egyfajta törzsi identitásként szemlélik. Velük szemben Ferenc pápa egyértelműen foglal állást: „a másiktól való félelem nem egyeztethető össze az evangéliummal”.

A keresztény üzenet központi gondolata Isten szeretete, amely minden népre vonatkozik kivétel nélkül, aminek példáját az ember a felebarát iránti szeretetben tudja követni, legfőképpen azok felé, akik szükséget szenvednek. Ezért a keresztény ember „szeretni fogja a hazáját, hazaszeretettel fog szolgálni neki, de soha nem lesz nacionalista”.

Az új remény hordozói: a nők és az új humanizmus

Katolikus teológusnőként nem kis büszkeséggel olvastam azokat a sorokat, amiket Ferenc pápa a nőkérdés kapcsán megfogalmazott. Felszabadítólag hat az a kontraszt, amely a hazai aktuálpolitika nőképe és a katolikus egyház argentin fejének víziója között feszül. A pápa a reményt látja, amely abból fakad, hogy milyen jelentős szerepet töltenek be a jelenlegi krízishelyzet megoldásában éppen a nők. Szerinte azok az országok, amelyeknek női elnöke vagy kormányfője van, sokkal gyorsabban reagáltak a kialakult helyzetre és döntéseiket sokkal több empátiával tudták közvetíteni, ami segített a problémák oldásán.

És persze gondol azokra a nőkre is, akik erőteljesebben érintettek a koronakrízis révén, hiszen pl. a kórházi személyzet mintegy 70%-a nő, de a gazdasági válság is őket érinti jobban, hiszen munkájukért gyakran kevesebb bért kapnak.

Ezért is lenne annyira fontos a kialakult helyzetet arra használni, hogy végre értékeljék és integrálják a nők friss és építő gondolatait a problémák megoldásában az élet legkülönfélébb területein.

Az is rendkívül örvendetes, hogy Ferenc pápa nőképét a női sokféleség felismerése jellemzi. Nem egyfajta nőképről beszél, nem akarja őket egy homogén elképzelésbe kényszeresen beletuszkolni: „A nők nagyon különböznek egymástól és egymás között is bizonyosan ellentmondanak egymásnak nagyon sok dologban.”

A pápa maga is szívesen olvassa a közgazdásznők újszerű gondolatait, például Mariana Mazzucato könyvét: Hogy kerül az érték a világba? De jól ismeri Kate Raworth oxfordi közgazdász professzor „fánk-gazdaság”elképzelését is, ami egy disztributív, regeneratív gazdaságot igyekszik teremteni. Úgy fogalmazza meg, hogy létrejöhet egyfajta „anyai” gazdaság, ami nem csak a profitra és jólétre fókuszál, hanem rákérdez arra, hogy miként lehet úgy működtetni a gazdaságot, ami nemcsak szabályoz, hanem fenntart, védelmez és regenerál. Jóllehet az ehhez hasonló elképzelések sokáig idealisztikusnak minősültek, ma már azonban előretekintőek és relevánsak. Ferenc pápa úgy érzi, hogy ezeknek a közgazdásznőknek az újító elképzeléseit lehet az Idők jelének tekinteni. Hiszen céljuk az, hogy az egész emberiségnek hozzáférése legyen a földhöz, a munkához és a lakhatáshoz. Ami pedig szerinte megfelel az evangélium prioritásainak az egyház szociális tanításának.

Az aktuális magyar közéleti diskurzus viszonylatában rendkívül haladó az egyházfő, amikor megfogalmazza, hogy „Magától értetődőnek gondolom, hogy a magasan képzett nők egyenlő módon tölthessenek be vezetői feladatokat, egyenlő bért és minden egyéb lehetőséget megkapjanak. Hiszen ezek a jogok a modernitás korának nagy társadalmi vívmányai.”

A nők szerepéről gondolkodva felsorolja mindazt, amit az elmúlt években tett azért, hogy egyre több nő kerülhessen egyházi vezető- és döntéshozó szerepbe, például tanácsadóként különféle vatikáni grémiumokban. A Vatikánban a legmagasabb pozíciót jelenleg betöltő nő a szentszéki államtitkárság multilaterális részlegének vezetője. 2020-ban pedig a Vatikán gazdasági tanácsába is kinevezett hat női tagot.

Ferenc pápa elődeihez képest rendkívül nyitottnak bizonyul a nők vezető pozícióba való helyezésével kapcsolatban, amit még azzal is megfejel, hogy kendőzés nélkül meg is nevezi a nők egyházon belüli háttérbe szorításának eddigi okát: „Valószínűleg a klerikalizmus miatt van az, ami a papság korrupciója, hogy sok ember téves módon azt hiszi, hogy az egyházi vezetés kizárólag a férfiak dolga.”

A koronavírus okozta válság megmutatta nekünk Ferenc pápa szerint, a nők fokozott jelentőségét, de egyúttal azt is, hogy szükségünk van egymásra. Ezért kell felfedeznünk egy újfajta humanizmust, ami a testvériesség megélését célozza meg és véget vet a közöny globalizációjának, valamint az individualitás túltengésének. Újra kell éreznünk azt, hogy szükségünk van egymásra és hogy felelősek vagyunk egymásért.

Ökológiai tudatosság: Nem maradhatunk egészségesek egy beteg világban

A pápa összekapcsolja a koronavírusból származó általános, az emberek egészségére vonatkozó tapasztaltunkat és a klíma – ill. ökológiai válság témáját: „Sokáig azt hittük, hogy egészségesek maradhatunk egy beteg világban. A válság azonban ismét közel vitt minket annak tudatához, hogy mennyire fontos egy egészséges világért dolgoznunk.”

Ferenc pápa szerint az ökológiai tudat semmiképpen sem ideológia, hanem annak tudatosítása, hogy az egész emberiség sorsa forog kockán. Könyvében emlékezik arra, hogy pápaként mennyire fontos volt számára, hogy ebben a kérdésben szakszerűen tudja mérlegelni a dolgokat, ezért klíma- és környezetvédelmi szakértőket, valamint teológusokat hívott össze, hogy valamiféle szintézist alkossanak, amit ő azóta is képvisel, bármikor is megszólal a téma kapcsán. Feleleveníti a 2014-es beszédét az Európa Tanácsban és Segolène Royal környezetvédelmi miniszterrel való találkozását, akinek már beszél az akkor még csak készülő enciklikájáról a Laudato Si’-ről.

Amit ő nem „zöld” enciklikának, hanem szociális enciklikának tekint, mert szerinte a zöld témák a szociális témákkal kéz a kézben járnak. Vagyis a teremtett világ sorsa össze van kapcsolódva az egész emberiség sorsával.

Nagyon megrázó módon meséli el, hogy azoknak a betegeknek, akikkel a Szent Péter téren találkozik, legalább 40%-nak olyan szokatlan betegsége van, amit a környezetszennyezés okozott és amire egyelőre semmiféle gyógyszer nincsen. A hatás már nagyon közeli, hiszen nem lehet megenni egy almát hámozás nélkül, az édesanyák nem mernek a négy év alatti gyermekeknek a hizlaló üzemekben előállított csirkehúsból adni, mert a hormonkezelés miatt az károsan hat az egészségükre.

Érdekes módon párhuzamba vonja a természet vég nélküli kizsákmányolását és a szexuális visszaélési ügyek témáját. A kettő közötti kapocs pedig nem más, mint az, hogy nem tartjuk be a határokat. Onnan vesszük el a gazdagságot (hatalmat vagy kielégülést) ahonnan nem szabadna azt elvennünk. S egészen megszállottá tudunk válni annak hajszolásában, hogy mások vagy a teremtett világ kárára tegyük mindezt. Ilyenkor a bűnünk mindig a határátlépés. Ezért a pápa egyfajta ökológiai megtérést sürget, ami megvédheti az emberiséget attól, hogy lerombolja a természetet és ezzel saját magát.

Ezen kívül beszél az ún. ökológiai integritás felfedezéséről is, aminek során összekapcsolja, de sajnos nem magyarázza meg, az abortusz, az eutanázia és a halálbüntetés visszautasításának, valamint a folyók megmérgezésének és az esőerdők elpusztításának összefüggését.

Emberarcú gazdaság – szolgáló politika

A katolikus egyházfő megfogalmazza azt, hogy nem szabad abba a tragikus tévedésbe esni, hogy azt gondoljuk, hogy mindaz, ami jó a gazdaságnak, az egyben jó a társadalomnak is.

 Ennek ellenére nem utasítja el per se a piacot, hanem csupán azt a nagyon elterjedt forgatókönyvet ítéli el, amiben az etika elválik a gazdaságtól. S szerinte a gazdaságnak úgy kell akadálytalanul növekednie, hogy az mindenki számára jólétet hozzon.

Pontosan ezért utasítja el a neoliberális gazdaságot, mert annak egyedüli valós célja a puszta növekedés. A fenntarthatóság biztosítása mellett most azonban azok igényeit is ki kell elégíteni, akik eddig csupán kárvallottjai voltak ennek a gazdaságnak.

Ferenc pápa szerint, ha nem tudjuk megvalósítani a népek közötti szolidaritást, akkor nem fogunk pozitív hozadékkal kijönni a jelenlegi krízisből.

szabadpiac valójában minden, csak nem szabad.

Ezért lenne szükség és ebben II. János Pál fogalmát hívja segítségül Ferenc egyfajta „szociális gazdaság” létrehozására. „A szolidaritás nemcsupán azt jelenti, hogy osztozunk az asztal morzsáiról, hanem azt jelenti, hogy mindenkinek helyet teremtünk ennél az asztalnál.” Ezért a pápa szerint egy olyan gazdaságra van szükség, ami a növekedés helyett, az emberi méltóságra, a munkahelyekre és az ökológiai megújulásra fókuszál.

Hasonló víziója van a latin-amerikai pápának a politikáról is. Szerinte nem elégedhetünk meg azzal a fajta politikával, aminek tevékenysége az állami apparátus működtetésére és a választási győzelmek sorozatos kiharcolására törekszik. A politika értelmezését úgy kell rehabilitálni, hogy az valóban a közjó szolgálatának egyik formájává váljon, azzá a nagybetűs politikává, amely képes az erény és új kapcsolódási formák megtestesítőjévé válni. „Olyan politikusokra van szükségünk, akik betöltik azt a megbízatást, hogy népüket földhöz, lakhatáshoz és munkához juttassák, valamint oktatáshoz és egészségügyhöz. (…) Ez olyan politikust jelent, amely a népet szolgálja, ahelyett, hogy a sajátjait szolgálná. Politikust, aki azok mellett áll, akiket képvisel és akinek a javára gondol, amikor döntéseket hoz. A politikának ez a formája lenne a korrupció minden formájának legjobb ellenszere.”

Címfotó: Pikrepo

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.