Dorosz Dávid (2019): Az idő szorításában: Hogyan kerüljük el a globális összeomlást? Budapest: Noran Libro Kiadó.

„Könnyebb ma már elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét…”  – (Frederic Jameson)

Dorosz Dávid pontos és aktuális kötete összefoglalja korunk globális ökológiai, klíma- és társadalmi katasztrófáiból következő politikai válságait. Ha a progresszívek és a rendszerkritikusok nem tisztázzák, hogy mit gondolnak a kapitalizmus természetéről, máris elbukják annak lehetőségét, hogy reagáljanak e halmozódó válságokra.

Antal Attila

Nehéz műfaj a recenzió, nem azért mintha ne lehetne jól megkritizálni valamit és aztán hátradőlni, hogy „most jól kiosztottuk a szerzőt”, hanem azért, mert nagyon nehéz úgy olvasni egy könyvet, hogy akként legyünk nyitottak a szerző szempontjaira, hogy saját megközelítésünk hangorkánja ne nyomja el a könyv szavát.

Valószínűleg ez nekem sem sikerült. Dorosz Dáviddal ellentétben én ugyanis alapvetően mást gondolok a globális kapitalizmusról: szerintem nem létezik „jó kapitalizmus”, de még csak „szükséges rosszként” sem érdemes azt szemlélni, mert minden ilyen típusú megközelítés olyannyira „rendszeren belülre” helyez bennünket, hogy e pozícióból igen nehéz választ adni az előttünk tornyosuló globális válságokra.

Ezért is jutottunk mára szó szerint oda, hogy a globális ökológiai- és klímaválság korában közelebb vagyunk a világ, mint a kapitalizmus végéhez.

Ugyanakkor a szerző imponáló módon, teljességre törekvéssel és nagy fokú társadalmi empátiával elemezte azokat a globális társadalmi, ökológiai katasztrófákat, vagyis a klímaválságunk valóságát, amelyeknek eredendő oka – álláspontom szerint – a globális kapitalizmus. Ez a szemléletbeli különbség elgondolkodásra késztetett: hogyan lehet az, hogy Dorosz ennyire jól elemez, ennyire pontosan látja a globális kapitalizmus következményeit és megsem egyezik a végkövetkeztetésünk? Először arra gondoltam, hogy a szerző nem akarja látni a „szobában az elefántot”. Majd pedig az jutott az eszembe, hogy mi van, ha én sem akarom, és egyébként is több elefánt van a szobában?

A következőkben először röviden összefoglalom a kötet alapvető sajátosságait, majd pedig két téma köré csoportosítva próbálom vázolni látásmódjaink különbségeit és az egymás megértésében rejlő lehetőségeket. Mindezt azért tartom fontosnak, mert a Dorosz-kötet kapcsán érthető meg korunk baloldalának legnagyobb kihívása:

össze kell-e és lehet-e egyeztetni a több mint egy évszázada külön úton járó szociáldemokrata (a kötetben globális progresszióként leírt), alapvetően piacpárti és a polgári demokrácia játékszabályait végletekig elfogadó gondolkodást a radikális, tőkekritikus (a marxizmustól a posztmarxizmusig terjedő) baloldallal?

A kérdés azért is aktuális – és ez a dilemma húzódik meg a szerző sorai mögött –, mert a szociáldemokrácia mára belátta azt, hogy komoly alapja van a tőkekritikának, a radikális baloldal pedig az államszocializmus bukása után nemzetállami politikai sikerek és globális perspektívák szűkében maradt.

„Útikalauz” a globális válságokhoz

Dorosz Dávid könyve kiváló „útikalauz stopposoknak”, akik a globális kapitalizmus galaxisa által okozott gazdasági, társadalmi és politikai válsággal akarnak szembesülni. A könyv a hazai piacon több szempontból is úttörő. Egyrészt könnyen olvasható és érthető, világos stílusú, az olvasót mély tudományos apparátussal nem lerohanó, mégis óriási felhasznált irodalmat megmozgató kézikönyv jellegű vállalkozás. Másrészt pedig a szerző személyes, évek óta csiszolt politikai hitvallása, tapasztalata összegződik benne.

Ezt a tulajdonképpen „két könyvet” a szerző aktivista, politikus, a globális válságokat szemlélő és azokért tenni vágyóan aggódó személyisége köti össze. Ami elsőre szembetűnhet az olvasónak – szerintem ez a kötet egyik legnagyobb erőssége –, az a személyesség, amellyel Dorosz nem bántóan, de mégis határozottan karon fogja az olvasót és lényegében olyan globális problémákkal ismerteti meg, amely elől hajlamosak lennénk inkább menekülni, semmint azokkal ilyen mélységben szembenézni.

E válságokat a szerző politikai keretrendszerbe helyezve elemzi és a „globális progresszivizmus” gyógyszerét próbálja meg kikeverni orvoslásukra.

A letisztult kötet négy fő rész keretében foglalkozik a globális problémákkal: az első a „túlterhelt bolygót” sújtó legnagyobb katasztrófákat (népességnövekedés, klímakatasztrófa) mutatja be; a második az egyenlőtlenségek és a negyedik ipari forradalom által „aláaknázott társadalmakkal” foglalkozik; a harmadik a globális rendnélküliséggel és a világrendszer átalakulásával néz szembe; végül a negyedik a neoliberális kapitalista rendet kritizálja és ennek kapcsán bontja ki az erre adható globális progresszív válaszokat. A fejezeteket át- meg átszövik, keretezik a szerző közérthető tudományos összefoglalói és az olvasók számára összegyűjtött praktikus tanácsai, amelyekben számomra az volt különösen fontos, hogy a szerző saját személyes válságain keresztül világít rá korunk feszítő társadalmi problémáira.

A kötet legfontosabb újdonsága a témával foglalkozó hazai könyvekhez képest mindenképpen az, hogy egy érthető keretben fésülte össze azokat a nagyon összetett válságokat, amelyekről máshol külön-külön olvashatunk. A szerző azonban nemcsak egymásra halmozza a válságjelenségek leírását, hanem bemutatja a köztük lévő legfontosabb összefüggéseket is (pl. a klímaválság és a túlnépesedés nagyon kényes kapcsolatrendszereit). Egyúttal rámutat arra is, hogy hogyan vezethetők vissza a látszólag nagyon is különböző katasztrófák a neoliberális kapitalizmus működésére. A kötet különös érdemének tartom, hogy helyzetleírása tudományos tényeken, nem pedig hitvitákon alapul. A szerző ugyanakkor mégsem gondolja azt, hogy korunk válságaira ne politikai megoldásokra lenne szükség.

Kapitalizmus igen, neoliberalizmus nem?

A kötetet áthatja egy óriási és nyugtalanító ellentmondás, ez pedig abban keresendő, hogy a globális kapitalizmus hegemón ideológiájának, a neoliberalizmusnak a problémáját korántsem lehet annyival elintézni, hogy az nem egyenlő magával a kapitalizmussal. Dorosz Dávid már a kötet elején világossá teszi prokapitalista pozícióját és ez önmagában egyáltalán nem probléma:

„Tudom, hogy ennek hatására néhány olvasómban megszólal a vészcsengő: valójában a kapitalizmussal akarok leszámolni. Az ő megnyugtatásukra szögezzük le már a legelején: a neoliberalizmus és kapitalizmus nem egy és ugyanaz. Az előbbire nincs szükség, az utóbbira pedig – jobb rendszer híján – nagyon is szükség van. A kettőt összemosni és minden, a neoliberalizmust érő kritikát egyfajta antikapitalista bélyeggel felruházni nem más, mint politikai kommunikációs eszköz.” (10.)

A gondok ott kezdődnek, hogy emiatt elhomályosodik a szerző látásmódja és nem vet azzal számot, hogy a neoliberalizmus korántsem a kapitalizmus valamiféle betegsége, hanem napjaink globális valóságát meghatározó, alapvető működési módja. A neoliberalizmus mára levakarhatatlanná vált a kapitalizmusról és ennek brutális hatásait nagyon hatásosan diagnosztizálja a szerző:

a „neoliberális politikák azon dolgoznak, hogy megerősítsék azokat a globális elitet alkotó felső osztályokat, amelyek a nagyvállalatokat irányítják és tulajdonolják” (303.);

„…miközben a szűk globális elit VIP-várójában minden lehetőség adott a gondtalan életre, a társadalom többségének mindennap ennek a turbókapitalizmusnak a dallamaira kell táncolnia.” (300.)

Ugyanezek az elitek mindent elkövetnek, hogy eltereljék a figyelmünket arról, hogy ők felelősek a globális ökológiai- és klímaválságért (315); „a technológiai fejlődés így valójában a munka jegyében gyarmatosítja a magánéletünket és a szabadidőnket” (310). Dorosz pontosan tudatában van annak is, hogy

„neoliberális politikákkal egészen biztosan nem lehet megoldani a mostani és a jövőben előttünk tornyosuló globális válsághelyzeteket” (314).

Vagyis a szerző valami olyat akar leválasztani a kapitalizmusról és kritizálni, amit önmagában nem lehet megtenni.

Mindez pedig azért van, mert nem akarja észrevenni a szobában megbújó elefántot, hogy kritikájának tárgya mindvégig a globális kapitalizmus maga volt. Ez az ellentmondás különösen akkor szembetűnő, amikor a kapitalizmus és a szélsőséges jobboldali eszmék történelmi kapcsolata kerül terítékre a könyvben:

„A jobboldali szélsőségeseknek a kapitalista elitek általi bőkezű támogatása hosszú történelemre tekint vissza. Ezek a politikai erők ugyanis, noha nagyban támaszkodnak az állami újraelosztás politikai eszközeire, nagy erőkkel támadják a demokratikus intézményeket, amelyek általában nem az üzleti elitek kedvencei. Ebben gyökerezik az üzleti nagytőke és a jobboldali autoriter erők történelmi szövetsége. Hitler náci pártja már jóval a hatalomra jutása előtt jelentős részben a német mágnások és cégek… pénzéből működött.” (312–313.)

Ha a nagytőke és az autoriter erők között történelmi szövetség van, akkor ezen hogyan változtatna az, ha lehántanánk a kapitalizmusról a neoliberalizmus kitinpáncélját? Természetesen a kapitalizmus korántsem volt mindig neoliberális, de a neoliberalizmus felerősítette a kapitalizmusnak – talán legjobban Rosa Luxemburg által leírt – imperialista, militarista jellegét. Kapitalizmus és neoliberalizmus szétszálazása azért sem könnyű, mert – ahogyan Peter Bloom érvel – erős a kapcsolat a gazdasági liberalizáció és a politikai önkényuralom között. Manapság éppen ezért beszélhetünk autoriter kapitalizmusról, amelynek militarista jellegét („terror elleni harc”, a neoliberális munkaállam) a végletekig fokozta a neoliberalizmus.

E dilemmákhoz kapcsolódik az is, hogy a globális progresszió kapcsán Dorosz óriási felhajtóerőt tulajdonít a nemzetközi szervezeteknek (különösen a NATO és az EU esetében), azzal azonban egyáltalán nem számol, hogy ezek az intézmények az általa is bírált neoliberális világrend szerveződései. Úgy vélem, hogy a fenti ellentmondások abból fakadnak, hogy a globális progresszió elkezdte integrálni a tőkekritikát, de ez hallatlan kognitív disszonanciákhoz vezetett.

A középosztály-fétistől az újbaloldal kritikájáig

Dorosz idézi a James Carville-féle bonmot-t a gazdasági kérdések fontosságáról („a gazdaság, te hülye”) (336) és ennek kapcsán hitet tesz amellett, hogy a progresszív projekt legfőbb társadalmi alapja a középosztály kell, hogy legyen (335). Ezzel szerintem az a probléma, hogy

a baloldal történelmi meghatározottsága okán nem zárhatja be magát a társadalmak középosztályaiba, hiszen egyrészt mindig is a leszakadó, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok képviselete, érdekvédelme volt a feladata, másrészt pedig bár a középosztály maga is kizsákmányolt, de fogyasztási struktúrái miatt maga is kizsákmányolást fenntartó erőként lép fel.

Lehet, hogy ezúttal én nem látom (vagy nem akarom látni) az elefántot a szobában, de ez középosztályközpontúság két előfeltételezésből ered: egyrészt abból, hogy politikai változás csakis választásból fakadhat [„Tetszik, vagy sem, a progresszíveknek hatalomba kell kerülniük – ehhez pedig választásokat kell nyerniük. Egyedül ez számít.” (333.)]; másrészt, hogy eleve elrendelt dolog, hogy a választásokon zömmel a középosztály vesz részt.

Én magam egyikről sem vagyok meggyőződve, ugyanis a baloldal számára fontos eszköz a választás, de alapvető cél kell, hogy legyen a középosztály alatti társadalmi csoportok bevonása (hiszen az lenne a demokrácia lényege, hogy a legnagyobb kisebbségek ne monopolizálják a politikai rendszert), másrészt a választás szükséges, de nem kizárólagos eszköze a baloldali politikának (gondoljunk itt a tőkével szembeni ellenállás változatos formáira a szakszervezeti szerveződéstől az utcai megmozdulásokig, a polgári engedetlenségtől a sztrájkig).

Dorosz lényegében a középosztály projektjének tekinti a választás intézményét és ebből úgy vélem egy olyan súlyos félreértés származik, amely végső soron feloldhatatlan:

ha a középosztály kabátjához varrjuk a neoliberális kapitalizmus kritikáját, akkor egyáltalán nem következik semmilyen változtatás, ugyanis a középosztályok olyannyira érdekeltek a kapitalista rendszerek fenntartásában, hogy ennek érdekében nagy hányaduk nyitott lett az autoriter jobboldal irányába (gondoljunk itt a hazai helyzetre).

Ami a legmeglepőbb számomra, az az, hogy a szerző e középosztály-fetisizmustól az újbaloldal kritikájához jut el. Nem mintha ne lehetne vagy kellene kritizálni az újbaloldalt, de semmiképpen azon az alapon érdemes ezt megtenni, hogy e mozgalmak és pártok által kifejtett kapitalizmuskritika elriaszthatja a középosztályból érkező szavazókat:

„Néhány kivételtől eltekintve azonban a legtöbb esetben nem kínálnak pozitív jövőképet, hanem megragadnak a kapitalizmus tagadásánál. Ez pedig megakadályozza őket abban, hogy kilépjenek hagyományos, egyébként is elkötelezett támogatói körükből, saját társadalmi és kulturális buborékjukból.” (334–335.)

Vagy máshol:

„A hippikkel és Marx-idézeteket mantrázó radikálisokkal teli sátorvárosok elriasztják azokat a választópolgárokat, akiknek tömegei nélkülözhetetlenek a szükséges változások elindításához. 1968 története megmutatta, hogy a radikálisok szörnyen sebezhetővé teszik a progressziót a neoliberális ellentámadással szemben, amely hatékonyan tud építeni a stabilitás és a biztonságos, nyugodt hétköznapok iránti választói igényre.” (336.).

A dolog úgy áll, hogy ha a klíma- és ökológiai válság korában továbbra is a „nyugodt hétköznapok választói igényéből” indulunk ki – és ezt egyébként, ahogy arra utaltam, Dorosz nagyon is látja és bemutatja a kötet más pontjain –, akkor hamarabb bekövetkezik az összeomlás, semmit arra bármilyen módon fel tudjunk készülni. Ezen a ponton visszautalok a korábban jelzett ellentmondásra: a szerző (mivel neoliberalizmus nélküli kapitalizmust kíván) nem tudja feloldani azt az ellentmondást, hogy egyik oldalról pengeélésen felvázolja a globális válságok drasztikus következményeit, másrészt ezekre az eddig megszokott eszközökkel, a „hétköznapok politikájával” próbál meg válaszolni. Pedig ahogy ő is írja, véget értek a hétköznapok: „A könnyű nap tegnap volt. De a mai nap még a miénk. Ideje munkához látnunk, hogy legyen holnapunk is.” (367.)

* * *

Dorosz Dávid könyvével nagyon fontos mű született arról, hogy hogyan lehet politikai szempontból reagálni korunk legnagyobb válságaira.

A kötet számomra azért különösen jelentős, mert segítségével talán minden eddiginél jobban ki lehet kristályosítani a parlamentáris demokráciában és a „jó kapitalizmusban” hívő, középosztályra alapozó (baloldali és liberális) progresszívek és a rendszerkritikus, globális és lokális szinten az ember és természet kizsákmányolása ellen küzdő radikális baloldal között meghúzódó egyet nem értéseket.

A kötet számomra azt üzeni, hogy legyünk érzékenyek a „szobában lévő elefántokra”. Ugyanis erre óriási szükségünk lenne, mert amíg mi nem nyitunk egymás felé, addig abból politikai szempontból az autoriter jobboldal és a lopakodó fasizmus profitál. Dorosz szerint

„[a]z emberek olyan vezetőkre vágynak, akik megoldják a gondjaikat, nem pedig olyanokra, akik házsártos professzorként oktatják ki őket, mintha csak egy sör választaná el őket a nemzetközi forradalom kirobbantásától.” (352.).

Ezt a vezetőt jelenleg Orbán Viktor testesíti meg a magyar társadalom egy része számára. Én abban hiszek, hogy lehet egyszer egy olyan, a progresszív-radikális közegek által elfogadott vezetőnk, aki egyszerre mutatja meg, hogy a neoliberális kapitalizmus nem meghaladhatatlan és közben nem az emberek legrosszabb ösztöneire, a gyűlöletre és a felelőtlenségre játszik majd rá.

Címfotó: Eugene Shelestov – Pexels

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.