„Egyéni szociális probléma” – nehéz megmondani, honnan származik ez a frázis, de bizonyos, hogy a nyolcvanas években már a kisiskolások körében is jól ismert volt azzal a jellegzetes, gúnyos, rosszindulatú hanglejtéssel együtt, ahogyan kimondani szokás. Jelentése körülbelül valami olyasmi, hogy „senkit nem érdekel a bajod, oldd meg magad, ahogyan tudod.”

Kovai Melinda

A kifejezés többnyire olyan helyzetekben hangzik el, amikor valaki „érdemtelenül” igényel megértést, szolidaritást, vagy éppen megbocsátást. A gúny éle az „egyéni” és a „szociális” egymás elleni kijátszásából fakad, arra utalva, hogy a címzett „közügyként” akar elfogadtatni valamit, ami másoknak nem az.

A pszichológia diskurzusában – ahogyan azt Máriási Dóra és Vida Katalin rekonstruálták Kritikai pszichológiát! című írásukban –, ide értve az egyetemi képzés tartalmától a pszichoterápiák széles arzenáljáig minden olyan tudományos teóriát és technikát, amelynek neve pszicho- előtaggal kezdődik, a „szociális” kizárólag „egyéni” lehet, és még abban a gúnyosan leértékelt formájában sem létezhet, ahogy a fenti mondásban. A pszichológiai problémák a személyiség problémái, és ekként is kezelendők.

A pszichológusok, noha az utóbbi évtizedekben Magyarországon is bizonyos értelemben kitüntetett közszereplőkké váltak, szinte soha nem nyilatkoznak meg közügyek kapcsán.

A médiában a „pszichológus válaszol” az emberek gyerekneveléssel, párkapcsolati, munkahelyi problémáival, karrierjével, boldogsággal-boldogtalansággal, sőt olykor spiritualitással kapcsolatos kérdéseire. A pszichológus válaszaiban a megoldás mindig az egyénben rejlik, hiszen a szenvedéseinek oka ő maga. Ahogy mondani szokás, a „siker fejben dől el”, kellő – szükség esetén szakértői segítséggel megtámogatott – önismerettel, kapcsolataink, érzelmeink megfelelő menedzselésével válhatunk nagyjából kiegyensúlyozott, az élet különféle területein jól teljesítő személyiséggé. A pszichológia világában az egyénnek nincs társadalmi státusza, csak személyisége; a pszichológia világából magának a pszichológiának a társadalmi környezete sem látszik, ezzel a vakfolttal biztosítja ugyanis, hogy „független”, „objektív”, „univerzális” szakértő lehessen a „személyiség” problémáit illetően. A pszichológust nem kérdezik, és nem is válaszol soha olyan kérdésekre, mint például: milyen pszichológiai következményei voltak a rendszerváltást követően a morális konszenzus teljes átalakulásának? a tömegessé váló létbizonytalanságnak? vajon miért öltenek etnicizált formát a társadalmi feszültségek? miért rosszabb az alacsony státuszú szülők gyerekeinek iskolai teljesítménye? stb. és miféle pszichológiai segítséget lehetne nyújtani ezekre a problémákra?

Fotó: Lily, CC

Minden korszakban és társadalomban működnek kidolgozott ideológiák és technikák az emberek önmagukkal való viszonyának szabályozására. Michel Foucault szavaival az „önmagaság technikái” biztosítják a jó és a helyes élet imperatívuszait, más szóval egy olyan morális univerzumot, amely az egyént számára elfogadható módon kapcsolja a termelés rendjéhez (azaz adott gazdasági, hatalmi viszonyokhoz). A pszichológia maga is ilyen technológiaként jött létre a XIX. század második felében, a nyugati kapitalizmus terjedése és modernizációja idején. A szubjektumot pszichológiai entitásként befolyásoló technikák, illetve az önmagát pszichológiai entitásként érzékelő szubjektum XX. századi karrierje során sem volt mindig ugyanaz, hiszen változtak azok a társadalmi feltételek is, amelyek életre hívták.

Az „egyéni” és a „szociális” nem voltak mindig egymást kizáró kategóriák, ahogy maga a pszichológia sem „eredendően” vak a társadalmiként érzékelt problémákra. A pszichológia fentebb bemutatatott „társadalmiatlansága” maga is társadalmi termék.

Az olyan (neoliberális) társadalmakban, ahol az állam működésén keresztül a piac egyre nagyobb hatást gyakorol a társadalom intézményeire, a gazdasági és társadalmi kockázatok az egyénre hárulnak, az egyéni felelősségvállalás ethosza a piaci viszonyokat szolgálja. A középosztály esetében ez egy extrém módon individualizált szubjektumot jelent, aki/ami (többek között) a pszichológia segítségével igyekszik megfelelni a piaci elvárásoknak, sikeres munkaerőként és fogyasztóként „felszabadulni” társadalmi kötöttségeitől, saját társadalmi pozíciójától „független” pszichológiai entitásként megtalálni „valódi önmagát”. Az osztálystruktúra alján lévő, feleslegessé vált munkaerő számára viszont egy büntető-paternalista rendszer épül, a szociális védőháló lebontásával a lecsúszás kudarcáért való felelősség az egyénre hárulva kriminalizálódik (és etnicizálódik). A siker, mint mondják, az ilyen társadalmakban valóban a fejben dől el, a társadalmi szolidaritás közintézményei ugyanis leépülnek, a társadalmi egyenlőtlenségeket az érdem-érdemtelenség dimenziójában kezelő, regulázó jellegű közpolitikák egy olyan normatív ideológiára épülnek, amely az egyének önképét is a verseny, a teljesítmény, és a hasznosság elveinek megfelelően formálja.

Magyarországon rendszerváltás utáni gazdasági recesszió, a magas államadósság, és persze a gazdasági-politikai szerkezetváltás teljes konszenzust teremtett a rendszerváltó politikai pártok körében az állam újraelosztó szerepének visszaszorítását illetően. Ezek az IMF és a Világbank ajánlásával érkező államtalanító neoliberális elképzelések, annak ellenére, hogy a lakosság nagyobb részét kifejezetten hátrányosan érintették, a kilencvenes években viszonylag széleskörű támogatást élveztek a társadalom minden szintjén. Nem ütköztek ellenállásba, mert a közfelfogásban a fogyasztói szükségleteikben korlátozott állampolgárok rehabilitálását, az életformák szabad megválasztását szimbolizálták.

Nem volt ez másképp a pszichoterápia intézményei tekintetében és a pszichológusok körében sem. Amellett, hogy a rendszerváltásig a pszichoterápia elsősorban közszolgáltatásként működött, a szakma ambivalens módon viszonyult az állam intézményeihez. A hatvanas évek második felétől újjászerveződő pszichoterápiás szakmai nyilvánosság egyrészt a közintézményekhez kapcsolódott (a gyakorló szakemberek többsége közalkalmazottként dolgozott) és a közellátás minőségét kritizálta, másfelől viszont amennyire lehetett, igyekezett az államtól függetlenül intézményesülni (ennek látványos példája az 1974-től évente megrendezett Pszichoterápiás Hétvége).

A rendszerváltást követően ez utóbbi igény elől elhárultak az akadályok, miközben jóléti újraelosztás „államtalanítása” során a pszichológiai közszolgáltatások nagy része megszűnt. A pszichoterápiás szakképzés piaci alapon, a „civil szférában”, azaz egyesületi keretek között intézményesült.

A szakemberek jelentős része magánpraxisban dolgozik, illetve szeretne dolgozni; a képzések, továbbképzések költségei pedig teljes egészében a rendszerbe belépő fiatal szakember-jelöltekre hárulnak, akik ezt saját erőforrásból, „befektetésként” maguk finanszírozzák és/vagy áthárítják klienseikre.

Maradva a fentebb idézett frázisoknál, ez is „egyéni szociális probléma”, és a siker itt is a fejben dől el: a képzése során „önmagán dolgozó” szakember egy olyan diskurzust sajátít el önértelmezésként, amely az egyént társadalmi státuszától független „személyiségként” kezeli, a társadalmi problémák kizárólag a személyiség pszichopatológiájaként értelmezhetők. Innen nézve „értelmetlen” rákérdezni, jó-e ez így, kinek az érdekeit szolgálja egy ilyen rendszer, és kiét nem, hiszen ezek a pszichológia tartományán és a pszichológus szakmai kompetenciáján kívül eső, „külső” jelenségek, éppen úgy, ahogyan más társadalmi problémák.

Ennek ellenére úgy tűnik, az utóbbi években mintha megjelent volna valamiféle igény a pszichológusok részéről a társadalmi problémák értelmezésére. A tematikus szakmai konferenciák címében olykor feltűnik a „társadalom” szó, és feltűnnek olyan pszichológusok is, akik nem csupán állampolgárként, hanem szakemberként is próbálják megfogalmazni az őket érintő társadalmi problémákat. Természetesen ez éppen úgy nem véletlen, ahogyan a társadalmi pozíciók eddigi láthatatlansága sem volt az. A társadalmi jelenségek válság formájában a középosztály számára akkor válnak érzékelhetővé, amikor azok saját pozícióit veszélyeztetik. A létbizonytalanságtól, lecsúszástól való félelem a középosztálybeli kliensek problémájaként bekerül a pszichoterápiás magánrendelőkbe. A piac–demokrácia–civil társadalom háromszögére alapozott ideológia jegyében működtetett magánpraxis morális harmóniáját kikezdi a demokratikus deficitként, a civil társadalom gyengeségeként érzékelt tapasztalat. A megrendült középosztályi pozícióból induló fiatal szakemberek számára már nem „egyéni”, hanem „szociális problémaként” válik érzékelhetővé a szakképzés magas önköltsége, a képzési rendszer individualista, piacelvű működésmódja.

A pszichológiai diskurzus lehetőség-feltételeinek elmozdulásával megnyílik egy tér, ahonnan a pszichológia látni kezdi saját környezetét és abban önmagát.

Ez az írás eredetileg az Imágó folyóirat 2015. évfolyamának 3. számában jelent meg.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.