A sokszínű és lenyűgöző Brazília nagyhatalmi ambíciókkal és önbizalommal telve fordult rá a 21. századra. Nagyjából tíz évig jól is ment minden, majd elhúzódó válság és a szélsőséges Jair Bolsonaro választási győzelme következett. A cikk kísérletet tesz a mélyben zajló folyamatok bemutatására, amelyek eddig elvezettek.

Marco Manigua *

Az elmúlt tizennyolc év Brazíliában politikai és gazdasági értelemben világosan két szakaszra osztható: a 2002-től 2011-ig tartó, Luiz Inácio Lula da Silva elnök nevével fémjelzett felívelő időszakra, valamint az ezt követő tíz évre, amelyet túlzás nélkül lehet a hanyatlás évtizedének nevezni. Míg a kilencvenes években Brazíliát a világ elsősorban a futballsikerei, a karneválok, a bossa nova és a szamba kapcsán ismerte, az ország folklór- és strandnagyhatalomból a kétezres évek közepére afféle majdnem-nagyhatalommá nőtte ki magát, egyértelmű regionális vezető szereppel. Az elmúlt évtized már nem bővelkedett ilyen sikerekben: a gazdasági megtorpanást politikai instabilitás, jelentős társadalmi polarizáció, majd a Bolsonaro-kormány alatt tovább mélyülő válság és nemzetközi presztízsvesztés követte.

Tündöklés és hanyatlás

Meghaladva a kilencvenes évek neoliberális gazdaságpolitikái által okozott társadalmi krízist, Brazília 2002-től állt olyan látványos fejlődési pályára, amely kiérdemelte a nemzetközi közvélemény és a gazdasági szakírók figyelmét. Ennek fő jellemzői a stabil és nemzetközileg is kiemelkedő gazdasági növekedés, látványos szociális és infrastrukturális fejlesztések, javuló oktatási mutatók és egyéb fontos társadalmi vívmányok voltak a latin-amerikai mételynek tekinthető szegénység csökkentése terén. Ez az időszak egyesek szerint 2011-ig, mások szerint 2013-ig tartott.

Azóta az ország nem találja a helyes utat. A 2016-os, Dilma Rousseff elleni bizalmatlansági indítvány után, amikor az addigi alelnök, a jobboldali Michel Temer került az elnöki székbe, 2018-ban már szabályos választásokon veszített az addig hegemón baloldali PT (Partido de Trabalhadores) új jelöltje, Fernando Haddad a szélsőjobboldali Jair Bolsonaroval szemben. A PT három és fél cikluson keresztül kormányozta az országot, és a felmérések szerint minden esélye meglett volna a 2018-as győzelemre is, ha a választási kampány alatt nem kerül börtönbe korrupciós vádakkal a párt eredeti jelöltje, a korábbi elnök Lula. A karizmatikus alapítót azóta felmentették és kiszabadult, azonban a vitathatatlanul politikai indíttatású hajtóvadászat sikeresnek bizonyult és a választások már elúsztak.

Az az egykori katonatiszt Bolsonaro alakíthatott kormányt, akit a politikatudományi szakirodalomban sokféleképpen próbáltak már ideológiai értelemben körülírni: a definíciós kísérletek a Duarte-Trump-Orbán sorba illeszkedő 21. századi jobboldali populista vezetőtől kezdve, az ultrakonzervatív autokratán át a trópusi keresztény-fasisztáig terjednek. Híres szexista megjegyzései, az újkeresztény szektáknak címzett fanatikus kiszólásai, a katonai diktatúra emlékének vagy a kínzásnak a nyilvános támogatása, valamint messiás-komplexusa kétségkívül sok témát adnak a nemzetközi sajtónak is.

Kevés olyan mérvadó szakértőt találunk, aki pozitívan értékelné az elmúlt néhány év brazíliai folyamatait. A korábbi szintre visszaálló társadalmi egyenlőtlenségek, a politikai instabilitás és polarizáció, majd az esőerdők pusztulásának látványos és aggasztó üteme, a környezetvédelmi szabályozás és intézményrendszer tudatos rombolása, a szociális vívmányok felszámolása és a hosszas építőmunkával létrehozott oktatási rendszer elleni kormány-támadások nem adnak sok okot az optimizmusra.

Az első időszak látszólagos tündöklését szemlélve joggal merül fel a kérdés: melyek azok az események és háttérfolyamatok, amelyek a gazdasági visszaesés, politikai radikalizálódás és morális válság felé vezető lejtő elejét képezték? Mely tényezők tekinthetők a romlás gyökereinek? Megvoltak-e egyáltalán a belső társadalmi feltételei annak a nemzetközi súlynak és vezető szerepnek, amelyre az ország aspirált?

Történelmi siker

A brazil Munkáspárt (Partido de Trabalhadores – PT) egy olyan, tudatos tömegbázis-építéssel jutott el az első országos választási győzelemig (2002), amelyhez először a kereteket a lazuló katonai diktatúra, az erősödő civil mozgalmak és szakszervezetek, a tárgyalásos jellegű demokratikus átmenet, valamint a változásokat formálisan is kifejező 1988-as demokratikus Alkotmány adták. A békés átmenet és a demokratikus garanciák kétségkívül rendkívül kedvező feltételeket nyújtottak a nyugodt építkezéshez. Ehhez társult a PT széles és színes – többségében szakszervezeti – támogatói bázisa, valamint rugalmas és progresszív demokratikus jellege, amelyek megkímélték attól, hogy a szovjet típusú szocializmus összeomlásának a stigmáját hordozza.

A 88-as Alkotmányban lefektetett föderális jelleg és területi decentralizáció számottevő autonómiát biztosított az egyes államoknak és a települések önkormányzatainak. Ez egyrészt remek iskolát jelentett a párt helyi választásokon bizonyító vezetőinek, másrészt pedig terepet a kormányzás olyan progresszív formáinak, amelyek még a fejlett világban is gyermekcipőben jártak és járnak a mai napig.

A sokáig stabilan PT-irányítású (1989-2005), „a baloldal Mekkájának” is nevezett Porto Alegre városa pl. az első számú kísérleti laboratóriumává vált az állampolgári részvételi mechanizmusoknak. Ezek közé tartozik az ún. Részvételi Költségvetés (Orçamento Participativo) intézménye, amely jól kidolgozott részvételi metodológiákkal lehetővé teszi, hogy az állampolgárok megfelelő szakértői támogatás mellett maguk döntsenek a városi költségvetés egy részének elköltéséről, priorizáljanak bizonyos befektetéseket. 2004-re már 170 brazil városban alkalmazták ezt a programot, nagyobb átláthatóságot és politikai tanulást biztosítva az embereknek.

A tudatos építkezés gyümölcsei a 2002-es kampányban értek be országos szinten és három korábbi sikertelen elnöki kampány után került hatalomra Lula elnök.

Kormányzása az adatok fényében vitathatatlan történelmi siker.

A Világbank adatai alapján az ország 4,07%-os átlagos GDP növekedést ért el 2003 és 2011 között (a gazdasági világválsággal együtt); évi kétmillió új munkahellyel a munkanélküliség több, mint 3 százalékponttal csökkent; kb. 30 millió ember emelkedett ki a szegénységből többek között a „Bolsa Familia” nevű szociális programnak köszönhetően. Emellett 14 új egyetemet, 214 szakközépiskolát alapítottak és 126 egyetemi campust építettek; mindennek eredményeként pedig a második ciklusát zárva az elnök 80% feletti népszerűségnek örvendett a közvélemény-kutatások szerint.

Egy, az Amazonas-medencéből legnagyobb szeletet (59,17%) kihasító országnak és az emberiség egészének is fontos adat, hogy a PT-kormányok sikeres szakpolitikáinak köszönhetően az erdőirtás a 2004-es évi 27772 km²-ről 2012-re visszaszorult évi 4571 km²-re, elsősorban az állami védettséggel rendelkező területek kiterjesztése miatt.

Két szék között a földre, avagy „minden fasizmus mögött van egy elbukott forradalom”

A latin-amerikai történelmi tapasztalatokból gyorsan levezethető, hogy mint frissen hatalomra került baloldali alternatíva, Lula nem számíthatott túl sok jóindulatra és bizalomra a brazil tőkés elit részéről. Jól jellemzi ezt a viszonyt a magánkézben levő mainstream brazil média hozzáállása, amely még akkor is lesújtó kritikák áradatával ostorozta az első ciklusát töltő elnököt, amikor a nemzetközi sajtó már jócskán a brazil gazdasági csodáról cikkezett. Ezért egyrészt tudatosan folytatott olyan gazdaságpolitikát, amellyel meg tudja nyugtatni a piacokat, másrészt pedig gyengén reformista, ún. „osztálybékéltető” politikát folytatott, brazil szociológusok szerint sokszor inkább a tehetősebb rétegek javára.

Ennek köszönhetően az említett szegénység elleni harc konfrontáció-kerülő és egyensúlyi stratégiákra épült, tehát nem támadta a társadalmi egyenlőtlenségek valódi, strukturális okait, nem jelentett sem földreformot, sem progresszívebb adóreformon keresztül történő újraelosztást.

A magas gazdasági növekedés és a commodity boom melletti kereskedelmi többlet mellett lehetséges volt egyszerre javítani a leszakadt tömegek helyzetét, bevonni őket a haszonélvezők közé, és érdeksérelmektől mentesen biztosítani a nagytőkés elitek profitját.

Ez az elv érvényesült a gazdaságpolitikában is: a magas állami kiadásokkal és minimálbér-emeléssel elért jelentős kereslet-növekedés mellett a kormány végig rendkívül magasan tartotta a kamatlábat, kordában tartva az inflációt és magas nyereséget biztosítva a pénzügyi szektornak. Létrejött egy csalóka kiegyezés a status quo és a feltörekvő rétegek követelései között, melynek fenntarthatósága a gazdaság függvénye volt. Egy igen sérülékeny gazdaságé, amely szerkezeti átalakítások hiányában továbbra is erősen a bányászatra és a nagyipari mezőgazdaságra támaszkodott, kiszolgáltatva az ingadozó világpiaci áraknak.

A brazil növekedés tehát, akárcsak a többi latin-amerikai újbaloldali ország esetében, a magas nyersanyag-árakra és az exportra, valamint instabil új munkahelyekre épült. Mivel más latin-amerikai újbaloldali kormányokhoz hasonlóan Brazíliában sem valósult meg számottevő társadalom-szerkezeti átalakítás vagy radikálisabb újraelosztási lépések, az addig példátlan gazdasági és szociális vívmányok okait elsősorban a kedvező világpiaci konjunktúrában és a félénk modernizációs reform-törekvéseben kell keresni.

2013-tól a PT-t kimerítették a jobbról érkező agresszív és sokszor törvénytelen támadások, és a Bolsonaro-kormány módszeresen számolja fel a Lula-éra szociális eredményeit. Közben pedig jogosan merül fel a kérdés: vajon hol maradt a társadalmi mozgósítás? Hol vannak ma azok a tömegek, amelyeket a PT több évtizedes munkával maga mellé állított és mozgalommá szervezett? Brazil baloldali gondolkodók és az országgal foglalkozó szakértők gyakran emlegetik, hogy a baloldal maga mögött hagyta a háztól-házig történő politikai alapozó munkát, űrt hagyva a brazil utcákon, amelyet az elmúlt két évtizedben fokozatosan vettek át a terjeszkedő újkeresztény egyházak.

Latin-amerikai országokban figyelemre méltó kontrasztot lehet felfedezni az ellenzékből és a kormányzati pozícióból politizáló baloldal között, ami az alulról szerveződő és önálló kritikai hanggal rendelkező társadalmi mozgalmakkal való bánásmódot illeti.

A PT kormányon markánsan eltávolodott a szakszervezeti és mozgalmi gyökereitől, egykori szövetségeseit az állami bürokráciába olvasztotta, mozgósítási képességüket és autonómiájukat gyengítette, mindezzel felszámolva a balról érkező kritikát.

Az eltávolodás okairól csak spekulálni lehet, azonban valószínűsíthető, hogy a médiát birtokló, valamint hatalmas gazdasági súllyal rendelkező konzervatív brazil oligarchia megnyerése stratégiai cél lehetett és kormány így előre készült a mérsékelt profil és a kiegyezéses politika kialakítására. Ennek érdekében racionálisnak tűnt a nagytőke megnyerése és a saját táborból érkező ellenállás intelligens letörése, amely gyakorlatilag egy dinamikus társadalmi mozgalom bürokratizálásához vezetett.

A stabil kormányzás biztosítása érdekében a PT a törvényhozásban olyan kisebb balközép és jobbközép pártokra volt kénytelen támaszkodni, amelyek a hagyományos politikai logika mentén gondolkozva megkérték e támogatás árát, ezzel megteremtve a zsarolhatóság és a tekintély-erodáló politikai alkuk lehetőségét.

Hosszú távon a PT magának állított csapdát. A kezdeti sikeres kontraciklikus állami válságkezelést követően 2012-től már Brazíliában is érzékelhetőek voltak a nagy gazdasági válság hatásai, lassult a növekedés. A zuhanó nyersanyag árak és a Lula-utód Rousseff-kormány gyengülő pozíciója mellett elkelt volna az a politikailag tudatos és alulról jövő társadalmi támogatás, amelyhez sajnos nem elegendő az egy évtizednyi fogyasztás-élénkítés. Ugyanakkor a strukturális átalakítások hiányában a konjunkturális alapokon álló, törékeny új középosztály sem állt készen a megkapaszkodásra.

A régi baloldaliaknál közben az is kiverte a biztosítékot, amikor a második Rousseff-kormányban a neoliberális Chicagói Iskolát képviselő Joaquim Levy közgazdász lett a pénzügyminiszter. Ez a pénzügyi szektor felé tett gesztus nem hozta meg az innen várt támogatást, ugyanakkor szimbolikus jelentőségével tovább gyengítette a hagyományos társadalmi bázis kötődését.

A Rio de Janeiro-i Katolikus Egyetem filozófia professzora, Rodrigo Nunes által csak „naiv reálpolitikaként” aposztrofált egyensúlyozás a bajban eredménytelennek bizonyult és sem a romló életminőség miatt csalódott tömegek, sem az aranykorból bőségesen profitáló, ám recesszióban kemény megszorításokat követelő nagyvállalatok nem bizonyultak hűséges szövetségesnek. Bár még nagyon szűk előnnyel Dilma Rousseff megnyerte a 2014-es választásokat, a 2016-os tüntetések és a „Lava Jato” („autómosó”) korrupciós botrányként elhíresült, a PT elleni média össztűzzel zajló célzott jogi támadások következtében elfogyott körülötte a levegő.

Régiós törvényszerűség egyébként, hogy míg a latin-amerikai oligarchiák által irányított jobboldali rezsimek természetes velejárói a rendszerszintű korrupció és kliens-rendszerek, a társadalmi igazságosságot hangsúlyozó és megváltó gondolatokkal érkező baloldali ellenzék legkisebb botlását, vagy annak gyanúját sem nézi el az egyébként könnyen manipulálható közvélemény. Dilma Rousseff leváltása után rövid és népszerűtlen Michel Temer-kormányzás következett, majd a „Lava Jato” jogi és kommunikációs offenzíváját és az ebből adódó politikai űrt kihasználva nem kis meglepetésre a szélsőjobboldali Jair Bolsonaro lett az elnök.

Bolsonaro keresztesháborúja és az új Brazília

A harmincas évek óta közhely, hogy a válságok kedveznek a szélsőségek előretörésének. A korábban picit lesajnált, volt katonatiszt Bolsonaro 2018-as kampánya úgy lett felépítve, hogy a PT megtorpanását a végletekig meglovagolja. A tanácsadók létrehozták egy állítólag rendszeren kívüli, nem kompromittálódott, korrupció-ellenes, „politika- és ideológia-ellenes” jelölt profilját, és Bolsonaro a siker érdekében elővette a régióban mindig jól bevált hidegháborús kártyát is a „kommunista” PT által tönkretett ország megújulását ígérve. Ennek sulykolására hatékony fake news-gépezetet léptettek működésbe.

A Trump-érára jellemző párhuzamos valóság-építés már ebből a retorikai elemből is könnyen kiolvasható, tekintve, hogy a 2002 és 2016 közötti PT-kormányok sokfényévnyi távolságra voltak a kommunizmustól. Ám a politikai ellenfél leegyszerűsített megbélyegzése régi és hatékony találmány.

A pénzügyi tárcát is magában foglaló gazdasági miniszteri posztot az ortodox gazdasági elképzeléseiről ismert Paulo Guedes kapta, aki a Lula-korszakkal való leszámolást gazdaságpolitikára lefordítva az állam túlterjeszkedéséről beszélt, és annak visszaszorításának szükségessége mellett tette le a voksot.

Ez jól illik a Bolsonaro által képviselt tipikus neokonzervatív irányba, ahol a gazdaságpolitika neoliberális, a társadalmi-kulturális értékek pedig a felvilágosodás előtti időket idézik. Emellett szórakoztató és sokatmondó részlet, hogy a jelölt Lulát az elnökségért folyó kampány kellős közepén elítélő és börtönbe juttató bíró, Sérgio Moro lett az alakuló kormány Igazságügyminisztere.

A kormány eredményei eddig nem túl bíztatóak, sőt, az emberi jogok és a jogállam elleni támadásokkal, a környezetvédelmi szabályozások leépítésével, a lakosság felfegyverzésével és a munkavállalói jogok csorbításával, valamint a katasztrofálisnak minősíthető járványkezeléssel az ország 2014-től kibontakozott válsága csak mélyült.

2019 nyarán nagy nemzetközi felháborodást váltottak ki az óriási brazíliai erdőtüzek, amelyek elsősorban a Bolsonaro-kormány nyílt támogatását élvező, túlterjeszkedő és nem fenntartható mezőgazdasági tevékenységnek köszönhetőek.

Az Amazonas-medence erőforrásainak gyors kiaknázásában érdekelt gazdasági csoportok érdekeinek előmozdítását az elnök a nemzeti szuverenitás védelmének retorikájába csomagolja.

Az egykori katonai diktatúra (1964-1985) emlékét lelkes nosztalgiával ápoló elnök ebben kitűnő alkalmat talált, hogy harcos patriótaként szólhasson saját szavazóihoz, elutasítva a brazil belügyekbe való külföldi beavatkozást.

Más jobboldali populista vezetőkhöz hasonlóan keresi a folyamatos konfrontációt és az átideologizált külpolitika belpolitikai célokra történő hasznosítását. Egy Brazíliavárosban rögtönzött beszéd alkalmával az elnök a nemzetközi közösség képmutatásáról így szónokolt: „Az Amazónia iránti érdeklődés tárgyát nem az indiánok vagy a kibaszott fa képezik, hanem a bányászat.”

Ezek a retorikai elemek azonban lényegtelennek tűnnek az Amazonas-medencét érintő, aggasztó belső intézkedések, intézményi átalakítások és törekvések mellett. Az elnök kiemelten számít a Kongresszusban az ipari jellegű mezőgazdaság lobby-érdekeit képviselő csoportok politikai támogatására. Ezért számos olyan intézkedést hozott, amelyek ösztönzik az extenzív szarvasmarha-tenyésztés és a mezőgazdaság terjeszkedését az esőerdők kárára.

Ilyenek többek között az erdőt figyelő és az erdőirtást kontroll alatt tartó különböző ügynökségek alul finanszírozása és leépítése, a mezőgazdasági vegyszerek szabadabb használata, beleértve az EU által már betiltott összetevőket, az állami környezeti engedélyeztetés feltételeinek lazítása, és az a Legfelsőbb Bíróság által elutasított próbálkozás, hogy az indián földek határainak megrajzolása átkerüljön a konzervációban nem érdekelt Földművelésügyi Minisztériumhoz (Ejal Pereira, 2020). A területeiket védelmező indiánokra és a környezetvédőkre mindenesetre már kiadták a vadászati engedélyt, ahogy azt a szaporodó gyilkosságok és kitelepítések is bizonyítják.

Ismert, hogy a térség vízrendszere biztosítja az édesvíz-kibocsátás körülbelül 70%-át Latin-Amerikában és a világ kibocsátásának mintegy 20%-át. A Föld trópusi esőerdeinek felét kitevő amazóniai esőerdők szabályozzák a bolygó klímáját és a tengeráramlatokat, mivel a vízpára az erdőből felszabadulva hatalmas „repülő folyókat” hoz létre a légkörben. A növényzetben és a talajban tárolt szén globális jelentőségű a klímaváltozás lassítása szempontjából, valamint itt található a Földön élő összes állat- és növényfaj kb. negyede. A világ egyik legfontosabb életközösségének sorsát egy felelőtlen vezető kezébe adni ugyanolyan veszélyes játék, mintha a nukleáris fegyverek indítógombjaival tennénk ugyanezt.

A mezőgazdasági érdekcsoportok mellett a támogatók között érdemes még megemlíteni a választásokon is meghatározó erőt jelentő újkeresztény közösségeket, a hadsereg egyes szektorait (amelyet nem lehet homogén egészként kezelni), és olyan pénzügyi csoportokat, amelyek bizonyos területek privatizációjában érdekeltek (pl. társadalombiztosítás vagy oktatás).

Az észak-amerikai mintát követő újkeresztény egyházak térhódítása történelmi léptékben egy új keletű, nemcsak Brazíliára jellemző folyamat.

Elsősorban az elmúlt két évtizedben szaporodtak el Dél-Amerika-szerte, megkérdőjelezve a katolikus dominanciát és rendkívül intenzív politikai aktivitást kifejtve. A népszámlálások alapján 1991-ben még csak a lakosság 9%-át tették ki, míg 2020-ra ez az arány 30%-ra növekedett.

Ismertetőjegyük, hogy a kritikai gondolkodást a feltétel nélküli hűségre cserélik, ellenőrzésük alatt tartják a hívek magánéletét, tizedet szednek, piramisszerűen építkeznek WhatsApp-csoportok segítségével, támadják az afrikai eredetű és indián vallásokat és a hagyományos protestantizmushoz hasonlóan az anyagi gyarapodás ígéretét hirdetik. E nemzetközileg is kiterjedt szervezetek a szubkontinensen fontos és nagyhatalmú (és jelentős vagyonú) szövetségeseivé váltak a neokonzervatív értékrendet valló pártoknak, akik az első pillanattól kezdve felismerték a bennük rejlő politikai potenciált.

A COVID-járvány sem a legjobb történelmi pillanatban sújtott le Brazíliára, mivel a „válságkezelés” is többnyire a vírustagadásban („egy kis megfázás”) és a járvány ignorálásában merült ki. Az hamar egyértelművé vált, hogy az egészségügyi vészhelyzet nem írhatja felül a gazdaság zavartalan működését. A kormány mindent az utóbbinak rendelt alá, beleértve a józan észt is. Akik valamilyen módon a tudományra próbáltak hallgatni, azoknak Bolsonaro-val kellett megharcolniuk, a teljesség igénye nélkül: kormányzóknak, polgármestereknek, két távozott Egészségügyi Miniszternek, a Legfelsőbb Bíróságnak, a „pánikkeltéssel” meggyanúsított sajtónak stb. Az eredmény e cikk írása alatt hivatalosan 8,2 millió eset és 205 ezer halott, azonban az átláthatóság hiánya és a politikai nyomás miatt valószínűleg ez a valóságban sokkal magasabb számokat jelent.

Bolsonaro a járvány alatt is nagymértékben támaszkodott az újkeresztény tanok alacsonyabb társadalmi osztályokból származó követőire. A keresztény értékrendet feje tetejére állítva, a középpontba az áldozatvállalás fontosságát állítva sikerült a hívekkel elhitetni, hogy „jó állampolgárként” egy magasabb célért harcolnak, a gazdaság egészségéért és a becsületes munkahelyekért, amelyet szembeállít a kommunizmus és az emberi jogi diskurzus dekadenciájával és bomlasztásával (Lutalo Kibuuka, 2020).

Gabriel Feltran (2020) brazil szociológus szerint, aki 2013 óta tanulmányozza a szélsőjobb növekedését São Paulo külvárosaiban, Bolsonaro ideálja egy homogén keresztény társadalom, amelyben megszűnnek a különbségek és a konfliktusok.

A mozgalom bázisát azok a történelmileg leszakadt rétegek alkotják, akiket a nyolcvanas években még a baloldal tudott megszólítani, amelyek azonban a posztindusztriális világban már nem rendelkeznek osztálytudattal.

A totalitárius rendszerekre jellemző értelmiség-ellenesség és a kritikai gondolkodás elleni támadások fontos komponensei a bolsonaroi világképnek. Feltran szavaival: „Bolsonaro terve olyan támogatókat vizionál, akik tömegként, nem osztályokként vagy érdekcsoportokként működnek. Tömegek: akárcsak a Hannah Arendt által leírtak a harmincas évek Németországában. Tömegek, amelyek ontják magukból az erkölcsi kliséket és álhíreket szívnak magukba, közös ellenségek önjelölt harcosai. Tömegek, amelyek képtelenek a gondolkozásra, mivel visszatarthatatlan hajlamuk van felületesen és együttesen reagálni bármilyen ingerre, amely ellentétesnek tűnik hiábavaló bizonyosságaikkal.”

Nem okoz nagy meglepetést a szélesebb értelemben vett kulturális háború keretei között viselt hadjárat a brazil oktatási rendszer ellen. Az elnök retorikája szerint a baloldali marxisták átvették a hatalmat a sajtó, az egyetemek és az iskolák felett. Az államilag finanszírozott egyetemek költségvetésének megkurtítása ellen jöttek létre az első kormányellenes tüntetések, azonban a felsőoktatás (és különösen a társadalomtudományok) általában nem számíthatnak sok jóra ebben az elnöki ciklusban.

Említettük, hogy a Lula- és Rousseff-kormányok reformizmusa nem ambicionált nagyszabású társadalmi átalakításokat. Ezért a legalsó társadalmi osztályok külvárosi bűnözésének kontroll alatt tartására továbbra is a kemény rendőri elnyomás tűnt a legjobb eszköznek. Elég csak arra emlékeznünk, hogy a 2014-es labdarúgó világbajnokság és a 2016-os Olimpia előtt mekkora erődemonstráció folyt Brazíliában, hogy a nyomornegyedek káoszát azok határain belül tartsák. Brazíliában a karhatalom mindig is elsősorban a szegény, színesbőrű lakosságot gyilkolta. Az Elit Halálosztók (Tropa de Elite) c. brazil film érdekes korlenyomata ennek az ellentmondásokkal teli időszaknak.

A már akkoriban erős emberi jogi kritikát kapó karhatalmi visszaélések teljesen elszabadultak a Bolsonaro-éra alatt. Mivel a kormány a bűnözéssel szemben az erős kéz politikáját vallja, nyíltan bátorítja az erőszakos megoldásokat és a lakosság felfegyverzését. Csak a 2019 januárjától októberig terjedő időszakban 1546 ember lett áldozata rendőri beavatkozásoknak, amely az 1998 óta zajló mérések történetében kiugró rekord.

A hadsereg újbóli főszerepének is van egy fontos előzménye. A nyolcvanas évek tárgyalásos és békés demokratikus átmenete után, amelyben nem került sor a katonai diktatúrában elkövetett atrocitások és bűnök kivizsgálására, Dilma Rousseff 2012-ben leporolta a történelmi igazság bizottságának az ötletét. Ha a felelősségre vonás elméleti lehetősége nélkül is, a korban való kutakodást önmagában az intézmény megsértéseként fogták fel a hadsereg egyes szektorai. Ebben az időszakban már készültek egy olyan jelölt támogatására, akinek megválasztásával az ilyen típusú kockázatok elhárulnak.

A világ csodálkozva szemléli, hogy az elnök 2020-as teljesítménye ellenére népszerűsége kitart. Egy decemberi közvélemény-kutatás alapján a brazilok 37%-a látja a Bolsonaro-kormányt nagyszerűnek vagy jónak, és 52% gondolja úgy, hogy az elnök nem hibáztatható a koronavírus miatti halálesetek miatt.

Bár a felmérések szerint a tehetősebb szavazóbázis egy része már megrettent a tavalyi teljesítménytől és kihátrált, a karhatalmi erők és főleg az újkeresztény bázis fanatizmusa tartja életben politikailag. Kulturálisan meghatározó sajátosságuk a mindent felülíró lojalitás, így ők kevésbé érzékenyek a kormányzás finomságaira. Az ipari mezőgazdaságban és bányászatban érdekelt csoportok és a földspekulációhoz is köthető vidéki elitek pedig természetes érdekközösséget alkotnak a Bolsonaro-kormánnyal. Az előbbiekhez pedig hozzáadódik annak a havi kb. 120 dolláros állami segélynek a pozitív hatása, amelyet április és szeptember között a legszegényebbek kaptak meg.

Végszó

Brazília jövője szempontjából meghatározó, hogy Bolsonaro képes lesz-e hosszabb távon stabilizálni táborát és létrehozni egy fanatikus, lojális tömeget. Ebben az esetben egy fontos lépést tenne egy valódi neofasizmus létrehozása felé, amely ideológiájában már most kirajzolódik. Mindez természetesen függ attól is, hogy a jelenleg ellenzékben lévő és a kurzus által letámadott politikai erők képesek lesznek-e felébredni az első sokkból és összerázni még mindig jelentős táborukat.

E cikk egyik célja volt annak bemutatása, hogy a Bolsonaro-jelenség egy komplex folyamat következménye és nem az égből pottyant közénk.

A jelenlegi pusztítás és polarizáció után a multikulturális Brazíliának az első feladata a strukturális egyenlőtlenségek felszámolása és az élet védelméhez való visszatérés kell, hogy legyen.

Ez alapfeltétel ahhoz, hogy az etnikai és kulturális különbségeket toleráló, a sokszínűségből származó tudást egy fenntartható gazdaságpolitikába integráló, valódi társadalmi kohézióra épülő nagyhatalommá válhasson.

* A szerző kérésére a tanulmány álnéven jelent meg, szerződéses kötelezettségek miatt.

Címfotó:  Jair Bolsonaro, Brazília elnöke – Isac Nóbrega, Wikimedia Commons

Felhasznált irodalom:

Biaocchi, G., Silva, M. K. (2020. november 9). Bolsonaro’s War Against Reason. Boston Review. http://bostonreview.net/politics-global-justice/gianpaolo-baiocchi-marcelo-k-silva-bolsonaro%E2%80%99s-war-against-reason

Cavalcanti Guerra, L. (2019. június 15). Bolsonaro declares open warfare on higher education. University World News. https://www.universityworldnews.com/post.php?story=20190612135304619

DW (2019 november 26.). Rio registra recorde de mortes por policiais em 2019. Deutsche Welle. https://www.dw.com/pt-br/rio-registra-recorde-de-mortes-por-policiais-em-2019/a-51417661

Feltran, G. (2020). Centripetal force: a totalitarian movement in contemporary Brazil. Soundings, (75), 95-110.

Grigera, J. & Webber, J. R. (2019). The Long Brazilian Crisis: A Forum. Historical Materialism, 27(2), 59-121.

Lutalo Kibuuka, B. G. (2020). Complicity and Synergy Between Bolsonaro and Brazilian Evangelicals in COVID-19 Times: Adherence to Scientific Negationism for Political-Religious Reasons. International Journal of Latin American Religions, 4(2), 288-317.

Pereira, E. J. A. L. (2020). Brazilian policy and agribusiness damage the Amazon rainforest. Land Use Policy, 92(2020), 1-6.

Sader, E. (2013). Lula e Dilma: 10 anos de governos pós-neoliberais no Brasil. FLACSO.

Salama, P. (2010). Brasil, el legado económico de Lula: éxitos y límites. Revista CICLOS en la historia, la economía y la sociedad, 19(37-38), 3-18.

Winter, B. (2020). Messiah complex: How Brazil made Bolsonaro, Foreign Affairs, 99(5), 119-131.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.