Raymond Geuss: Philosophy and Real Politics. Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 2008.[1]

Ha politikáról gondolkozunk, akkor nem kerülhetjük ki a történelem és a hatalom kérdését – állítja Raymond Geuss Philosophy and Real Politics c. könyvében. Ez az egyszerű állítás kijózanítóan hathat a politikai gondolkodásra és a politikai cselekvésre.

Csepregi Dávid

Jog, egyenlőség, igazságosság: mit mondanak ezek az értékek a politika valós működéséről? Lehet-e egy politikával foglalkozó elmélet apolitikus? Raymond Geuss Philosophy and Real Politics című kötete 2008-ban látott napvilágot és azóta is formálja a politikáról szóló tudományos diskurzust. Hiba lenne azonban, ha Geuss gondolatai a nemzetközi és hazai tudományosság falain belül maradnának.[2] A kötet aktualitása az esszé politikai vonatkozásában rejlik:

a politikafilozófia nem csupán öncélú gondolkodás, hanem kalapács kell, hogy legyen a politikai cselekvés eszköztárában.

Habár intelmeit elsősorban a politikaelméletet űzők felé intézi, megállapításai fontos adalékként szolgálhatnak akkor is, ha a mindennapi politikáról gondolkozunk. A kötet realista politikaszemlélete új lendületet adhat az utóbbi tíz év liberális politikai blokkjának stratégiai zsákutcáját bíráló, abból kiutat kereső diskurzusnak.

A nyugati főáramú politikaelméleten belül a XX. század végére kitűntetett pozícióba került az a liberális berkekből származó felfogás, miszerint „a politika alkalmazott etika”. (Ehhez lásd: Geuss „Rossz közérzet a liberalizmusban” című magyarul is olvasható írását.) Geuss esszéjét két részre oszthatjuk: egyrészt a szerző bírálja e szlogen elméleti és gyakorlati következményeit, másrészt didaktikusan végigveszi, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy reálisan tudjunk politikáról gondolkodni. Geuss felváltva használja a politikai filozófia, a politikaelmélet és a politikai gondolkodás fogalmait, számára ugyanis az elméletnél és a filozófiánál érdekesebb a politika – az, ahogyan azt valójában csinálják és ténylegesen működik.

Politikafelfogása ezért realista.

A politikát „alkalmazott etikának” tekintők szerint a politika a helyes, morális cselekvés világa. E szlogen egyik olvasata szerint – amiben Geuss nem talál kivetnivalót – a politikai cselekvés sosem lehet értékmentes. A politika nem pusztán tárgyilagos, adminisztratív viszony egyének és csoportok között: ha ilyen lenne, akkor a politika lényege, az érdekellentétek, az antagonizmusok, a hatalom központi szerepe megszűnne létezni.

Természetes, hogy a politika szereplőinek van egyfajta elképzelésük a „jóról”, amely iránytűként vezeti cselekvéseiket, segít nekik döntéseket hozni, meghatározza politikai ítéleteiket és gyakorlatukat. Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül az értékeket, ha politikáról beszélünk. A „jóról” alkotott képzeteken gondolkodva figyelembe kell azonban vennünk e sokszor zavaros és ellentmondásos képzetek történelmi, társadalmi, politikai és gazdasági stb. beágyazottságát is.

Egyrészt értékeink folyamatosan változnak, nincsenek történelmi és társadalmi kontextusból kiragadható, változatlan értékek.[3] Marxot idézve: semmi garancia nincs arra, hogy az ősember éhsége, amit a levadászott vad nyers húsával csillapított, ugyanaz az éhség, amit ma egy ötcsillagos étteremben elégíthetünk ki. Geuss tehát nem állítja azt, hogy az értékeknek és az értékítéleteknek nincs helyük a politikában, hisz végsősoron mindenki mérlegel, és a relatív „jobb” és „rosszabb” közül választja a „jobbat”. Választásainkat azonban bonyolítja, hogy értékeink és érdekeink zavarba ejtően össze vannak gabalyodva.

Az idealizmus nyomorúsága

A probléma ott kezdődik – ez „a politika alkalmazott etika” szlogen második olvasata –, amikor egy jelenleg számunkra (elvileg) fontosnak tartott értéket (pl. az igazságosságot, az egyenlőséget, a racionalitást) kiszakítunk a történelemből és abszolutizáljuk, vagyis előbb létrehozzuk az „ideális elméletet”, majd ehhez viszonyítva értelmezzük a politika valóságát, hogy végül csak ez az egyetlen érték alapján próbáljunk meg különbséget tenni „jó” és „rossz” cselekedet, intézményrendszer és társadalmi berendezkedés között.

Ez az ún. „ethics-first” megközelítés, aminek kantiánus (sőt, keresztény) gyökerei vannak: azért az etikát helyezi az első helyre, mert úgy e felfogás szerint ezekhez az értékekhez előzetes tapasztalat ok nélkül (a priori), a józan ész (common sense) használatával is el tudunk jutni, maga az empirikus valóság és a történelem csak második lépésként jön számításba. Vagyis olyan, mint a viccben a fejméret és a hajvágógép esete.[4]

Ez a fajta megközelítés sokszor az „erkölcsi intuícióra”, a „megérzésre” hivatkozik, feltételezve, hogy vannak olyan értékek, amelyek univerzális emberi értékeknek tekinthetők, mindenki számára józan ésszel felfoghatók és elfogadhatók, azaz az emberiség minden egyes tagja adott körülmények között konszenzusos döntésre tud jutni ezekkel kapcsolatban.

E felfogásnak azonban nincsen mondanivalója sem valóságunkról, hatalmi viszonyokról, létező intézményeinkről, értékeink ellentmondásosságáról és ideologikusságáról, sem pedig a politikai cselekvésről. Ha például felfogásunk szerint lopni nem helyes – és ha már van egy ideális elméletünk, akkor miért ne állíthatnánk azt, hogy lopni rossz, hiszen ezzel például torzul az erőforrások elosztása, és amúgy is, megérzéseink azt súgják, hogy a lopásban van valami erkölcstelen mozzanat –, akkor keveset tudunk mondani arról, hogy mi a helyzet akkor, ha mélyszegénységben élő családok hulladékfát gyűjtenek mások magánterületén. (E kérdést Marx vetette fel 1842-ben „Viták a falopási törvényről” címmel a Rheinische Zeitungban.)

Mit tud mondani idealista elméletünk például a „megélhetési bűnözésről”? Vagy a másik végén megfogva a kérdést: ha adott esetben meg vagyunk róla győződve, hogy politikusunk saját családja és baráti köre gyarapodására használja fel pozícióját, jogi fogást azonban nem találunk rajta – hisz a jogrendszert is kénye-kedve szerint tudja alakítani –, akkor mi a teendő? Milyen úton indulhat el a politikai cselekvés, ami arra irányul, hogy megakadályozzuk tevékenységében és felelősségre vonjuk? Félő, hogy a puszta morális szembesítés nem lesz hatékony ebben az esetben.

Úgy is mondhatnánk,

hogy ez a megközelítés nem látja a fától az erdőt.

Az értékekből és elvont képzetekből kiinduló politikaelmélet maga is történetileg meghatározott fogalmakból építkezik, ezek meghatározottságára, kontextusfüggőségére azonban nem reflektál. Emiatt e megközelítés nem tud kitörni a saját hívei körében elfogadott értékek és az általuk megerősített elvont elképzelések bűvköréből. Így viszont nem képes megfelelően magyarázni a politikai valóságot és a politikai szereplők viselkedését.

„Nagy dolgokat mondasz, szédülök belé” (Madách: Az ember tragédiája)

Az idealista a gondolatkör meghatározó művei Ronald Nozick Anarchia, állam, utópia, valamint John Rawls Az igazságosság elmélete című kötete, melyeket Geuss a kötet második felében külön kritika alá vet – különös figyelmet fordítva Rawlsra. Fontos megjegyezni, hogy Rawls-t és Nozick-ot egymás ideológiai ellenfeleként szokás számon tartani (lásd erről az Új Egyenlőségen ezt és ezt az írást). Geuss azonban nem itt ragadja meg a problémát. Amellett érvel, hogy a politikáról alkotott hamis képük, elméleteik ideologikusságára vonatkozó közös reflektálatlanságuk összeköti őket.

Nozick és Rawls egyaránt úgy alkottak elméletet, hogy ahhoz előbb egy-egy értéket kiszakítottak történeti-társadalmi kontextusából.

Míg Nozicknál ez a jog, addig Rawlsnál ez az igazságosság, méltányosság és egyenlőség elvont képzetei. Ha az empíria csupán második lépésként kerül be elemzésünkbe, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a gyakorlattal való találkozás során – márpedig a politika igencsak gyakorlati tevékenység – elméletünk kártyavárként omlik össze. Ez történik itt is: Geuss egyrészt feltárja előttünk e képzetek történeti-etimológiai hátterét, másrészt arra invitál minket, hogy gondolkodjunk el Rawls és Nozick elméleteinek gyakorlati-stratégiai-politikai következményeiről.

Vegyük példának az egyenlőséget. Marx, akire itt Geuss is hivatkozik, A gothai program kritikájában fejti ki szkepszisét az egyenlő jog, és általában az egyenlőség gondolatával szemben: „Az egyenlőtlen egyének (és ezek nem volnának különböző egyének, ha egyenlőtlenek nem volnának) csak akkor mérhetők egyenlő mércével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket, pl. az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket, és semmi többet nem látunk bennük, minden más figyelmen kívül hagyunk” (Marx 1963: 15). Ha két munkást veszünk, akik közül az egyik egyedülálló, a másiknak viszont családot kell eltartania, bérünk azonban egyenlő, akkor szükségszerűen az egyedülálló fog jobban járni.

Egyenlőségről tehát csak relatív értelemben beszélhetünk, ha egy dimenzióban kiegyenlítjük az egyenlőtlenségeket két ember között, akkor félő, hogy másik dimenziókban újabb egyenlőtlenségek lépnek fel.

Marx ezért írja: „hogy mindezeket a visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie” (ugyanott).

Geuss Rawls és más, idealista elméleteket előállító politikafilozófusok tévedését a leginkább abban látja, hogy a valóságtól elszakadt, elvont elméletekkel elterelik a figyelmet a politika lényegi kérdéséről:

nem foglalkoznak a hatalommal.

Az univerzalizmusból fakadó előfeltevés az, hogy a társadalmi lét egyetértésen, konszenzuson alapul. Geuss szerint ez a megközelítés apolitikus, hiszen realista szemüveggel vizsgálva a politikát egyértelművé válik, hogy a társadalmi lét meghatározó eleme a konfliktus, a csoportok és osztályok közötti kibékíthetetlen, vagy csak átmenetileg kibékíthető érdekkülönbség.

Geuss az ideológiakritika határozott álláspontján van: a politikaelmélet feladata rámutatni arra, hogy adott fogalmak, normák, képzetek, reklámok, mozifilmek, politikafilozófiai elméletek a valóság különféle visszatükröződéseiként hogyan naturalizálják és termelik újra a fennálló hatalmi viszonyokat. Azaz: hogyan tüntetik fel a valóságot olyanként, mintha az magától értetődő, természetes, alternatíva nélküli lenne. Mivel Rawls nem vizsgálta meg alaposabban saját fogalmait, valamint a hatalom központi kérdését sem tárgyalta, ezért joggal merülhet fel, hogy az elmélet maga is ideologikus: az érdekek és értékek összegabalyodása érhető benne tetten. Azaz: mégsem univerzálisan érvényes, amiként azt Rawls állítja.

Kilépés az elefántcsonttoronyból

Az „ethics-first” megközelítéssel szemben Geuss négy, egymással szorosan összefüggő tézis felvázolásával, majd három kérdés feltevésével segít nekünk jobban megérteni a politika természetét. Ezzel kínál alapot a valóságban gyökerező politikai gondolkodás számára.

Első tézise szerint a politikaelméletnek realistának kell lennie.

Elsősorban nem azzal kell foglalkozni, hogy az embereknek, politikai cselekvőknek hogyan kellene – szigorúan erkölcsi, és nem stratégiai értelemben – cselekedniük, hanem hogy valójában hogyan működnek adott térben és időben a politika, a társadalom és a gazdaság intézményei, hogyan strukturálódnak a hatalmi viszonyok és antagonizmusok, valamint melyek azok a motivációk, amik valójában hajtják az emberi cselekvést.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne elfogadni azt a feltételezést, hogy létezhetnek univerzális értékek, történelmi korokon átívelő erkölcsi igazságok, hanem arról, hogy belássuk, és itt Geuss Trockijra hivatkozik: egyszerűen ezek sok esetben annyira homályosak, megragadhatatlanok, hogy nem rendelkeznek elegendő magyarázó erővel és valós motivációt sem adnak a politikai cselekvéshez.

Emellett azonban realistaként sem szabad lebecsülni az elvont képzetek, mítoszok, elméletek, „illúziók” erejét, hiszen hiba lenne eltagadni például a vallások és az egyházak mozgósító erejét a múltban és a jelenben egyaránt, anélkül, hogy elfogadnánk ezek igazságát és helyességét. Tehát nem elég kizárólag az „illúziók”, vallások, filozófiai rendszerek és közgazdasági iskolák elméleti koherenciájával, empirikus bizonyíthatóságával, esetleg falszifikálhatóságával foglalkozni – ez a tudomány dolga, nem a politikáé, a tudományban pedig igenis fontos, másképpen valószínűleg Geuss sem venné a fáradtságot, hogy kifejtse kritikáját az „idealista elmélettel” szemben –, hanem azt is fontos megvizsgálni, hogy ezek milyen hatással vannak a valóságra.

Hiszen, és ez már a második tézis,

a politika elsősorban cselekvésről és a cselekvés tágabb összefüggéseiről szól, és csak másodsorban hitről és általános filozófiai tételekről.

Ahogy említettük, fel tudunk tárni örökérvényű igazságokat és erkölcsi szabályokat, ezek azonban érdemben senkit nem sarkallnak cselekvésre, következményük elenyésző. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy doktrínák, komplex elméletek alakítsák társadalmi valóságunkat még akkor is, ha ezek igazolhatósága kérdéses.

Minden elméletalkotás, fogalomképzés, információátadás önmagában cselekvésnek számít, önmagában azonban ez nem elég: külön kell vizsgálni azt, hogy milyen hatással van valóságunkra, politikai és gazdasági berendezkedésünkre, vagyis a történelem menetére. Csak egy példa: hamar kiderült, hogy a Milton Friedman által fémjelzett monetarizmus elmélete és gyakorlata között igen mély szakadék tátong. Ez mégsem állta útját annak, hogy a centrumországok XX. század végi gazdasági doktrínájának, a neoliberalizmusnak szolgáljon elméleti megalapozásként.

Ha azonban figyelembe vesszük a következő tézist:

elfogadva, hogy a politika – akárcsak az emberi élet legtöbb aspektusa – történetileg beágyazott, szélesebb eszköztárral rendelkezünk.

Maradjunk a monetarizmus példájánál: elméletként jóformán használhatatlan, ideológiaként azonban jól használható volt. Amikor a munkásmozgalom, a szakszervezetek és a baloldali pártok rendkívül erősek voltak, ez az elmélet éppen kapóra jött a tőke számára.

Ahhoz, hogy megértsük és értelmezni tudjuk a körülöttünk lévő valóságot, a történelemmel is foglalkoznunk kell. Ha pedig e valóságot meg is akarjuk változtatni, akkor elkerülhetetlen, hogy elsajátítsuk a vonatkozó történelmi tapasztalatokat. Ám ekkor is a valóságos történelemmel kell foglalkoznunk, nem csupán annak humanista értelmezésével, amely hajlamos túlbecsülni a politikusok cselekvőképességét és történelemformáló képességét, miközben kevés figyelmet fordít e cselekvők és helyzetük történelmi-anyagi hátterére.

Végezetül – ez a negyedik tézis – Geuss hangsúlyozza, hogy

a politika inkább egyfajta mesterséghez vagy művészethez hasonlítható: sajátos készségek és gyakorlati tudás elsajátítása szükséges a politikai cselekvés sikerességéhez.

Ez nem azt jelenti, hogy a politika csupán beavatott elitek kiváltsága, amit csak filozófuskirályok, technokraták, vagy az élcsapat űzhet. Arról van itt szó, hogy a politika viszonylagos önállósággal működik, relatíve autonóm szféra az élet más területeihez képest, ezért egyszerűen, ha egyénként vagy csoportként a saját érdekeinket akarjuk képviselni, akkor másféle készségekre van szükségünk, mint mindennapi társas kapcsolatainkban.

A szubjektum kérdését, avagy, hogy ki vagy kik lehetnek a politikai cselekvés szereplői, Geuss nyitva hagyja.

A politikai gondolkodás átpolitizálása

Ahhoz, hogy válaszokat kapjunk politikai kérdéseinkre, először is jó kérdéseket kell feltennünk. A modern politikaelmélet is egy ilyen kérdésfeltevéssel kezdődött: mik a kollektív cselekvés alapjai, amelyek strukturálják társadalmi működésünket és kizárják a destabilizáló, káoszhoz vezető tényezőket? E hobbes-i kérdésfeltevésre a válasz – amint azt már sejthetjük – történelmileg mindig specifikus lesz. Geuss e realista hagyományt kívánja feleleveníteni és azt ajánlja, hogy érdemes háromfelé bontani a kérdést. Ehhez hívja segítségül Lenin, Nietzsche és Weber egyedülálló kompániáját.

Lenin szerint a politika végsősoron arról szól, hogy „ki kivel?”, kiegészítve: „ki mit tesz (vagy fog tenni) kivel, kinek a hasznára”?

A politikáról való gondolkodáshoz elengedhetetlenül szükség van az ágencia, a hatalom és az érdekek figyelembevételére. E kérdés két szempontból is hasznos lehet, egyrészt egyfajta passzív-megfigyelő pozícióból e kérdésfeltevéssel meg tudjuk vizsgálni a status quo fenntartása mögötti érdekeket, eszközeit. A személynél azonban fontosabb az, hogy milyen pozíciót tölt be, milyen érdekeket képvisel. Hiába rugózunk Mészáros Lőrinc szellemi képességein, és hüledezünk azon, hogy ő a leggazdagabb ember Magyarországon, sokkal közelebb visz minket a kialakult helyzet megértéséhez és megváltoztatásához, ha a háttérben megbúvó hatalmi érdekeket vizsgáljuk. E kérdésfeltevés segít nekünk kilépni a passzív pozícióból aktív-cselekvő pozícióba, hiszen a politikai stratégiaalkotás nulladik lépése, hogy az adott körülmények figyelembevételével választ adjunk a ki? mit tesz? kivel? kinek a hasznára? kérdésekre.

Maga az elméletalkotás is politikai tett, „partizán tevékenység”, amit Lenin – Marxhoz és Engelshez hasonlóan – rendkívül komolyan vett. Több mint 400 oldalas értekezésben fejtette ki kritikáját az Orosz Szociáldemokrata Párton belül meghatározó, Bogdanov nevével fémjelzett machista filozófiai iránnyal szemben, amire jellemző volt a tapasztalatokkal, az empíriával szembeni kételkedés; ha úgy tetszik, a posztmodern egyfajta előfutáraként definiálhatjuk. Lenin ezt idealistának, azaz a forradalmi párt, és így az osztályharc zsákutcájának tekintette. Ez az értekezés volt a Materializmus és empíriokriticizmus, ami később a szovjet filozófia alapjává is vált (Bakhurst 2018).

Vitathatatlan, hogy a maguk módján Rawls és Nozick is partizánok voltak, a kérdés, hogy ezzel kinek és kiknek az érdekeit szolgálják – hogy a lenini kérdésfeltevést idézzük.

A következő, nietzschei ihletettségű kérdés – amely szorosan kapcsolódik ahhoz a tételhez, miszerint a politikai cselekvéshez sajátságos képességek szükségesek –, az emberi létezés végességét hivatott hangsúlyozni, valamint azt, hogy az emberi ítélőképesség mindig is relatív: általában A és B közül választunk valamit. Előbbihez talán Keynes-t érdemes idézni: „Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.” A politikai cselekvés a jelenben történik és elsődleges következményei is a jelenben realizálódnak, a hosszú távról episztemológiai korlátok miatt csupán spekulációink lehetnek.

Ez nem azt jelenti, hogy kapkodnunk kellene. Újra Leninre hivatkozva, azt mondhatjuk, hogy az időzítés jelentősége nagyon fontos a politikában, a politika világában léteznek vissza nem térő alkalmak. Ez a gondolat, habár nincs külön elmélete, nagyon erősen jelen van mind Lenin, mind Nietzsche, mind pedig Weber politikai gondolkodásában is, de kétségtelen, hogy Lenin tevékenységét kíséri végig leginkább: „Vannak évtizedek, mikor semmi nem történik, máskor viszont hetek alatt dől el évtizedek sorsa” (Lenin).

A weberi klasszikus kérdés a legitimációra vonatkozik: az állam az az entitás, ami egy adott területen rendelkezik a legitim erőszak monopóliumával. Mivel a legitimáció azonban nem pusztán az állami erőszak fenyegetésére épít, ezért tágítanunk kell e kategórián: fel kell tennünk a kérdést, hogy melyek azok a legitimációs mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik, hogy az erőszak közvetlen fenyegetése nélkül elfogadjuk a fennálló rendszert. Vagyis, hogy elfogadható legyen az, hogy gazdasági berendezkedésünk szerves része a természet pusztítása, a bérmunka kizsákmányolása, a nők és más csoportok szisztematikus alávetése stb. E mechanizmusok feltárása az ideológiakritika és a történeti elemzés elsőszámú feladata. A legitimáció kérdése azonban gyakorlati szempontból is kiemelkedően fontos.

Lépjünk ki újra megfigyelő szerepünkből, és vegyük fel a cselekvő pozícióját! Olyan célokat kell megfogalmaznunk, és e célokhoz társítva olyan eszközöket kell választanunk, amelyek mögött valós társadalmi igény és valós társadalmi támogatottság van, vagy legalább lehet. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk politikai közösségünk adottságaival, értékrendjével, cselekvésünk korlátaival, de lehetőségeivel is. A történeti perspektíva lehetővé teszi számunkra, hogy mögé lássunk annak, amit addig adottnak és megváltoztathatatlannak, létünk és cselekedeteink korlátainak gondoltunk. Előfordulhat, hogy pont a korlátokban látjuk meg a lehetőséget.

Legyünk realisták, célozzuk meg a lehetetlent!

Geuss szerint a politikaelméletnek lehet még egy fontos feladata: a fogalmi újítás, vagyis a konceptuális innováció.

A politikában sokszor ütközünk olyan problémákba, amelyeket az addigi fogalmainkkal nem igazán tudunk megmagyarázni, eszközeink hatástalannak bizonyulnak a megoldásukra és már a kérdésfeltevésben is hiányosságaink vannak. A sikeres fogalomalkotás nem egyszerű, az új koncepcióinknak alkalmazkodniuk kell a valósághoz, ugyanakkor azonban túl is kell mutatniuk rajta, rendelkezniük kell a normativitás igényével, azaz azzal, hogy az embereknek így kellene megközelíteni és megoldania azt a problémát, amit épphogy csak sikerült kitapogatni.

Marx szintén A gothai program kritikájában írja ezt a tőkés társadalom és a kommunizmus közötti átmeneti állapotról: „nekünk itt nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés társadalomból éppen hogy keletkezik; amely tehát minden vonatkozásában, gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg még magán viseli annak a régi társadalomnak anyajegyeit, melynek méhéből származik” (Marx 1963: 13–14). Habár a „proletárdiktatúra” koncepcióját sikertelen innovációként értékeli Geuss, a példa arra jó, hogy szemléltesse a régi és az új közötti szerves kapcsolatot.

Maga a fogalomalkotás azonban nem elég, hiszen a normatív szempont is csak akkor működik, ha úgymond, elég ember találja hasznosnak az új fogalmat, tehát valós társadalmi erők vannak mögötte. El kell tehát kerülnünk azt az „innovációs” gödröt, amibe az ideális elmélet zuhan bele. Sikeres innovatív koncepcióként azokat az újonnan alkotott fogalmakat könyvelhetjük el, amelyek megalkotásuk után gyökeret vertek a valóságban, mindennapi társadalmi gyakorlatunkban. Ilyen például az „állam” és a „demokrácia”, sikertelennek tekinthetjük viszont például a „falanszter” vagy a „Vezérelv” (Führerprinzip) koncepcióit.

Gramscit idézve: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait” – a konceptuális innováció a politikaelmélet azon eszköze, amely az „új” definiálásával segítheti annak világrajövetelét. Úgy is mondhatnánk, hogy a politikai gondolkodás feladata lehet az is, hogy a politikai cselekvés programjához utópiákkal álljon elő. Az utópia, mint a politikai képzelet egy formája, önmagában nem egy rossz dolog, hiszen sok esetben a kollektív cselekvés üzemanyaga tud lenni. Ehhez azonban az utópiáknak a valóságból kell táplálkozniuk, realistának kell lenniük. Meg kell találni a korlátokon túl a lehetségest, ami addig lehetetlennek tűnt.

Konklúzió

A geuss-i program nem csupán egy elméleti érdekesség, nem pusztán egy újabb akadémiai szenzáció. Messzemenő politikai tanulságai vannak még úgy is, hogy Geuss nem vázol fel benne politikai programot, bár vitathatatlanul elkötelezett az emancipatorikus ügy mellett. Egyrészt helyreállítja politikafelfogásunkat, vagyis megmutatja, hogy magáról a politikáról hogyan érdemes gondolkodunk. Másrészt megkerülhetetlen megállapításokat tesz a politikaelmélet feladataival kapcsolatban.

A titok a módszerben rejlik: nem úszhatjuk meg „minden létező könyörtelen kritikáját”, a körülöttünk lévő valóság értelmezését, társadalmi, politikai, gazdasági intézményeink történeti elemzését és nem utolsó sorban, az innováció, a megújulás, a „fejlődés” gyakorlati lehetőségeinek feltérképezését. Ha e lépések kimaradnak és a politikáról alkotott képzeteink nem a valóságban gyökereznek, hanem ettől elrugaszkodott absztrakciókból, elvont értékekből táplálkoznak; ha nem veszik figyelembe a társadalmi valóságunkba, termelési rendszerünkbe kódolt alapvető, egymással ellentmondásban lévő érdekeket, antagonizmusokat (ha úgy tetszik, osztályharcot), és ha megelégszenek egyfajta univerzalizmusból fakadó konszenzuskereséssel, akkor a cselekvést már előzetesen, a megismerés során kudarcra ítéljük.

Az untig ismételt jelszavak és értékek („Alkotmányt, demokráciát, jogállamot!”) ismételgetéséből önmagában sem osztályszövetség, sem pedig osztályokat összefűző politikai program nem alkotható meg. Különösen akkor nem, ha e jelszavak az univerzalizmus és a közérdek álcájába bújtatott részérdekek kifejeződései maradnak.

Úgy gondolom, hogy a magyar és a nemzetközi baloldal a „valóságértelmezés” tekintetében lépéselőnyben van a liberális táborhoz képest, hisz a „totalitás” és a „történetiség”, a baloldali elméletet hagyományosan a valóság anyagi alapjainak vizsgálata táplálja. A következő lépés a stratégiaalkotás, a közös vízió megfogalmazása, a politikai képzelőerő mozgósítása, olyan valóságos utópiák felvázolása, amelyek nem csupán a lelket gyönyörködtetik, de széles társadalmi tömegeket sarkallnak cselekvésre.

Raymond Geuss nem stratégiát ad, hanem hasznos eszközöket kínál a sikeres stratégiaalkotáshoz.

(A szerző köszöni Osváth Zoltán, Schultz Nóra és Ujlaki Anna építő jellegű hozzászólásait!)

Címképünkhöz felhasználtuk Juliana Stein (Pexels) fotóját

Hivatkozások

Bakhurst, David (2018): On Lenin’s Materialism and empiriocriticism. Studies of East European Thought, 70: 107–119.

Marx, Karl (1963): A gothai program kritikája. In Marx és Engels válogatott művei, II. kötet. Kossuth Könyvkiadó.

[1] Borító: A kép egy a John Sadovy által készített képsorozatból, ami az 1956-os forradalom során született. Eredeti kép: http://tinyurl.com/pz3vv4z. A borító metaforikusságát találóan ragadja meg Glen Newey ugyancsak erről a könyvről szóló cikkében.

[2] A kötet nemzetközi recepciója figyelemreméltó a főáramú politikaelmélet berkein belül, hozzájárult a politikai realizmus 2010-es évekbeli virágzásához, sokan a kortárs politikaelméleti realizmus kánonalapítójának tartják Bernard Williams In the Beginning Was the Deed esszégyűjteménye mellett. A fogadtatás Magyarországon sem maradt el: az MTA Politikatudományi Intézetén belül sokáig működő realizmus kutatócsoport foglalkozott az amerikai filozófus, politikafilozófus munkásságával és tágan a klasszikus és kortárs realizmussal, több tanulmány és kötet is született e munkának a gyümölcseként. A teljesség igénye nélkül:. tematikus Politikatudományi Szemle szám; A hatalom ködében c. tanulmánykötet (szerk.: Szűcs Zoltán Gábor, Gyulai Attila); Szűcs Zoltán Gábor: A politika lelke.

[3] Ez is árulkodó lehet számunkra a tekintetben, hogy Geuss nem kantiánus, hanem hegeliánus.

[4] Bemegy egy ember a találmányi hivatalba:

– Jó napot! Feltaláltam a hajvágógépet, kiváltja a fodrászok minden munkáját, öt perc alatt levágja bárkinek a haját.

– Remek – mondja egy hivatalnok – látom a leírást, csak egy kérdésem van, ami nem világos: hogyan kezeli a gép azt a problémát, hogy minden vendégnek különböző a feje?

– Először kérem, először…

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.