Látszólag könnyű megvonni François Hollande ötéves elnökségének mérlegét. Ő minden idők legnépszerűtlenebb elnöke. Olyannyira, hogy nem is indult az újraválasztásért, mert joggal tarthatott attól, hogy szégyenszemre még a szocialista előválasztást sem nyerné meg, nemhogy magát az elnökválasztást.

eross_gabor
Erőss Gábor

Hollande nem csak népszerűtlen, de politikája sok tekintetben sikertelennek, sőt károsnak is mondható – különösen, ha baloldali perspektívából vizsgáljuk. Ám ha még mindig balról, de kicsit közelebbről nézzük, akkor már árnyaltabb, bonyolultabb a kép.

Hollande a szocialisták előválasztásának győzteseként lett elnökjelölt, majd elnök. A Nicolas Sarkozy neoliberális politikájától, korrupciós ügyeitől és médiasztári allűrjeitől megcsömörlött franciáknak unalmas, mégis vonzó szerepfelfogást kínált: azt ígérte: „normális elnök” lesz, vagyis hétköznapi, átlagos, már-már szürke. Ez kevés ígéreteinek egyike, amiket be tudott tartani, legalább félig. A nőügyeit leszámítva nem voltak komolyabb botrányai („csak” egy miniszterhelyettes, Jérôme Cahuzac, bukott le korrupciós ügyben), nem részegítette meg a hatalom, inkább puritán volt, és valószínűleg nem lopott – ami komoly eredmény abban a Franciaországban, amely Mitterand, Chirac óta a politikai korrupcióhoz és a Sarkozy-haverok luxusjachtjainak látványához szokott. Sőt a kampányban, majd a Cahuzac-ügy nyomán Hollande számos antikorrupciós intézkedésre tett ígéretet, s ezeket rendre teljesítette is: legyen szó akár az adóparadicsomokba menekített vagyonokról, akár a korrupcióellenes hivatal és ügyészség létrehozásáról, vagy éppen a közérdekű bejelentők védelméről. Az átláthatóságot nemcsak az állami szférában, hanem a nagyvállalatok tekintetében is kiterjesztette. Az igencsak szigorú Transparency International is inkább elégedett Hollande mérlegével e téren.

Nagyság és zöldség

Ha saját nagyságába nem is volt szerelmes Hollande, a francia grandeurbe azért igen; de persze ez gallföldön a politikai szocializáció alfája és omegája. Elnöksége alatt Franciaország, büszke ex-gyarmattartóként mindenekelőtt Maliban vette ki a részét a „terrorizmus elleni háborúból”: a francia csapatok a bamakói kormány hívására jöttek, láttak, győztek. Azután a Közép-Afrikai Köztársaságban is. De még ezen a téren is árnyaltabb a kép, ha közelről nézzük. Ugyanis Hollande a gyarmati narratívát jól megcsavarta: a francia katonai intervenciót azzal indokolta, hogy annak idején, a II. világháborúban az afrikaiak harcoltak Franciaország felszabadításáért. Ráadásul a katonai beavatkozás első hulláma után igyekezett minél gyorsabban átengedni a terepet a pánafrikai békefenntartóknak. Mindemellett ő volt az a francia elnök, aki elismerte Franciaország felelősségét a gyarmati időkben elkövetett algériai, szenegáli, kameruni és madagaszkári mészárlásokért; bár a bocsánatkérésig nem jutott el.

scooter
Egy Hollande-maszkos férfi a robogójáért “lelkesedik” a 2014-es párizsi autószalonon. Beváltatlan zöld ígéretek
Forrás: Creative Commons

Zöldügyekben ellentmondásos a mérleg. Hollande felfuttatta a már 2007 óta létező LDD-t, ami egy speciális, a fenntartható fejlődést szolgáló megtakarítási forma, takarékkönyv. Ennek segítségével szociális bérlakások építését, lakóépületek zöldfelújítását és a megújuló energiaipari befektetéseket finanszíroznak, többek között. De a zöldfordulat, a zöldfelújításokra és megújulókra alapozott új, fenntartható gazdaságfejlesztési modell ígéretét megszegte Hollande, és a kamionossztrájk hatására gyáván meghátrálva, feladta a közúti árufuvarozás megadóztatására vonatkozó zöldadó-terveit. Ugyanakkor bevezették a karbonadót, s amire Hollande nagyon büszke: viszonylag sikeres volt a párizsi klímacsúcs. Ellenálltak a GMO-knak, s egy új intézménnyel bővítették a demokráciát: a környezeti demokráciával, ami az információkhoz való jobb hozzájutást, közösségi tervezést, a környezetvédelmi szempontból aggályos beruházások esetén ún. „kezdeményezési” (am.: előzetes egyeztetési) jogot és – környezeti konfliktusok esetén – a helyi népszavazások kiterjesztését jelenti.

rasterapostropheA nukleáris energia részarányát 2025-re 75 százalékról (ami világrekord!) 50 százalékra tervezik leszorítani, de kevés konkrét lépés történt, így ezt egy következő, jobboldali kormány könnyűszerrel visszavonhatja.

A Zöldek ehhez képest a ciklus elején benne voltak a kormánykoalícióban, majd kiléptek, hivatalosan ellenzékbe vonultak, de egy részük „visszaszalámizta” magát a kormányba. A ciklus nagy ökotörvénye az „energia-rendszerváltási” törvény; hosszú huzavona és lobbiháborúk után végül 2015-ben fogadták el, a kapcsolódó rendeletek pedig csak 2016-ban jelentek meg. A törvény ambiciózus, de hosszú távú célokat fogalmaz meg: 2030-ig az üvegházhatású gázok kibocsátásának 40 százalékos csökkentése, az áramfogyasztás 40 százalékának fedezése megújuló forrásból, a karbonadó fokozatos emelése. Van benne két elég radikális vállalás: elrendelik minden magántulajdonú épületet kötelező hőszigetelését (persze csak hosszútávon) és minden ezután épülő középület energiamérlegének pozitívnak kell lennie! Emellett a közszféra járműbeszerzéseinél minimum 50 százalékos arányt kell képviselnie az alacsony kibocsátású (hibrid és elektromos) járműveknek, és minden közepes és nagyvállalatnak ki kell dolgoznia egy „mobilitási tervet”, amely a közösségi közlekedés és a telekocsi használatát hivatott előmozdítani. A nukleáris energia részarányát 2025-re 75 százalékról (ami világrekord!) 50 százalékra tervezik leszorítani, de kevés konkrét lépés történt, így ezt egy következő, jobboldali kormány könnyűszerrel visszavonhatja.

Kirúgásokkal a munkahelyekért

És akkor most, a sok „egzotikus” téma, Afrika és a telekocsik után jöjjön egy olyan téma, ami Magyarországra is eljutott: az új munkatörvénykönyv. Hogy megértsük, miért volt annyira fontos ez Hollande-nak, tudni kell, hogy a legeslegfőbb kampányígérete az volt: csökkenti a munkanélküliséget. Ünnepélyesen azt kérte a választóktól, ötéves ciklusa elteltével majd az alapján ítéljék meg az elnöki tevékenységét, hogy sikerrel járt-e a munkanélküliség elleni küzdelemben. A munkanélküliség mindenkit aggaszt, s Franciaországban – Németországhoz, Nagy-Brittaniához képest – hagyományosan elég magas a szintje. Ezen akart változtatni. De bedőlt a főáramú közgazdászoknak, akik a szokásos receptet kínálták: tedd rugalmassá a munkaerőpiacot, s minden rendbe jön. Elhitte, hogy a munkaadók azért nem vesznek fel több dolgozót, mert félnek, hogy majd nem tudják hogyan elbocsátani őket. Pedig ez ennél „egy kicsit” bonyolultabb. Ott kezdődik, hogy a létbiztonság megrendülése, az egzisztenciális szorongás jobboldali populistákat és – hovatovább már csak Franciaországban – baloldali tömegtüntetéseket, sztrájkokat szül. A reformot egyébként, s ezt fontos hangsúlyozni, az évtizedek óta fennálló, a német gazdasági csodát és szociális államot megalapozó érdekegyeztetési rendszer ihlette; ennek központi pillérét vették át, csak éppen kiszakítva azt eredeti kontextusából.

A Valls-kormány is ágazati alapon kívánta újraszervezni a munkaerőpiacot; de a „decentralizálás”, ami Németországban a szakszervezetek erős alkupozícióját, s ezáltal az ágazatonként, illetve vállaltonként eltérő, de mindenütt viszonylag magas béreket biztosítja, az Franciaországban azzal fenyegetett, hogy a munkaadók kezébe ad teljhatalmat a munkavállalók, s különösen – nevezzük őket nevükön! – a munkások kárára. Így hiába volt viszonylag sikeres a prekariátust megcélzó, 150 ezer fiatalnak állást biztosító „jövő munkahelyei” program, hiába rajong a fél világ a munkavállalókat az állandó (internetes, telefonos) elérhetőség kötelességétől megszabadító pihenéshez való jog bevezetéséért, hiába csökkent végre, nagy nehezen, legalább a ciklus végén a munkanélküliség: Hollande és Valls ezzel, az elbocsátásokat megkönnyítő reformmal alapozták meg szívtelen/neoliberális/blairista-schröderista harmadikutas reputációjukat.

airbus
A380-as óriásgép épül az Airbus toulouse-i gyárában. Az új munkahelyek száma nem szállt az égig
Fotó: Nicolas Halftermeyer, CC

Ehhez a képhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy a munkaadókra hallgatva a baloldali, kereslet-élénkítő gazdaságpolitika helyett a költségvetési deficit csökkentése, és a – munkaadói járulékok csökkentésén keresztüli – ún. kínálatélénkítő gazdaságpolitika mellett döntött, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: se a gazdaság nem növekedett (vagy alig), se a munkaadók által ígért tömeges munkahelyteremtésre nem került sor. De még a „kínálatélénkítés” is jóindulatú megközelítés, mert összességében a megszorítások politikájáról kell beszélni: a vállalatok adóterhelését 21 milliárddal csökkentették, míg a háztartásokét 35 milliárd euróval növelték. Egy kicsit azért ezt is érdemes árnyalni: egyrészt – ez Hollande egyik emblematikus, balos intézkedése – kivetettek egy 75 százalék-os adót a felső tízezerre (ezt a törvényt az Alkotmánybíróság megsemmisítette, végül egy 60 százalékos változatot fogadtak el, és vezettek be, azt is csak két évre); és igyekeztek az alacsony jövedelműek személyi jövedelemadóját mérsékelni, sőt: mintegy kétmillió alacsony jövedelmű dolgozó esetében 0-ra csökkentették azt!

Hozzáférhető egészségügy és oktatás

Az egészségügy Hollande ötévének egyik sikersztorija. Törvénnyel vetettek véget a korábbi gyakorlatnak, amely a pácienseket arra kényszerítette, hogy bizonyos esetekben részben előlegezzék meg a gyógyítás költségeit – amit a biztosító utólag térített meg. Könnyen belátható, hogy ez a megtakarításokkal nem rendelkező szegények számára az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést korlátozta, így ennek a „hagyománynak” a felszámolása komoly esélyegyenlőségi lépés. S ugyanez igaz arra a 2016-ban életbe lépett változtatásra, amely kötelezővé teszi a cégek számára, hogy munkavállalóik részére kiegészítő biztosítást fizessenek. Megharcolt a kormány a gyógyszerlobbival is, és így sikerült néhány milliárddal lejjebb nyomni az állami gyógyszerkassza és a betegek kiadásait; egyúttal törekedtek az olcsóbb, de az eredetivel megegyező generikus gyógyszerek elterjesztésére.

rasterapostropheAz egyenlőtlenségek és a szegregáció-integráció kérdését [mixité scolaire] napirendre vette a baloldali kormány, de későn, keveset, sőt – valószínűleg – rossz irányba léptek. A legjobb szándékkal, de a lovak közé dobták a gyeplőt.

Mint szinte a világon mindenütt, Franciaországban is kitüntetett közfigyelem irányul az oktatásügyre. A franciákat is újra meg újra ugyanaz a PISA-sokk éri, mint a magyarokat. Ennek persze mélyre nyúló gyökerei vannak. Az egyenlőtlenségek és a szegregáció-integráció kérdését [mixité scolaire] napirendre vette a baloldali kormány, de későn, keveset, sőt – valószínűleg – rossz irányba léptek. A legjobb szándékkal, de a lovak (helyi aktorok) közé dobták a gyeplőt, holott a helyi alkukat a helyi elitek szokták kötni, a saját érdekeiket követve. A legfontosabb kérdésben, az iskolaválasztás okozta egyenlőtlenségek kérdésében tehát kudarcot vallottak a francia szocialisták, ugyanakkor néhány jó irányba mutató intézkedést a javukra lehet írni: több tízezer új pedagógus-álláshellyel enyhítettek a túlzsúfoltságon, korlátozták a buktatások lehetőségét, az osztályzást ezentúl „büntetés helyett jelzésként” kell használni, a házi feladatokat lehetőleg az iskolában kell elvégezni (ez apró, de fontos lépés az esélyegyenlőség szempontjából!), eltörölték az alsó tagozatosok szerdai iskolai szünetét (ez a középosztály tiltakozását váltotta ki, de a hátrányos helyzetű és munkásosztályi szülők gyerekeit segíti), tapasztaltabb tanárokat kell elhelyezni a hátrányos helyzetű településeken (eddig a közalkalmazotti pontrendszer miatt épp a zöldfülűek kerültek a legnehezebb terepekre). Kiemelkedik az esélyegyenlőséget növelő lépések közül, de egyúttal jól illusztrálja Hollandék túlzott óvatosságát, határozatlanságát is a 3 év alattiak számára létesítendő bölcsődei-óvodai férőhelyek kérdése; helyesen ismerték fel, hogy az esélyegyenlőség szempontjából ez kulcsfontosságú, és azt is, hogy érdemes a hátrányos helyzetű településekre (külvárosokra) koncentrálni, de, bár létrehoztak ezernél több gondozói állást, a bölcsődébe-óvodába járó 2 és 3 év közöttiek aránya még így is, még ott is csak épphogy meghaladja a 20 százalékot a ciklus végére.

Nyitottság és morális pánik

Az ún „társadalmi” kérdésekben Hollande részben nagyon progresszív, részben szégyenletesen regresszív volt. A szimbolikus politika szintjén fontos történelemi gesztust gyakorolt, amikor négy ellenálló, két nő és két férfi hamvainak ünnepélyes elhelyezéséről döntött a francia nemzet világi templomában, a Panthéonban, emelkedett szavakkal méltatva bátorságukat. Ígéretéhez híven bevezette a melegházasságot („házasság mindenkinek”), a konzervatív jobboldal által szervezett tömegtüntetésekkel dacolva; a sors iróniája, hogy az időközben „republikánus” névre átkeresztelt jobboldal ultrakonzervatív-neoliberális elnökjelöltje, Fillon, épp az azonos neműek házassága elleni tiltakozómozgalom hálózatára támaszkodva nyerte meg a jobboldali előválasztást.

charlie
A Charlie Hebdo elleni merénylet hírére több millióan vonultak az utcára. Értelmetlenül korlátozott szabadságjogok 
Fotó: Olivier Ortelpa, CC

Amit viszont a baloldal sosem fog megbocsátani neki, az az, hogy a tragikus merényletek után, a terrorizmus elleni harcra hivatkozva tartósan, aránytalanul és értelmetlenül korlátozta a szabadságjogokat, a szükségállapotot – a fent emlegetett munkaerőpiaci reform ellen tüntető baloldali, valamint környezetvédő aktivisták elleni fellépés jogalapjául használva. Persze, érthető, hogy a merényletek a kormányzat részéről rendpárti fordulathoz, a lakosság részéről morális pánikhoz vezettek, de a baloldalnak kár zsigerből politizálnia.

rasterapostropheÉrthető, hogy a merényletek a kormányzat részéről rendpárti fordulathoz, a lakosság részéről morális pánikhoz vezettek, de a baloldalnak még ilyen helyzetben is kár zsigerből politizálnia.

A kettős állampolgárságú terroristák francia állampolgárságtól való megfosztásáról szóló törvény volt a másik ilyen pánikreakció. Hónapokig erről folyt a – kicsit a magyar kormány migránsozására emlékeztető – álvita, miközben egy terroristára (aki vagy öngyilkos merénylő, vagy ha nem, akkor sem akar egy terrorcselekmény másnapján francia családi pótlékot felvenni) semmiféle elrettentő erővel nem bír egy ilyen szankció; arra viszont jó volt, hogy másodrendű állampolgárnak érezhessék magukat a külvárosok megbélyegzett lakói. Maga Hollande is azt mondta, ezt (és csak ezt!) megbánta, hiba volt. (A Parlament egyébként végül nem is fogadta el a törvényt).

Ló és szamár

Manuel Valls, Hollande 3 évig szolgáló miniszterelnöke alulmaradt a baloldali előválasztáson, de Benoît Hamon, aki győzött, maga is Hollande minisztere volt, s kormánytagként voltak is eredményei a közösségi a gazdaság és a fogyasztóvédelem területén, bár később, lemondása után a szocialista „lázadó” balszárny egyik vezéralakjává vált. De ha netán Emmanuel Macron, a szocialistákkal szakító szoclib, az elitellenes húrokat pengető volt gazdasági miniszter szorítja meg végül a Fillon-Le Pen párost (ha megszorítja egyáltalán), róla is elmondható lesz, hogy Hollande köpönyegéből bújt ki. Bár Valls szerint a félig teli pohár igenis tele van, Hamon szerint félig üres, míg Macron azt állítja: se a pohárhoz, se a vízhez nincs semmi köze.

Most, amikor a brexitizmus, Trump, Orbán és hamarosan – ha a sikkasztási botrányába bele nem bukik – talán Fillon vagy akár (bár ez szerencsére valószínűtlen) Le Pen kerül hatalomra, érdemes még egyszer elgondolkodni azon, mi is a kritikai baloldal szerepe, a radikális baloldal hivatása. Hollande öt évét például nem csak az ideális baloldali agendával, hanem a Trump, Fillon és Le Pen képviselte alternatívával is érdemes összevetni; ez alapján pedig elmondható: ha ló nincs, (egyelőre) jó a szamár is.

Címfotó: Remi Jouan, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • A költségvetés politikai kérdés
    Az Új Egyenlőség főszerkesztője áprilisban közbeszélgetés-sorozatunk keretében a szegedi Móra Ferenc Szakkollégium meghívására a költségvetési politikáról tarto...
  • A gazdagok elnöke pénzt szór a nép közé
    Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, rendíthetetlen, már-már küldetéstudato...
  • Rekviem és kiáltvány a magyar közpolitikáért
    Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője 2018 tavaszán megjelent könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a politikai kommunikációból hiányoz...
  • Az elmúlt 8 év és a teendőnk
    A választás leegyszerűsíthető döntés. Akarom-e, hogy úgy folytatódjon az ország irányítása, mint ahogy jelenleg történik? Ha önmagában ezt a kérdést meg tudja v...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.