Nevezhetjük bumeráng-hatásnak, használhatjuk a CIA ötvenes években született kifejezését (angolul blowback), ami magyarul talán úgy fejezhető ki, hogy a támadóra üt vissza a támadása. Afganisztán 1979 karácsonya óta szenvedő, elszegényedett, ópiumkiviteltől függő ország. Hogyan és miért jutott el a talibán hatalomátvételig?

Ferber Katalin

Ma már semmiféle titok nem övezi a szomorú tényt, hogy a (volt) Szovjetunió 1979 decemberi katonai bevonulása az országba az Amerikai Egyesült Államok gondosan előkészített provokációjára adott válasz volt. Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter akkori nemzetbiztonsági tanácsadója egy 1980-ban adott interjújában ezt felfedte: július 3-án az amerikai elnök aláírta az utasítást, hogy a CIA támogathatja a kabuli szovjetellenes erőket, vagyis a mudzsahedineket. „Még ugyanezen a napon egy feljegyzésben tájékoztattam Carter elnököt arról, hogy ez szerintem rövid időn belül kiprovokálja a szovjet katonai beavatkozást.” A francia Le Nouvel Observateur újságírója (valószínűleg megdöbbenve) megkérdezte Brzezinskit, bánja-e ezt a döntést?

„Mit bánjak meg? Ez a titkos művelet ragyogó ötlet volt. Ez csalta ugyanis az oroszokat az afgán csapdába – vagyis nincs mit sajnálnom. Hogy erről az elnököt is tájékoztassam, azt írtam neki a feljegyzésemben: ‘Végre lehetőségünk van arra, hogy a Szovjetuniónak is legyen egy vietnami háborúja’.”

Az újságíró újra megkérdezte: még azt sem sajnálja az egykori tanácsadó, hogy az Egyesült Államok támogatja a szélsőséges, terrorcselekményekre is kész csoportokat? Brzezinski válasza pontosan definiálja e tanulmány tárgyát: az amerikai (katonai) birodalom terjeszkedését és az emiatt bekövetkező (elkerülhetetlen) szétesését:

„Mi fontosabb a világtörténelemben? A talibánok vagy a szovjet birodalom összeomlása? Néhány feltüzelt iszlámhítű, vagy Kelet-Európa felszabadítása s ezzel a hidegháború befejeződése?”

Amint az az alábbiakban kiderül,

Kelet-Európa „felszabadítása” valóban sikeres volt, a hidegháború azonban az elmúlt három évtizedben olyannyira felmelegedett, hogy ma a szakértők számos, nemcsak helyi háborúval fenyegető konfliktustól tartanak – a NATO európai központjában éppúgy, mint Washingtonban.

1. A „kezdetek”

A CIA egy korai, 1953-ban született feljegyzéséből tudható, hogy amikor befejeződött a demokratikusan megválasztott iráni elnök, Mohamed Moszadeg, elmozdítása – amire azért volt „szükség”, hogy a British Petroleum (BP) nevű olajipari vállalat érdekei sértetlenek maradhassanak, nehogy az új iráni kormány államosítsa azt –, akkor a CIA Reza Pahlavi sahot juttatta hatalomra. A CIA szakemberei azonban már az akció végrehajtása után is világosan látták, hogy a sah uralma korlátozott, s előbb vagy utóbb ez a húzás vissza fog ütni. Ezt két évtizeddel később be is bizonyította előbb Khomeini visszatérése Iránba, majd pedig az iráni forradalom.

Mindezek ellenére, e CIA által megrendezett iráni puccs vált a továbbiakban a CIA világszerte alkalmazott politikai akcióinak modelljévé. Annak érdekében, hogy e titkos akcióknak kevesebb nemkívánt következménye legyen, az Egyesült Államok elengedhetetlennek látta katonai bázisainak szaporítását.

Ma a világon több mint 900 amerikai katonai támaszpont működik, jónéhány a „fogadó” ország adófizetőinek pénzéből.

Érdemes e ponton a CIA által végrehajtott titkos akciók némelyikére emlékeztetni: 1953 Irán, 1954 Guatemala, 1959 Kuba, 1960 Kongó, 1964 Brazília, 1965 Indonézia, 1973 Chile, 1967–1973 Görögország, 1979 Afganisztán.

Nem magányos és még csak nem is kommunista az a néhány történész, akik az elmúlt két évtizedben vizsgálták e konfliktusokat, majd közzétették figyelmeztetéseiket: a nulladik év, azaz 2001. szeptember 11-e egyenes következménye volt az amerikai impérium, az Egyesült Államok birodalmi terjeszkedésének, mely az amerikai társadalom nagy részének tudta nélkül, átláthatóság és beszámoltathatóság nélkül zajlott. E „birodalom” elérte saját korlátait, s ellenőrizhetetlenné vált. (Minden birodalommal hasonló történt eddig.)

  1. szeptember 11-ének tragikus eseményei felerősítették a katonai válaszcsapás támogatóinak hangját. Az ifjabb Bush elnök így minden jogi és pénzügyi felhatalmazást magához ragadott, hogy „kifüstölje a terroristákat rejtekhelyeikről”. Annak érdekében, hogy Irak megtámadása indokoltnak tűnhessen, állásfoglalást fogadtatott el az ENSZ rendkívüli közgyűlésén arról, hogy Irak birtokában „pusztító nukleáris tömegfegyverek” vannak (maga a CIA és a Pentagon is tudta, hogy ez nem igaz).

Irak megtámadása és „demokratizálása” után rögvest Afganisztán következett. Küldetésüknek azt tekintették, hogy megdöntsék a (részben mudzshedinekből verbuválódott) brutális kegyetlenséggel eljáró, iszlám vallásra hivatkozó talibán kormány hatalmát, és Afganisztánba is exportálják „a békét”, „a demokráciát”, „a nők egyenjogúságát”, és a katonai-ipari komplexum termékeit, valamint az alvállalkozói szerződésekkel, folytatott „háborút a terrorizmus ellen”. Amit a nemzetközi média tudósítói ritkán említenek, aki 2001-ben a katonai-ipari komplexumok részvényeinek valamelyikét vásárolta meg, az húsz év után részvényeinek tízszeres emelkedésének örülhet: a 10 ezer US dolláron jegyzett részvény ma 100 ezer dolláros árfolyamot ért el.

Az afgán háború elképesztő kiadásokkal járt az Egyesült Államok számára, azt azonban ma már kevesebbet hangsúlyozzuk, hogy a katonai-ipari komplexum, vagyis az amerikai nagyvállalati hadiipar felfutása (repülőgépek, az azokat szállító hadihajók, biokémiai fegyverek, nukleáris rakétatöltetek gyártása) hogyan járult hozzá az amerikai foglalkoztatás szinten tartásához és az amerikai gazdaság versenyképességének megőrzéséhez.

***

1973 döntő év volt Afganisztán számára. Miközben nyugaton és a szovjet érdekszférában az olajválság (a kőolaj árának robbanásszerű növekedése okozta krízis) következményei foglalták le a kormányok többségének figyelmét, Sandar Mohamed Daud – az akkori afgán király, Zahir Sah unokatestvére és sógora – bejelentette az afgán köztársaság létrejöttét, és közzétette a modernizáció céljait. Ebben egyebek mellett a gazdaság fejlesztése, valamint általános és kötelező oktatás is szerepelt. Ez volt az Afgán Demokratikus Párt programja is. E párt szovjetbarát, kommunista ideológiát hirdető politikai alakulat volt, szovjet támogatással működött.

Az általános és kötelező oktatás terve (különösen a lányoké) azonnal ellenállást váltott ki az ország muszlim férfilakosságából.

Ez motiválta az Egyesült Államok mudzsahedineknek nyújtott fegyveres és pénzügyi támogatását, mely a Szovjetunió katonai beavatkozásával, vagyis nagyhatalmi válaszával folytatódott. A továbbiak nagyrészt ismertek: az iszlám hitű, szélsőséges katonai csoportok megerősödtek, ami a talibánok hatalomra kerülésébe torkollott. Osama bin Laden (a közgazdász és mérnök) Pakisztán és Szaúd-Arábia védelmét élvezte. Ő állt az élére annak a „szabadságharcnak”, amely a tragikus 2001. szeptember 11-i támadássorozattal végződött.

A Szovjetunió időközben valóban szétesett, részben 1979-ben indított, sikertelen afganisztáni katonai beavatkozása, több tízezer katona értelmetlen halálával végződő csúfos veresége miatt. E tekintetben beváltak a CIA, a Pentagon és az amerikai kormányzat számításai. Afganisztán azonban ekkor csupán egy eszköz volt e nagyhatalmi játszmában. És az is maradt. Minden látszat ellenére ez 2001 és 2021. augusztus 31-e között sem változott.

A még 2001-ben megindított amerikai katonai beavatkozás és háború Afganisztán ellen idővel tartós megszállássá és „demokráciaépítő” afganisztáni jelenlétté alakult. Ennek ellenére húsz év multán, 2021. augusztus 15-én, Afganisztán ismét a talibánok ellenőrzése alá került. Ma pedig – jóllehet csak ideiglenes jelleggel – talibán kormánya van az országnak.

***

De vajon miért nem sikerült Afganisztánban kiépíteni a nyugati demokráciát, biztosítani az állampolgári jogokat, a nemek egyenjogúságát és a gazdaság „normál” működését? Miért nem sikerült sokadszorra sem? Miért nem sikerült két évtized alatt sem?

Ennek egyik – bár nem az egyetlen – fő oka a „felszabadító, demokratikus rendet” exportáló amerikai logikában keresendő. Egy olyan soknemzetiségű, soknyelvű és sok nyelvjárású országban, mint amilyen Afganisztán, a központi irányítás működésképtelen, amennyiben az nem e sokféle helyi etnikai csoport bevonásával történik, és nem hatalmi egyensúlyukon alapul. Az amerikai „álom” megvalósítása érdekében a nagyszámú külföldi civil szervezet (és segélyekből működtetett kezdeményezéseik egész sora) nagyrészt semmibe vette ezt a helyzetet.

A nyugati elképzelések megvalósítói számára a helyi „sikereknél” sokkal fontosabb volt, hogy saját értékrendjük szerint tevékenykedjenek, mégpedig nyelvtudás és a helyi viszonyok ismerete nélkül.

A NATO és a nemzetközi segélyszervezetek munkáját helyi tolmácsok, nyelvi „serpák” segítették, akiknek több évig tartó munkájuk után most bujkálniuk kell, hiszen a tálib hatalomátvétel óta árulóknak számítanak. A több milliárd dollár segély és támogatás nagy része eltűnt, a gazdaság működésének alapja továbbra is az ópium exportjának bevételeiből származik, a helyi (nemritkán törzsi, etnikai és vallási kisebbséghez tartozó) földesurak elsöprő többsége pedig azt tesz, amit akar.

***

Donald Trump elnök 2020 novemberében először egy szigorúan bizalmas feljegyzésben, a hivatalos intézményi utat megkerülve elrendelte az amerikai csapatok végleges kivonását Afganisztánból (és Szomáliából) eredetileg 2021 január 15-ét jelölve meg határidőként. E találkozóra nem kapott meghívást az akkor regnáló afgán kormány egyetlen tagja sem.

Joe Biden végrehajtotta Trump elnöki rendeletét, méghozzá új határidővel: 2021. augusztus végéig a NATO haderő minden tagja véglegesen elhagyta Afganisztánt. Nyolcvan milliárd dollárra becsült katonai felszerelést hagytak hátra, melynek egyik része a tálibok, egy másik része a velük szemben harcoló ellenállók kezébe került.

E döntés borzalmas következményekkel járt, függetlenül attól, hogy milyen sokszor állt ki és érvelt mellette a jelenlegi amerikai elnök. A nyugati világ nyilvánossága számára ugyanis egyértelművé tette, hogy a NATO végső soron az Egyesült Államok által irányított szervezet, és ezen utólag semmiféle retorikai fordulat sem változtat. A csapatkivonásokról ugyanis Biden nem tárgyalt a NATO többi tagállamával. Az európai NATO tagállamok legnagyobbjainak reakciója szerint saját feladatuk immár az, hogy az amerikai haderőktől független katonai kapacitást építsenek ki.

A kivonulás lezárult, a kör, úgy tűnik, bezárult. A költségek és befektetések – több mint százmilliárd dollár, két évtized, „ajándék” afgán alkotmány – mind elvesztek. A talibán csapatok mindezt két hét leforgása alatt semmissé tették, és – legalábbis – idegenné, elítélendővé, rosszabb esetben megtorlandó bűnné nyilvánították.

Minden más csak időhúzás a talibánok részéről. Naiv minden olyan „remény”, ami szerint sikerül a nemzetközi köröknek megállapodni velük, mondván – amiként egy angol szakértő ezt megfogalmazta – „ha pénzre van szükségük, akkor ezt meg kell tenniük”. E feltevések ugyanis nem vetnek számot a talibán vezetők gondolkodásával, ezért aztán nem is többek vakhiteknél.

E nyugati remények és ideák semmit nem jelentenek a jelenlegi talibán vezetés számára (rosszabb esetben még provokációként is értelmezik őket), mert nem veszik figyelembe és pláne nem tükrözik az ő értékrendjüket, vallási meggyőződéseiket és elképzeléseiket. Már megint nem, mondhatnánk.

Augusztus derekán az afgán jegybanknak minimális készpénze van, az ország készpénzkészletének nagy része a FED-ben, New Yorkban van, ennek összege 9.5 milliárd dollár. Ez azonban ténylegesen nem hozzáférhető az afgán jegybank számára. Ezen kívül némi államkötvénnyel rendelkeznek. Az afgán gazdaság összeomlása hozzávetőlegesen szeptember végére várható, októbertől már felettébb kétséges.

Az elmúlt években egyetlen tanulmány (elemzés vagy javaslat) sem született arról, hogy Irakban és Afganisztánban miként lehetne a gazdaság működését önálló alapokra helyezni. De arról sem, hogy ezzel miként lehetne elérni a több millió menekült hazacsábítását. A térség három országa – Irán, Afganisztán és Pakisztán – a nyugati demokratikus berendezkedés helyett éppen ellenkezőleg, nyugatellenes rezsimeket építenek. A nyugatnak pedig szembe kell néznie mindazzal, amit az Egyesült Államok hegemóniája, valamint e hegemónia hanyatlása eredményezett: nem az Egyesült Államok lesz az afgán menekültek célpontja, hanem Európa.

2. Az afgán gazdaság helyzete és Kína

Az afgán gazdaság helyzete az amerikai és a többi nyugati segélyszervezet két évtizedes jelenléte ellenére alig fejlődött. Az amerikai kongresszusnak készült átfogó jelentés megállapítja, hogy

minden oktatási, egészségügyi és egyéb segítség ellenére a tanácsadó szervezetek tagjai sokkal inkább a saját elképzeléseik keresztülvitelével, mintsem annak a helyi viszonyokra alkalmazásával és az általuk létrehozott intézmények fenntarthatóságával foglalkoztak.

Az afgán munkaerő 44 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik, Afganisztán a 190 ország rangsorában a 173-ik, vagyis az egyik legszegényebb a világon. A gazdaság legalább fele informális kapcsolatokon keresztül működik – és nem is csak az ópiumtermelés és csempészés miatt. A nemzeti jövedelem folyamatosan csökken, az ország kereskedelmi hiánya eléri a nemzeti jövedelem csaknem egyharmadát. A GDP kétharmada a korábbi segélyeknek és segélyalapoknak köszönhető. A költségvetés 28 (!) százaléka katonai és biztonsági jellegű kiadás. Összehasonlítva más, alacsony jövedelmű országokkal, ez rendkívül magas, kilencszerese a többi ország átlagának.

A talibánok hatalomra kerülése óta egyetlen ország sem ismeri el hivatalosan az új kormányt Afganisztánban. A nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank, valamint több EU tagállam leállította beígért segélyeit. Készpénzforgalom nélkül azonban aligha tud működni egy gazdaság. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Afganisztánban mindössze 17 bank van, s nem ezek bonyolítják a pénzforgalom nagy részét, hanem a pénzváltók (a sarraffok), akik informális kapcsolataiknak köszönhetően a helyi kereskedők számára váltókat bocsátanak ki (az eljárás neve: havala).

Összegezve: a NATO haderők végleges kivonulása, a segélyek leállítása, valamint az afgán jegybank készpénzkészletének zárolása természetesen inflációt, krónikus importáruhiányt, az idei szárazság pedig élelmiszerhiányt váltott ki. A legfontosabb kérdés, s ebben a NATO tagállamok (kivéve az Egyesült Államok kormányát) egyetértenek, hogy a talibán kormánnyal tárgyalni kell, mert egy újabb polgárháború kirobbanása az egész Közép- és Eurázsiai térséget súlyos veszélybe sodorja.

E kényszert az elmúlt hónapokban csupán Kína ismerte fel. Nyilvánvaló a kínai külpolitika döntéshozói számára, hogy Afganisztán cserbenhagyása, mégpedig a „nyugati” politikai elképzelésekre való hivatkozással, nemcsak kontraproduktív, hiszen az Afganisztánnal szomszédos országokban (Pakisztánban, Üzbegisztánban, Türkmenisztánban) működő iszlám szervezeteket provokálja, de destabilizálhatja egész Közép-Ázsiát.

Nem véletlen tehát, hogy a kínai külügyi államtitkárok egyike már júliusban tárgyalt a talibánok néhány vezetőjével, s szeptember 15-én 31 millió amerikai dollár segélyt folyósított az el nem ismert talibán vezetésnek. S ezzel elérkeztünk talán a legfontosabb és a nemzetközi sajtó többségében nem szereplő kérdéshez:

az afgán helyzet mennyiben tükrözi a kínai gazdasági, pénzügyi és diplomácia fölényét a nyugati, elsősorban amerikai katonai, gazdasági és pénzügyi stratégiához képest?

A középázsiai és eurázsiai térséget jól ismerő elemzők egyike szerint az afgán szélsőséges iszlám vezetés hatalma, mely tekintélyelvű, konzervatív és nyugatellenes, nem egyedi a térségben. Szaúd- Arábia sem demokráciájáról híres, ahogyan Irán sem. Katonai jelenléttel, segélyekkel és hatalmas pénzösszegekkel támogatott nyugati eszmények megvalósításával húsz év alatt semmire sem mentek a nyugati szervezetek Afganisztánban. Sem a korrupciót, sem az – ezzel szorosan összefüggő – ópiumtermelést nem tudták háttérbe szorítani, mint ahogyan nem tudták maguk mellé állítani az afgán lakosság többségét – néhány tízezer helyi segítő és tolmács kivételével, akik a NATO kivonulásával kifejezetten nagy bajba is kerültek.

Kína, elsősorban a közép-ázsiai szélsőséges iszlám mozgalmak, no meg az ujgur etnikai kisebbség iszlám vallása miatt egyetlen pillanatra sem kívánja a talibán rendszer megváltoztatását, demokratizálását. Ehelyett kizárólag gazdasági és pénzügyi eszközökkel kívánja és tudja befolyásolni a jelenlegi tálib kormány álláspontját. A 2013-ban meghirdetett „egy övezet, egy út” programja keretében Afganisztán északi határához közel, kazah, türkmén és üzbég együttműködéssel megindul egy kétezer kilométer hosszú olajvezeték építése, amely kiegészül egy 400 milliárd dollár összegű beruházással (Iránban). Ezek segítségével nemcsak Kína nyersanyagellátása lesz biztosítva, de például az afgán, olajra kivetett vámbevétel is jelentősen emelkedik majd. Kína nemcsak a már említett segélyt adja Afganisztánnak, de ásványkincseinek (melyet jelenleg egy milliárd dollárra becsülnek) kiaknázásában is kezdeményező lesz.

Egy szakértő néhány napja közzétett elemzésében leplezetlen iróniával jegyzi meg, hogy – minden tévhittel szemben – Kína nem politikai szempontok szerint terjeszti ki befolyását Közép-Ázsiára, ahogyan Afrikára sem. Kína ugyanis már 1975-ben megépítette Afrika akkor egyedülálló vasútvonalát Zambia és Tanzánia között, miközben az Egyesült Államok jelentős pénzösszegekkel támogatta a délafrikai apartheid rezsimet.

Minden pillanatnyi, politikai szempontú mérlegeléssel szemben, Afganisztán jelenleg zajló eseményei az amerikai hegemónia korábban elképzelhetetlen hanyatlását bizonyítják. Sir Halford Mackinder egy évszázaddal korábban írta geopolitikai elemzésében: „Aki a világ elszigetelt részét irányítja, a világ irányítója lesz.” Az elmúlt ötszáz év gyarmatosításai is ezt támasztják alá.

Eurázsia és Közép-Ázsia irányítója ma már nem az Amerikai Egyesült Államok, s még csak nem is a többi NATO tagállam. Hogy ezzel hogyan él majd a jelenlegi ideiglenes tálib-kormány, az az elkövetkezendő hónapokban fog kiderülni.

Címfotó: U.S. Marine Corps – 1st Lt. Mark Andries – public domain

Források

Beiwan, Jay (2021): Afghanistan`s Cash Changers are the Financial System`s Final Hope. (Az afganisztáni pénzváltók a pénzügyi rendszer utolsó reménye.) RSSDaily News, 2021. szeptember.

Johnson, Chalmers (2004): The Sorrows of Empire: Militarism, Secrecy, and the End of the Republic. New York: Metropolitan Books.

McCoy, Alfred (2021): The Winner in Afghanistan: China. Counter Punch, 2021. szeptember.

Schwartz, Jon (2021): 10,000 US Dollar Invested in Defense Stocks when Afghanistan War Began Now Worth Almost 100,000 US Dollar. 2021. augusztus 16.

SIGAR (Special Inspector General for Afghanistan Reconstruction): What We Need to Learn: Lessons from Twenty Years of Afghanistan Reconstruction.

Woodward, Bob – Costa, Robert (2021): Peril. New York: Simon and Schuster.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Szex a kapitalizmusban
    Hogyan alakítja át a szexet a profitszerzés igénye? Hogyan válik piaccá, termékké és szolgáltatássá? Hogyan válik a (női) test áruvá – mások anyagi hasznának fo...
  • A világgazdaság kínai „szimfóniája” – 1. rész
    A neoliberális rendszerek csődje, minden látszat ellenére, egyre nyilvánvalóbb. Átmeneti korszakban élünk, a kínai gazdaság páratlan fejlődése azt sejteti, hogy...
  • A kínai fejlesztő állam, továbbfejlesztve – 2. rész
    Kína, egyes területeinek viszonylagos elmaradottsága ellenére határozott stratégiával és programmal rendelkezik gazdasága egészének fejlesztésére. Cikkünk másod...
  • Pénz, drogok és társadalmi gyilkosság
    Az amerikai kapitalizmus egzisztenciális válságban van. A rozsdaövezetben élő munkások várható élettartama húsz éve csökken, részben a gyógyszeripari legális he...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.