A neoliberális rendszerek csődje, minden látszat ellenére, egyre nyilvánvalóbb. Átmeneti korszakban élünk, a kínai gazdaság páratlan fejlődése azt sejteti, hogy a század második fele Kelet-Ázsia gazdasági és pénzügyi hegemóniája felé tolódik. Ennek feltehetőleg Kína lesz a vezetője. Kétrészes cikkünk ennek hátterét elemzi.

Ferber Katalin

Hangolás

Nem vagyok Kína szakértője. Az alábbi tanulmány, bár úgy tűnhet, hogy kizárólag Japánnal foglalkozik, és a japán gazdaságtörténeti tapasztalatokat alkalmazza Kínára, ez nem pontosan így van. A japán gazdasági „csoda” ugyanis nemcsak Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr számára volt modell (a helyi sajátosságokhoz alkalmazva), de Kína is használta a japán gazdasági és pénzügyi tapasztalatokat sok más, így a kelet-európai államszocialista gazdaságok tapasztalataival együtt.

Nyitány

A globalizáció és a neoliberális rendszerek csődje egyre nyilvánvalóbb – keleten éppúgy, mint nyugaton. A leggazdagabb országok elmúlt évekbeli sokrétű kísérletei arra, hogy versenyképességük megőrzésével egyidejűleg a társadalmi békét is fenntartsák, úgy tűnik, csődöt mondott. Az egyetlen régió, ahol mindez sikeresen valósult meg évtizedekig, Kelet-Ázsia. S most

minden jel arra utal, hogy Kína – sok mindent tanulva a szomszédos országok gazdasági sikereiből és kudarcaiból – csatlakozik szomszédai gazdasági és pénzügyi sikereinek megvalósításához.

Átmeneti korszak tanúi és egyúttal áldozatai vagyunk mindannyian, mert a globalizáció, valamint a neoliberális rendszerek csődjét s az amiatt támadt gazdasági és pénzügyi bizonytalanságot csak fokozza a kínai gazdaság példátlan sebességű modernizációja. Természetesen azt ma még nem lehet tudni, hogy Kína és a szomszédos, fejlett kelet-ázsiai országok veszik-e át a korábban amerikai és európai hegemónián alapuló világgazdaság vezetését, de sok jel utal arra, hogy ennek bekövetkezése valószínű.

A cikk második része ide kattintva olvasható.

Kína démonizálása egyre gyakoribb a világsajtóban. Kína „kommunista” egypártrendszeren alapuló diktatúra, így a tekintélyelvű rendszer elnyomó funkcióit sokkal jobban ismeri a nyugati országok többsége, mint az ország több mint háromezer éves történelmét, irodalmát, filozófusait és nem utolsósorban a kínai (és japán írásjelekkel) leírt ország nevét: a világ közepét.

Japánról sem tudott sokat a nyugati világ nagy része egészen a hetvenes évekig. A szigetország világgazdasági sikereinek köszönhetően azonban az Ázsián kívüli világ gyorsan megszokta, hogy a japán áruk nemcsak olcsóbbak, de jobbak, sőt a nyolcvanas évekre Japán elismert csoda lett Amerikában éppúgy, mint Nyugat-Európában. E csodának köszönhető, hogy Japánról egyre többet tudott az ázsiai és nem ázsiai országok többsége. S talán az sem véletlen, hogy a japán elektronikai eszközök (videójátékok, a play station) a manga (azaz a képregény) is világszerte elterjedt, akárcsak a japán egész estét betöltő rajzfilmek (az animék).

Kína hasonló fejlődési és ismertségi szakaszokon megy keresztül, azzal a jelentős különbséggel, hogy eddig egyetlen kelet-ázsiai ország gazdasági és pénzügyi felemelkedése sem váltott ki nemzetközi aggodalmat, kivéve Kínát. Mérete, négy évtized alatt elért modernizációja kereskedelmi háborúval fenyeget, nemzetközi biztonságpolitikai aggodalmakat vált ki. Mindez azért nem történt meg Japán, Szingapúr, Tajvan és Dél-Korea esetében, mert ezek az országok az Egyesült Államok katonai befolyása és felügyelete alatt állnak 1945 óta.

Kína azonban valami más, „szocialista piacgazdaság”, ami a neoliberális rendszerek döntéshozói számára fából vaskarika.

Szerintük Kínát tekintélyelvű rendszere miatt háttérbe kell szorítani, gazdasági erejét korlátozni kell és minden eszközzel meg kell akadályozni fegyverkezését – Kína agresszív és gyarmatosító szándékai egyértelműek.

Az alábbiakban a kínai gazdasági és pénzügyi sikerek hátterének néhány elemét veszem közelebbről szemügyre, s ennek alapján megpróbálom bizonyítani, hogy Kína démonizálása nem más, mint a korábbi nyugati hegemónia elvesztése miatti aggodalom.

Kína „fenyegető” terjeszkedése okozat és nem ok: a bevezetőben említett átmeneti korszak bizonytalanságai következtében lett eltúlozva, melyeket a hétköznapi ember éppúgy érez (különösen a Covid-járvány kitörése óta), mint társadalomtudósok és vezető politikusok.

Első tétel: Andante

Kelet-Ázsia gazdasági és társadalmi modernizációja a fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitika alkalmazásának köszönhető, amelyet először Japán a múlt század harmincas éveiben vezetett be a nagy világgazdasági válság (1929–1933) hatására. Japán akkor számolt le véglegesen a szabadpiaci liberális gazdaság- és pénzügypolitikával, amelyet egyébként korábban is igen óvatosan és szelektíven alkalmazott a modernizáció érdekében.

A fejlesztő gazdaságpolitika fogalmának megalkotója, Chalmers Johnson, történész volt, aki egyetlen japán minisztérium, az ipari- és kereskedelemügyi tárca történetén keresztül elemezte a szigetország fejlesztő gazdaságpolitikáját és annak változásait 1982-ben megjelent könyvében.

A fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitika, eltérően a szabadpiaci liberális rendszerek ideológiai vezéreltségétől, a nacionalizmus gyakorlatát tartja a legfontosabbnak.

Intézményrendszerének egésze, döntéshozatali mechanizmusa rugalmas, sokféle eszközt használ mindig az adott helyzethez alkalmazkodva. Lényege a világpiaci viszonyítás, vagyis az állami szakképzett minisztériumi apparátus – ideértve a jegybank vezetését – piaci szemlélettel támogat, vagy leépít iparágakat, mert a gazdaság fejlesztésének legfontosabb célja a világpiaci verseny élvonalába kerülni.

Eszközei az állami támogatások rendszere, a belföldi versenyeztetés, a vám- és egyéb jellegű behozatali korlátozások alkalmazása, a családi vállalkozások szisztematikus támogatása, mert ez utóbbi a leépítésre kerülő cégek alkalmazottai egy részét megvédi a munkanélküliségtől.

Pénzügypolitikai szempontból a kereskedelmi bankok és a stratégiainak tekintett nagyvállalatok egymásra utaltsága (a keresztrészvény-tulajdonlással), a külföldi működőtőke-behozatal teljes korlátozása egészíti ki a gazdaságpolitikát. A fejlesztő koncepció támogatja a vállalatok közötti versenyt, de megakadályozza a monopolhelyzeteket.

Pénzügypolitikai tekintetben mindaddig központosított devizagazdálkodást kell fenntartani (ami szintén a múlt századi nagy válság következménye volt), amíg az ország „keményvaluta”- és nemesfém-tartalékai alacsonyak. Félig állami, félig magántulajdonban működtetett óriás pénzintézetek feladata a nemzetközi versenyre képes cégek hitelezése, mely hitelek forrása nagyrészt a lakossági megtakarítások átcsoportosítása. A belföldi piac az iparvállalatok számára „teszt”, ezért gyakori, hogy a belföldön értékesített termékek és a kivitelre szántak minősége különbözik, mint ahogy áraik is.

Az állami intézményrendszer egyidejűleg alkalmazza a gazdasági szereplők, vagyis a vállalatok koordinálását és szükség esetén kontrollját.

Másként fogalmazva, a koordináció és a kontrol egymáshoz viszonyított aránya mindig a vállalatok versenyképességétől és a nemzetközi, vagyis a világgazdasági feltételektől függ, ahhoz alkalmazkodva használják a döntéshozók.

Mindezek eredményeként Dél-Koreában, Tajvanon és Szingapúrban a hatvanas évek végére világpiaci sikert ért el számos kelet-ázsiai vállalat terméke. A gazdasági „csoda” fent említett országaiban négy évtizeden át nem volt nyugati típusú politikai demokrácia (legfeljebb annak egyes elemei), mert a felzárkózás nélkülözhetetlen feltétele a gazdasági és nem a politikai demokrácia volt. (Ennek különös jelentősége van Kína esetében.)

A fejlesztő állam jövedelemkiegyenlítő és szociális hálót bővítő intézkedései a nyugati piacgazdaságokhoz képest rendkívül kiegyensúlyozott társadalmi viszonyokat eredményeztek. Nem véletlen, hogy az amerikai közgazdászok körében leplezetlen ámulatot váltott ki a „kelet-ázsiai csoda”.

Mindehhez természetesen nélkülözhetetlen volt a viszonylag stabil nemzetközi környezet is, mind gazdasági mind pénzügyi tekintetben. A berlini fal leomlása és a Szovjetunió szétesése azonban Kelet-Ázsia számára is új helyzetet teremtett.

Vége lett a történelemnek, ahogy Francis Fukuyama állította, azaz megszűnt a két világrendszer szembeállása, s várható volt, hogy a liberális szabadpiaci rendszerek egyeduralkodóvá válnak Kelet-Európában, a volt Szovjetunió önálló államaiban, s mindehhez Kelet-Ázsia (Kínát kivéve) is csatlakozik. Nem így történt. A kelet-ázsiai fejlett gazdaságok lényegében nem változtak, illetve csak annyiban, hogy versenyképességüket meg tudják őrizni. Annak érdekében, hogy ez a régió is illeszkedjen a neoliberális világrendhez, az Egyesült Államok akkori elnöke, Bill Clinton meghirdette Ázsia piacainak megcélzását az amerikai működőtőke és exportáruk számára.

Természetesen mindez látszólag nem kormányzati kezdeményezés volt. A négy legnagyobb amerikai hedge fund (köztük a Soros György tulajdonában levő Quantum) viszonylag kis befektetéssel a kelet- és délkelet-ázsiai valutákkal szembeni spekulációba kezdett. A térségben alig három hónap alatt évtizedek gazdasági és társadalmi eredményei váltak semmissé.

A következmények tragikusak voltak: nemzeti valutákban spekulálva, viszonylag kis pénzügyi befektetéssel, számos ázsiai ország pénzügyi, gazdasági és társadalmi stabilitása omlott össze. Az 1997–1998-as ázsiai pénzügyi válság egyúttal arra is jó volt, hogy a kelet-ázsiai gazdasági csodából korrupt, pazarló rendszerek váljanak, vagyis a hedge fundok munkája után megszületett az ideológia is arra, hogy miért kell felszámolni a korábbi fejlesztő politikát, miért kell liberalizálni.

1998-ban a valutáris összeomlás után vált nyilvánvalóvá, hogy a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az Ázsiai Fejlesztési Bank nem a válságban súlyos veszteségeket szenvedő országok érdekeit képviseli. Így nem véletlen, hogy ekkor született meg egy javaslat a kelet-ázsiai pénzintézet létrehozásáról amerikai részvétel nélkül, valamint egy regionális fizetőeszköz megteremtésének gondolata.

Mindezek ellenére a liberális rendszerek világméretű győzelme illúziónak bizonyult. Sem a volt szocialista, sem pedig a nyugati szabadpiaci gazdaságokban nem sikerült ugyanis megőrizni (vagy megteremteni) a világpiaci versenyképességet, s egyúttal fenntartani a belföldi társadalmi stabilitást.

Minden ország – a „későn jövők”, vagy „korán iparosítók” – egyaránt vesztesei lettek a neoliberális ideológia gyakorlati alkalmazásának. Dereguláció, stratégiai ágazatok privatizációja, kereskedelmi korlátozások eltörlése s a szociális stabilitás semmibevétele (lásd Margaret Thatcher angol miniszterelnöknő, reformer mondatát: „Nincs társadalom csak egyének vannak.”)

A szabadpiaci elvek következetes megvalósítójaként két ország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, a huszonegyedik század első éveire a financializáció felé billent: a gazdaság hatékonyságának és exportképességének csökkenését a pénzpiaci, tőzsdei műveletek ellensúlyozták. Ennek végső pontja a 2008-as amerikai, majd nemzetközi pénzügyi válság volt.

Nem véletlen tehát, hogy a neoliberális rendszerek fenntartásához azóta nélkülözhetetlen a tekintélyelvű politikai berendezkedés, Donald Trump erre éppúgy példa, mint a lengyel, a magyar vagy a brazil kormányzási eszköztár és a megvalósult Brexit.

Kelet-Ázsia legfejlettebb négy országa ugyan liberalizált, de egyidejűleg a korábbinál szigorúbb kontrolt alkalmazott a nyugati működőtőkével szemben. Kína volt a térség egyetlen országa, ahol kettős valutarendszerének köszönhetően (jüan, renminbi) hatalmas árfolyamnyereség gyarapította a kínai központi bank tartalékait.

A neoliberális nyugat gazdasági gyengülése és a kelet-ázsiai világpiaci sikerek súlyos ellentmondással terheltek, hiszen Kelet-Ázsia egyetlen országa sem kapott eddig a nemzetközpi politikai szervezetekben vezető szerepet. Az Egyesült Államok hegemón pozíciója úgy tűnik, kikezdhetetlen, Kína gazdasági, technológiai és hadiipari fejlesztése azonban ezt megkérdőjelezi. Nem véletlen, hogy miközben Japán a Nemzetközi Valutaalap legnagyobb befizetője, eddig nem volt japán elnöke a szervezetnek. A kínai pénzügyi diplomácia tagjai kitartó tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy a Valutaalap a renminbit elfogadja a legfontosabb valuták egyikeként, melyet a Különleges Lehívási Jogok keretében tud érvényesíteni.

2015-ben Kínában publikussá vált Made in China 2025 címmel a hivatalos kormánydokumentum. Az amerikai szenátus mellett működő szakértői bizottság tagjai azonnali cselekvést javasoltak, vagyis a kínai „előretörés” (értsd versenyképesség-növekedés) ellenszereit sorolták fel saját elemzésükben, melyek között stratégiai ágazatok felsorolása is szerepel. Stratégiai ágazatoknak tekinthetők a szakemberek szerint mindazok a területek, amelyeken Kína ma már nemcsak versenyképes, de lényegesen jobb (és olcsóbb) termékeket gyárt, mint Amerika. Már Joe Biden kormánya fogadtatta el a kétmilliárd dolláros „stratégiai termékek” és ágazati tevékenységek állami támogatásáról szóló javaslatot. De az amerikai szakértői gárda ezen túl is további önvédelmi intézkedésekkel válaszolt a hosszú távú kínai stratégiára.

A szabadpiaci liberális ideológia sajnos haszontalannak bizonyult, írták, ezért sürgősen ki kell tiltani a kínai technológiákat az amerikai piacról s a kínai „ideológiai” befolyás érdekében a Konfucius Intézeteket is ki kell utasítani az országból.

Fejlesztő gazdaságpolitika ez a javából, még ha nem is olyan eszközökkel és intézményekkel, melyeket eddig Kelet-Ázsia alkalmazott.

Mindezt a kínai veszély váltotta ki. A tanulmány második része a kínai fejlesztés és fejlődés hátteréről és eszköztáráról szól majd.

Címfotó: Radio Free Asia

Hivatkozások

Calder, Kent E. (1988): Crisis and Compensation. Princeton: Princeton University Press.

Gao, Bai (1997): Economic Ideology and Japanese Industrial Policy: Developmentalism from 1931 to 1965. Cambridge: Cambridge University Press.

Johnson, Chalmers (1982): MITI and The Japanese Miracle: The Growth of Industrial Policy. Stanford: Stanford University Press.

National Science and Technology Council (2018): Strategy for American Leadership in Advanced Manufacturing. Washington.

Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest: Napvilág Kiadó.

Stiglitz, Joseph (2018): Globalisation and Its Discontent (Revisited). London: Penguin Books.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.