Muraközy László A koreai rejtély: remetéből világpolgár című könyvéről (Akadémiai Kiadó, 2020)

Tiszteletre méltó vállalkozás magyar nyelvű könyvet írni Koreáról. Elsősorban azért, mert a jelenlegi magyar társadalom olyannyira bezárkózott, olyannyira belpolitika centrikus, hogy még az európai országok ismerete is nagyon hiányos, nem is szólva a világ ellenkező feléről. Pedig bőven lenne mit tanulmányozni Dél-Korea esetében, hiszen a rendelkezésre álló historikus GDP adatok alapján az emberiség történetének leggyorsabb gazdasági növekedését produkálta az ország a második világháború után.

Ráadásul egy olyan kapitalizmus modellel, amely gyökeresen eltér attól, amellyel a kelet-európai országok próbálkoznak a rendszerváltás óta. Van mit tanulni a távol-keleti térségtől, ahogy arra Matolcsy György jegybankelnök rendszeresen felhívja a kormányzat és a szélesebb közvélemény figyelmét, egyelőre sikertelenül.

A szerző, Muraközy László, a Debreceni Egyetem közgazdász professzora már nem először kísérli meg a hazai nyilvánosság figyelmét az ázsiai tigrisekre irányítani. 2016-ban már megírta a Japán rejtélyt is, az ottani gazdasági csoda történetét. Muraközy könyveinek erőssége, hogy nem száraz közgazdaságtant kapunk, hanem egyben egy politika és társadalomtörténetet is. Igaz ez a Korea elemzésére is, a könyv legelső része egy izgalmas történelmi és kulturális áttekintés, amely elvezet minket egészen a huszadik századig. Megtudhatjuk belőle, hogy Korea korábban nagyon szegény és zárkózott ország volt. Remete királyságnak is becézték. Évszázadokon keresztül Kína volt Ázsiában a civilizáció forrása, Korea is oda kötődött, onnan tanult, onnan kapta a civilizációs impulzusokat.

A tizenkilencedik századra azonban Kína ismert módon megsüllyedt gazdaságilag és politikailag. A század végére Japán lett a térség vezető hatalma, miután az úgynevezett Meidzsi reformokat követően az első sikeres nem nyugati modernizációt hajtotta végre. Ezzel párhuzamosan azonban nyugati mintára gyarmatosításba is kezdett, amelynek Tajvan és Mandzsúria mellett Korea is áldozatul esett.

A Japán megszállás és gyarmatosítás a huszadik század első felében paradox módon a politikai elnyomás mellett gazdasági fejlődéshez vezetett, főleg az ország északi részén. A második világháborút azonban Japán elvesztette, Koreában pedig ezt követően a fejlettebb északi részt a szovjetek szállták meg, a fejletlenebb délit az amerikaiak. A két félország között véres, mindkettőjük fejlettségét durván visszavető háború tört ki. Ezzel el is kezdődött a két Korea sorsának szétválása, melynek végén Észak-Korea egy éhező totalitárius diktatúra lett, Dél-Korea pedig a történelem leggyorsabb gazdasági fejlődésének eredményeképpen a világ egyik leggazdagabb országa, az OECD tagja.

A polgárháború után délen Syngman Rhee (a kötetben magyar átiratban: Li Szin Man) korrupt katonai rendszere következett. Muraközy nem használja a kifejezést, de leginkább a szakirodalomban ma már bevett „haveri kapitalizmusként” írható le ez a korszak. A gazdasági stratégia alapvetően az importhelyettesítés gondolatára épített, azaz a fejlett országokból érkező importtermékeket igyekeztek hazai gyártókkal kiváltani, alapvetően az akkor még nem túl nagy, és gyenge vásárlóerejű hazai piac kiszolgálására.

A hatvanas évek elején azután Park Chung-hee tábornok (a kötetben magyar átiratban: Pak Csong Hi) került hatalomra puccsal, aki korábban katona volt a japán hadseregben, és egész életén át felnézett Japánra, mint a fejlődés iskolapéldájára.

            Tekintsük át ezek után a sajátos koreai sikermodellnek az alapelemeit:

  • Állami iparpolitika. A japán zaibatsuk és keiretsuk, azaz ipari holdingok mintájára létrejött csebolok (Samsung, Daewoo, LG, Hyundai, stb.) állami segítséggel jöttek létre, és jelentős állami segítséget kaptak törekvésükben az egyre magasabb hozzáadott érték felé. Alapvetően a hazai ipari kapacitás megteremtése volt a cél, ezért sokszor még a jövedelmezőséget sem várták el, főleg mivel profitabilitásuk elsősorban a mesterségesen alacsony kamatú állami hitelektől és közvetlen támogatásoktól függött. Viszont (a magyarországi Orbán időszakhoz hasonlatos) Syngman Rhee korszak tisztán haveri kapitalizmusával szemben később már elvárt volt a nemzetközi piacokon az export versenyképesség, amely már éles versenyben zajlott, még ha jelentős állami hátszéllel is. 1963-73 között a koreai export 18-szorosára nőtt, és még 1973-83 között is megháromszorozódott. A Park Chung-hee korszak sem volt mentes a korrupciótól, utólag ebből számos per és ítélet is született. De ez mégsem akasztotta meg a fejlődést, ami ismét csak tanulság az intézményi közgazdaságtan dogmatikus hívei számára, akik a korrupciómentességet gondolják a fejlődés alapfeltételének. Az alacsony korrupció nyilván segít, de nem feltétlenül szükséges, és szegényebb országok esetében irreális is.
  • Hitelből finanszírozott növekedés. Muraközy adatai szerint a hazai megtakarítások a szintén magas beruházásoknak 70-80%-át tudták finanszírozni a Park Chung-hee korszakban. A hatvanas években az Egyesült Államok, a hetvenes évektől Japán voltak a legnagyobb hitelezők. Ugyanakkor a külföldi hitelek szerepét sem érdemes eltúlozni. A Muraközy által hivatkozott adatok szerint a hatvanas évek elején még 5%-os GDP arányos külföldi adósság csupán 50% körül tetőzött 1985-ben. Bár Muraközy ezt magasnak ítéli meg, mai mércével ez egyáltalán nem sok. Arra viszont Korea jó példa, hogy egyáltalán nem kell tartani a gyors eladósodástól, amennyiben ez értelmes célokra fordítódik. Szemben a fiskális konzervatívizmus dogmájával (példa erre az utólag hibákkal telinek talált hírhedt Reinhart-Rogoff tanulmány), nem vezet sem lassabb növekedéshez, sem pedig államcsődhöz a növekvő államadósság, amennyiben ebből érdemi beruházásokat finanszíroznak. Ha elherdálják, az természetesen más eset.

A külföldi segélyek 1953-61 között — azaz még a gyors növekedés előtt — a GDP 15,3%-át tették ki, 1962-67 között 5,5%-át, 1968-71 között 1,3%-át. A teljes 1953-1994 periódusra vetítve ez átlagosan 2-4%-ot jelent, ami körülbelül megfelel egy szegényebb uniós tagállam éves kohéziós támogatásának manapság. Ahogy egyébként ezek az uniós tagállamok ugyanúgy vámmentesen exportálhatnak a fejlettebb tagállamokba, mint ahogy tehette ezt annak idején Korea az Egyesült Államokba. Az az érv tehát, hogy Korea valamiképp különleges kivétel lett volna a fejletlenebb országok között gyors felzárkózásával, amennyiben úgymond „meghívták” a gazdagabbak közé (development by invitation), hamis és téves.

A külföldi működő tőke nem játszott lényegi szerepet a koreai felzárkózásban. A külföldi tulajdonosokat a koreai állam tudatosan kívül tartotta, nem akart konkurenciát a hazai bajnokoknak, a cseboloknak. Ez is igen éles kontraszt a kelet-európai kapitalizmus modellel, amelyet a szakirodalom kifejezetten külföldi működőtőke függő modellnek nevez.

  • Pénzügyi represszió: a betéti kamatokat mesterségesen alacsonyan tartották, ezzel a lakosság megtakarításait a beruházások felé terelték, a csebolok viszont államilag támogatott kamattal kaptak hitelt. Ez többek között azért is érdekes, mivel Kína is ezt a gyakorlatot folytatja Deng Xiaoping óta.
  • Állami bankrendszer: Park tábornok idején a pénzügyi rendszert egyszerűen államosították. A beruházás politikát az állam ezzel társadalmasította, irányítása alá vonta. Nem is lehetne élesebb a kontraszt Kelet-Európával, ahol nem csak hogy privát bankrendszer működik, de ráadásul igen jelentős külföldi jelenléttel.
  • Monetáris finanszírozás: Park tábornok alatt évente 20-30%-kal nőtt a forgásban lévő pénz mennyisége. Az állam ezzel teremtette meg a fejlesztéspolitika finanszírozásának forrásait.
  • Ötéves tervek: ahogy manapság Kínában, de korábban Japánban, Szingapúrban vagy Tajvanon, úgy Dél-Koreában is ötéves állami tervekkel irányították a fejlesztéseket. Azaz a tervezés és a piac között nincs olyan éles ellentét, mint ahogy azt sokan feltételezik.
  • A bajba jutott csebolok állami kimentése, rendszeresen.
  • A magas, évtizedeken át kétszámjegyű infláció sem akadályozta kiugró növekedést. A bérek tartósan évi 20-30%-al növekedtek, sokkal gyorsabban, mint Kelet-Európában valaha. Sőt, egy idő után a koreai kormányzat már kifejezetten a jövedelem vezérelte fejlesztésre tért át.
  • Humán tőke: a K+F ráfordítások fokozatosan nőttek, és 1994-re elérték a GDP 2,61%-át. Ez Kelet-Európában valahol 0,5-1% között mozog általában. Az első időben a kiadásokban az állam dominált, később a többségét már a magánszektor finanszírozta. 1953-ban még a koreaiak 78%-a írástudatlan volt, ezt a nyolcvanas évekre sikerült teljesen felszámolni. A nagyobb tapasztalattal rendelkező tanárok fizetése az átlagfizetés két és félszeresére nőtt, ezért nagy verseny alakult ki a tanári állásokért, ami emelte az oktatás minőségét.

A koreai sikermodell tehát szinte mindenben az ellentéte a kelet-európainak.

Ennek fényében kifejezetten paradox Muraközy azon döntése, hogy a kötetet Kornai Jánosnak ajánlja. Kornai — a volt kommunista állampárt egykori tagja és vezető értelmiségije — ugyanis kifejezetten a szimbóluma annak a dogmatizmusnak, amely a szovjet rendszerek kritikáját kiábrándultságában a jelző nélküli kapitalizmus kritikátlan glorifikációjáig vitte. Kornai számára a kapitalizmusnak nem léteznek szinte sem hibái, sem válfajai.

Márpedig ez egy komoly vakfolt a távol-keleti fejlesztőállamok elemzésében. Ezt a fogalmat Chalmers Johnson (a Japánról szóló kötetben helyesen, a Korea kötetben tévesen Johnson Chalmers) vezette be, Japánra alkalmazva, és azóta is a kapitalizmus válfajai kutatási program kulcsfontosságú modellje. A fejlesztőállam fogalmát egyébként passzívan Muraközy is használja, ám annak különálló modellszerűségét nem emeli ki, és főleg nem veti össze a rendszerváltás ideológiai alapját képező, sehol nem létező tankönyvi generikus kapitalizmus modellel, sem pedig a ténylegesen megvalósult kelet-európaival. Ez komoly hiányossága egy magyar nyelvű elemzésnek, mivel a koreai és általában a távol-keleti sikertörténeket mögött bizony ez az explicit modell áll. A szélesebb elemzési keretet, a kapitalizmus válfajai kutatási programot Muraközy kifejezetten figyelmen kívül hagyja, ami igen sajnálatos kelet-európai és konkrétan magyar perspektívából. Az ezzel kapcsolatos tudatosság nagy segítség lenne a sikertelen kelet-európai modellből kiutat keresők számára. Muraközy azonban hiába ismerteti tiszteletreméltó részletességgel a japán és koreai gazdasági csoda titkát, különösebb magyarázat nélkül a kötet végén azt sugallja, hogy Koreának fel kellene adnia ezt a modellt, és vissza kellene térnie a „generikusnak”, „alapbeállításnak” tételezett nyugati kapitalizmus modellhez: azaz Kornai leegyszerűsítő világához. Főleg mivel ezen állítólagos imperatívusz mellett Muraközy nem sokat érvel, fura ezt olvasni azután, hogy bemutatja a fejlesztőállami modell sikerességét, sőt, többször részletesen kitér az IMF és a Világbank kudarcos és káros beavatkozásaira a koreai gazdaságpolitikába. Dél-Korea bizonyos értelemben kifejezetten arra példa, hogy a Kornai által azonosított puha költségvetési korlát jelensége nem feltétlenül veti úgy vissza a fejlődést, ahogy az a szovjet típusú rendszerek esetében megfigyelhető volt. A koreai állam ugyanis igen bőkezűen kipótolta a csebolok mindenkori veszteségeit, sőt, eleve dotált hitelekkel támogatta azokat.

A koreai modell nem érthető meg abból a túlságosan egyszerű dichotómiából, hogy az észak-koreai kommunizmus rossz, a dél-koreai kapitalizmus jó. A legtöbb kapitalizmus ugyanis nem vezetett felzárkózáshoz a világgazdaság perifériáján. A dél-koreai sikernek sem egyszerűen a kapitalizmus volt a titka, hanem kifejezetten az a fejlesztőállami kapitalizmus, amelyet Muraközy oly részletesen és szemléletesen ismer és ismertet, és amelyet jelen recenzióban igyekeztünk összefoglalni.

A koreai rejtély című könyvet ajánljuk mindenkinek, aki szeretne megismerkedni azzal, hogy hogyan lehetséges a tényleges felzárkózás egy szegény országnak a globális kapitalizmus kontextusában. Azaz hogy hiába van gazdasági és politikai világrendszer, és hiába vannak nemzetközi függőségek, sikeres stratégiával nem lehetetlen a felzárkózás. Ajánljuk egyben azoknak is, akik kíváncsiak arra, milyen példák, előképek alapján hozták létre a kínai sikermodellt. Muraközy László igen fontos munkát végez azzal, hogy igyekszik a figyelmünket az alternatívákra irányítani.

Címfotó: Pikrepo

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.