Folytatódik a vita. Phillips Ágnes Adél védelmébe veszi az érintett társadalmi elméleteket a könyv szerzőivel szemben. Szerinte szélmalomharc és szalmabábérvelés jellemzi azt.

Nehéz évet zártunk, 2020 karanténban töltött hónapjaiban a társadalmi egyenlőtlenségek új formában mutatták ki a foguk fehérjét. E húsbavágó témák vizsgálata helyett James Lindsay és Helen Pluckrose Cinikus elméletek: Hogyan változtatott mindent rassz-, gender- és identitáskérdéssé az aktivista tudomány – és miért árt ez mindenkinek? című könyve inkább egy képzelt szélmalomharcba bocsátkozik az efféle egyenlőtlenségekről szóló legfőbb társadalomelméletekkel.

Phillips Ágnes Adél

A Cynical Theories könyv célja, hogy egy tág, nehezen körülhatárolható filozófiai irányzatot – a posztmodernizmust – olyan kritikával illessen, amely nemcsak a társadalomelméleti közegnek szól, hanem szélesebb olvasóközönségnek is. A könyv elsőként csokorba szed számos társadalomelméletet – ezek a posztkolonializmus, a queerelmélet, a kritikai rasszelmélet (critical race theory), a feminizmus és a társadalmi nemek tanulmánya (gender studies), a fogyatékosságtudományi tanulmányok (disability studies), melyet egy fejezet alatt tárgyal a kövérség társadalmi megítélésével (fat studies) és röviden áttekinti ezek szakirodalmát. Ezt követően alakítják ki a könyv fő érvét, amely röviden az, hogy a bemutatott irányzatok a tudományosság köntösében valójában politikai és aktivista munkát végeznek, nem pedig valós, szakmai alapokon nyugvó kutatást, ezáltal pedig értéktelenek.

Itt érdemes egy pillanatra megállnunk. A szerzők hat elméleti irányzat mintegy negyven évnyi tudományos munkájától vitatják el a szakmaiságot. Mindezt nem a szokásos terekben, ahol ezt a kutatók tenni szokták, azaz szaklektorált folyóiratokban, hanem egy szélesebb közönségnek szánt könyvben, ahol azt írhatnak, amit akarnak.

Ironikus helyzet: a posztmodernizmus romboló, dekonstruktív hatásáról elmélkedve a kortárs társadalomtudományi diskurzus mintegy felét kidobásra ítélik.

A posztmodern elméletek szalmabábja

A probléma, ami áthatja a könyvet, egy egyszerű érvelési hiba: a szalmabábérvelés. A szalmabáb a vitapartner álláspontjának leegyszerűsített formája, amely sokkal támadhatóbb, mint a valós álláspont. A könyvben ez a következő formában történik: a szerzők fejezetről fejezetre bemutatják e hat elméleti irányzat néhány szerzőjét és diskurzusát, majd példákon keresztül illusztrálják azt, hogyan „torzult” szerintük az adott irányzat elfogadhatatlanná. Itt történik az érvelési csúsztatás, a példákat ugyanis nem kutatások esettanulmányaiból, hanem a közéleti, politikai, vagy aktivista szférákból válogatják. Például a posztkolonialista elméleteknél nem egy tényleges eset elemzésével magyarázzák az elmélet szerintük torz voltát. Ehelyett csupán megemlítenek egy hashtag-trendet, mikor brit egyetemi hallgatók azt követelték, hogy a tananyagukba kerüljenek bele volt gyarmatok kutatóinak munkássága is – Lindsay és Pluckrose szerint probléma, hogy a „nyugati tudás” értékét veszti a poszkolonialista elméletek kereszttüzében. Ám egy hallgatói aktivizmusi munka nem összehasonlítható azzal a tudományos tevékenységgel, amely a posztkolonialista elméletalkotás berkeiben született. Ilyen demagóg példálózás köszön vissza a könyv minden fejezetében.

Természetes, hogy egy tudományos elmélet az egyetemek steril falai közül kikerülve módosul, pontatlanodik, akár torzul is. A szerzőpáros azonban ezeket a közéleti-politikai példákat a tudományos gondolkodás számlájára írja; szerintük az elméletek már ab ovo torzak. Ez az összemosás már a címben – „aktivista tudomány” – is megjelenik.

Az elméletek bemutatása során Lindsay és Pluckrose nemigen kritizálják az elmélet filozófiai magvát, a kritikájuk ehelyett a közéletből vett, könnyen kifigurázható példákon csattan.

 Ebből látható, hogy az érvelésük lényege, hogy különböző, közösségi médián és közpolitikában zajló kiragadott példákból összefűztek egy fiktív „szalmabábot”, majd e mesterséges báb hibáin élcelődnek, és nem reflektálnak érdemben az elméletek valós érveire.

Mire is jók az elméletek?

Az elméletek néha unalmasak, néha érthetetlenek, de a tudományos elemzéshez kikerülhetetlenek.

Az elméleteken keresztül tudjuk értelmezni a társadalmi jelenségeket, statisztikai adatokat, politikai megszólalásokat, és bármit, amit egy társadalomtudományi kutatás keretében vizsgálunk.

Vegyünk egy példát. Egy kutató a magyar fiatalok külföldre vándorlását vizsgálja. A migrációkutatás elméleteinek egyik csoportosítása szerint megkülönböztethetjük azokat az elméleteket, amelyek az elvándorlás okát elemzik azoktól, amelyek a migráció folyamatát vizsgálják. A világ komplexitása miatt még egy ilyen mindennapi eset – magyar fiatalok emigrációja – is soktényezős és bonyolult, ezért a kutatónk egy kisebb szeletet vizsgál meg. Az elméletek segítségével tudja ezt a szeletet kiválasztani (pl. az elvándorlás okát feltáró elméletek segítségével az emigráló fiatalok gazdasági motivációját nézi meg), és a kutatási eredményei is az adott elméleti keretrendszerbe illeszkednek majd.

Hasonló a helyzet azokkal a társadalomelméletekkel, amelyeket a Cynical Theories kritizál. Egy kutató úgy dönthet, hogy használja őket. Ez természetesen nem kötelező; más társadalomelméletek is léteznek. A szerzőpáros a feminizmusról szóló fejezetükben úgy dönt, hogy a liberális feminizmus elméleti kerete alapján értelmezik a nőkkel kapcsolatos társadalmi kérdéseket. Dönthettek volna egy teljesen más modell mellett is. A szerző egyetlen feladata ezzel kapcsolatban, hogy tudjon érvelni amellett, hogy miért egy adott elmélet mellett teszi le a voksát. Lehet, hogy más kutatók ezzel nem értenek egyet – ebből lesznek azok a viták, amelyek során új törésvonalak, új párbeszédek és új kutatási területek alakulnak ki.

A szerzőpáros egyet nem értése a posztmodern elméletekkel tehát önmagában nem probléma, a gond abban keresendő, hogy egyrészt a döntésük mögötti érvelés gyönge, másrészt az, hogy a számukra nemtetsző elméleteket kiradíroznák a társadalomtudományból.

A következőkben az interszekcionalizmus és a feminizmus általuk írt kritikáját veszem górcső alá, hogy szemléltessem a szerzők suta érvelését, majd zárásként leírom, hogy véleményem szerint a tudományos világ reformjai milyen formában lehetnek hatékonyak.  

Interszekcionalizmus: sokdimenziós elemzés egy sokdimenziós világban

A szerzők a feminizmus témáján belül külön alfejezetet szentelnek az interszekcionalitás kritikájának. Az interszekcionalitás (magyarul: metszetszemlélet) lényege, hogy az egyének különböző strukturális pozíciói – például az, hogy valaki nő és roma – nem elválaszthatók egymástól, hanem „metszetet” alkotva, együttesen alakítják ki az egyén társadalmi pozícióját. Linday és Pluckrose számára frusztráló, hogy a metszetszemlélet sokféle társadalmi tényezővel operál, mint rassz, nem, osztály, szexualitás, vallás, bevándorlási státusz, fizikai készségek, mentális egészség, vagy épp testalkat. Szerintük ez egy „mesterséges komplikáltság”, és emögött a „rejtett szándék” (vajon kié?), hogy ott is egyenlőtlenséget és bigottságot lássunk, ahol nincs. Ahogy a bevezetésben kifejtetettem, a szerzőpáros itt is a közéleti példákon (például a Michelle Obama identitásait kritizáló közbeszéden) keresztül törekszik a metszetszemlélet pellengérre állítására.

Szomorú ez a konklúzió, mert az interszekcionalitás hasznossága pont ebben a komplikáltságban rejlik.

A világ, amiben élünk, végtelenül összetett. Ahhoz, hogy minél pontosabb képet kapjunk a társadalmi kérdésekről, sokdimenziós elemzéseket kell folytatnunk.

Egyik könyvében Richard Jenkins antropológus enyhe bírálattal illeti kollégáját, Rogers Brubakert. Míg utóbbi hangsúlyozza az egyértelmű, tiszta terminusok használatának fontosságát, Jenkins rámutat arra, hogy bármennyire is szeretnénk, az akadémiai szóhasználatunk sokszor pontatlan és lábjegyzeteket igénylő, mert a világ sem egyértelmű, tiszta kategóriákból épül fel. A metszetszemlélet mint irányzat erre a komplexitásra nyújt egy elméleti keretet a sok közül, azzal, hogy egyszerre elemzi a társadalmi hovatartozások együttes hatásait.

Természetesen nincs tudományos szemléletmód kritika nélkül, magyar elemzés is született már az interszekcionalitás elméleti átdolgozásának lehetőségeiről. Ezért megkérdőjelezhető Lindsay és Pluckrose paranoid felvetése arról is, hogy a posztmodern paradigmában „elfojtják” (de kik?) a kritikus hangokat. Nem véletlenül hangsúlyozom a „kik?” kérdést: a szerzők az angol nyelv nyújtotta passzív szerkezetet használva játszi természetességgel tudják elkerülni azt, hogy megmondják: kit is vádolnak igazán.

A status quo-barát feminizmusról   

Lindsay és Pluckrose számára a liberális feminizmus testesíti meg a „jó” feminizmust. Szerintük a liberális feminizmus kiindulópontja, hogy a nőknek már elég jó lehetőségeik vannak ahhoz, hogy megközelítőleg bármit elérjenek, amit egy férfi elérhet – így számukra a feminizmus lényegében csupán finomítást jelentene a status quo-n. Fontos kiegészítés, hogy lehet, hogy a szerzőknek ez jelenti a liberális feminizmust, de azért ez irányzat is többet takar ennél. Tipikus liberális feminista fókusz a szocializáció vagy az oktatás reformja, amely – realisztikusan nézve – nem csupán egy kicsi finomhangolást jelent.  

A feminizmuson belüli következő téves meglátás a könyvben az, hogy a posztmodern feministák az osztály helyett már csupán privilégiumokról beszélnek. Ez az érv ékes példa a szalmabábérvelésre, hiszen – ahogy a szerzők maguk is írják a történeti áttekintésben – számos feminista irányzat a marxista elméletekkel polemizálva alakult ki. Ez a marxista örökség ma is él, elvégre az interszekcionális szemlélet hangsúlyozza az osztálybeli hovatartozást is, nem csupán privilégiumokról beszél. Az interszekcionalitást Lindsay és Pluckrose maguk is bemutatták, úgy tűnik tehát, hogy a szalmabábérv összetákolása közben ellentmondanak saját maguknak is.

Talán ezzel magyarázható, miért kerülte el a könyv a rendszerkritikus feminizmus puszta említését is; hiszen a rendszerkritikus feminizmus kapitalizmuskritikája nemigen fér össze Lindsay és Pluckrose neoliberális pozíciójával.

E tekintetben enyhén bírálom Márton Ágnes recenzióját is a Cynical Theories-ról, amiért nem tekintette át a létező magyar cikkeket, amelyeket olvasva a könyv hiányos érvelése rögtön nyilvánvalóvá válik. Pedig az Új Egyenlőség többször írt már a rendszerkritikus feminizmusról, ebben a cikkben Lindsay és Pluckrose-nál lényegesen átfogóbban ismertetik az irányzat elméleti történetét. Szerintem ez egy kiváló pillanat arra, hogy e könyv hibáin keresztül ismét hangsúlyozzuk, hogy a feminizmus akkor hatékony, ha a nőket érő társadalmi egyenlőtlenségek megoldására összetett választ képes nyújtani. Olyat, amelyik nem feledkezik el sem más női csoportokról (pl. a romákat vagy szexuális kisebbségeket ért speciális egyenlőtlenségek), sem pedig a kapitalista struktúráról, amelyben ezek az egyenlőtlenségek ki- és újratermelődnek. Köszönhetően számos magyar kutatónak és aktivistának, ma már létezik e párbeszéd magyarul is.

A könyv konklúziójában hangzik el a legélesebb kritika a feminizmus felé. A szerzők szerint a liberális feminizmus már majdnem meggyőzte a társadalmat az esélyegyenlőség fontosságáról, és e posztmodern irányzatok és csoportok azok, amelyek visszahozzák a negatív sztereotípiákat – példának a hisztérikus, haragos nő képét. Lindsay és Pluckrose szerint a liberalizmus nemcsak a feminizmusban, hanem a többi irányzat terén is elegendő az egyenlőtlenségek kezelésére. Következtetésképp a szerzők erősödő jobboldali tendenciákért egyenesen a kisebbségek „erőszakos” jogköveteléseit teszik felelőssé.

Akkor mégis mi a baj a tudománnyal?

Természetesen nem arról van szó, hogy a társadalomtudományi elméletek vitán felül állnak. A tudomány kritikája terén két dolgot fűznék hozzá Lindsay és Pluckrose könyvéhez, mindkettő a tudományos publikálás kapcsán.

Az első megjegyzés a kritika helye. A legtöbb tudományos vita folyóiratokban, viszonylag lassú tempóban zajlik. Lássunk egy konkrét példát: 2015-ben megjelent egy összehasonlító elemzés migráció témában, amely Észak-Amerika és Európa integrációs megoldásait hasonlította össze. 2016-ban ezt éles kritika érte, amire a könyv szerzői még abban az évben válaszoltak. A diskurzusba más szerzők is bekapcsolódtak – ekkorra már 2018-at, illetve 2019-et írunk. Sajnálatos, hogy a Cynical Theories vak az efféle belső diskurzusokra. Lindsay és Pluckrose aggálya, miszerint a posztmodern elméletek kritikán felül állnak,

nemigen tükrözik azt a valóságot, amelyben kutatók olykor joviális párbeszédben, olykor metsző vitákban ütköztetik véleményüket.

A második megjegyzés, hogy a tudományról írt kritikáinkban is elengedhetetlen a társadalmi-gazdasági kontextus szem előtt tartása. Tudjuk, hogy a Lindsay és Pluckrose szerzőpárosnak megvan a maguk véleménye a publikálási folyamatról. Született magyar kritika is a szerzők által 2017-2018-ban végrehajtott illusztris „kísérletről”, amikor szakzsargonnal tömött „áltanulmányokat” sikerült publikálniuk neves folyóiratokban. Annyi azonban bizonyos, hogy amit a „kísérlet” bizonyít, az nem a társadalomtudomány elfajzottsága, hanem az a kapitalista struktúra, amelyben a tudományos munkát végezzük. Ennek következménye az alulfizetett és kizsákmányolt szerkesztő, aki esetleg arra nem érdemes cikket is átenged; a publikálási nyomás az egyetemek és kutatóintézetek részéről, amely miatt gombamód bukkannak fel az alacsony szakmai színvonalú folyóiratok, és

a legkárosabb végeredmény, hogy a folyóiratok előfizetés-alapon működve profitért árulják azt a tudást, amelyet a kutatók megtermeltek, sokszor épp állami vagy EU-s pályázatok keretein belül.

  A tudományos publikálás válságáról itt olvashatunk többet.

Összegezve: jogos a felvetés, hogy a tudományos szcéna folyamatos reformra szorul. E reformot azonban nem a létező tudományos keretrendszereink kidobása hozná el, hanem – véleményem szerint – az olyan rendszerkritikus és sokdimenziós megközelítések, amelyek rámutatnak a gazdasági és társadalmi berendezkedések összefüggéseire – hiszen a publikálási folyamat válsága is ehhez kapcsolható. Lindsay és Pluckrose itt válik szűklátókörűvé: e profitalapú struktúrák értelmezése és lebontása helyett a tudományos elméletek hiteltelenítését választják.

Amiről a szerzőpáros ugyancsak nem tud – bár ez talán nem róható fel nekik – az a mi magyar helyzetünk. Itt utalnék vissza ismét Márton Ágnes recenziójára. A recenziónak megvolt a lehetősége arra, hogy megemlítse a kritizált elméletek magyarországi párbeszédét; a társadalmi egyenlőtlenségek magyar politikai környezetét; vagy a magyar tudományos élet lehetőségeinek csorbulását. Gondolok itt arra, hogy Magyarországon (már) nincs lehetőség a társadalmi nemek tanulmányát önálló szakként felvenni, a posztmodern elméleteket (is) oktató Közép-Európai Egyetem sem Budapesten folytatja tudományos tevékenységének oroszlánrészét, és 2020-ban sem javultak sokat a magyar társadalmi egyenlőtlenségek. Ebben a magyar kontextusban hiányosnak tartom, hogy a recenzió reflexió nélkül foglalja össze a tudományterületek meggondolatlan és sok helyütt alaptalan kritizálását.

Összegezve, a Cynical Theories kiindulópontja még jó is lehetett volna: a posztmodernizmus mint irányzat már vagy hatvan éves, van benne mit áttekinteni. A szerzők értelmes érvelés helyett azonban kidobják a gyereket a fürdővízzel, vajmi kevés tekintettel arra, milyen haszna, magyar eredményei is vannak több évtized tudományos munkájának. És még a posztmodernizmust tartják rombolónak.

Címfotó: Gerd Altmann – pixabay

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.