„Aki szegény, az meg is érdemli a sorsát” – gyakran találkozni ilyen és ehhez hasonló véleményekkel a hazai közbeszédben. A szegényhibáztatás jelenségének nemcsak politikai, hanem gazdasági és társadalmi okai is vannak. Közös vonásuk, hogy segítik elterelni a figyelmet a szegénység tényleges, rendszerszintű problémáiról.

Thury György

Bár a statisztikában szereplő szegények száma évről évre csökken, a szegények és nem szegények közötti különbség mértéke évek óta egyre csak nő Magyarországon (KSH 2020). Ez a különbség a koronavírus-járvány által bekövetkezett gazdasági krízis következtében várhatóan csak még jobban növekedni fog – a szegények számával együtt. Jelentősebb állami segítségnyújtás hiányában a válság eszkalálódásával pedig a társadalmi osztályok közti konfliktusok is könnyen fokozódhatnak.

Írásomban azt vizsgálom, hogy mi az oka a többségi társadalomban megjelenő szegényhibáztató hozzáállásnak, milyen általános előítélettel kell megbirkózniuk a szegénységben élőknek, és hogy ezek hogyan függenek össze a fogyasztásukkal kapcsolatos negatív előítéletekkel.

A szegénység megítélése – ki a „jó”, illetve ki a „rossz” szegény?

A többségi társadalom szemében a szegényeknek két külön kategóriája van: megkülönböztetik egymástól a „jó”, illetve a „rossz” szegényt. „Jó” szegényeknek azokat szokás nevezni, akik a külső társadalom által felállított normarendszer szerint élnek: tűrik a sorsukat, nem „pazarolnak”, nem vétenek erkölcsi botlást az életben. Ezzel szemben a „rossz” szegénynek a többségi társadalom szerint lusta, herdáló életmódot élnek, akik emiatt megérdemlik a sorsukat (L. Ritók 2014).

A szegénységben élők viselkedését így gyakran morális megítélés tárgyává teszik anélkül, hogy megkísérelnék megérteni azt (Gans 1992).

A szegényeket hibáztató szemléletmód hosszú ideje velünk él. Már az ősi társadalmakban is egyéni vétket láttak abban, ha valaki szegény, többek közt a Példabeszédek könyvében is a restség, a gyakori alvással töltött idő, valamint a semmittevés jelenik meg a szegénység fő okaként (Szlávik 2007). Nem volt ez másként a 19. század Amerikájában sem, amikor is a fogyasztásról szóló diskurzus célja az volt, hogy bebizonyítsa: „a tömeges szegénység nem közösségi probléma, hanem abból fakad, hogy az alsóbb osztályok elherdálják pénzüket mindenféle feslett és élményhajhász szórakozással” (Simányi 2005: 189).

A fentebb említett „rossz szegények” vagy „érdemtelen szegények” (Gans 1992) több fajta szerepet is betölthetnek a társadalomban. Először is legitimálják az osztályhierarchiát azáltal, hogyha a legalsó osztályban lévő embereket automatikusan „érdemtelennek” bélyegzik, akkor tőlük felfele már „érdemesek” helyezkednek el, így igazolva a kedvezőbb társadalmi pozíciókat.

Az „érdemtelen szegényeknek” további fontos szerepe a társadalmi normák fenntartása, mivel a hagyományos normák képviselőinek szükségük van olyan csoportokra, akik megvádolhatóak azzal, hogy szórják a pénzt, lusták, felelőtlenek, nem mértéktartóak stb., és akiket ezáltal aztán „érdemtelennek” lehet minősíteni.

Végül az érdemtelen szegények olyan „szocio-emocionális és politikai »átviteli« funkciót is betöltenek, melynek a politikai elit közvetett haszonélvezője” (Gans 1992): mindig kéznél vannak, ha a politika esetleg bűnbakot keresne, vagy elterelné a témát kényesebb témákról. Ez az indulatátviteli eszköz ezáltal a fennálló rendszer és az aktuális társadalmi berendezkedés stabilizálására is szolgálhat, mivel segít elterelni a figyelmet a rendszer strukturális szintű problémáiról (Gans 1992).

A politika gyakran él is az imént említett módszerrel: a szegények hibáztatása az élethelyzetükért, cselekedeteikért, a munkanélküliségükért, adott esetben a bűnözésért, világszerte bevetett gyakorlat. Az éppen regnáló kormányoknak értelemszerűen erős érdeke fűződik ahhoz, hogy áthárítsák a felelősséget a szegénység elszenvedőire, hiszen úgy kevésbé lehet hibáztatni őket a hiányos társadalom- és szociálpolitikájukért. Így az „aki akar, boldogulhat” narratíva uralkodhat a közbeszéd egy részében, bármilyen életminőséget is takarjon a „boldogulás”. A rossz sorban élők eszerint rászolgálnak a sorsukra, azt kapják, amit megérdemelnek (Harper 2001).

A hazai politikában e szegényhibáztató mechanizmus alkalmazását jól szemlélteti az a két állítás, amely egyaránt vezető kormányzati tisztségviselők szájából hangzott el: „akinek nincs semmije, az annyit is ér” – mondta emlékezetes módon Lázár János (Index 2011) –, illetve „az Orbán-kormány […] felszámolta a rendszerszintű gyermekéhezést és nyomort […] Egyéni esetek természetesen lehetnek, és azt sem állítom, hogy kevesen, de az nem a rendszer rossz vagy hiányos felépítéséből fakad. Sokkal inkább emberi mulasztásból, szülői felelőtlenségből” – állította Hegedűs Zsuzsa (Borókai 2015).

De egyes ellenzéki politikusok vagy szavazók kommunikációja is erre a hibáztató reflexre játszik rá, amikor azzal vádol leszakadó térségekben élő választói csoportokat, hogy egy zsák krumpliért eladják a szavazatukat. Ezek a kommunikációs panelek egyébként tökéletesen beleillenek a politikai diskurzus általános polarizáló jellegébe, amiben a „jót” és a „rosszat” mint „bennünket” és „őket” állítják szembe egymással.

A szegénység ábrázolása a médiában

A szegénység megítélését, a szegénységről alkotott képet a fentieken túl a főáramú média reprezentációs módja is nagyban befolyásolja (Hammer 2004). A szegény embereket bemutató internetes vagy tévés riportok a rossz körülményeket sokszor balszerencsés véletlenek sorozatával kötik össze, és nem mutatják be tágabb társadalmi-strukturális összefüggésben a probléma komplex képét – a riportok jellemzően szűkös terjedelmi keretei nem is igen teremtenek erre lehetőséget.

Így az olvasó vagy a néző ritkán tudhatja meg, hogy „még hányan küszködnek hasonló problémákkal, vagy hogy milyen, nem személyes kategóriákkal leírható okok játszanak szerepet az ábrázolt élethelyzet létrejöttében” (Hammer 2004). Pedig a szegénység több véletlenek láncolatánál és egyszerű szerencsétlenségnél:

„az okok, melyek oda vezetnek, hogy emberek ilyen helyzetben élnek, egy bonyolult problémahalmazt alkotnak. Ebben ott van a pénzügyi tudatosság és a tervezés képességének hiánya, a tanult tehetetlenség, a tanulatlanság, a fogyasztói társadalom hatásaival szembeni védtelenség, az átörökített szocializáció, és leginkább az akarás képességének az elvesztése” (L. Ritók 2020).

Az egyéni sorstörténetek külön-külön bemutatása a rendszerszintű okok kifejtése nélkül lehetőséget kínál arra, hogy az a vélekedés erősödjön meg, hogy a bemutatott személy felelőssé tehető azért a helyzetért, amibe került, mely erősítheti a kontrasztot a „jó” és a „rossz” szegények megítélése között. Minél gyakrabban találkozik a médiafogyasztó a fenti reprezentációs móddal, annál nagyobb eséllyel alakulhat ki benne egy leegyszerűsített kép a szegénységről és annak okairól.

 Halmozódó szégyenbélyegek

Az „érdemtelen” szegények társadalomban betöltött szerepének taglalásánál már szó volt arról, hogy a többségi társadalomnak alapvetően szüksége van megbélyegzett, vagyis stigmatizált csoportok felmutatására, amivel szemben meghatározhatja magát, illetve az általuk definiált normalitás kereteit (Végh 1997). Ennek kapcsán hazai vonatkozásban érdemes kitérni arra is, hogy a szegénységben élőknek sokszor nem csupán a szegénység, hanem a cigányság stigmáival is együtt kell élniük.

A cigányság és a szegénység összefonódásának az egyik legjelentősebb, mai napig érezhető oka a rendszerváltozás volt, melynek következtében a gazdasági változások hatására a cigányság körében drasztikusan megemelkedett a munkanélküliek száma. Ezáltal a cigányság fogalma széleskörben összeforrt a munkanélküliséggel és az abból fakadó szegénységgel (Czirfusz–Ivanics–Kovai–Meszmann 2019: 158).

A különböző stigmák egybemosódása általános folyamat (Végh 1997). Ezt azért fontos kiemelni, mert minél több stigma társul egy-egy csoporthoz, annál könnyebben tudja szembe helyezni magát a többségi (elviekben normakövető) társadalom az említett csoporttal. Így cigányként lehet „megbélyegezni” olyan embereket is, akik egyébként magukat nem vallják annak, ezáltal pedig könnyen „leegyszerűsödhet” arra a képlet, hogy a „jó szegény” magyar ember, a „rossz szegény” viszont cigány. A falusi térségekben például a kiszámíthatóbb, állandó jövedelemmel rendelkező foglalkoztatottak magyarnak, míg a foglalkoztatottságból kiszoruló munkanélküliek csoportja gyakran cigánynak számít (Kovai 2017; Czirfusz–Ivanics–Kovai–Meszmann 2019).

Az alacsony vagy nem állandó jövedelemmel rendelkezők etnicizálása, vagyis egy bizonyos népcsoporttal való összekapcsolása fontos szerepet tud betölteni a kapitalista társadalmak működésében, ugyanis

„a tőkefelhalmozás biztosítása céljából […] mindig létrejön a teljesítmények és bérezések hierarchikus rendszere, ami kijelöli azt a népességet is, amely a foglalkoztatási és bérskála alján helyezkedik el, vagy éppen a munka tartalékseregét képezi. A rasszizmus pedig az az ideológia, amely igazolja, hogy miért a népesség bizonyos szegmense tölti be ezt az alávetett pozíciót.” (Czirfusz–Ivanics–Kovai–Meszmann 2019: 159, vö.: Kovai 2017.)

Az etnicizáltság mértéke erősen függ az éppen aktuális gazdasági tendenciáktól (Czirfusz–Ivanics–Kovai–Meszmann 2019: 162). Ez a probléma a koronavírus-járvány okozta gazdasági visszaesés esetén különösen aktuális, és azért is kiemelendő, mert

a járvány előtt a kormányzat éppen a gyöngyöspatai iskolai szegregációs kártérítési per megosztó ügyét próbálta a rasszista alapon az egyik fő politikai témává tenni:

„én nem vagyok gyöngyöspatai, de hát azért, ha ott élnék, mégis megkérdezném, ez hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök”

– mondta Orbán Viktor még 2020. januárjában, kiélezvén a „dolgos magyarok” és a „semmittevő cigányok” közti társadalmi ellentétet (Szurovecz 2020). A miniszterelnök ezzel bevett módon helyezte szembe a deviánsnak titulált kisebbségi csoportot a „decens” többségi társadalommal, mely jól rímelt a helyben élők egy részének véleményére: „Nem csinálnak semmit. Nem dolgoznak. Senki nem akadályozta meg őket, hogy tanuljanak, mégse tanultak” – idézett az ügy kapcsán a 24.hu egy helybéli lakost (Cseri 2020).

A szegénységben élők fogyasztásának negatív megítélése

„A nagy mélyszegínségben bagóra, laptopra, tévére bezzeg futja, mi?” – ilyen és ehhez hasonló negatív megjegyzéseket kapnak gyakran a szegénységben élők fogyasztásukra vonatkozólag (Albert 2016). Miközben az „éld meg az életed!” korunk egyik fő követendő üzenete (Prisching 2011), úgy tűnik, ez mégsem érvényes mindenkire. Van, akiknek a többségi társadalom szerint tűrniük és viselniük kellene a „tisztes szegénység” puritán életmódját, vagy ha ezt nem teszik, akkor megérdemeltek a rosszindulatú megjegyzések. Ez az ítélkezés illeszkedik a fentebb már említett „rossz” szegényeket hibáztató mechanizmusba, mely az „érdemtelen szegényeket” a cigányokkal egyetemben lustának, semmitevőnek, segélyen tengődőnek, tékozlónak mondja.

A szegények fogyasztásával kapcsolatos rosszalló megjegyzéseket leggyakrabban azon „luxus” termékek megvásárlása váltja ki, amelyek a legtöbb esetben már alapvető fogyasztási cikknek számítanak. Ilyen például a laptop, a televízió, a tablet és a mobiltelefon. E termékek egykor ugyan valóban réteg- vagy luxusterméknek számítottak magas áruk miatt, ma azonban már a technológiai fejlődésnek (valamint a természet és a dolgozók kizsákmányolásának) köszönhetően közönséges tömegterméknek számítanak, és egyre olcsóbb áruk miatt valamennyi társadalmi réteg számára elérhetővé váltak (Hetesi 2004). Ráadásul e termékekhez használtan ma még olcsóbban hozzá lehet jutni, illetve nagyban megkönnyíti e javak megszerzését a részletre/hitelre vásárlás lehetősége is.

A szegénységben élők szabadidős-szórakozási lehetőségeik anyagilag és térben erősen korlátozottak. A KSH statisztikái évről évre azt mutatják, hogy az általuk kultúrára, szórakozásra költött pénz töredéke annak, amit a vagyonosabb csoportok megengedhetnek maguknak ugyanezen tevékenységekre (Albert 2016). Ennek következtében sokkal jobban rá vannak utalva a fent említett elektronikai eszközök által nyújtott szórakozási forrásokra.

Az elektronikai eszközök használatának azonban nem csupán a szórakozás lehet a célja – bár önmagában az sem lenne ördögtől való –, hanem az informálódás is: sok háztartásban például a tévé az egyedüli tájékozódási eszköz, ami kapcsolatot termet a tágabb külvilággal. Az információs társadalomban ráadásul egyre nő e termékek nélkülözhetetlensége, amit egyértelműen szemléltet az online oktatásra való kényszerű átállás is a koronavírus-járvány következtében: aki nem rendelkezik megfelelő digitális eszközökkel és az azokhoz szükséges infrastruktúrával (villanyárammal, internetösszeköttetéssel), az szinte behozhatatlan hátrányt szerez módosabb társaival szemben.

De nem csupán szórakozási, illetve informálódási lehetőségtől esik el az, akinek például nincsen okostelefonja vagy számítógépe, hanem társas kapcsolatai is hátrányt szenvedhetnek azáltal, hogy kényszerűen kimarad az online világ közösségi tereiből, mely nagy hatással lehet az egyén szociális identitására. Ennek kapcsán arról sem szabad megfeledkezni, hogy egy-egy fogyasztási cikk vásárlása erősítheti a társadalmi státuszt, illetve demonstrálhatja a hovatartozást (Hetesi 2004) – mindez természetesen különböző mértékben és jelleggel érvényesül a szegénység különböző rétegeiben.

A fogyasztói kultúra hatalma

A szegénységben élők pazarlónak ítélt vásárlásai tehát nagyrészt racionálisan indokolható fogyasztásnak tekinthetők minden rosszalló megjegyzés ellenére. Önmagában persze az emocionálisként értékelt, kívülről „érthetetlennek” tűnő fogyasztás (Törőcsik 2016) sem lehet jogos elítélés tárgya, hiszen a többségi társadalom ugyanúgy fogyaszt szórakozás, feszültséglevezetés, örömszerzés vagy önjutalmazás céljából, mint a szegényebb társaik, legyen szó akár alkoholról, cigarettáról vagy egyéb elfogadottabbnak számító fogyasztási cikkről.

A kapitalizmusban a folyamatos egyre több és több fogyasztás dogmának számít, az állandó növekedés a rendszer mozgatórugója, ez ömlik ránk mindenhonnan. Ennek következtében a szegénységben élőkre ugyanúgy hat a fogyasztói kultúra pszichológiája, mint módosabb társaikra. Ők is ugyanúgy próbálnak fogyasztáson keresztül örömöt szerezni maguknak, mint a felsőbb osztálybeli társaik, ők is ebbe szocializálódtak a fogyasztói társadalomban, hiába szűkösebbek a fogyasztási lehetőségeik. A fogyasztás bűvköréből tehát egyik társadalmi csoport sem tud teljes mértékben kivonódni.

Ráadásul a segélyekből, közmunkából, vagy bérmunkából kapott pénz legtöbbször a létminimumhoz elegendő összeget sem éri el, így külső szemszögből bármilyen takarékos módon is költik el a szegénységben élők a pénzük, az számos esetben sosem lesz elegendő még a legalapvetőbb igények kielégítésére sem.

Az ítélkezés és hibáztatás indulatátviteli funkciója mindazonáltal teljesíti feladatát és eltereli a figyelmet a szegénység valós kérdéseiről: hogy milyen társadalmi, gazdasági és politikai okok miatt élnek ilyen körülmények között emberek.

Címfotó: Şahin Sezer Dinçer – Unsplash

Irodalom

Albert Ákos (2016): Hogy futja 47 ezerből cigire és kólára? Abcúg, 2016. február 5.

Borókai Gábor (2015): „Visszaszorítottuk a gyermekéhezést” válasz.hu, 2015. november 11.

Czirfusz Márton – Ivancs Zsófia – Kovai Cecília – Meszmann T. Tibor (2019): A magyarországi munkásság a hosszú lejtmenetben. Fordulat, 11 (26): 142–170.

Cseri Péter (2020): „Várják már a büdös romák a pénzt”. 24.hu, 2020. január 16.

Harper, David J. (2001): Magyarázzuk a szegénységet: A véleménytől a diskurzusig. (Ford.: Kádár Krisztina.) Kovász, 5 (3–4): 77–99.

Gans, Herbert J. (1992): Mire szolgálnak az érdemtelen szegények? Avagy a legalsó osztály szerepe Amerikában. (Ford.: Léderer Pál.) Esély, 4 (3): 3–17.

Hammer Ferenc (2004): Közbeszéd és társadalmi igazságosság. Médiakutató, 5 (tavasz).

Hetesi Erzsébet (2004): A fogyasztás szociológiája. In Czagány László – Garai László (szerk.): A szociális identitás, az információ és a piac. Szeged: JATE Press, 267–281.

Index (2011): Lázár szerint akinek nincs semmije, az annyit is ér. Index, 2011. március 19.

Kovai Cecília (2017): A cigány–magyar különbségtétel és a rokonság. Budapest: L’Harmattan Kiadó.

KSH (2020): Jövedelem-eloszlás, szegénység (2006–2019).

Ritók Nóra (2014): Jó szegény, rossz szegény. A nyomor széle blog, 2014. november 15.

Ritók Nóra (2020): A szegénységet megértetni nem egyszerű: A szegénység megjelenéséről a médiában. Átlátszó, 2020. március 17.

Prisching, Manfred (2011): „Vásárolok, tehát vagyok”: A személy a kapitalizmusban. (Ford.: Berger Viktor.) Fordulat, 4 (15): 72–96.

Simányi Léna (2005): Bevezetés a fogyasztói társadalom elméletébe. Replika, 16 (51–52): 165–195.

Szlávik Gábor (2007): A szegények mindig veletek lesznek” (Mt 26,11.): A szegénység fogalma és társadalmi értékelése az antik szerzőknél, az újszövetségi iratokban és a Kr. u. I-III. század keresztény gondolkodóinál. Egyháztörténeti Szemle, 8 (2).

Szurovecz Illés (2020): Orbán szerint igazságtalan, hogy kártérítést kaphatnak a roma gyerekek, akiket éveken át elkülönítettek az iskolában. 444, 2020. január 9.

Törőcsik Mária (2016): Fogyasztói magatartás: Insight, trendek, vásárlók. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Végh József (1997): Szégyenbélyegek: Folyamatábrák a stigmatizációról a börtön szégyenbélyegétől a szégyenbélyeg börtönéig. Szeged: Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.