Ibram X. Kendi (2019): How To Be An Antiracist. New York: One World.

A How To Be An Antiracist (Hogyan legyél antirasszista?) c. könyv szerint a rasszizmus elleni küzdelemhez előbb meg kell értenünk annak mélységeit és történelmi gyökereit. Mindenekelőtt a közpolitikai intézkedéseket kell átformálni: ezeknek vállaltan antirasszistáknak kell lenniük. Nem elég, ha pusztán nem rasszisták.

Eredics Lilla

Egy olyan világban élünk, ahol a főáramú gondolkodásban a nyílt rasszizmus kevéssé tűrt és politikailag nem korrekt. Mind a konzervatív, mind a liberális politikai és gazdasági elit törekszik elhatárolódni attól, hogy közük lenne a rasszizmushoz. Trump például saját bevallása szerint a legkevésbé rasszista ember, akinél többet csak Lincoln tett a feketékért, Joe Biden viszont úgy gondolja, hogy Trump az Egyesült Államok történelmének első rasszista elnöke. Érdekes.

A legnagyobb globális vállalatok elköteleződést ígérnek a rasszalapú igazságtalanságok ellen folyó harcban, főleg, ha felüti a fejét a feketékkel szembeni rendszeres rendőri brutalitás vagy a rasszizmus egy-egy nyílt formája. Ezzel egyidejűleg a feketék többszörösen elszenvedői a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeknek, amelyek az elmúlt évtizedekben csak tovább nőttek. Az egyenlő bánásmód melletti elköteleződés és a sokszínűséget pártoló beszédmód láthatóan nem tér ki a rasszalapú egyenlőtlenségeket fenntartó közpolitika átformálására.

Nem kell azonban az Egyesült Államokig menni, hogy rálássunk az antirasszista diskurzus hiányára. A romáknak, és az őket érintő nyílt és burkolt szegregációnak, munkaerőpiaci, oktatásbeli és szociálpolitikai kirekesztettségnek vajmi kevés hely jut a társadalmi igazságosságért folytatott harc pondján. Ha éppen nem szegregáló intézkedések vagy nyílt megkülönböztetések sújtanak nem fehér csoportokat, akkor a rasszizmussal szembeni küzdelem jellemzően kimerül a „színvak” közpolitikákban („colorblindizmusban”) és a beolvasztani kívánó asszimilációs intézkedésekben – általában az elnyomottak bevonása nélkül.

Kevés törekvésen látszik, hogy a rasszizmus valójában milyen alapvető elemét képezi a kapitalista rendszernek.

Ibram X. Kendi (1982) a Bostoni Egyetem Antirasszista Kutató és Közpolitikai Központjának igazgatója. Munkásságában főként a rasszizmus történelmi gyökereit, a szakpolitikákban és szociálpolitikai intézkedésekben való megjelenését és az antirasszista átformálódás lehetőségeit kutatja. Kendi történeti kutatásai alapján hangsúlyozza, hogy habár a rasszizmust gyűlölködés formájában érzékeljük, fontos, hogy nem a gyűlölködés és tudatlanság az eredője. Abból indul ki, hogy a kapitalizmus történetében a fehér hatalomnak az volt az érdeke, hogy elfogadhatóként tüntesse fel más nem fehér népcsoportok leigázását és kizsákmányolását. Vagyis, hogy azok állítólagos alacsonyabb rendűségével igazolja elnyomásukat és alávetésüket.

Egy nem fehér népcsoport megbélyegzése azzal, hogy kulturálisan visszamaradott, barbár és ellenséges, arra szolgált, hogy legitimáljon más rasszú embereket leigázó gazdasági és politikai stratégiákat, melyek alapvető részét képezték a fehér nyugati hatalmak térnyerésének. A rasszizmus gyökere tehát a gazdasági és politikai önérdek, a gyűlölködés és az ellenségesség pedig már csak az ésszerűsítés eszközei.

Kendi szerint tehát ahhoz, hogy a rasszizmus leépítésére megfelelő válaszokat találjunk, azokat a gazdasági és politikai intézkedéseket kell meglátnunk és átformálnunk, amelyek kitermelik vagy fenntartják a rasszalapú egyenlőtlenségeket, gyűlölködést és megkülönböztetést.

Ebből levezeti, hogy a rasszizmus ellenpólusa nem a nem-rasszizmus, vagy a „színvak”, azaz „colorblind” szemlélet látszólagos egyenlőséget hirdető elképzelése, mert azok nem változtatnak a meglévő egyenlőtlenségeken. Éppen ezért Kendi az antirasszista cselekvés fontossága mellett érvel, amely elismeri az egyenlőtlenségeket és a rasszizmus jelenvalóságát, és egyszerre törekszik azok kompenzálására és eltűntetésére. Könyvében hangsúlyozza, hogy bármilyen rasszú és hátterű emberek tanúsíthatnak rasszista vagy nem rasszista viselkedést vagy gondolatot bármely pillanatban, hiszen maga a kapitalista rendszer, amiben élünk, a rasszizmusra épült. Éppen ezért, Kendi nem az egyes emberek rasszista viselkedésére, hanem a rasszizmust kitermelő kapitalista rendszer megváltoztatására fókuszál.

Kendi legfrissebb How To Be An Antiracist? c. könyve ezekre az egyszerű és fontos állításokra épül: egy gondolat, cselekvés vagy intézkedés lehet rasszista – hozzájárulva ahhoz a történelmi gyakorlathoz, amely egyenlőtlen módon viszonyul különböző rasszokhoz –, és lehet antirasszista is. Ez utóbbi esetben arra törekszik, hogy ezt a történelmi beidegződést megváltoztassa. E kettő között nincs semleges álláspont, mert az a rasszizmus burjánzását nyugtázná.

Ha megmaradnak a nem fehér népcsoportokat sújtó brutális egyenlőtlenségek, akkor megmarad a rasszista gyűlölködés is.

Kendi könyve igazi sikerkönyv, bestseller volt a New York Times 2020-as listáján. És habár a könyv inkább a rasszizmusról ad kiterjedt képet és kevésbé az antirasszizmusról, a rasszizmus elleni harcban elkötelezettek tankönyvként olvassák munkáját. Kendi könyve egyfelől egy értekezés a rasszizmus komplex rendszerének megértéséről, másfelől egy visszaemlékezés arról, hogy a rasszizmus hogyan volt jelen saját gondolataiban és cselekedeteiben. Kendi végigkísér minket az úton, amit bejárt, kezdve feketeellenes rasszista beidegződéseitől gyűlölködő fehérellenes dühén át antirasszista megvilágosodásáig. Életútjának egyes pillanatait mindig azok történelmi, politikai és gazdasági beágyazottságával együtt meséli el, így megalapozza a rasszizmus rendszerszintű és komplex megértését.

A rasszista közpolitika két arca: szegregációs és asszimilációs törekvések

Kendi azzal kezdi a történetét, hogy saját rasszista gondolatainak gyökereit bontja ki. Szüleiről mesél, és a kor rasszista intézkedéseiről, amelybe született. Kendi szülei a 60-as évek polgárjogi mozgalma és a gazdasági növekedés nyomán felemelkedő új fekete középosztályba küzdötték fel magukat rabszolga felmenőik szegénységéből. Annak ellenére, hogy fiatalkorukban szülei elkötelezetten küzdöttek a rasszizmus ellen, Kendit óvták a „rossz feketéktől”, azoktól a fiataloktól, akik az utcán drogoznak, bűnöznek és kerülik az iskolát.

Azoktól az alsóosztálybeli fiataloktól, akiket Ronald Reagan elnöknek a drogok ellen 1981-ben meghirdetett kampánya („War On Drugs”) célba vett, megalapozva a kor neoliberális ideológiája mögé bújtatott rasszizmust. A 70-es évek gazdasági válságának terhét az elit az alávetett osztályokra hárította át megszorító politikákkal, privatizációval és adócsökkentéssel. Reagan neoliberális keze alatt eddig nem látott rendőri brutalitás és tömeges bebörtönzés vette kezdetét, kifejezetten a szegénységben élő feketék és latinók szegregációját erősítette, akiknek társadalmi helyzete a jóléti közpolitikák eltűnése nyomán még kiszolgáltatottabb lett.

A munkakerülő, veszélyes, drogfogyasztó „csúcsragadozó” (super predator) képe fekete és latinó fiatalok személyében beitta magát a társadalomba. Ennek ellenpólusaként a saját sikereiért felelős, keményen dolgozó polgárt állították be. A kor bújtatott rasszizmusa az új középosztálybeli feketéket is meg tudta szólítani, köztük Kendi szüleit is: könnyen értelmezték saját felemelkedésüket a kemény munka és tanulás jól megérdemelt eredményeként, amit az új generáció munkakerülő feketéi önhibájukból tagadtak meg önmaguktól.

Kendi emellett számos, főként iskolai történetével példázza azt, hogy a rasszizmus nemcsak szegregációs vagy elkülönítő törekvésekben és folyamatokban fejeződik ki, hanem olyan asszimilációs gyakorlatokban is, amelyek a feketéket fejlesztendő, civilizálandó csoportként jelenítik meg. Például tapasztalta, hogy azt a teljesítményszakadékot, amelyben a fekete diákok tanulmányi sikeressége jóval elmaradt fehér és ázsiai társaikhoz képest, gyakran morális-kulturális okokkal magyarázzák. A fekete diákoktól kevesebbet vártak el a tanárok, jellemzően előbb szólították fel a nem feketéket, elvárták tőlük, hogy előbb tanuljanak meg „rendesen” angolul, miközben az iskolában, ahova a fekete középosztálybeli gyerekek jártak, az egész tantestületben egyetlen fekete volt.

Az asszimilációs törekvések az iskolai akadályokat az eltérő kulturából, nevelésből és szokásokból vezetik le, így szem elől tévesztik azokat a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, amelyek a valóságos hátterét képezik a szakadéknak.

A szegregációs diskurzushoz hasonlóan, itt is az elnyomott csoportokat teszik felelőssé az egyenlőtlenségek eredetéért. Ahogy Kendi írja, az oktatáspolitikában például így rendre nem vették figyelembe, hogy a fehér és ázsiai diákoknak általában lehetőségük volt külön tanárhoz járni, és ezzel már korán felkészítették őket a tudásszintet és a képességeket felmérő tesztekre. Továbbá például, az afro-amerikai népi angolt, amit a fekete diákok az iskolába érkezéskor beszéltek, csak a 90-es években ismerték el hivatalos nyelvként és akkor is csak nagy jogi és politikai viták árán. Addig a hivatalos angol nyelv helytelenül használt változatának tartották.

Kendi a fentihez hasonló történetei alapján háromféle közpolitikai stratégiát különböztet meg, amelyek hatást gyakorolnak a rasszalapú egyenlőtlenségekre. A szegregáció diskurzusa a nem fehér csoportokat integrációra képtelennek láttatja, szemben az asszimilációs stratégiákkal, amelyek alapján a többségi társadalom beavatkozásával a színesbőrű embereket be kell olvasztani, hozzá kell idomítani a többségi társadalomhoz.

Ezekkel szemben

az antirasszista közpolitika a rasszalapú egyenlőtlenségeken próbál változtatni, és nem a csoportok képességeiben keresi a problémát.

Kendi szerint így néz ki ez a háromféle stratégia példaként a feketék közötti erőszakos bűncselekedetek leküzdésére: rendőri brutalitás és tömeges bebörtönzés (szegregációs szemlélet), intenzív jogi beavatkozás és mentortípusú szolgáltatások (asszimilációs szemlélet), illetve magasabb fizetések (antirasszista szemlélet).

Rögös az út az antirasszizmusig

Kendi több olyan történetet is megoszt, amiben őbenne fogalmazódott meg feketékkel kapcsolatos düh, rasszista gondolat. Sokáig hibáztatta a feketéket rossz társadalmi helyzetük és a róluk kialakult előítéletek miatt, kerülte és lenézte azokat az alsóosztálybeli feketéket, akiket a rendszer veszélyesnek és iskola- vagy munkakerülőnek bélyegzett. Emellett olyan történetet is elmesél, amiben Afrikából újonnan érkezett és már az Egyesült Államokban született afroamerikai diákok között jelent meg rasszista ítélkezés egymás különböző kulturális és viselkedésbeli jegyeivel kapcsolatban.

Ehhez hasonlóan Kendi beszámol arról is, hogy fekete iskolatársai között jellemző volt, hogy a világosabb bőrű fekete nőket vonzóbbnak, értékesebbnek ítélték. Azt, hogy a feketékben hogyan születik meg a rasszizmus, Kendi az amerikai szociológia afro-amerikai klasszikusa, William Edward Burghardt Du Bois, vagyis W. E. B Du Bois „kettős tudat” fogalmával magyarázza. A „kettős tudat” itt arra utal, hogy a feketéknek sok esetben egyszerre vannak antirasszista gondolataik és munkál bennük az asszimilációs vágy. A kettős tudat az alávetettekben a feléjük támasztott ellentmondásos elvárásokból ered: akkor is megkérdőjeleződnek, ha az alárendeltnek bélyegzett szerepjegyeket jelenítik meg, és akkor is, ha azokat le akarják vetkőzni. Így vagy úgy, cselekedeteik mindenképpen az uralkodó osztály érdekeit és így saját alávetettségüket szolgálja.

Felső- és középosztálybeli feketék például sok esetben látják és valószínűleg el is szenvedik a rasszizmus bizonyos formáit, viszont vágynak arra, hogy a társadalom elismert és integrált tagjai lehessenek.

Ezért éppen úgy, ahogyan a fehér hatalom megkülönbözteti a „jó fehéret” a „rossz feketétől”, a felsőbb osztályokba tartozó feketék gyakran megkülönböztetik magukat a „rossz feketéktől”, a sztereotip jegyeket így az alsóosztálybeli feketékre tolva.

Annak ellenére, hogy a különböző etnikai és rasszú csoportok a saját valós értelmezésükben nem kapnak megfelelő elismerést, gyakran előfordul, hogy az elnyomott csoportok belsővé teszik az uralkodó fehér hatalom hierarchikus szemléletmódját, amelyben az a legelfogadottabb, aki a legjobban hasonlít a fehér normatív jegyekhez.

Az alávetett csoportok gyakran magukévá teszik ugyanazt a mércét, ami szerint ők maguk alacsonyabb rendűnek ítéltetnek. Megalázó alávetettség-érzetüket azzal enyhítik, hogy a náluk kirívóbb társaikat maguk ítélik el ugyanazon mérce alapján, hogy ezzel önmaguknak is némi elismerést szerezhessenek.

Kendi, amikor már-már levetkőzte a feketék hibáztatását, az egyetemista évei elején a fehérek gyűlöletébe csatornázta a rasszizmussal kapcsolatos dühét. Számot ad arról, hogy a mindennapokban a rasszizmust a feketék sok esetben fehér átlagemberektől tapasztalják, akiknek a szavazatait a rasszista fehér politikai hatalom azzal az ígérettel szerzi meg, hogy a közpolitikai intézkedések nekik kedveznek majd. Az gazdasági és politikai manőverei által azonban a fehér átlagember is áldozata, mintsem kedvezettje a rendszernek. A bércsökkentés, a szakszervezetek szétrombolása, a bankok és nagyvállalatok deregulációja és az oktatásból és egészségügyből kivont összegek az alávetett fehéreket is sújtják.

S habár a fehér alsó és középosztály profitálhat valamennyit a rasszista közpolitikából – például lehet, hogy előbb jut munkához –, de közel nem annyit, mint egy egyenlőségen alapuló társadalomban, ahol nem a szupergazdagok rendelkeznek a társadalmi erőket alakító tőkékkel.

Antirasszistának lenni azt jelenti, hogy látjuk: az emberek mindennapjaiba beivódott rasszizmus hátterében az azt alakító politikai és gazdasági intézkedések állnak. Éppen úgy, ahogyan nem a feketékben kell keresni az őket sújtó társadalmi egyenlőtlenségek eredőjét, úgy a fehér átlagemberekben sem érdemes.

Kendi az antirasszizmus felé vezető út utolsó lépéseként felismerte, hogy az antirasszista küzdelemnek szükségszerűen antikapitalistának és feministának kell lennie ahhoz, hogy az egyenlőtlenségek elleni harc ne csupán az elnyomáson és kizsákmányoláson alapuló rendszer átmeneti foltozgatását jelentse. Kendit habár nem nevelték kifejezetten szexistának, ő is „megtanulta” a társadalom férfiközpontú (patriarchális), heteronormatív és osztályvak szűrőjét. Később rájött, hogy az elnyomás különböző formái összefonódnak: az alsóosztálybeli fekete nők például olyan terheknek van kitéve, amilyeneket sem a fekete férfiak, sem a fehér nők nem tapasztalnak meg.

Kendi érvelése az interszekcionális szemlélet mellett itt nem vádolható identitáspolitikai elfogultsággal, mert nem a sokszorosan elnyomott pozíciók széttöredező és részleges politikája mellett foglal állást. Épp ellenkezőleg: a meglévő strukturális egyenlőtlenségekre fókuszál, és arra, hogy az elnyomás ellen folytatott küzdelem nem formálódhat kizárólag csak egyik vagy másik elnyomás mentén:

az antirasszista küzdelem nem lehet kizárólag antirasszista, ahogyan az antikapitalista küzdelem sem feledkezhet meg a nők és etnikumok elnyomásáról.

A férfiuralom patriarchális viszonyai, a kizsákmányoló osztályviszonyok és a rasszalapú egyenlőtlenségek mind-mind lényegi mozgatórugói a fennálló rendszernek. A társadalmi igazságosságért folytatott harcban látni kell a strukturális egyenlőtlenségeket és azok összefüggéseit, ha az elnyomás szerteágazó alaköltéseit ki akarjuk írtani.

Áttekintés

Kendi könyve egyszerű, mindenki számára érthető nyelvet használ, és elég olvasmányosan, a saját élettörténetén vezeti végig olvasóit. Az egyéni szint és a személyes hangvétel miatt a rasszizmus és az antirasszizmus témái nem maradnak meg az olvasók mindennapi életétől távoli intellektuális értekezésnek. A könyv így nagyon jó célt szolgál arra, hogy szociális érzékenységre sarkalljon, kiterjedt tudást kínál azoknak, akik a látszólagos egyenlőség- és diverzitáspárti szólamokon túl is szeretnének kritikai és komplex elköteleződést az antirasszizmusban.

Ezzel együtt a szerző valószínűleg egyetértene abban, hogy habár az érzékenyítés fontos lépés az elnyomás felszámolása felé, ez csak a nulladik lépés. A strukturális egyenlőtlenségek és az azokat fenntartó gazdasági és politikai szervek nem változnak meg attól, ha olvasunk az elnyomásról. Kendi személyes történeteit politikai és gazdasági folyamatokba ágyazva világít rá, hogy a rasszizmus ott is dolgozik, ahol nem látjuk, vagy ahol az ellenkezőjét hirdetik, ezért

rendszerszintű változásra van szükség, amit a gyökerénél, a közpolitikai intézkedéseknél kell elkezdeni.

Hogy jobban értsük, mi a teendő a rendszerszintű változáshoz, Kendi a könyv utolsó fejezetében a rasszizmust a saját negyedik stádiumú rákbetegségéhez hasonlítja, amelyből felépült. A rasszizmust az egyik leggyorsabban terjedő és legvégzetesebb ráknak tartja, amit az emberiség tapasztalt. Kevés az esély arra, hogy egykor majd minden egyes rákos sejtet ki lehet irtani, a harc és a gyógyulás fájdalmakkal jár, viszont fel kell venni a küzdelmet, máskülönben az könnyen halálhoz vezethet.

A tüneti kezelés itt nem segít, a problémát a gyökerénél kell kiirtani.

Címkép: Openclipart

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.