Mit mond a nemzetközi szociológia az illiberalizmus és a neoliberalizmus házasságáról? Egy különszám tanulságai korunk kirekesztő rezsimjeiről Gramsci és Polányi nyomán.

Olof Károly*
* A szerző kérésére, a tanulmány álnéven jelent meg szerződéses kötelezettségek miatt.

Mára sokat ismételt megállapítás, hogy a 2008-as gazdasági válság paradigmaváltáshoz vezetett, amelyben az addig megkérdőjelezhetetlennek tűnő neoliberális gazdaságpolitika egyeduralma megtört. Az azóta eltelt időszak azonban ennek ellenére nem egy új, a tőke és a piac hatalmán túlmutató gazdasági és társadalmi berendezkedés létrejöttét hozta el több országban sem. Az elmúlt két évtized tapasztalatai alapján a neoliberalizmus rendkívül alkalmazkodóképes, nem vész el, csak átalakul, mutálódik. A Kelet-Ázsiától, Dél-Amerikáig tapasztalt változások nem hoztak fordulatot az érintett országok gazdasági működéselve tekintetében. Helyettük a politikai viták tereinek és eszközeinek a szűkítése került előtérbe. Az átrendeződések legnagyobb vesztesei a demokratikus intézmények lettek. Az új típusú hibrid rezsimek, egyszerre bontották le a hatalmukat korlátozó tényezőket és tartották meg mégis a választás intézményét, köszönhetően elsősorban a rendkívüli népszerűségüknek.

Hogy hogyan lehet, hogy egyes vezetők általános népszerűségnek örvendenek, miközben gazdaságpolitikájuk elsősorban egy szűk elitnek kedvez, a társadalompolitikájuk több szempontból is kirekesztő és közben még a demokratikus kerteket is szűkítik?

Erre a kérdésre keresi a választ egy neves folyóirat, az International Sociology különszáma, A 21-ik század kirekesztő rezsimjei felemelkedése címmel. A szám olyan országokat vizsgál, ahol a legmarkánsabban érhető tetten a neoliberalizmus autoriter, populista mutációja. A különszám recenzióját három részben közöljük, az első rész Dél-Amerikával (Brazília), a második rész Dél-Kelet-Ázsiával (India, Fülöp-szigetek), a harmadik rész Európával foglalkozik (Olaszország, Magyarország).

Olaszország a populizmustól a technokrata ellenforradalomig

Áttérve Európába, az amerikai Dylan Riley arra keresi a választ, hogy Olaszország esetében miért öltött más formát az általa csak neoliberalizmus elleni lázadásnak nevezett jelenség, mint az eddig bemutatott esetekben. A mediterrán országban is előretörtek olyan politikai erők 2008-at követően, amelyek addig vagy nem is léteztek, vagy nem bírtak számottevő jelentőséggel. Dél amerikai és ázsiai társaikhoz képest azonban csak sokkal szerényebb eredményeket tudtak elérni. Riley két vezetőt és pártjait emeli ki ezek közül: a jobb és baloldali nézeteket vegyesen valló 5 Csillag Mozgalmat és eredeti foglalkozása szerint humorista alapítóját Beppe Grillot, valamint a regionális szeparatista Ligából, országos szélsőjobboldali pártot formáló Matteo Salvinit.

A két párt 2013-tól kezdett országos hírnévre szert tenni és jutott el 2018-ra odáig, hogy közösen alakíthattak kormányt. Szövetségük azonban egyáltalán nem volt magától értetődő, ugyanis annak ellenére, hogy a főáramú média mindkét erőt olyan jelzőkkel illette, mint „populista” vagy radikális, a valóságban számos világnézeti ellentét feszült közöttük. Olyannyira eltérő ideológia alappal rendelkeztek, hogy közös kormányzásukhoz kénytelenek voltak egy kompromisszumos, párton kívüli miniszterelnököt is találni. A választás a politikai háttérrel addig nem rendelkező, jogászprofesszorra Giuseppe Contéra esett. Contet előzetes politikai elköteleződés hiányában és világnézeti semlegessége miatt leginkább technokrataként szokták jellemezni.

A cikk I. része A cikk II. része

A két párt közös kormányzása a sok belső ellentétből és Salvini félresiklott politikai manőverezéséből fakadóan rövid életűnek bizonyult. Miután Salvini kiszállt pártjával a koalícióból 2019 közepén. Az M5S ezt követően a régi (ál)balodali Demokrata Párttal (PD) kötött szövetséget, amely vezetésével ismét Contét bízták meg. Végül ez a kormány is rövid életűnek bizonyult és több kisebb politikai válságot követően 2021-ben Conte kénytelen volt lemondani. Ugyanakkor nem tünt el a politikából, lévén, hogy az ő valamint a M5S és a PD támogatásával juthatott ezt követően hatalomra (választások nélkül) a főáramú médiában gyakran szakértőinek becézett kormány, a görög pénzügyi válság idején baloldalon már sokat emlegetett Mario Draghi vezetésével.

Az M5S eközben a 2018 óta felszínre került sok ellentét és botrány következtében feldarabolódott, elveszített a választói felét és ahogy arra Riley rámutat többségük a bal és jobboldali preferenciáik mentén választott magának új pártot. Érdekes tanulság lehet ez a hazai és nemzetközi centrista pártoknak. Főleg, hogy az M5S kezdetben a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Párt (ALDE) frakciójába szeretett volna beülni az Európai Parlamentben, amíg kérelmüket el nem utasították. Jól mutatja egyébiránt az M5S története, hogy nem lehet egy kalap alá venni az illiberális erőkkel még ha nem is tudjuk mit kezdnének például egy kétharmados hatalommal, az biztos, hogy eddig nagyfokú kompromisszumkészséget mutattak. Ezen felül a retorikájuk sem az etnicista, kulturális kirekesztésen alapul még ha egyébként van is egy nemzeti karaktere a politikájuknak.   

Az M5S hanyatlásával párhuzamosan Salvini és pártjának népszerűsége is jelentősen visszaesett, szintén elveszítve a szavazói közel felét. Ez Riley szerint részben az Olaszországban sokat támadott barátságának Orbánnal is az eredménye, túl azon, hogy összességében is elhalványult a varázsa. Mára egyébként Orbán sem vele, hanem az európai és olasz szélsőjobb új feltörekvő reménységével, Giorgia Meloni-val mutatkozik szívesebben.

Ez tehát röviden az olasz „neoliberalizmus elleni lázadás” gyors előretörésének majd visszasüllyedésének eddigi története.

Köszönhetően annak, hogy Olaszországban egyelőre megtört a szélsőjobb előretörése Riley tanulmánya a többivel ellentétben nem is szolgál tanulságokkal az illiberalizmus felemelkedését illetően. Csupán sejteni lehet, hogy a neoliberalizmusra adott válasznak tekinti, lévén, hogy a két tárgyalt párt előretörését is az elenne adott válasznak tekinti.

A tanulmány következtetései ennek fényében nem az illiberalizmus felemelkedését, hanem a megállításának okait tárgyalják. Riley összesen hármat azonosít:  

  1. Baloldali alternatíva hiánya: A kommunista párt maradványain létrejövő modernebb baloldali pártok egyike sem volt jól szervezett vagy rendelkezett átfogó ideológiai alternatívával, amely bevonzhatta volna az elégedetlenek táborát. Eközben a stabilabb baloldali pártok (mint a DP) a magyarhoz hasonlóan azt a neoliberális politikát testesítették meg a választók számára, amelyet itthon az MSZP vagy a DK.
  2. Választók történelmi tapasztalata: Olaszországban a jobboldali populizmus nem volt újkeletű, ahogyan a Liga sem, mint az ország egyik legöregebb pártja. A fiatalok éppen ezért bizalmatlanul tekintettek egy a tradicionális politikába már ennyire beágyazott formációra. Ezzel párhuzamosan az M5S fel tudta szívni a fiatalabbak egy jelentős részét, de strukturálisan beragadt a jobb és a baloldal közé, ami korlátozta a mozgásterét. Ráadásul a protest alapú lázadás jelensége nem képviselt egy jelentős politikai újítást a mediterrán országban, miután Olaszország demokratikus története során már több radikális erő is került a hatalomba vagy annak közelébe.
  3. Trasformismo: a szó azt a jelenséget takarja, ahogy Olaszországban politikai szereplők folyamatosan képesek váltogatni a politikai színezetüket és ahogy nagyjából ugyanolyan összetételű kormányok is kaméleonokhoz méltóan tudnak több színben is megjelenni. Ez a jelenség oda vezetett, hogy végül, ha politikai támogatással is, de a „populista” pártok kénytelenek voltak hatalomra emelni technokrata jelölteket, ezzel jelentősen mérsékelve az ilyen hátterű kormányok ideológiai elköteleződését adott ügyek esetében.

 Magyarország: neoliberális kiágyazódás és autoriter újraágyazás

A különszám tanulmányainak sorát végül az Új Egyenlőség szerkesztője, Scheiring Gábor és Szombati Kristóf közös cikke zárja. A két szerző az olvasó számára az illiberalizmus talán legismertebb formáját tárgyalják: Magyarországot a 2010 utáni Orbán kormányok alatt. Scheiring és Szombati visszatér a strukturális elemzés eszközeihez és kijelenti, hogy tévesek azok a megközelítések, amelyek kulturális alapról próbálják értelmezni a rendszert. Ugyanakkor hiányosnak találja azokat az elemzéseket is, amelyek csupán az elitek szerepét emelik ki, nem foglalkozva a társadalom egyéb szegmenseit befolyásoló tényezőkkel. Utóbbiak közül különös jelentőséggel bírnak a rendszer kevésbé nyilvánvaló „puha” indoktrinációs eszközeivel, amelyekkel létrehozza a saját kulturális hegemóniáját.

Scheiring és Szombati egyszerre épít Polányi és Gramsci téziseire elemzésében. Polányi kettős mozgása abban segíti őket, hogy kontextusba helyezzék a rendszerváltást követő neoliberális fordulatot Magyarországon (a privatizációt, adóversenyt, munkavállalói jogok megvágását, duális gazdaság létrejöttét etc.), míg Gramsci elmélete segít megérteni, hogy mitől tud népszerű maradni a rendszer a vesztesei körében is.

A szerzők bemutatják, hogy az adott korszak által választott szakpolitikai eszközök nem voltak függetlenek az aktuálisan uralkodó ideológiáktól vagy az országot környező geopolitikai befolyásoktól. Az ezek nyomán kialakult új társadalmi struktúra legnagyobb vesztesei pont a tradicionálisan baloldali választóknak számító kék galléros munkások voltak. Az elviekben a politikai képviseletükért felelős MSZP, amely az időszak jelentős részében kormányon volt, nem tudta maga mellett tartani őket három okból kifolyólag:

  • A bukott államszocialista időszak nehéz öröksége. A MSZP nem támaszkodhatott arra a nyelvezetre, diskurzusra és szimbólumokra, amely mentén egységesíthette volna őket maga mögött. Az osztály fogalma és az osztály alapú elemzés például teljesen kikerült a közbeszédből.
  • A nemzetközi környezet. Az Unió, az IMF és egyéb nemzetközi intézmények folyamatosan sulykolták a piac alapú szakpolitikákat az egymást követő kormányokra.
  • A bázisépítés elhanyagolása. Az MSZP felhagyott a bázisépítéssel és olyan fontos bástyái is mint a szakszervezetek erodálódni kezdtek – részben az SZDSZ-szel közös kormányzásuk eredményeként.

Az így létrejött politikai számkivetettek táborát előbb a Jobbiknak, majd a Fidesznek sikerült becsatornáznia saját szavazói bázisába. Szemben az MSZP-vel, ők végrehajtották a saját bázisépítésüket. A liberális szakértők által sokszor lesajnált polgári körök például fontos politikai tőkét jelentettek a FIDESZ számára a választásokon. A Fidesz esetében szintén fontos szempont volt, jobboldali beállítottságára alapozva kisajátított bizonyos nemzeti szimbólumokat, amelyek a nemzeti jelkép jellegükből fakadóan kikezdhetetlenek voltak a vele ellentétes pártok által.

A neoliberális átalakulásnak a munkásosztályon túl volt még egy fontos relatív „vesztese”: a nemzeti nagytőkések. Az erősödő nemzetközi verseny és a hazai gazdaságból jelentős számban hiányzó versenyképes humántőke miatt a magyar elit egyre kevésbé tudott lépést tartani a hazánkba idetelepült multikkal, miközben a járadékokból nyert bevételeik sem emelkedtek. 2010-es választási győzelmét követően Orbán válasza a tőkéscsoportok aggályaira a Scheiring által felhalmozó államnak titulált rendszer létrehozása volt. Az új rendszer nem tért el jelentősen az előző kurzus által fenntartottól lévén, hogy továbbra is központi szerepe maradt a nemzetközi tőkének, ugyanakkor a kétharmad birtokában és a tekintélyes mértékű uniós forrássok beáramlásával jelentős többletforráshoz juthatta a kormány a nemzeti (és lojális) nagytőkéseket.

Amíg a nagytőkések egy csoportja számára az igényeinek megfelelően alakult át a rendszer, addig a dolgozói érdekek szempontjából nem járt lényegi változással (sőt csorbultak a jogaik).

A rendszerváltás legnagyobb veszteseinek relatív helyzete érdemben nem változott. A gazdasági növekedés és a rekord mértékű kivándorlás hozott egy jelentős reálbér-emelkedést, ám közben jelentősen nőttek az egyenlőtlenségek is – a gazdasági növekedés eredményei rendkívül egyenlőtlenül oszlottak el második Orbán kormány tizenegy éve alatt.

Az érdemi változások hiánya ellenére a FIDESZ képes volt a munkások egy jelentős részét maga mellett tartani 2010-et követően. Ennek több oka van. Egyrészt az ismertebb autoriter eszközök alkalmazása, mint a demokratikus intézmények lebontása, a propaganda folyamatos sulykolása, az ellenzéki erők médiaterének jelentős szűkítése, megfélemlítések (pl. számvevőszék vagy adóhivatal által) és a nyomásgyakorlás a bíróságokra mind elősegítette, hogy elsősorban a kormány akarata érvényesüljön és a FIDESZ által preferált értelmezése jusson el hozzájuk bármilyen politikai szempontból meghatározó eseménnyel kapcsolatban. Másrészt a szerzők által autoriter populizmusként titulált jelenség meghonosítása, amely a Gramsci által leírt kulturális hegemónia megteremtését szolgálta.

Scheiring és Szombati két példán keresztül mutatja be az autoriter populizmus hazai megtestesülését. Az egyik a jóléti állam lassú átalakítása „családalapítás és munka alapú állammá” (nem a szerzők szóhasználata). Az új rendszerben az állami segítségre érdemesek táborát csak azok a „keményen dolgozó magyar (heteroszexuális) családok” képezik, akik legalább egy gyereket vállalnak. A munkanélküliségbe kényszerült honfitársaink számára az egyetlen kiút a közmunkaprogramon keresztül érhető el (szemben pl. átképzések biztosításával), miközben a munkára képteleneket teljesen elhanyagolja.

Az Orbán kormány ezzel a jóléti sovinizmus évtizedes doktrinájára épít, amely keretében kijelöli a dolgozó érdemesek és a nem dolgozó érdemtelenek táborát.

Az „érdemtelenekre” az „érdemesek” kivetíthetik minden frusztrációjukat, miközben elégedettséggel töltheti el őket, hogy a rendszer domináns ideológiája szempontjából felsőbbrendűnek tekinthetők legalább a rosszabb sorsú embertársaihoz képest.

A másik puha eszköze a rendszernek a munkásosztály megnyeréséhez a látszat fenntartása, hogy kizárólag az Orbán rendszer tudja az ország biztonságát garantálni. Kihasználva a menekültválságból fakadó lehetőséget a kormányzati kommunikáció a déli határon elsősorban szimbolikus erővel bíró kerítést minduntalan úgy állítja be, mint a védelmi eszközt, amelyet minden vele szemben álló politikai erő – ideértve a képletes Brüsszelt is – lebontana. Eközben azzal is vádolva az ellentételes oldalon állókat, hogy a propaganda médiában folyamatosan terroristaként és barbárként ábrázolt menekültek érdekeit képviseli a „magyarokéval” szemben.

Az Orbán-kormány tehát Huntington után szabadon egy civilizációs harcot vizionál, amelyben az egyik új erőblokk az általuk képviselt feltörekvő kelet, ahol a biztonság és a rend uralkodik, míg a másik az ellenzék által képviselt dekadens és liberális nyugat, amely hanyatlik és a káosz jellemzi.

Ebben a térben nagyon nehéz az ellenzéknek úgy elhelyeznie magát, hogy alternatívát is nyújtson, de mégse azonosítsák a kormánymédia által propagált világképpel.

Én a szerzők által bemutatott szempontokon túl röviden kiemelnék még egy harmadik szociológiait is, amely részben kapcsolódik az új munka alapú társadalom jelenségéhez és véleményem szerint segíti a Fidesz társadalmi csoportokon átívelő népszerűségének fenntartását. A tanulmány részben érinti a bérek alakulásának kérdését, de nem von le egy szerintem fontos következtetést. Szombatiék kiemelik, hogy jelentős részt az elvándorlásnak köszönhetően 2010 és 2018 között átlagosan 13.1%-os reál béremelkedés volt az országban. Ez kisebb vagy nagyobb mértékben a dolgozói rétegek minden szintjén megjelent, az egyenlőtlenségek növekedésével azonban valószínűsíthetően a jövedelmi decilisek mentén fölfelé egyre nagyobb arányban. A dolgozók abszolút helyzete tehát javult. Hiába szaladt el mellettünk a régióban még Románia is a bérek tekintetében és nem kerültünk semmivel sem közelebb a jelenlegi osztrák életszínvonalhoz, tanulmányok sora bizonyítja, hogy a dolgozók jellemzően csak a közvetlen környezetükhöz viszonyítják jövedelmi helyzetüket. Márpedig a menedzser réteg ma jobban él, mint a munkás, amelyik meg jobban, mint a prekariátus. Ezek olyan elégedettséggel tölthetik el a két legnagyobb szavazói réteg tagjait, amely segíti elterelni a figyelmet a rendszer hiányoságairól vagy éppen az ország régiós lecsúszásáról. Ennek oka részben az, amire Bourdieu is rámutat, az-az, hogy a legerőteljesebb előítéletek mindig az egymáshoz legközelebb eső osztályok között alakulnak ki.

A 3. rész összefoglaló táblázata

Szerző(k)

Vizsgált ország(ok)

Főbb elméleti alapok

Az illiberalizmus felemelkedésének főbb magyarázói

Dylan Riley

Olaszország

Trasformismo

Neoliberalizmus elleni lázadás;

Scheiring Gábor és Szombati Kristóf

Magyarország

Polániy Károly: double movemeent; Antonio Gramsci (Stuart Hall): kulturális hegemóniaNincs elsődleges

Baloldal bázisépítésének elmaradása;
FIDESZ bázisépítése;
Munkásosztály kiábrándultsága;
Nemzeti nagytőkések versenyképtelensége;

 

Kritikai összefoglaló

Legutóbbi recenzióm alkalmával sokkal egyszerűbb volt kritikát megfogalmaznom az ottani szerzők felvetéseivel kapcsolatban, miután azt sugalták a tanulmányaikkal, hogy az EU nem támaszt olyan mély strukturális korlátokat a fejlődésnek, mint azt baloldali szerzők szeretik bemutatni. Jelen tanulmányokat olvasva nehezebb a dolgom, miután nagyon sok mindent látok hasonlóan a szerzőkkel.

Egyetértek azzal a felvetéssel, hogy az elmúlt években tapasztalt autokrata fordulat egy részben elit vezényelte folyamat, amely csoport célja tovább-menteni a neoliberális politikát és bővíteni a privilégiumait. Azt is igazoltnak látom, hogy az alsóbb osztályok az identitáspolitika eszközein kereszttüll kerülnek indoktrinálásra, amely keretében egy új kulturális hegemónia kiépítése zajlik ezekben az országokban. Hazai viszonylatban biztosan igaz, de valószínűleg nemzetközileg is, hogy a baloldal bukása részben annak az eredménye, hogy felhagyott a bázisépítéssel. A karizmatikus vezető teóriájában is rejlik igazság, a kultusz építésének fontossága és a választói ragaszkodás makacssága szempontjából. Tapasztalataim alapján a választói kimerültség, az abból fakadó apátia és a demokratikus intézményekbe vetett bizalom erodálódása a periférián is egy valós jelenség.

Összeségében a dolgozatokat olvasva csak arra tudtam minden esetben gondolni, hogy a nagyobb ívű megállapítások mennyire igazak mind Magyarországra is. Ez alól talán egyedül az olasz eset jelentett kivételt, de pont ezért érvényes Garrido felvetése, az-az, hogy a maguk történelmi és geopolitikai kontextusában is szükséges az országokat vizsgálni.

Kisebb vitám azonban Garridoval és Belloval volt, mert meglátásom szerint a felvetéseik könnyen beilleszthetők egy nagyobb strukturális térbe, anélkül, hogy a kultúra vagy a politikai személyiség szerepét szembeállítanánk a strukturális magyarázatokkal. Bello például megállapítja, hogy Duterte – vagy bármilyen karizmatikus vezető – számára milyen fontos a kedvező történelmi momentum megléte. Garrido pedig a Duterte megválasztásáig újratermelődő választói csalódás és végső soron kiábrándulás szerepét emeli ki. Meglátásom szerint ezt a történelmi légteret az azt megelőző gazdaságpolitikai (bal)lépések sorozata teremti meg.

A Fülöp szigetek esetében például fontos lenne a gyarmati múlt hatásainak vizsgálata. Olyan neves közgazdászok, mint Albert Hirschman, rámutat, hogy például Dél Amerikában a spanyol és portugál gyarmati múlt eredményeként létrejött társadalmi struktúrák, mint egy bilincs fogták vissza a kontinens országainak pozitív refromterveit. A történelmi múlt ilyen típusú kivetülésének megértése azért fontos, hogy lássuk, hogy a például Duertét megelőző kormányok nem egy vákumban buktak el. A korrupció önmagában még nem gátja a fejlődésnek, a neoliberális és sokszor külsőleg vagy az adott ország tőkésosztályai által kikényszerített hibás gazdaságpolitika viszont igen.

Ezzel összefüggésben fontos látni, hogy az illiberalizmus eredményei felszínesek. Duterte például erőszakkal ugyan ért el bizonyos eredményeket a drogkereskedelem és használat elleni küzdelemben. Ezekre azonban nem igazán lehet sikerként tekinteni. Nem csak azért, mert több tízezer ember halálával járt, hanem mert a mögöttes okokat, ami létrehozta a problémát nem próbálja kezelni. Az a vezető amelyik egy korábbi hibás társadalompolitika eredményeként kialakult problémákat a megfelelő társadalompolitika alkalmazása helyett, kizárólag agresszióval próbálja kezelni a fasizmus útjára lép, miközben bármilyen pozitív hozadéka a módszereinek csupán átmeneti lesz.

Ez egyben magában hordozza a mai illiberális rezsimek és a tanulmányok egyik legfőbb tanulságát is. Az illiberalizmus, ugyan jelentős változásokkal jár, ezek azonban természetüket tekinttetve elsősorban politikai jellegűek. Az új rendszerekben alkalmazott gazdasági modellre a folytonosság jellemző, avagy a neoliberalizmus átmentése szélsőségesebb formában egy új, erőszakosabb politikai köntösbe öltöztetve.

Orbán Viktor és a Fidesz 2010-ben a választási győzelmét fülkeforradalomnak nevezte. Amennyibe ez igaz, úgy ma már láthatjuk, hogy az illiberalizmus a forradalom azon formája, ami semmit nem változtat a neoliberális kapitalizmuson, viszont a lehető legtöbbet a demokratikus jogokon.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.