Mit mond a nemzetközi szociológia az illiberalizmus és a neoliberalizmus házasságáról? Egy különszám tanulságai korunk kirekesztő rezsimjeiről Gramsci és Polányi nyomán.

Olof Károly*
* A szerző kérésére, a tanulmány álnéven jelent meg szerződéses kötelezettségek miatt. A mellékelt szerzői fotó egy nem létező személy digitálisan előállított arcmása.

Mára sokat ismételt megállapítás, hogy a 2008-as gazdasági válság paradigmaváltáshoz vezetett, amelyben az addig megkérdőjelezhetetlennek tűnő neoliberális gazdaságpolitika egyeduralma megtört. Az azóta eltelt időszak azonban ennek ellenére nem egy új, a tőke és a piac hatalmán túlmutató gazdasági és társadalmi berendezkedés létrejöttét hozta el több országban sem. Az elmúlt két évtized tapasztalatai alapján a neoliberalizmus rendkívül alkalmazkodóképes, nem vész el, csak átalakul, mutálódik. A Kelet-Ázsiától, Dél-Amerikáig tapasztalt változások nem hoztak fordulatot az érintett országok gazdasági működéselve tekintetében. Helyettük a politikai viták tereinek és eszközeinek a szűkítése került előtérbe. Az átrendeződések legnagyobb vesztesei a demokratikus intézmények lettek. Az új típusú hibrid rezsimek, egyszerre bontották le a hatalmukat korlátozó tényezőket és tartották meg mégis a választás intézményét, köszönhetően elsősorban a rendkívüli népszerűségüknek.

Hogy hogyan lehet, hogy egyes vezetők általános népszerűségnek örvendenek, miközben gazdaságpolitikájuk elsősorban egy szűk elitnek kedvez, a társadalompolitikájuk több szempontból is kirekesztő és közben még a demokratikus kerteket is szűkítik?

Erre a kérdésre keresi a választ egy neves folyóirat, az International Sociology különszáma, A 21-ik század kirekesztő rezsimjei felemelkedése címmel. A szám olyan országokat vizsgál, ahol a legmarkánsabban érhető tetten a neoliberalizmus autoriter, populista mutációja. A különszám recenzióját három részben közöljük, az első rész Dél-Amerikával (Brazília), a második rész Dél-Kelet-Ázsiával (India, Fülöp-szigetek), a harmadik rész Európával foglalkozik (Olaszország, Magyarország).

India: az elit lázadása és bázisépítés

Dél Amerikát követően India kerül előtérbe, ezúttal két indiai szerző, Kiran Bhatty és Nandini Sundar tollából. McKenna után Bhatty és Nandini is árnyalja munkájukkal Heller megállapításait és szintén azt állítja, hogy az elit szerepén túl legalább annyira fontos volt az alulról építkezés. Jelen esetben Narendra Modi hatalomra emelkedésében. Modi ugyanis India két nagy pártja közül a jobboldali Bháratíja Dzsanatá Párt (BJP) jelöltjeként lett az ország vezetője, de a szerzők szerint nem juthatott volna ilyen magasra a paramilitáris, hindu nacionalista szervezet, a Rashtriya Swayamsevak Sangh (RSS) támogatása nélkül.

Az cikk I. része ide kattintva olvasható!

Ha el kellene helyezni az RSS-t a hazai nagypolitika térképén akkor valahova a 2010-es évek első felében megismert gárdás Jobbik és a Vidám Vasárnap közé esne. A szervezet szélsőségesen jobboldali, katonai jellegű képzéseket tart és folyamatosan szervez be fiatalokat (lehetőség szerint a magasabb, vagyonosabb kasztokból), akiket ezt követően ideológiai átképzésben részesít. Emellett határozott képpel bír arról, hogy ki tekinthető nemzetinek és még inkább arról, hogy ki kívül állónak. Fő ideológusa, a szervezetet a 30-as évektől harminc évig vezető MS Golwalkar eredeti gondolatai szerint a muszlimok, keresztények, kommunisták és szocialisták mind a nemzet ellenségei. Azóta a lista tovább bővült és mára ide sorolandók a szarvasmarhát evők, misszionáriusok, az emancipált nők és általában a választási ellenfelek is.

A magát kulturális civilszervezetként leíró egyesületnek mára közel 5 millió tagja van. A képviselői szerte az országban megtalálhatóak, 50-60 000 kisebb egységekben segítik az ideológia népszerűsítését és új tagok toborzását. A nemzetközileg legismertebb tagja és egyben elkötelezett híve maga Modi is. India elnöke mégsem tekinthető az RSS fejének vagy akár legfontosabb tagjának. A RSS annak ellenére, hogy a célja mindig is politikai volt, és mára az ország elnöke is onnan kerül ki, egyelőre szívesen vállalja a másodhegedűs szerepét. A tanulmány szerzői úgy látják, hogy a szervezet megegyezett Modival: a paktum szerint hogy az elnök és pártja felelhet a gazdasági, védelmi és külügyi területekért, míg az RSS teljes szabadságot élvezhet a kulturális és oktatáspolitika megszervezésében.

Az RSS ugyanis hosszú távra tervez, Modi csupán egy kellék a szervezet számára, akit bármikor másra cserélhet. A célja, hogy teljes Indiát új kulturális és ideológiai alapokra helyezze.

Egy olyan kulturális hegemónia megszilárdítását kívánja elérni, ami garantálja, hogy az általa kialakított kereteken belül legyen csak alakítható a politika a jövőben is.

Ez egyelőre nagyobb feladatnak bizonyul, mint az elnöki szék megszerzése volt Modi számára. Addig is, mint azt Bhatty és Nandini bemutatja más illiberális rezsimekhez hasonlóan Modi vezetésével mindent megtesznek a hatalmuk megszilárdítása érdekében, ideértve a(z):

  • folyamatos ellenségkép képzését;
  • törvényen kívüli „igazságtevők” alkalmazását egyes erőszakkal járó feladatok elvégzésére (közben garantálva a büntetlenségüket);
  • az államhatalom bevetését független intézményekkel szemben (pl. média, bíróságok);
  • folyamatos hangsúly fektetését biztonsági kérdésekre;

Fülöp-szigetek: a populista középosztály

Modi mellett egy másik ázsiai illiberális vezető is kitüntet figyelmet kapott a nemzetközi médiában a finoman kifejezve unortodox megoldásai miatt: Rodrigo Duterte. A Fülöp-szigetek szintén 2019-ben megválasztott elnökének hatalomra kerülésének lehetséges okait. Marco Garrido, a Chicagoi egyetem ifjú professzora igyekszik megfejteni tanulmányában. Garrido, a kelet ázsiai ország vezérének vizsgálatához más megközelítést alkalmaz, mint az eddig szerzők. Véleménye szerint strukturális módszerek eredményei az illiberalizmus elterjedésének megértésében csak részleges magyarázattal szolgálhatnak. Mint állítja, a neoliberális kapitalizmus a világ számos országába elterjedt, mégis csak néhányban jutottak végül hatalomra a különszámban vizsgált új típusú autoriterek. A szerző ezért úgy látja, hogy muszáj önmagukban is vizsgálni az illiberális vezetőket, és kontextus-specifikus szempontokat is figyelembe kell venni a megértésükhöz.

Garrido két egymással összefüggő okot emel ki Duterte sikerének kulcsaként. Egyrészt az emberek kiábrándulását a demokráciából másrészt az ezt részben megalapozó elégedetlenségüket a Dutertét megelőző elnökökkel.

A szerző elmélete bizonyítása érdekében sorra veszi az 1986-os demokratikus átalakulást követő elnököket és bemutatja, hogy a kezdeti remények ellenére, hogy került mindegyik valamilyen korrupciós botrányba és bizonyult inkompetensnek egyéb területeken. Ezt kiegészíti 86 manilai lakos véleményével a rendszerváltás óta eltelt időszakról, akik között az egyetlen közös nevező a lakóhelyükön túl, hogy közép és felsőközép osztályokból származnak. Az interjúalanyok egy része csalódottságát fejezte ki az 1986 után egymást követő rezsimekkel és eredménytelenségükkel. Többségük ráadásul megkérdőjelezi a demokrácia előnyeit is. Kiemelendő azonban, hogy az interjúkat évekkel Duterte hatalomra kerülése előtt készítette Garrido, így a megkérdezettek nem tudtak reflektálni az új vezetőre, valamint azt se tudhatjuk, hogy egyáltalán rá szavaztak-e.

Garrido tanulmányában ismét szembetűnő, hogy a brazil és indiai esethez hasonlóan Duterte is nagy népszerűségnek örvendett a városokban. 2019-ben ő kapta a legtöbb szavazatot a fővárosban, ráadásul további hasonlóság, hogy egy 2020-as kutatás szerint minden addig általa okozott erőszak ellenére 84%-os támogatottsággal bírt a vagyonosabb osztályok körében. Valószínűsíthető, hogy utóbbit dél amerikai és közép ázsiai társaihoz hasonlóan szintén a tőkésbarát gazdaságpolitikájának köszönhette. A népszerűsége egyébként azóta sem csorbult, ennek ellenére úgy tűnik, hogy jövőre önszántából vonul vissza a politikából.

India, Fülöp-szigetek, és a karizmatikus vezető

Walden Flores Bello a két ázsiai ország, India és a Fülöp-szigetek, illiberalizációját közösen vizsgálja tanulmányában. Bello Garridohoz hasonlóan vitatja a strukturális alapú elemzés relevanciáját a két vezető felemelkedésének megértésében. Szerinte az osztály alapú megközelítés nem tudja annak okait feltárni, miután a választók az elköteleződésükért cserébe nem nyertek extra materiális javakat. Ehelyett Bello úgy látja, hogy a legerősebb magyarázó erővel a Weber által leírt karizmatikus politika elmélete bír. A karizmatikus felhatalmazás a választók részéről azon az irracionális hiten alapszik, hogy az adott vezető közel mágikus erővel bír és minden kérdésre tudja a megfelelő választ. Weber elmélete hasznos alapot szolgáltat az elemzéshez, Bello szerint azonban nem kellően kidolgozott ahhoz, hogy egy megfelelően tudományos karaktert adjon az elemzésnek. Ennek hiányában a szerző úgy látja, hogy nem megoldható a társadalmi mozgások és a karizmatikus vezető közötti összefüggések azonosítása. Bello ezért tovább formálja Weber eredeti gondolatait tanulmányában.

Bello véleménye szerint a karizmatikus vezető abba légüres térbe képes magának helyet csinálni, ahol az egyik oldalon a társadalom egy idealizált rendszer szerint működik, amelyben a demokrácia, az igazságosság és az egyenlőség uralkodik, míg a másikon, a valós hatalomstruktúrák eredményeként az igazságtalanság és az egyenlőtlenség világa. A választók számára a mindenkori hatalom által az alkotmányban lefektetett idealizált világ és a napi szinten megélt közötti folyamatos ellentmondás tapasztalása nem csupán a kizsákmányolás érzését kelti, hanem reménytelenséget, erőtlenséget és a képviselet hiányát is.

Azok az ismertetőjegyek, amelyeket a liberálisok utálnak egy Duterte típusú jobboldali karizmatikus vezéregyéniségben pont azok, amelyek lehetővé teszik számára, hogy kapcsolódási pontokat találjon a választói csoportok ezen széles szegmensével.

Ez különösen igaz a középosztály esetében, amely képviselői a legjobban érzékelik a szakadékot az igért és a valós világ között.

Bello megállapításai emlékeztetnek Evanséra, amikoraz amerikai szociológus arról ír Polányi nyomán, hogy a liberális piacfundamentalizmus és szociális jólét csatájában adott esetben felülkerekedhet nevető harmadiként egy torz rendszer. Nem véletlen ezek után, hogy Bello elmondása szerint a karizmatikus vezető csak adott történelmi (gazdasági/társadalmi) helyzetben tud érvényt szerezni az akaratának. Akkor, amikor a választók úgy látják, hogy olyan kvalitásokkal bír, amelyeket keresnek az adott helyzetben.

A választók szimpátiájának elnyerése azonban nem elegendő, azt folyamatosan gondozni is szükséges. Annak érdekében, hogy a vezető fent tudja tartani a választói által csodált karizmáját, mindig ki kell, hogy jelöljön egy „másikat”. Azt az embert vagy csoportot, ami ellensége az általa képviselt filozófiának és aki ellen így küzdhet.

Modi esetében láthattuk, ezek az iszlám vagy a kereszténység hívői, baloldaliak vagy az emancipált nők, míg Duterte számára a kábítószerfogyasztók, liberálisok vagy a kommunisták. Furcsa belső ellentmondás azonban a karizma vezérelte politikai közegben, hogy muszáj demokratikusnak maradnia (amennyiben a demokráciát csupán a választói akart érvényesüléseként értelmezzük). Mint arra feljebb Heller is rámutatott a Duterte és a Modi féle vezetők az autoriter politikájuk legitimációját azzal nyerik, hogy képesek mögé tömegeket állítani. Amennyiben kihátrálnak az emberek a vezető mögül, az a karizmaalapú politika kimerülését is jelenti.

Fontos felismerés Bello által, hogy egy karizmatikus vezetőt a hívei csak nehezen hagyják el.

A választók ugyanis megelőlegezik neki a bizalmukat és az utolsó pillanatig igyekeznek megmagyarázni minden cselekedetének a helyességét vagy szükségszerűséget még ha az éppen szembe is megy a korábban vallott elveikkel, mintsem, hogy elismerjék, hogy tévedtek, amikor korábban nyíltan kiálltak mellette.

Mindezek ellenére Bello rámutat, hogy a populáris felhatalmazás ellenére fennáll a veszélye egy diktatórikus berendezkedés kialakulásának az ilyen rendszerekben. Idővel ugyanis mindenképpen veszít az vezető karizmája erejéből és olyankor működésbe lépnek az autokrata ösztönei, ahol a hatalom megtartása érdekében inkább választhatja a demokrácia teljes lebontását, mintsem a potenciális választási vereséget.

A 2. rész összefoglaló táblázata

Szerző(k)

Vizsgált ország(ok)

Főbb elméleti alapok

Az illiberalizmus felemelkedésének főbb magyarázói

Kiran Bhatty és Nandini Sundar

India

Nincs elsődleges

Az RSS bázisépítése és azon keresztül a civil társadalom jobboldali fordulata

Marco Garrido

Fülöp-szigetek

Nincs elsődleges

A választók történelmi tapasztalata és abból fakadó kiábrándultsága a demokráciából

Walden Flores Bello

Fülöp-szigetek

Max Weber: karizmatikus vezető elmélet

A karizmatikus vezető történelmi lehetősége

 

Címfotó: Rodrigo Duterte és Narendra Modi – Wikikmedia Commons (pcoo.gov.ph)

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.