A Modern Monetáris Politika és a Nemnövekedés

A modern monetáris elméletről és a nemnövekedés összefüggéseiről Simor Máté közgazdásszal beszélgetett Pogátsa Zoltán az Új Egyenlőség virtuális stúdiójában.

Sokáig ismeretlen volt, ma már a gazdaságról való gondolkodásban egyre fontosabb szerepet tölt be a modern monetáris elmélet, amely számos ponton szembemegy a neoklasszikus közgazdaságtannal. Viszont lehetőséget ad arra, hogy teljesen új irányból közelítsük meg a pénz működését, az állam szerepét, de akár a munka és a nemnövekedés fogalmát is újraértelmezhetjük a segítségével.

A modern monetáris elmélet alapvetése, hogy az a kormány, amely saját pénzt bocsát ki, soha nem fogyhat ki a pénzből. Ez persze nem azt jelenti, hogy meggondolatlanul költekezhet, de a kiadásainak sem a beszedett adók mértéke, sem a költségvetés hiánya, sem a saját valutában felvett államadósság nem szab határt. Az állam nem azért szed adót, mert ez a költésének forrása, azaz az állam nem „az adófizetők pénzét” költi, hanem a saját pénzét, azaz a közösség pénzét. Az adók célja a a közösség szempontjából káros (mondjuk környezetszennyező) fogyasztás és a költés csökkentése, a egyes inflációt mutató területeken a kereslet csökkentése, illetve a demokráciát veszélyeztető egyenlőtlenségek enyhítése az oligarchák nagyobb adóztatásával, illetve a pénz forgásban tartása.

Az állam költéseinek vannak korlátai, de ezek nem költségvetési, hanem kapacitás-, infláció- és árfolyamkorlátok. A választó jogos igénye, hogy a politikusok ne költsenek értelmetlenül sokat, de a megszorítások politikája kontraproduktív. A modern monetáris politika előnyösebb, mert folyamatos kapacitásmenedzsment zajlik, és felelősségteljesebb, mert szem előtt tartja a közcélokat.

Tévhit, hogy ha az állam pénzt nyomtat, és evvel nő a gazdaságban a pénz mennyisége, az szükségszerűen inflációhoz vezet. Nem a forgásban lévő pénz mennyisége, hanem az ebből ténylegesen elköltött pénz, a kereslet növekedése a fontos. A költést kell a gazdaság rendelkezésre álló kapacitásával összevetni, ebből látjuk, hogy van-e valós inflációs veszély. Az infláció fontos korlát, akkor nő, ha gyorsabb a kereslet növekedése, mint a kínálaté.

Kérdés, hogyan lehet megállapítani, mennyi szabad kapacitás van egy gazdaságban, illetve mi lehet az a gazdaságpolitika, ami tiszteletben tartja a gazdaság szűk keresztmetszeteit, a többit viszont élénkíti? A modern monetáris politika egyik megoldási javaslata a garantált foglalkoztatás: az állam vállalja, hogy mindenkit foglalkoztat közösségileg hasznos munkában, akit a magánszektor nem tud vagy nem akar.

A modern monetáris politika a gazdaság környezeti korlátaiból indul ki, és arra törekszik, hogy a jólétet ne növekedés árán biztosítsa, hanem igazságosabb elosztással. Az állam tehát a nagyobb mozgásterét arra használja, hogy elősegítse a nemnövekedést.

Miért van szükség garantált foglalkoztatásra, a nemnövekedésre, a munka fogalmának újraértékelésére?

A beszélgetésben több forrás is elhangzik, melyek ezeket a kérdéseket taglalják. Az ember alapvető szükséglete, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak, de a munka fogalmát újra kell definiálni, mert a GDP nem fed le minden olyan tevékenységet, ami jólétet teremt. Erről szól Marianna Mazzucato: The Value of Everything című könyve, melyről az Új Egyenlőségen olvasható recenzió. Egy ponton túl hiába nő a GDP, az életminőség nem javul. Ehhez a témához ajánljuk Richard Wilkinson és Kate Pickett Spirit Level című könyvét, a technooptimizmus működésképtelenségéről a Zöld Egyenlőség podcastját Ürge-Vorsatz Dianával, illetve az értelmes munka hiányáról David Graeber: Bullshit munkák című könyvét.

Címkép: Pexels