Aldo Madariaga: Neoliberal Resilience: Lessons in Democracy and Development from Latin America and Eastern Europe, Princeton University Press, 2020

Kevés fogalmat temetettek el gyakrabban, mint a neoliberalizmust. Ennek ellenére rendre feltámad. Aldo Madariaga díjnyertes könyve, a Neoliberal Resilience megmutatja, hogyan él túl a neoliberalizmus.

Scheiring Gábor

Joe Biden elnöksége egy történelmileg példátlan gazdasági élénkítő csomaggal kezdődött, amelyet a gazdagok és a transznacionális vállalatok megadóztatására irányuló erőfeszítések követtek. Úgy tűnik, hogy a neoliberalizmus újra meghal.

A neoliberalizmus furcsa nem-halála

A fiskális héják azonban ismét előre törtek, és az inflációtól való félelmet kihasználva a megszorítások mellett kardoskodnak. A vállalatok és a lefelé tartó adóversenyre szakosodott országok szövetségre léptek, hogy megakadályozzák a G8 globális minimális társasági adó-kezdeményezését. Ahogy Colin Crouch érvelt a Strange Non-Death of Neoliberalism c. könyvében, „a neoliberalizmus furcsa nem-halála” a gazdasági elitek közélet feletti hatalmától függ. Egyelőre túl korai lenne még ítéletet hirdetni, hogy ezúttal a neoliberalizmus ellenzői rendelkeznek-e elegendő erővel ahhoz, hogy tartós kihívást intézzenek a neoliberalizmus ellen, vagy újra csak egy időleges kilengés tanúi vagyunk.

Madariaga könyve szintén abból a felismerésből indul ki, hogy a neoliberalizmus mindig is arra törekedett, hogy az üzleti elitek javára változtassa meg a társadalom hatalmi egyensúlyát. A könyv így analitikus eszközöket ad a neoliberalizmus körüli kortárs hatalmi harcok megértéséhez.

A Neoliberal Resilience nagy empirikus árnyaltsággal mutatja be, hogy három mechanizmus — az „ellenzék elfojtása,” a „támogatásteremtés” és az „alkotmányos megkötések” — hogyan védték meg a neoliberalizmust Észtországban és Chilében, és hogy e mechanizmusok gyengesége hogyan tette lehetővé a neoliberalizmustól való eltérést Argentínában és Lengyelországban.

A könyv nyolc fejezetre tagolódik. Az első bevezető fejezet a neoliberalizmus ellenálló képességét mutatja be. A könyv központi tézise egyszerű és provokatív: „A neoliberalizmus legtisztább formájában azokban az országokban maradt fenn, ahol védve volt a demokráciától” (3. o.). Az eszmeközpontú megközelítésektől elmozdulva Madariaga a neoliberális ellenálló képességet a hatalmi erőviszonyokra, a társadalmi koalíciókra és az intézményekre összpontosítva magyarázza. Ez fontos elemzői lépés, mivel lehetővé teszi a szerző számára, hogy absztrakt ideológiai konstrukciók helyett a valós világ küzdelmeit elemezze. Az ideák természetesen központi konstitutív elemei a gazdasági folyamatoknak. Madariaga azonban joggal állítja, hogy a ténylegesen létező neoliberalizmus sorsa a gazdasági és politikai hatalom metszéspontjában dől el. Különösen fontos ez a megközelítés magyar olvasó számára, ahol a politikai közbeszédet a politikusok társadalmi kontextustól elszigetelt képe uralja. Madariaga könyve rávilágít, hogy a gazdasági elitek a háttérben fontos szereplői az egymással versengő társadalmi koalícióknak, melyek eltérő fejlesztési stratégiával rendelkező politikai szereplőket segítenek hatalomba.

Madariaga a neoliberális ellenálló képesség három ideológiai megközelítését vonja kétségbe. Először is azt érvet kritizálja, mely a neoliberalizmus ellenálló képességét a neoliberális kulcsgondolatok alakíthatóságával és népszerűségével próbálja magyarázni. Más ideológiák ugyanolyan rugalmasak, de mégis ritkábban haltak meg és támadtak fel — azaz kevésbé reziliensek. Másodszor, a neoliberalizmus hívei gyakran állítják, hogy a neoliberalizmust nem alkalmazták kellő hűséggel. Ez az érv azon a félreértésen alapul, amely összekeveri a szabadpiacokról szóló elvont eszmék szféráját a neoliberális intézményépítés kusza világával. A neoliberális gyakorlat mindig is a gazdasági elitek felhatalmazásáról szólt, és nem feltétlenül a szabad versenyről. Egyetlen ideológia sem valósult meg a maga vegytiszta formájában. A neoliberalizmus is különböző hibridek formájában jelent meg a gyakorlatban, mindig átvéve a hazai politika ízét, rugalmasan alkalmazkodva az adott körülményekhez anélkül, hogy a neoliberális program központi magja megváltozott volna. A harmadik alternatív megközelítés a nemzetközi intézmények nyomását hangsúlyozza. Fontosságuk ellenére a globális hatalmi viszonyok csak korlátozottan magyarázzák az országonként eltérő eredményeket.

Madariaga könyve a belföldi hatalmi harcokra összpontosít, anélkül, hogy elhanyagolná a nemzetközi gazdasági függőségek összefüggéseit.

Piackonform neoliberális demokráciák

A könyv négy esetre összpontosít: Chilére és Észtországra, melyek a neoliberális rugalmasságot, valamint Argentínára és Lengyelországra, melyek a neoliberalizmustól való eltérést képviselik. Madariaga ismeretei e négy ország politikai és gazdaságtörténetéről lenyűgözőek. Amint arra a könyvben is rámutat, ritka az ilyen jellegű, régiókon átívelő összehasonlítás. A legtöbb elemző a fejlett kapitalista centrumországokra összpontosít — pedig a világ nagy része a globális kapitalizmus félperifériáján él. Madariaga különösen alkalmas erre az összehasonlításra. Egy ideig Kelet-Európában élt, a CEU hallgatója volt Budapesten, mielőtt Németországban (Max Planck Intézet) doktorált, és visszaköltözött hazájába, Chilébe. Ez a félperifériás fókusz a neoliberalizmus kortárs összehasonlító politikai gazdaságtanának időszerű kiterjesztése.

A 2. fejezet a neoliberalizmus két részének elkülönítésével kezdődik. A „chicagói” rész a magánvállalkozók potenciáljának felszabadítását célzó politikákat foglalja magában. A „virginiai” rész a tulajdonnal rendelkező kisebbséget a tulajdonnal nem rendelkező többséggel szemben védő szabályokból áll, amelyek meghatározzák, hogy milyen politikákat lehet és milyeneket nem lehet végrehajtani. A chicagói rész a University of Chicago közgazdaságtan tanszékére utal, mely többek közt Milton Friedman szakmai otthona volt. A virginai rész pedig a University of Virginia közgazdaságtan tanszékére utal, ahol a neoliberalizmus egy másik nagy teoretikusa, James Buchanan dolgozott. E két közgazdász vezető szerepet játszott abban, hogy a neoliberalizmus korai gondolkodóinak írásait (pl. Hayek, Von Mises) a 20. század második felének viszonyaira alkalmazzák, politikailag elfogadhatóbbá tegyék. A chicagói iskola az üzleti eliteknek kedvező, piacokat megerősítő gazdaságpolitika részleteit alapozta meg elméletileg: pénzügyi liberalizáció és dereguláció, szabadkereskedelem stb. A virginiai iskola ezzel szemben a piaci intézmények alapjait adó jogi környezettel, a játékszabályokat meghatározó kérdésekkel foglalkozott: a közösségi döntéshozatal korlátai, a korrupció problémája, a többségi demokrácia kritikája, a tulajdonjog garanciája a demokratikus „önkénnyel” szemben stb. Míg a chicagói iskola a neoliberális gazdaságpolitika vonalvezetőjét dolgozta ki, addig a virginiai iskola azzal foglalkozott, hogyan kell a többségi demokráciákat úgy szabályozni, hogy összhangba kerüljön a neoliberális elvekkel.

Madariaga számára a neoliberalizmus második, virginiai komponense különösen fontos, mivel ezek azok a megoldások, amelyek a demokráciát „piackonform neoliberális demokráciává” alakítják át — ezt a kifejezést Madariaga Wolfgang Streecktől kölcsönzi.

A fejezet ezután három olyan mechanizmust mutat be, amelyek hozzájárulnak a neoliberális rugalmassághoz. A támogatásteremtés „abból áll, hogy a privatizációt az állami vagyon elidegenítésének eszközeként használják, olyan konkrét cégeket, gazdasági csoportokat vagy ágazatokat juttatva többlet hatalomhoz és erőforrásokhoz, amelyek támogatják a piaci reformok folytatását” (39. o.). Az ellenzék elfojtása olyan megoldásokat foglal magában, amelyek „kizárják a gazdasági reformok veszteseit abból, hogy erős többséget alkossanak és befolyásolják a politikai folyamatot” (42. o.). Harmadszor, az alkotmányos megkötések „a politikai döntéshozatal színterére hatnak azáltal, hogy csökkentik az alternatív politikai preferenciákat képviselő kormányok és politikai pártok lehetőségét a meglévő neoliberális politikák megváltoztatására” (47. o.).

A 3. fejezet áttekinti a neoliberalizmust támogató szereplőket.

Madariaga egyszerű, de meggyőző regressziós modellek segítségével kimutatja, hogy a pénzügyi és a nemzetközileg versenyképes üzleti szektor, valamint a jobboldali kormányok voltak azok a szereplők, amelyek a monetáris és iparpolitika területén a legegyértelműbben támogatták a neoliberalizmust.

A belföldre orientált, nem versenyképes szektor támogathatja a neoliberalizmust, de katalizálhatja a neoliberalizmustól való eltérést is, a hazai intézményi konfigurációtól, valamint az egyes üzleti csoportok és politikai szövetségeseik hatalmától függően. A liberális demokrácia magyarországi visszaszorulásáról szóló könyvem is kimutatta, hogy a technokrata menedzserekkel és liberális politikusokkal szövetséges pénzügyi és exportorientált transznacionális üzleti szektorok központi szerepet játszottak a piackonform, neoliberális demokrácia magyarországi kialakulásában. Madariaga könyvének további része, a 4-7. fejezetek azt mutatják be, hogy ez az oksági narratíva hogyan érvényesül a négy vizsgált országban.

A neoliberalizmus és kihívói

A neoliberalizmus ellenálló képessége Chilében leginkább a nemzetközileg orientált, versenyképes üzleti szektor és a pénzügyi szektor erején múlott. A gyors kereskedelmi liberalizáció fellendítette a cégek növekedését ezekben az ágazatokban, akik kompromisszumot kötöttek a belföldre orientált, nem versenyképes ágazattal, kooptálva azt a neoliberális társadalmi blokkba.

Argentínában ezzel szemben a versenyképes szektor vállalatai idővel meggyengültek, míg a nem versenyképes szektor vállalatai megőrizték lendületüket. Ennek eredményeként a neoliberálisok erőfeszítéseik ellenére sem tudták lebontani a fejlesztés-orientált iparpolitikát. A neoliberális politika növelte Argentína gazdaságának sebezhetőségét, és ez a neoliberális gazdasági csőd arra késztette az üzleti szférát, hogy a demokrácia keretében új kompromisszumot keressen a neoliberalizmust ellenző peronista erőkkel, ami Néstor Kirchner 2003-as megválasztásához vezetett. Kirchner fejlesztéspolitikai stratégiája a szakszervezetekkel és a nem versenyképes üzleti szektorokkal való újbóli szövetségre támaszkodott.

Lengyelország sok tekintetben hasonlít Argentínára. Bár Lengyelország az 1990-es évek elején neoliberális vezető reformerként indult, a folyamatos társadalmi tiltakozások olyan politikai engedményekhez vezettek, amelyek erodálták a kezdeti program radikalizmusát. Gregorz Kolodko heterodox gazdasági stratégiája által befolyásolt baloldali SLD/PSL, a nemzeti-populista PiS-kormányok és a Donald Tusk vezette centrista-konzervatív PO-kormány mind hatalmas erőforrásokat fektetett a hazai burzsoázia kiépítésébe, ellensúlyozva a külföldi befektetők dominanciáját. Ahogy Marek Naczyk is bemutatta a közelmúltban, a hazai vállalkozások központi szerepet játszottak abban, hogy Lengyelország eltért a neoliberális iparpolitikától.

Lengyelországgal ellentétben az észt neoliberális koalíció reformjai nem akadtak meg. Az a vágy, hogy megvédjék a fiatal észt államot az esetleges orosz beavatkozástól, megakadályozta a tiltakozó csoportok megjelenését, nemcsak az iparban, hanem a vidéki területeken is.

Észtország figyelemre méltó neoliberális kísérlete a kirekesztő nacionalizmus erejére támaszkodik. Az új alkotmány és az állampolgársági törvény erősen korlátozta az orosz ajkú kisebbséget, akiket a gazdasági reformok a hanyatló gazdasági ágazatokban való koncentrációja miatt jobban sújtottak. Ez a kirekesztő megoldás azt is jelentette, hogy nem volt üzleti támogatás egy alternatív fejlesztési projekthez, ellentétben Lengyelországgal vagy Argentínával.

A támogatásteremtés jelentősen hozzájárult a neoliberalizmus ellenálló képességéhez Chilében és Észtországban. A privatizáció ebben a két országban a pénzügyi és a versenyszektor üzleti szereplőit erősítette meg, ami támogatta a neoliberalizmust. Ezzel szemben Argentínában és Lengyelországban a neoliberális projekt támogatásteremtő mechanizmusai kudarcot vallottak. Lengyelország fokozatos privatizációs folyamatot követett, ami a gazdaságban erős állami tulajdonú szegmenshez és még erősebb hazai burzsoáziához vezetett, amelyek védelmet és a kemény neoliberalizmustól való eltérést követeltek. A privatizáció és a liberalizáció az argentin esetben is kulcsfontosságú volt, hozzájárulva egy alternatív társadalmi blokk kialakulásához, amelynek középpontjában a belföldi orientációjú, nem versenyképes szektor vállalkozásai állnak, amelyek progresszívebb politikát követelnek.

Az ellenzék elfojtása szintén központi szerepet játszott abban, hogy a neoliberalizmus túlélt Chilében és Észtországban. A chilei hadsereg képes volt korlátozó politikai intézményekkel megkötni a demokratizálódási folyamatot. Ezek a demokráciát korlátozó és a neoliberalizmust védő tekintélyelvű megoldások Chilében magukban foglalták a politikai jobboldalnak kedvező választási körzetek kialakítását („gerrymandering”), a jobboldalt segítő választási törvényt, a katonaság által kinevezett kilenc nem választott szenátort, azt, hogy Pinochet a demokratizálódás után is a hadsereg vezetője maradt, az alternatív reformokat blokkoló alkotmánybíróságot és a nemzetbiztonsági tanácsot, amely a katonaságnak szuperhatalmat biztosított.

Ezzel szemben Argentínában a neoliberális katonai diktatúra gazdasági csődhöz és egy megalázó vereséghez vezetett a Falkland-szigeteki háborúban. Ezért a leköszönő katonaság nem volt képes jelentősen megkötni a jövőbeli demokratikus kormányokat.

A neoliberalizmus ellenfeleinek blokkolására szolgáló kevés eszköz Carlos Menem személyre szabott elnöki hatalmára támaszkodott, amely könnyen visszafordítható volt, amint új elnököt választottak.

A lengyelországi neoliberalizmus korai sikere szintén az elnöki pozíció megerősítésére támaszkodott, de ez ismét lehetővé tette a neoliberalizmus ellenfeleinek, hogy eltérjenek a neoliberális sorvezetőtől, amint a választási szerencse megváltozott. Végezetül, Észtországban az ellenzék elfojtása szintén különösen erőteljes volt. Ahogy Bohle és Greskovits is kimutatta, az észtországi neoliberalizmus figyelemre méltó ellenállóképessége azon a stratégián alapult, amely az észt többség és az orosz kisebbség közötti etnikai törésvonalat tudatosan a reformok nyerteseit és veszteseit elválasztó társadalmi-gazdasági törésvonalra helyezte. Az orosz kisebbség blokkolásával az új észt köztársaság neoliberális vezetői a neoliberalizmus legfontosabb ellenfeleit is blokkolták.

Végezetül Madariaga bemutatja, hogy az alkotmányos megkötések taktikája kevésbé hatékony, mint a hatalmi erőforrások megváltoztatására irányuló erőfeszítések támogatásteremtés és az ellenzék elfojtása révén.

Mind a négy ország olyan reformokat vezetett be, amelyek biztosították központi bankjaik függetlenségét, és megpróbálták rögzíteni az inflációellenes neoliberális monetáris politikát. Argentínának és Lengyelországnak azonban később sikerült részben eltérnie ettől — még a központi banki függetlenség szabályainak jelentős megváltoztatása nélkül is. ű

Emellett a chilei és az észt kormányok már korán megállapodtak a kiegyensúlyozott költségvetés szabályában. Az 1990-es években Chile volt az egyetlen latin-amerikai ország, amely állandó költségvetési többletet produkált. Észtország pedig egy valutatanácsot állított fel, amely a hazai monetáris politikát megkötötte, és a fiskális politikát arra kényszerítette, hogy gazdasági válság idején a belföldi deflációs stratégiát kövesse (belföldi kereslet csökkentése, reálbér-visszaszorítás, munkaerő-piaci rugalmasság).

Ezzel szemben Argentínában, bár Kirchner nem számolta fel a központi bank függetlenségét, a gyakorlatban sikerült a monetáris politikát kontrollálni, ami a neoliberalizmustól való eltéréshez vezetett. Hasonlóképpen, Lengyelországban, bár a kormányok jogilag nem változtatták meg a központi bank függetlenségét, a gyakorlatban mégis megtették, ami nagyobb mozgásteret biztosított az árfolyam- és fiskális politika terén. Ahogy Madariaga megjegyzi, „a neoliberális intézmények megkötő ereje erősen összefügg a mögöttes hatalmi helyzettel és az alternatív fejlesztési projektek támogatottságával” (245-246. o.).

Tanulságok

A következtetéseket levonva Madariaga először is megismétli a hatalmi erőforrások központi szerepét. Ha vannak erős szereplők, akkor azok még a legjobban megtervezett intézményeket is lebonthatják, megkerülhetik. Ez a felismerés egybecseng a politikatudományban a demokrácia intézményi megközelítéséből való kiábrándulással. Az institucionalista megközelítés számos támogatója felismerte, hogy a liberális intézmények milyen könnyen lebonthatók, ha a nagyhatalmú szereplők rendelkeznek az ehhez szükséges erőforrásokkal és hajlandósággal.

Az intézményrendszer, a hatalmi struktúrák és a gazdaságpolitika közötti kapcsolat kulcsfontosságú a kortárs demokratikus hanyatlás elemzői számára. Észak-Macedóniától (Gruevszki) Magyarországig (Orbán), Indiától (Modi) Brazíliáig (Bolsonaro) az illiberális vezetők nem egyszerűen azért csorbítják a demokratikus képviseletet, hogy hatalmon maradjanak, hanem azért, hogy az illiberalizmus mögött álló felsőbb társadalmi osztályoknak kedvező gazdaságpolitikát hajtsanak végre.

Orbán Viktor erőfeszítése a demokrácia megkurtítására és a gazdasági konfliktusoknak kulturális-identitáspolitikai összecsapások irányába történő átterelésére szintén azt a célt szolgálja, hogy a nemzeti burzsoázia új kiváltságait megszilárdítsa. Orbán nem egyszerűen hatalmon akar maradni. Hosszú távon erőforrásokat épít az illiberális társadalmi koalíció számára, valamint csökkenti az illiberalizmus ellenzőinek lehetőségeit.

A demokrácia hanyatlása Orbán alatt nem vezetett eltéréshez a neoliberalizmus magjától, Orbán nacionalista melldöngetése ellenére sem. A pénzügyek, illetve az energetika terén valóban végbement egy szelektív gazdasági nacionalista fordulat. Az adózás, a költségvetési politika, a makrogazdaságpolitika, a munkaerőpiac szabályozása és a szociálpolitika azonban nemcsak neoliberális maradt, hanem Orbán autoriter kapitalizmusa alatt egyre inkább azzá vált. Magyarország esete jól illeszkedik a nemzeti-populista neoliberalizmus vagy neo-illiberalizmus globális felemelkedésébe. A demokrácia és a neoliberalizmus sorsa szorosan összefonódik. A neoliberális ellenálló képesség a neoliberális ortodoxiával szembeni erők sikeres elfojtásától függ.

A neoliberalizmus és a demokrácia nem feltétlenül ellenségek, de nem is barátok. „Barátságos ellenségek” (’frenemies’), ahogy Madariaga megállapítja. A kimenet a társadalmi koalíciók erejétől függ.

A neoliberalizmus és a demokrácia közötti kapcsolat tehát bonyolultabb, mint azt egy leegyszerűsítő olvasat sugallaná: „úgy tűnik, hogy a neoliberalizmus túlélőképessége megvédte a demokráciákat a populista mozgalmak csábításától” (258. o.).

Észtországban és Chilében él és virul a neoliberalizmus, és sikerült elkerülni a demokrácia hanyatlását is. Ugyanakkor Lengyelországban a neoliberalizmust többször is megkérdőjelezték, ami úgy tűnik, hogy a közelmúltban a Jog és Igazságosság kormánya alatt együtt jár a demokrácia hanyatlásával. Így a neoliberálisabb országokban — bármennyire is korlátozottan — fennmaradt egy felülről lefelé irányuló liberális demokrácia.

Ezzel kell tehát megelégednünk? Piackonform, korlátozott, felülről lefelé irányuló liberális demokráciák a populista káosz elkerülése érdekében?

Egyáltalán nem. Az argentin esetre és a legutóbbi chilei felkelésre reflektálva Madariaga arra is rávilágít, hogy vannak nem neoliberális utak a demokrácia túlélésére. Argentínában a neoliberalizmust a demokrácia hanyatlása nélkül támadták meg.  Chilében a 2019-es tiltakozó megmozdulások megmutatták, hogy a neoliberalizmus mély töréseket hozott létre a társadalomban, amelyek a több évtizedes korlátozott neoliberális demokrácia után kerültek napvilágra. Chilének új népi demokratikus alkotmánya lesz a neoliberális katonai rezsim által kidolgozott, korlátozott liberális-demokratikus alkotmány helyett. Túl korai lenne megmondani, hogy hová vezet majd Chile ébredése, de azt mindenképpen mutatja, hogy vannak alternatívák a felülről lefelé irányuló neoliberális demokráciákkal szemben.

A populizmus tehát nem feltétlenül áll szemben a demokráciával — állapítja meg Madariaga egyetértésében a populizmus elismert kutatóival, a Mudde és Kaltwasser szerzőpárossal. Argentínában és Chilében sikerült kihívást intézni a neoliberalizmussal szemben anélkül, hogy az a demokrácia összeomlásához vezetett volna. Argentína nem példamutató liberális demokrácia, de nem is versengő autoriter rezsim. Ismét csak a társadalmi koalíciók mögöttes ereje a lényeg: ha a neoliberális társadalmi koalíció győzedelmeskedik, a neoliberalizmus fennmarad.

Ha a demokratikus neoliberálisellenes társadalmi koalíciónak sikerül elegendő erőforrást összegyűjtenie egy ellenhegemón projekthez, amely egyesíti a népi tömegeket, a szakszervezeteket és a gazdasági elit egyes részeit, akkor a jövő nyitottá válik a demokratikus, nem-neoliberális alternatívák előtt.

Madariaga Neoliberal Resilience című könyve mély tanulságokkal szolgáló, elképesztően részletes, elméletileg innovatív, aprólékosan kutatott könyv. Nem csoda, hogy elnyerte a Society for the Advancement of Socio-Economics (SASE) 2021-es Alice Amsden Best Book Award különdíját (’honorable mention’), valamint az International Studies Association (ISA) International Political Economy Section 2020-as Best Book Award különdíját. Kötelező olvasmány mindazoknak, akiket érdekel a neoliberalizmus múltja, jelene és jövője.

Címfotó: Essow – Pexels

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.