Milyen politikai lehetőségek rejlenek a populáris kultúra retrospektív kisajátításában? Hogyan vált a Kádár-kori popzene a NER emlékezetpolitikájának állatorvosi lovává? Mi történik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek nemzedéki zenéjével a szimbolikus politika játékterében? Milyen társadalmi energiákat csendesít el a mediális térben végigsöprő retróhullám?

Radnai Dániel Szabolcs

Szinte közhelyszerű megállapításnak tűnik az a felismerés, hogy a későmodern társadalmakban az egyén és a közösség által megélt vagy meg nem élt (elképzelt) múlt különböző darabjai ugyanolyan piaci termékké válnak, mint az élelmiszerek vagy a szépészeti cikkek. A múlt azonban nemcsak megvehető és értékesíthető, hanem a róla való beszédnek, a múltról szóló diskurzus fölötti uralom megszerzésének is hatalmas tétje van.

A társadalmi emlékezet kisajátításának és politikai haszonra fordításának (az ún. emlékezetpolitikának) igen sajátos, diverz változatai, programjai jöttek létre a rendszerváltás utáni Magyarországon, az azonban vitathatatlan tény, hogy a 2010 óta regnáló Fidesz–KDNP kormány (a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”) soha nem látott hatékonysággal tudta és tudja kreatívan felhasználni a nem is olyan távoli múltban rejlő energiákat.

A NER emlékezetpolitikai programja egy igen tág célrendszerbe illeszkedik, amelyben szoros egységet alkot a tudomány ellehetetlenítése, az oktatás lezüllesztése és általánosságban a kritikus gondolkodás kiirtása; jelen írásban csupán egyetlen elemét – ugyanakkor egy igen látványos kicsúcsosodását – emeljük ki e tendenciáknak: a NER viszonyát a Kádár-rendszer popzenéjéhez, annak történeti elbeszéléséhez és értelmezéséhez, illetve ma is virulens népszerűségéhez.

„A huszadik század utópiával kezdődött és nosztalgiával ért véget.”

Svetlana Boym, orosz származású szlavista, irodalomtudós a nosztalgia kultúrtörténetéről szóló könyvében (The Future of Nostalgia, 2001) írja, hogy míg a huszadik század hajnalát az utópikus jövővel, az elképzelhetetlen, futurisztikus (társadalmi, technológiai) fejlődéssel való foglalkozás hatotta át, a század utolsó évtizede a múltba fordulás korszaka lett, ami külön sajátos színezetre tett szert az egykori szocialista blokk országaiban. Az a hosszú, sok tényezőből – ’68 utáni kiábrándulás-hullám, posztmodern, a kétpólusú világ felbomlása stb. – összetevődő globális átalakulás, amely a századvégi és a 21. századi nosztalgiákhoz vezetett, érdekes módon a magyar politika 1989 és 2010 közötti történetében is lejátszódott kicsiben. Az 1990-ben létrejött demokratikus Harmadik Magyar Köztársaság, a kezdeti eufóriát követően sok-sok bel- és külpolitikai küzdelemmel a háta mögött, számos globális gazdasági nehézséggel szembenézve zárta a 20. század utolsó évtizedét. A magyar társadalom még alig volt túl az olajszőkítésen, a taxisblokádon, a Csurka-dolgozaton, Antall József halálán, a Bokros-csomagon és a gazdasági privatizáción, amikor a 2000-es években – idő közben újból egy „szocialistának” nevezett éra (2002−10) kellős közepén – telibe találta az első posztszocialista retróhullám.

Az akkor még igencsak közelinek tűnő kommunista korszak (más kelet-közép-európai országokban is látható) előtérbe kerülése és a későmodern identitásipar általi felfedezése a legkülönbözőbb formákban nyilvánult meg. A szocreál gulyáskommunizmus mindennapi eszközei, jelképei és kulturális produktumai – az 1500-as Ladától a Balatoni Világoson át egészen a Mézga családig – megmosolyogtató kultusztárgyak lettek; a differenciálódó magyar televíziózás különböző csatornáin számos portréműsorba hívták meg anekdotázni a Kádár-korszak híres művészeit (Lehetetlen; Hogy volt?; Rocklexikon; Privát Rocktörténet; Volt egyszer egy táncdalfesztivál stb.), a beatkorszak nagy öregjei pedig hozzáfogtak végeláthatatlan búcsú- és emlékkoncertjeik megszervezéséhez.

Látszólag úgy tűnhet, a képlet nem sokat változott azóta. A vázolt tendenciák számos eleme most is aktuális; a retró dübörög, a múlt kelendőbb, mint valaha. Van azonban egy fontos különbség a 2000-es évek nosztalgiahulláma és napjaink retró-diskurzusa között. A retró divat első aranykorában élénk, nem ritkán feszültségekkel teli össztársadalmi vita és párbeszéd övezett egy-egy olyan eseményt vagy precedens értékű kulturális megmozdulást, amely tematizálta, problémává tette a magyar társadalom viszonyát a szocialista rendszerhez. Ilyen volt a III/III-as megfigyelési akták egy részének nyilvánosságra hozatala és Szőnyei Tamás ezzel kapcsolatos publikációi; Bernáth Aurél Munkásállam c. festményének leleplezése a Képviselői Irodaházban; Esterházy Péter Javított kiadásának (2002) vagy éppen Moldova György sok vitát kiváltó Kádár-monográfiájának megjelenése (2006). Jelenleg ez a szituáció – a társadalom múltjával és emlékezetével kapcsolatos egyéni és kollektív traumák nyilvános térben történő feltárása − elképzelhetetlen lenne.

A NER 2010 óta épülő, igen tudatos politikai stratégiája révén, a közszolgálati tömegmédia teljes leuralásával és a kulturális intézményrendszer különböző szegmenseinek diszkriminatív működtetésével (támogatások elosztásával, esetenként megvonásával) a kormány kultúrpolitikája – a mostanra tökéletesen talajt vesztett független szaktudományok mellett − egyedüliként tartja kezében a múltról való hiteles gondolkodás és beszéd jogát.

A rendszerváltás utáni első retró-jelenségek feltűntekor számos társadalomkutató (például György Péter, Niedermüller Péter és Valuch Tibor) figyelmeztetett arra, hogy mennyi politikai potenciál rejtőzik a múlt újraírásában, illetve hogy milyen tágabb strukturális, össztársadalmi szimptómák (jóléti intézkedések hiánya, elégedetlenség, leszakadás stb.) állnak e folyamatok hátterében. E szűkebb tudományos közegben kiérlelődött megállapítások azonban egyáltalán nem rögzülhettek a magyar társadalom mindennapi politikai gondolkodásában. Ami azt illeti, a helyzet e téren sokkal rosszabb, mint tizenöt-húsz éve lehetett: az idő közben majdnem teljesen felszámolt független média és a vele szembenálló hegemón kormánymédia által polarizálódott magyar közbeszédet olyan mértékű primitivizmus jellemzi, hogy majdhogynem lehetetlenség teoretikus kérdésként felvetni a múlthoz való viszony és az emlékezetpolitika kérdését. A rendszer emlékezetpolitikai tájékozódása és térnyerése a magyar történelem szinte minden „best of” témáját (eseményét, személyét, korszakát, sorskérdését) napirenden tartja és értelmezi – 1848−49, Trianon, 1956, 1989 −, de a Kádár-rendszer popzenéjének történetéről szóló diskurzus érzékletesen mutatja meg egyetlen képben, hogyan működik a gépezet.

Hangfoglalás: az emlékezés fényei és árnyai

Horváth Sándor történész írja Kádár gyermekei (2009) című könyvében, hogy az egykori keleti blokk országaiban szervezőfő ifjúsági szubkultúrák története ma egyet jelent a politikai ellenállás történetével. Nincs ez másképp a Kádár-kori könnyűzenével sem: a nyolcvanas évekbeli, főként Sebők János újságíró nevéhez fűződő kezdemények után 2005−2006-ban megíródott kétkötetes magyar popzenetörténet (Sebők János–Jávorszky Béla Szilárd: A magyarock története 1−2.) uralkodó narratívája a popzenei színtérhez kapcsolódó egyéniségek (előadók, zenekarok) és szubkultúrák viszonya lett a kádárista kultúrpolitikához. E nagyelbeszélésben azok az együttesek, csoportok vagy személyiségek értékelődnek föl, amelyek nem tudtak vagy nem is akartak pozitív, esetleg közömbös viszonyt kialakítani a zenei intézményrendszerrel, hovatovább különböző szankciókban (fellépési tilalom, lemezkészítés ellehetetlenítése stb.) részesültek. Emellett jól látható módon a magyar popzenetörténet megalkotása úgymond „nemzetiesítette” is a magyar populáris zenét, kiemelve műfajai és stílusformái közül a nemzet republikánus erényeivel – az „őserővel”, a férfiassággal, állhatatossággal, állandó harccal és küzdelemmel − asszociatív viszonyban lévő, illetve azokat megjelenítő kemény rockzene tágabb kategóriáját, ahogy a cím is mutatja. A rockzene ilyesfajta értelmezése és (Havasréti József kifejezésével) a köré szerveződő „változatlanság-mitológia” már idejekorán jól megfért a kommunizmussal szembeni ellenállás narratívájával,[1] ugyanakkor ebben semmi meglepő nem volt, hiszen a magyar pop „nagy öregjei” által el- és újramesélt anekdotakincs (a megfigyelési aktákkal együtt) szinte teljes egészében hozzáférhetővé vált a 2000-es évek közepére.

Az 1990-es, 2000-es években a tévéképernyőkön vagy különböző interjúkötetekben (pl. Sztárok és sztorik I−II.) a „nagy generáció”-nak nevezett nemzedék tagjai közül ki-ki a maga szájíze (és a narratív identitás csalfa természete) szerint beszélte el a kommunista diktatúra zenei életét, viszonyait, egyénileg választva meg a hangsúlyok elrendezését. A 2010 utáni kultúrpolitika érdekessége éppen az, hogy – nem kevéssé építve a mostanra már tetemessé duzzasztott és túlbeszélt popzenei anekdotakincsre – egyszerre igyekszik életben tartani az „ellenállás története” narratívát, valamint egy újabb retróhullám révén a korszak könnyűzenéjének voltaképpen ártalmatlan nosztalgikus értelmezését. Előbbi képzetrendszert képviselik elsősorban a NER emlékezetpolitikai zászlóshajói: a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas Intézet és a Hangfoglaló (eredetileg Cseh Tamás) Program munkatársai, „házi” történészei (Csatári Bence, Vass Norbert, Tóth Eszter Zsófia); az általuk szervezett programok, konferenciák egy része, valamint a tevékenységüket dokumentáló tudományosnak kikiáltott publikációk igen jelentős hányada. Ugyanilyen erőteljes gerjesztői az ellenállás-narratívának a korszak azon popzenei előadói, akik sem a Kádár-korszakban, sem a rendszerváltás után nem tudtak a zenei színtéren belül kellőképp érvényesülni – ilyen a P. Mobil szélsőjobboldal felé sodródott vezetője, Schuster Lóránt, vagy a lázadóból köztársasági elnökjelölté, majd bulvárszereplővé vált Beatrice-frontember, Nagy Feró –, illetve azok, akik érvényesülni tudtak és tudnak ugyan, de egyetértenek a Fidesz politikájával (mint Frenreisz Károly, Demjén Ferenc vagy Balázs Fecó).

Túlzás volna azt állítani, hogy a magyar rockzene (vagy általában a rockzene) egy az egyben és feltétlenül összekapcsolódna a szélsőjobboldali ideológiák terjedésével, de a hazai viszonyokat illetően találóan vázolja a kemény rock egykori közönségének mai helyzetét a már említett Sebők János egyik késői, 2010-es cikke: „Bár nagyvárosi farkasként ezek a fiatalok is kitörésre – jobbra, szebbre – vágytak, de a társadalmi béklyóktól nem sikerült megszabadulniuk, s ma sem veszik őket kutyába se. Sok százezres tömegük, reménytelen családi helyzetük okán – 45−55 évesen – ma ők alkotják a fideszes csodavárók, illetve a Jobbikot támogató radikálisok táborát. S ők azok, akik az elmúlt évtizedekben végleg elfordultak attól a baloldaltól, amely sem 1980-ban, sem 2010-ben nem mutatott érzékenységet, empátiát a problémáik iránt. Nagy Feró, Schuster Lóránt nekik zenél, őket mulattatja, vagy éppen hergeli az adott helyzettől függően.”[2]

A Kádár-kori könnyűzene nosztalgikus értelmezése másképpen hasznosul a NER komplex célrendszerében. Az ellenállás-narratíva és az azzal összekapcsolódó (az egykori kommunista intézményrendszer képviselői ellen vagy a velük kollaboráló zenészek, hovatovább a nemzetközi zsidóság ellen irányuló) bűnbakkeresés mellett, mintegy azzal párhuzamosan működik a Kádár-nosztalgia mediális kiterjesztése a korszak popzenéjén keresztül. A 2017-ben alakult Retró Rádió, amely nemrég a kormányközeli médiavállalatokat tömbbé szervező KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tulajdona lett, azzal vált röpke két év alatt az ország leghallgatottabb rádióadójává, hogy kifejezetten a ’60−’70−’80-as évek magyar (és külföldi) zeneszámait népszerűsíti. A részben az egykori Magyar Rádió (Dévényi Tibor, B. Tóth László) és a későbbi kereskedelmi rádiók garnitúrájával (Várkonyi Attila, Belyó Barbara stb.) működő és leginkább a régi Sláger Rádió repertoárját tovaörökítő adó műsorainak gyakori vendégei a korszak sztárjai, akik a nekik kiszabott néhány percben könnyeden, a kényesebb témákat kerülve emlékeznek vissza arra az időszakra, amikor még fiatalok voltak és aktív zenészként tevékenykedtek.

A Retró Rádió nem propagandaadó, korántsem az. Az MTI központi rendszeréből irányítja ugyan az óránkénti híradó tartalmát a hallgatók felé, és valóban, rendre elhangoznak a műsorszünetekben a kormány „társadalmú célú” reklámjai is, maga a rádió, annak műsorvezetői, szerkesztői, nem folytatnak propagandatevékenységet, szemben a TV2 Tények híradójával vagy a Magyar Televízió adóival. (A Hungária, Komár László vagy a Neoton számaiban pedig éppúgy felesleges célzott ideológiát keresni.)

A Retró Rádió – pontosabban e rádióadón keresztül a NER – egészen másban, a lakosság komfortjának, otthonosság-érzetének fenntartásában érdekelt.

Azok az emberek, akikről Sebők János írt, a 45−55 éves vagy afölötti (részben még aktív dolgozó, részben pedig már nyugdíjas) lakosság – a Fidesz törzsszavazóinak jelentős hányada – pont az a generáció, amely még a szocializmusban nőtt fel és fiatalkorának integráns részét képezte a ’60−’70−’80-as évek (egyes KGST-országokéhoz képest igen magas színvonalú) popzenéje. Az ő nosztalgiájuk tartja fönn a Retró Rádiót és az ő komfortérzetük elnyerése a tétje a NER retró-diskurzusának. A Retró Rádió által (is) gerjesztett nosztalgiahullám ugyanis cseppet sem a mai viszonyok és a Kádár-korszak (elképzelt, eufemizált) mindennapjai közötti differenciát erősíti föl valamifajta kritikai attitűd részeként, hanem a jelenben való aktív (politikai) cselekvés láthatatlan gátjává válik. Ennek oka az, hogy a nosztalgiának mint lélektani diszpozíciónak – ahogy ezt a már említett Svetlana Boym, vagy magyar nyelven Pintér Judit Nóra kiválóan leírták – éppen az a központi sajátossága, hogy a folytonosan idealizált, illuzórikus múltba révedő egyén, mintegy a saját nézőpontja rabjaként, a körülötte lévő jelen valóságában tehetetlenné, cselekvőképtelenné válik. Ilyen emberekre – a múltban merengő, a jelen viszonyain változtatni nem tudó, vagy ennek lehetőségét elképzelni sem képes állampolgárokra – van szüksége a NER-nek; Orbán Viktor rendszerét (természetesen tudtukon kívül) ők tartják fönn.

„Tudod, én ott voltam!”

A kommunizmus vélt áldozatait (pl. Radics Bélát, Barta Tamást, Bencsik Sándort) sirató ellenállás-narratívából és a traumamentes nosztalgiából összeszőtt nemzeti emlékezetpolitika emellett jócskán bővelkedik a szimbolikus hatalmi gesztusokban is. Túl a kormány politikáját affirmáló popzenei szerzők időközben megszaporodott állami kitüntetésein – pl. Tolcsvay Béla [!] (2015), Balázs Fecó (2016), Frenreisz Károly (2017) – a NER a nemzet színe előtt magához emeli a hőskorszak olyan előadóit, akik már akkor is küzdöttek a rendszer ellen és mindenre tisztán emlékeznek (ugyanakkor nem restek alkalomadtán változtatni a véleményükön). Így lett a Fideszes Békemenetek állandó kampányarca a teljes politikai palettát bejárt Pataky Attila és így vált a második, 2019-es Szabadságkoncert házigazdájává – a NER egyfajta udvari bolondjaként – Nagy Feró, aki nemrégiben magával Orbán Viktorral koccintott a Karmelita Kolostor teraszán. A Nemzet Csótánya, élvezve a kormány kulturális politikájának hátszelét, egyenesen a kommunista elnyomás alatt elkövetett bűnök önjelölt döntőbírójává lépett elő, amikor bejelentette, hogy megbocsájt titkosszolgálati múltjáért – a Szabadságkoncerten egyébként szintén fellépő − Vikidál Gyulának.

A Kádár-rendszer „túlélőinek” feltűnése és szereplése a szimbolikus politika színpadán magától értetődően felveti a popzenei előadók egyéni felelősségének kérdését. Leszámolva azzal a 20. századi illúzióval, hogy a művészet képviselői – legyen az magas- vagy populáris regiszter – véleményformáló erőt képviselnek egy társadalom életében és mint ilyenek, „ésszel és lelkiismerettel” viseltetnek a múlt újraírása és átpolitizálása láttán, kimondható, hogy a „nagy generáció” legtöbb ismert egyéniségének sajnos nem okoz elvi problémát beállni a NER mögé. Nemcsak a rendszer fölülértékelt kegyeltjei – a Kádár-kor és a rendszerváltás nyertesei – részéről nyer igazolást a NER emlékezetpolitikája.

A Kádár-kori popzene unos-untalan népszerűsítése és a nosztalgiahullám a hőskorszak ma már kevésbé előnyös helyzetben lévő, egykor népszerű szereplőinek is tartogat fájdalomdíjat, hiszen az ő számukra voltaképpen egzisztenciális kérdés a retró-diskurzus (vele együtt pedig a haknikultúra) életben tartása.

E széles tablón tehát majdnem mindenki helyet kaphat, aki képes és hajlandó hasonlóan emlékezni, a magyar popzene ősbölényei közül nem sokan emelik fel a szavukat a múlt átírása ellen, kevesen mondják azt, hogy „ne magyarázd el, hogy miről szólt, tudod, én ott voltam.” Bródy János nemrégiben rögzített szerzeményének[3] részlete éppen a művésztársadalom (azon belül is a populáris szintér szereplőinek) mély egzisztenciális válságára, e totemekként tisztelt itthon maradt világsztárok tragikus autonómia-hiányára és hamis önképére világít rá. Az Illés-együttes egykori tagja, a Ha én rózsa volnék szerzője, a ’90-es években megszervezett Demokratikus Charta valamikori aktivistája, az idei Szabadságkoncert ellentüntetője – és minden olyan ember, aki számára a múlt nem a politikai haszonszerzés eszközét jelenti – lassacskán egyedül marad a véleményével, miszerint „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.”[4]

Fotók: Fortepan

[1] Itt köszönöm meg Havasréti Józsefnek, hogy az MTA Zenetudományi Intézetében 2019 márciusában elhangzott előadása (A magyar popzene kulturális emlékezete) kéziratát rendelkezésemre bocsátotta. 

[2] Idézi: Feischmidt Margit – Pulay Gergő: Élmény és ideológia a nacionalista popkultúrában. In Feischmidt Margit (szerk.): Nemzet a mindennapokban: Az újnacionalizmus populáris kultúrája. Budapest: L’Harmattan – MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2014. 254. A cikk eredetileg a Népszabadság Online-on jelent meg 2010. augusztus 14-én, de már nem elérhető.

[3] A „Tudod, én ott voltam” (Tolcsvay L.–Bródy J.) Tolcsvay László 2018-as ’68 c. albumán jelent meg elsőként, de Bródy János saját koncertjein is játssza.

[4] Szörényi L.–Bródy J.: Virágok tengere (Illés, 1971).

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások

  • Nemet mondani a kapitalizmusra – interjú John Holloway szociológussal
    Ellentmondások és kényszerek között élünk, de rendelkezésünkre áll számos tapasztalat is, ami példát mutathat. Ezeket kell észrevennünk – állítja a kapitalizmus...
  • Mi vár a Momentumra 2022-ig?
    A Momentum helyzetéről a ciklus félidejénél, illetve a párt előtt álló feladatokról és lehetőségekről beszélgetett Orosz Annával, a Momentum új alelnökével Bíró...
  • Az áldozatok nevében?
    Lassan hozzászokhatunk ahhoz, hogy a nyilvánosságban zajló emlékezetpolitikai viták nem tudnak nyugvópontra jutni. Zombory Máté kötete invenciózusan és érdekfes...
  • A rendszerváltás széttartó emlékezete
    A rendszerváltáskor, majd az azt követő harminc évben mit rontott el az ország? Mit lehetett volna másként csinálni? Mennyiben haladtuk meg az 1989 előtti rends...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.