A kizsákmányolás annál is nagyobb – 1. rész

Ahogyan a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik. Ennek mértéke pedig – többek között – azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vagy csak egyre kevésbé sorstársai védelmét. Szalai Erzsébet írása a mai magyar társadalom szerkezetéről.

A nyár elején jelent meg Éber Márk Áron A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című nagyszerű új könyve, mely szinte rögtön nagy visszhangot váltott ki, és azóta is élénk érdeklődés övezi (Budapest: Napvilág Kiadó, 2020. Társadalomelméleti Műhely sorozat). Jelen írásomban többrétegű és összetett véleményem kifejtésére teszek kísérletet a gondolatilag igen gazdag műről – összefüggésben azonban e sokrétűséggel annak minden vonulatát itt és most nem fogom tudni érinteni.

Éber Márk Áron fő tétele, hogy a magyar társadalom egy felfelé és lefelé széthúzódó csepp formáját ölti a világkapitalizmus tengerében, mely belső szerkezetét tekintve egy zárt osztálytársadalmat alkot. A csepp formájának és belső szerkezetének alakításában nem a belső viszonyok, hanem a külső, globális politikai, gazdasági és kulturális tényezők és hatások játsszák a döntő szerepet.

A csepp alakja a kapitalista világrendszer neoliberális fordulattal kezdődő korszakának kezdete, majd különösen 2008–2010 óta megnyúlt, mely a társadalom egyre erősödő polarizációját, a társadalmi különbségek növekedését jeleníti meg. A felső, tűszerű részt a társadalom egyharmada foglalja el, a társadalom kétharmada viszont lefelé kiterebélyesedő részben található. Bár miként a jelen, úgy a jövő is nagymértékben a külső strukturális tényező alakulása által meghatározott, a baloldal egy új nemzedékének intézményesített mozgalma révén – ha az artikulálni képes az alul lévők érdekeit – a csepp alakja megváltoztatható, a társadalmi különbségek, és velük a kizsákmányolás mérsékelhető.

Termékeny innovációk

A szerző jelentős újítása, hogy a magyar társadalom osztályszerkezetét egyszerre értelmezi a tőke–munka-viszonyban, és helyezi el a kapitalista világrendszer centrum–periféria-viszonyában. Hat alapvető globális osztályhelyzet formálódik ebből: nyugati tőke, nyugati munka, keleti tőke, keleti munka, hazai tőke, hazai munka. Ezek viszonyrendszere alkotja a magyar társadalom globális osztályszerkezetét.

„Ennek a magyar társadalmon belül megmutatkozó szerkezetét összességében három alapvető viszony jellemzi. Egyrészt a tőke–munka-viszony, másrészt az uralkodó–alávetett-viszony, harmadrészt pedig a fent–lent-viszony. E három alapviszony összefonódása miatt megkülönböztetem egyfelől a felső-uralkodó tőkésosztályokat, másfelől pedig az alsó, alávetett munkásosztályokat”.

Itt és most megelőlegezem azt a tézisemet, hogy a magyar társadalom nem osztálytársadalom, sem globális, sem lokális metszetben. Miután azonban az Éber által leírt összefüggésrendszer és az abból származó dinamikák leírásának fő vonalával egyetértek, elsőként erről lesz szó.

A munkásosztály pozíciójának jellemzésére Éber Bourdieu nyomán bevezeti a névleges – „csak papíron létező” – és a valóságos osztály fogalmát. Marxszal szemben a szerző úgy véli, hogy a névleges osztályok nem feltétlenül jutnak el az osztálytudatra ébredéshez és a közös cselekvéshez, nincs tehát olyan szükségszerűség, hogy a munkásosztály a történelmi időben előrehaladva öntudatra ébred, és fellázad a tőkével szemben. (Bár, magam hozzáteszem, van rá tendencia, részletesen lásd többek között Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben című, az Eszmélet folyóiratban nemrég megjelent írásomat.)

Az öntudatra ébredés és a közös cselekvés azonban eddig csak történelmileg kivételes pillanatokban, illetve meglehetősen rövid időre szabottan, ritka társadalmi konstellációk előállásának esetén következett be – e pillanatokat, időszakokat követően többnyire elhalt.

A szerző gondolatmenete egy marxi tradíciót követő társadalomtudós részéről nagy bátorságra vall, tekintettel arra, hogy a hazai marxizálók domináns csoportja hajlik a marxi tanok dogmatikus követésre. A magyar munkásosztályt Éber névleges osztályként definiálja.

A könyv legjelentősebb nóvumának a köztes-közvetítő osztályok fogalmainak bevezetését tartom, mely a forgalomban lévő középosztály-elméletek kritikájaként fogalmazódik meg.

A középosztály-elméletek Éber szerint egyfelől elfedik a fennálló rendszer legalapvetőbb antagonizmusát, a tőke–munka-viszonyt, másfelől ezzel összefüggésben azt az illúziót keltik, hogy a kapitalizmus perifériáján, félperifériáján kialakulhat széles, és viszonylag autonóm társadalmi közép.

Éber a köztes-közvetítő osztályok fogalmainak bevezetését annak a jelenségnek az elméleti leírása céljából tartja szükségesnek, mely szerint az állam a tőke–munka-viszonyon kívül létrehoz és fenntart a tőkeviszonyoknak közvetlenül alá nem rendelt társadalmi helyzeteket. Közvetítő osztályoknak azokat a társadalmi csoportokat nevezi, amelyeket tulajdonosként, illetve foglalkoztatóként állam „hoz létre”, abból a célból, hogy azok hozzájáruljanak az állampolgárok munkaerejének újratermeléséhez, megújításához (gyógyítják, ápolják, tanítják őket és gyermekeiket), fenntartják a közrendet, biztosítják a termelés zavartalanságát és igazgatják az állami és közügyeket.

A köztes osztályok (például menedzserek, szakértelmiség, szellemi foglalkozásúak) viszonylagos autonómiát, és viszonylag magas jövedelmeket élveznek, de munkájuk mégis bérmunka, mellyel a profitot gyarapítják. Mindazonáltal nem tekinthetőek munkásoknak, pontosabban helyzetük Erik Olin Wright nyomán ellentmondást hordoz.

Osztály – kizsákmányolás – munka

Éber az osztályhalál elméletek kritikájához kapcsolódóan fogalmazza meg határozott álláspontját: osztályok márpedig vannak! De mivel is bizonyítja ezt? Azzal, hogy vannak osztályhelyzetek. De miknek is van helyzetük? Az osztályoknak. De mik is az osztályok – és itt visszajutunk a kiindulóponthoz… Vagyis azt állítom, hogy a szerző bizonyítása tautologikus, ezért gyenge lábakon áll.

Számomra, mint a marxi tradícióhoz kapcsolódó társadalomkutató számára az osztályok létezése csak olyan társadalmi csoportok esetén tételezhető, amikor ezek a társadalmi csoportok harcban állnak egymással. A történelem osztályharcok története – állítják Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban, sőt az osztályharc egyenesen a társadalmi fejlődés motorja. De vajon tényleg így van ez? Éberrel együtt magam is kétlem. Ő, mint azt láttuk, úgy oldja fel ezt a dilemmát, hogy megkülönbözteti egymástól a névleges és valóságos osztályokat.

Szerintem viszont az osztály fogalmát a marxi hagyománynak megfelelően mégis csak fenn kell tartani az egymással ténylegesen és artikuláltan harcban álló társadalmi csoportok definiálására.

Ébernek e ponton gondosabban kellet volna viszonyulnia az e dilemma feloldására születő legfontosabb rivális elméletekhez, vagyis az elitelméletekhez: elsősorban C. Wright Mills, a maiak közül főként John Higley és Jan Pakulski munkáira gondolok itt – de gondolhatok a sajátjaimra is.

Ezek ugyanúgy az alullévők szemszögéből megfogalmazott kritikai elméletek, mint a marxi, de szerzőiknek az az elméleti és empirikus meglátása, hogy az uralkodó elitek hatalmi pozíciójának éppen az a legfontosabb forrása, hogy az alul lévő társadalom atomizált, csak kivételes és/vagy átmeneti helyzetekben képes megszerveződni, és szembeszállni a hatalmon lévőkkel.

Ezt a helyzetet magam – Marxhoz e ponton kapcsolódva – úgy definiálom, hogy az atomizált és differenciált munkásság bizonyos társadalmi-hatalmi konstellációk előállása esetén, legalábbis egy időre, képes munkásosztállyá szervezni önmagát. (És – mint azt már jeleztem –, az osztállyá szerveződésre hosszabb távon tartós tendencia is mutatkozik).

De mióta és miért atomizálódnak az alul lévők, így a munkásság is?

Kicsit messzebbről kezdve: marxi értelemben csupán a politikai és gazdasági szféra éles szétválasztásán alapuló szabad versenyes kapitalizmus – vagy legalább is annak ideáltípusa – volt osztálytársadalom. Vagyis az a társadalmi viszonyrendszer, amelyben a tőke még nincs (vagy csak kevéssé) van felruházva politikai hatalommal, ezért e tőkének gazdasági szerepéből – mint önmagában vett tulajdonságának forrásából – eredeztethető kizsákmányoló természete a munkásság által közvetlenül és naturálisan is felismerhető.

Ekkor, erre az időre szerveződik a munkásság osztállyá. Az e társadalmakban zajló éles osztályharcból születnek a kommunista és szociáldemokrata mozgalmak. A monopolkapitalizmus kialakulását követően, és különösen az intézményi befektetések nagymértékű elterjedésének, valamint a tömegtájékoztatás nagy erejű iparággá válásának – Habermas megfogalmazása szerint: a polgári nyilvánosság szerkezetváltozásának, pontosabban feudális udvarrá alakulásának – időszakától kezdődően azonban a tőke képes elrejtőzni az általa finanszírozott politikai pártok, kormányok és médiák, valamint más intézmények háta mögé.

Ennek pedig az a következménye, hogy a tőke és munka ellentétes viszonya, a kizsákmányolás ténye szinte észrevehetetlenné válik. Ezért a médiák hathatós közreműködésével – és azon keresztül többek között az identitáspolitika túlhajtásával – atomjaira szakított társadalom mindenkori dühe a leginkább látható ellenpólusok, vagyis a mindenkori kormányok és a mögöttük álló hatalmon lévő pártok ellen irányul, velük szemben artikulálódik. Vagy manapság már a szupranacionális politikai és gazdasági intézmények ellen (is).

És mivel az osztályfogalom természetéből adódóan egyosztályos társadalmakat feltételezni logikai képtelenség, a felül lévők sem alkotnak osztályt, legfeljebb millsi értelemben vett uralkodó eliteket vagy pontosabban, inkább weberi értelemben vett rendeket.

Csak egyetérteni tudok Éber azon, marxi ihletésű tételével, hogy a kapitalizmus egyik legfontosabb sajátja a tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentét.

Ez abból fakad, hogy a tőkések rendelkeznek a munkások munkája felett, elsajátítva annak eredményét – ez a kizsákmányolás.

Ennél a résznél azonban ki kellett volna térni arra, hogy Marx modelljében nincs szó eltulajdonításról, lopásról és erőszakról: a munkás szabad akaratából adja el munkaerejét a tőkésnek. Ez azonban olyan áru, melynek birtokosa a munkaereje újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál – értéknél – nagyobb mennyiségű munkát fejt ki, annál nagyobb értéket hoz létre.

E többletmunka tőkések általi elsajátítása a profit forrása. Sietek hozzátenni: a ‘70-es évektől datálható neoliberális fordulattól kezdődően a munkásság egyre nagyobb részének bére alakul úgy, hogy az nem fedezi munkaerejének újratermelési költségeit (lásd többek között Újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvem, 2006). Itt arról van szó, hogy a profitráta csökkenését a tőkések a kizsákmányolás növelésével ellensúlyozzák (ahogy az Marx egyik opciójában is szerepel). De megoldható-e elméletileg az a szituáció, hogy az osztályok létét nem tételezem, ugyanakkor a kizsákmányolás létezését tényként kezelem? Ez úgy oldható fel, hogy azt állítom:

miként a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik. A kizsákmányolás mértéke pedig többek között azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vagy csak egyre kevésbé sorstársai védelmét.

Ezt erősíti a hálózatosodás, a globális termelési láncok darabokra szakadása, mely azzal jár, hogy egy-egy termékhez, termékcsoporthoz kapcsolódóan a különböző érintett régiókban és termelőegységeknél egészen különböző kizsákmányolási ráták realizálódhatnak. (Ez azzal is összefügg, hogy a munkaerő újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkamennyiség és ezért a munkabér az egyes régiókban egészen különböző lehet.)

A kizsákmányolásnak a marxinál szélesebb értelmezése Ébernél abból is eredhet, hogy a munka igen tág fogalmát használja: a munka

„nem kizárólag bérmunkát (munkabérért cserébe elvégzett munkát), munkabérért eladott munkaidőt és munkaerőt jelent, hanem általános értéktermelő tevékenységként ennél jóval többet. Magába foglal minden, a bérmunka világán kívüli munkatevékenységet is: a termelő (produktív) és az újratermelő (reproduktív) munkát ugyanúgy, mint a formálist és informálist. E tág munkafogalom magába foglalja az árutermelés szféráján belül és azon kívül végzett munkatevékenységeket is, így része a munka(erő) újratermelése, a társadalmi reprodukció is”.

A reproduktív munka fogalmának alkotó alkalmazása igen fontos és hasznos, különösen az újkapitalizmusban, melyben (mint arról az előbb szó volt) a tőkés a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkának, munkabérként csak egy részét fizeti meg. A többi a háztartásokra hárul, vagy – és ez a gyakoribb – a munkaerőt nem termelik újra, ami „humán erőforrások” lassú vagy gyors pusztulásával jár.

Mindazonáltal úgy vélem, hogy Éber túl széles értemben használja a reproduktív munka fogalmát. Az ugyan igaz, hogy különösen az újkapitalizmusban a tőke–munka-viszony, és vele a kizsákmányolás a társadalmi élet legintimebb szféráiba is behatol – de nem hatja azt át teljesen. Nem gondolom, hogy a legelemibb emberi tevékenység, a gyerekszülés, gyereknevelés, és a szeretteinkről való gondoskodás kizárólag az áruviszonyokon belül végzett munka lenne – hogy egyáltalán pusztán munka lenne. Mindez az emberi kiteljesedés egyik forrása – még az elidegenedett társadalmi viszonyok között is, sőt azok ellenére is. Ha ebben nem hinnénk, akkor abban sem hihetnénk, hogy a fennálló társadalom megváltoztatható, a kapitalizmus meghaladható: nem lelnénk olyan pontot az emberi természetben, melyből kiindulva, amelyre építve az emberek változtatni akarnának elidegenedett életükön. Az alapvetőek persze a strukturális változások, de ha azok nem épülnek valami, az egyénekben rejlő elemi jóra, akkor nincs, nem lesz, aki véghezvigye, megvalósítsa azokat.

A háztartásokon, családokon belül gyakorolt gondoskodás így ellentmondásos, összetett immanenciájú tevékenység.

De mi a helyzet azokkal a cselekedeteinkkel, amelyek sem nem bérmunkák, sem nem reproduktív munkák, tehát nem állnak a tőke szolgálatába – de még csak nem is tekinthetőek az intim szféránkon belüli önzetlen gondoskodásnak? A tágabb közösségért végzett tevékenységre gondolok itt, mely olykor erőfeszítést, lemondást, sőt áldozatot is követel – persze ugyanannyi örömet is.

Nos, a magam megközelítésében ez is munkatevékenység, mely túlmutat a kapitalizmuson, a tőke–munka-reláción, és egyáltalán az árutermelési viszonyokon. E munka fennmaradása az emberi társadalom, és az emberi identitás fennmaradásának egyik alapfeltétele. De egyben kiteljesedésének záloga is.

Az Éber által definiált munka fogalmát tehát ennek megfelelően túl szűknek értelmezem; magam a munkatevékenység szélesebb értelmezése mellett teszem le a voksom.

Ez az írás először a Mércén jelent meg 2020. szeptember 20-án. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.

Címfotó: Yury Kim – Pexels