Ahogyan a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik. Ennek mértéke pedig – többek között – azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vagy csak egyre kevésbé sorstársai védelmét. Szalai Erzsébet írása a mai magyar társadalom szerkezetéről.

Szalai Erzsébet

A nyár elején jelent meg Éber Márk Áron A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című nagyszerű új könyve, mely szinte rögtön nagy visszhangot váltott ki, és azóta is élénk érdeklődés övezi (Budapest: Napvilág Kiadó, 2020. Társadalomelméleti Műhely sorozat). Jelen írásomban többrétegű és összetett véleményem kifejtésére teszek kísérletet a gondolatilag igen gazdag műről – összefüggésben azonban e sokrétűséggel annak minden vonulatát itt és most nem fogom tudni érinteni.

Éber Márk Áron fő tétele, hogy a magyar társadalom egy felfelé és lefelé széthúzódó csepp formáját ölti a világkapitalizmus tengerében, mely belső szerkezetét tekintve egy zárt osztálytársadalmat alkot. A csepp formájának és belső szerkezetének alakításában nem a belső viszonyok, hanem a külső, globális politikai, gazdasági és kulturális tényezők és hatások játsszák a döntő szerepet.

A csepp alakja a kapitalista világrendszer neoliberális fordulattal kezdődő korszakának kezdete, majd különösen 2008–2010 óta megnyúlt, mely a társadalom egyre erősödő polarizációját, a társadalmi különbségek növekedését jeleníti meg. A felső, tűszerű részt a társadalom egyharmada foglalja el, a társadalom kétharmada viszont lefelé kiterebélyesedő részben található. Bár miként a jelen, úgy a jövő is nagymértékben a külső strukturális tényező alakulása által meghatározott, a baloldal egy új nemzedékének intézményesített mozgalma révén – ha az artikulálni képes az alul lévők érdekeit – a csepp alakja megváltoztatható, a társadalmi különbségek, és velük a kizsákmányolás mérsékelhető.

Termékeny innovációk

A szerző jelentős újítása, hogy a magyar társadalom osztályszerkezetét egyszerre értelmezi a tőke–munka-viszonyban, és helyezi el a kapitalista világrendszer centrum–periféria-viszonyában. Hat alapvető globális osztályhelyzet formálódik ebből: nyugati tőke, nyugati munka, keleti tőke, keleti munka, hazai tőke, hazai munka. Ezek viszonyrendszere alkotja a magyar társadalom globális osztályszerkezetét.

„Ennek a magyar társadalmon belül megmutatkozó szerkezetét összességében három alapvető viszony jellemzi. Egyrészt a tőke–munka-viszony, másrészt az uralkodó–alávetett-viszony, harmadrészt pedig a fent–lent-viszony. E három alapviszony összefonódása miatt megkülönböztetem egyfelől a felső-uralkodó tőkésosztályokat, másfelől pedig az alsó, alávetett munkásosztályokat”.

Itt és most megelőlegezem azt a tézisemet, hogy a magyar társadalom nem osztálytársadalom, sem globális, sem lokális metszetben. Miután azonban az Éber által leírt összefüggésrendszer és az abból származó dinamikák leírásának fő vonalával egyetértek, elsőként erről lesz szó.

A munkásosztály pozíciójának jellemzésére Éber Bourdieu nyomán bevezeti a névleges – „csak papíron létező” – és a valóságos osztály fogalmát. Marxszal szemben a szerző úgy véli, hogy a névleges osztályok nem feltétlenül jutnak el az osztálytudatra ébredéshez és a közös cselekvéshez, nincs tehát olyan szükségszerűség, hogy a munkásosztály a történelmi időben előrehaladva öntudatra ébred, és fellázad a tőkével szemben. (Bár, magam hozzáteszem, van rá tendencia, részletesen lásd többek között Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben című, az Eszmélet folyóiratban nemrég megjelent írásomat.)

Az öntudatra ébredés és a közös cselekvés azonban eddig csak történelmileg kivételes pillanatokban, illetve meglehetősen rövid időre szabottan, ritka társadalmi konstellációk előállásának esetén következett be – e pillanatokat, időszakokat követően többnyire elhalt.

A szerző gondolatmenete egy marxi tradíciót követő társadalomtudós részéről nagy bátorságra vall, tekintettel arra, hogy a hazai marxizálók domináns csoportja hajlik a marxi tanok dogmatikus követésre. A magyar munkásosztályt Éber névleges osztályként definiálja.

A könyv legjelentősebb nóvumának a köztes-közvetítő osztályok fogalmainak bevezetését tartom, mely a forgalomban lévő középosztály-elméletek kritikájaként fogalmazódik meg.

A középosztály-elméletek Éber szerint egyfelől elfedik a fennálló rendszer legalapvetőbb antagonizmusát, a tőke–munka-viszonyt, másfelől ezzel összefüggésben azt az illúziót keltik, hogy a kapitalizmus perifériáján, félperifériáján kialakulhat széles, és viszonylag autonóm társadalmi közép.

Éber a köztes-közvetítő osztályok fogalmainak bevezetését annak a jelenségnek az elméleti leírása céljából tartja szükségesnek, mely szerint az állam a tőke–munka-viszonyon kívül létrehoz és fenntart a tőkeviszonyoknak közvetlenül alá nem rendelt társadalmi helyzeteket. Közvetítő osztályoknak azokat a társadalmi csoportokat nevezi, amelyeket tulajdonosként, illetve foglalkoztatóként állam „hoz létre”, abból a célból, hogy azok hozzájáruljanak az állampolgárok munkaerejének újratermeléséhez, megújításához (gyógyítják, ápolják, tanítják őket és gyermekeiket), fenntartják a közrendet, biztosítják a termelés zavartalanságát és igazgatják az állami és közügyeket.

A köztes osztályok (például menedzserek, szakértelmiség, szellemi foglalkozásúak) viszonylagos autonómiát, és viszonylag magas jövedelmeket élveznek, de munkájuk mégis bérmunka, mellyel a profitot gyarapítják. Mindazonáltal nem tekinthetőek munkásoknak, pontosabban helyzetük Erik Olin Wright nyomán ellentmondást hordoz.

Osztály – kizsákmányolás – munka

Éber az osztályhalál elméletek kritikájához kapcsolódóan fogalmazza meg határozott álláspontját: osztályok márpedig vannak! De mivel is bizonyítja ezt? Azzal, hogy vannak osztályhelyzetek. De miknek is van helyzetük? Az osztályoknak. De mik is az osztályok – és itt visszajutunk a kiindulóponthoz… Vagyis azt állítom, hogy a szerző bizonyítása tautologikus, ezért gyenge lábakon áll.

Számomra, mint a marxi tradícióhoz kapcsolódó társadalomkutató számára az osztályok létezése csak olyan társadalmi csoportok esetén tételezhető, amikor ezek a társadalmi csoportok harcban állnak egymással. A történelem osztályharcok története – állítják Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban, sőt az osztályharc egyenesen a társadalmi fejlődés motorja. De vajon tényleg így van ez? Éberrel együtt magam is kétlem. Ő, mint azt láttuk, úgy oldja fel ezt a dilemmát, hogy megkülönbözteti egymástól a névleges és valóságos osztályokat.

Szerintem viszont az osztály fogalmát a marxi hagyománynak megfelelően mégis csak fenn kell tartani az egymással ténylegesen és artikuláltan harcban álló társadalmi csoportok definiálására.

Ébernek e ponton gondosabban kellet volna viszonyulnia az e dilemma feloldására születő legfontosabb rivális elméletekhez, vagyis az elitelméletekhez: elsősorban C. Wright Mills, a maiak közül főként John Higley és Jan Pakulski munkáira gondolok itt – de gondolhatok a sajátjaimra is.

Ezek ugyanúgy az alullévők szemszögéből megfogalmazott kritikai elméletek, mint a marxi, de szerzőiknek az az elméleti és empirikus meglátása, hogy az uralkodó elitek hatalmi pozíciójának éppen az a legfontosabb forrása, hogy az alul lévő társadalom atomizált, csak kivételes és/vagy átmeneti helyzetekben képes megszerveződni, és szembeszállni a hatalmon lévőkkel.

Ezt a helyzetet magam – Marxhoz e ponton kapcsolódva – úgy definiálom, hogy az atomizált és differenciált munkásság bizonyos társadalmi-hatalmi konstellációk előállása esetén, legalábbis egy időre, képes munkásosztállyá szervezni önmagát. (És – mint azt már jeleztem –, az osztállyá szerveződésre hosszabb távon tartós tendencia is mutatkozik).

De mióta és miért atomizálódnak az alul lévők, így a munkásság is?

Kicsit messzebbről kezdve: marxi értelemben csupán a politikai és gazdasági szféra éles szétválasztásán alapuló szabad versenyes kapitalizmus – vagy legalább is annak ideáltípusa – volt osztálytársadalom. Vagyis az a társadalmi viszonyrendszer, amelyben a tőke még nincs (vagy csak kevéssé) van felruházva politikai hatalommal, ezért e tőkének gazdasági szerepéből – mint önmagában vett tulajdonságának forrásából – eredeztethető kizsákmányoló természete a munkásság által közvetlenül és naturálisan is felismerhető.

Ekkor, erre az időre szerveződik a munkásság osztállyá. Az e társadalmakban zajló éles osztályharcból születnek a kommunista és szociáldemokrata mozgalmak. A monopolkapitalizmus kialakulását követően, és különösen az intézményi befektetések nagymértékű elterjedésének, valamint a tömegtájékoztatás nagy erejű iparággá válásának – Habermas megfogalmazása szerint: a polgári nyilvánosság szerkezetváltozásának, pontosabban feudális udvarrá alakulásának – időszakától kezdődően azonban a tőke képes elrejtőzni az általa finanszírozott politikai pártok, kormányok és médiák, valamint más intézmények háta mögé.

Ennek pedig az a következménye, hogy a tőke és munka ellentétes viszonya, a kizsákmányolás ténye szinte észrevehetetlenné válik. Ezért a médiák hathatós közreműködésével – és azon keresztül többek között az identitáspolitika túlhajtásával – atomjaira szakított társadalom mindenkori dühe a leginkább látható ellenpólusok, vagyis a mindenkori kormányok és a mögöttük álló hatalmon lévő pártok ellen irányul, velük szemben artikulálódik. Vagy manapság már a szupranacionális politikai és gazdasági intézmények ellen (is).

És mivel az osztályfogalom természetéből adódóan egyosztályos társadalmakat feltételezni logikai képtelenség, a felül lévők sem alkotnak osztályt, legfeljebb millsi értelemben vett uralkodó eliteket vagy pontosabban, inkább weberi értelemben vett rendeket.

Csak egyetérteni tudok Éber azon, marxi ihletésű tételével, hogy a kapitalizmus egyik legfontosabb sajátja a tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentét.

Ez abból fakad, hogy a tőkések rendelkeznek a munkások munkája felett, elsajátítva annak eredményét – ez a kizsákmányolás.

Ennél a résznél azonban ki kellett volna térni arra, hogy Marx modelljében nincs szó eltulajdonításról, lopásról és erőszakról: a munkás szabad akaratából adja el munkaerejét a tőkésnek. Ez azonban olyan áru, melynek birtokosa a munkaereje újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál – értéknél – nagyobb mennyiségű munkát fejt ki, annál nagyobb értéket hoz létre.

E többletmunka tőkések általi elsajátítása a profit forrása. Sietek hozzátenni: a ‘70-es évektől datálható neoliberális fordulattól kezdődően a munkásság egyre nagyobb részének bére alakul úgy, hogy az nem fedezi munkaerejének újratermelési költségeit (lásd többek között Újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvem, 2006). Itt arról van szó, hogy a profitráta csökkenését a tőkések a kizsákmányolás növelésével ellensúlyozzák (ahogy az Marx egyik opciójában is szerepel). De megoldható-e elméletileg az a szituáció, hogy az osztályok létét nem tételezem, ugyanakkor a kizsákmányolás létezését tényként kezelem? Ez úgy oldható fel, hogy azt állítom:

miként a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik. A kizsákmányolás mértéke pedig többek között azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vagy csak egyre kevésbé sorstársai védelmét.

Ezt erősíti a hálózatosodás, a globális termelési láncok darabokra szakadása, mely azzal jár, hogy egy-egy termékhez, termékcsoporthoz kapcsolódóan a különböző érintett régiókban és termelőegységeknél egészen különböző kizsákmányolási ráták realizálódhatnak. (Ez azzal is összefügg, hogy a munkaerő újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkamennyiség és ezért a munkabér az egyes régiókban egészen különböző lehet.)

A kizsákmányolásnak a marxinál szélesebb értelmezése Ébernél abból is eredhet, hogy a munka igen tág fogalmát használja: a munka

„nem kizárólag bérmunkát (munkabérért cserébe elvégzett munkát), munkabérért eladott munkaidőt és munkaerőt jelent, hanem általános értéktermelő tevékenységként ennél jóval többet. Magába foglal minden, a bérmunka világán kívüli munkatevékenységet is: a termelő (produktív) és az újratermelő (reproduktív) munkát ugyanúgy, mint a formálist és informálist. E tág munkafogalom magába foglalja az árutermelés szféráján belül és azon kívül végzett munkatevékenységeket is, így része a munka(erő) újratermelése, a társadalmi reprodukció is”.

A reproduktív munka fogalmának alkotó alkalmazása igen fontos és hasznos, különösen az újkapitalizmusban, melyben (mint arról az előbb szó volt) a tőkés a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkának, munkabérként csak egy részét fizeti meg. A többi a háztartásokra hárul, vagy – és ez a gyakoribb – a munkaerőt nem termelik újra, ami „humán erőforrások” lassú vagy gyors pusztulásával jár.

Mindazonáltal úgy vélem, hogy Éber túl széles értemben használja a reproduktív munka fogalmát. Az ugyan igaz, hogy különösen az újkapitalizmusban a tőke–munka-viszony, és vele a kizsákmányolás a társadalmi élet legintimebb szféráiba is behatol – de nem hatja azt át teljesen. Nem gondolom, hogy a legelemibb emberi tevékenység, a gyerekszülés, gyereknevelés, és a szeretteinkről való gondoskodás kizárólag az áruviszonyokon belül végzett munka lenne – hogy egyáltalán pusztán munka lenne. Mindez az emberi kiteljesedés egyik forrása – még az elidegenedett társadalmi viszonyok között is, sőt azok ellenére is. Ha ebben nem hinnénk, akkor abban sem hihetnénk, hogy a fennálló társadalom megváltoztatható, a kapitalizmus meghaladható: nem lelnénk olyan pontot az emberi természetben, melyből kiindulva, amelyre építve az emberek változtatni akarnának elidegenedett életükön. Az alapvetőek persze a strukturális változások, de ha azok nem épülnek valami, az egyénekben rejlő elemi jóra, akkor nincs, nem lesz, aki véghezvigye, megvalósítsa azokat.

A háztartásokon, családokon belül gyakorolt gondoskodás így ellentmondásos, összetett immanenciájú tevékenység.

De mi a helyzet azokkal a cselekedeteinkkel, amelyek sem nem bérmunkák, sem nem reproduktív munkák, tehát nem állnak a tőke szolgálatába – de még csak nem is tekinthetőek az intim szféránkon belüli önzetlen gondoskodásnak? A tágabb közösségért végzett tevékenységre gondolok itt, mely olykor erőfeszítést, lemondást, sőt áldozatot is követel – persze ugyanannyi örömet is.

Nos, a magam megközelítésében ez is munkatevékenység, mely túlmutat a kapitalizmuson, a tőke–munka-reláción, és egyáltalán az árutermelési viszonyokon. E munka fennmaradása az emberi társadalom, és az emberi identitás fennmaradásának egyik alapfeltétele. De egyben kiteljesedésének záloga is.

Az Éber által definiált munka fogalmát tehát ennek megfelelően túl szűknek értelmezem; magam a munkatevékenység szélesebb értelmezése mellett teszem le a voksom.

A cikk második része ide kattintva olvasható!

Ez az írás először a Mércén jelent meg 2020. szeptember 20-án. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.

Címfotó: Yury Kim – Pexels

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.