Seregi Tamás (2021): Jövőbe szédülő lendülettel: Avantgárd és kultúra. Budapest: Prae Kiadó.

Új esszékötetében Seregi Tamás a kapitalizmus és az alkotók viszonyára, a szimbolikus erőszak hatásaira, és az alkotókat sújtó prekariátus helyzetre hívja fel a figyelmet, és művészeti alapjövedelem bevezetését javasolja. A posztkapitalizmust vízióját a kultúra és a művészet újragondolt viszonyába ágyazza.

Marikovszky Andrea

Seregi Tamás Jövőbe szédülő lendülettel – Avantgárd és kultúra című 1999 és 2019 közötti húsz éves időszakban született válogatott írásaiból jelent meg legújabb esszékötete, amelyben a művészet és kultúra szétszálazásával egy új kívül/belül kultúrpolitikai logika felvázolására vállalkozott. A szerző a magas művészet fogalmával kijelöli az egyetlen szabad zónát, párhuzamosan Kiss Viktor új politikai logikát bemutató Kívül/Belül kötetével, ami az autonómia mozgalmak képviselőit nevezi meg a jövő letéteményeseinek.

Az időtlenségbe, vagyis atemporalitásba ragadt, jövőtlenséggel küzdő korszakunkon újabb rés keletkezhet a fenntartható jövő felé, ha komolyan vesszük a kötet kultúrpolitikai felfogásunkat új paradigmába terelő provokatív-bíztató állításait?

Pierre Bourdieu francia szociológus a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének folyamatában központi jelentőséget tulajdonított a kulturális és szimbolikus tényezőknek, és erősen bírálta a marxisták gazdasági tényezőket túlhangsúlyozó elképzeléseit. A szimbolikus tőke a tekintélyviszonyok érvényesítése, vagyis – Bourdieu szerint – a szimbolikus erőszak alkalmazása során tesz szert saját hatalmi hasznára. E szimbolikus erőszak szélsőséges esetben oda vezethet, hogy a társadalmi mobilitás alacsony szinten marad, csak lényegében a meglévő társadalmi struktúrák reprodukciója érvényesül (Bourdieu 1978).

Mark Fisher Kapitalista realizmus című művében az 1963-ban Düsseldorfban működő, a Nemzeti Galériában most bemutatkozó Gerhardt Richter és művészeti köre által létrehozott kapitalista realizmus fogalmából kiindulva annak univerzálissá tett értelmezésére tett javaslatot, és léptette át a diskurzust a művészeti mezőből a társadalomtudományéba. Fisher szerint a kapitalista realizmus „egy mindent átható atmoszférát jelent, amely nem csupán a kulturális termelést, de többek között a munkát és az oktatást is szabályozza, a gondolkodás és cselekvés egyfajta láthatatlan korlátjaként.” (Fisher 2020: 36.).

Fisher jogosan teszi fel a Bourdieu elméletének megfelelő kérdést: „Ha a kapitalista realizmus ilyen hézagtalanul hálózza be a horizontot, és az ellenállás jelenlegi formái ennyire reménytelenek és impotensek, vajon honnan érheti valódi kihívás?” (Fisher 2020: 36.).

Seregi Tamás esztétaként maga is tulajdonképpen ezt kérdezi: mi haladhatja meg ezt a „bizniszontológiát”, ha a kultúrában kivétel nélkül mindennek úgy kell működnie, mint egy profitelőállító vállalkozásnak? Állítása, hogy a valódi kihívás csakis az avantgárd felől, a magas művészet által érkezhet, amit olyan alkotómunkát végzők hozhatnak létre, akiknek a szükséges létfenntartása, és a kutatáshoz, kísérletezéshez szükséges szabad ideje társadalmilag biztosított.

A kötet első fele a múlttal foglalkozik, és bemutatja a magyar úttörők – Kassák Lajos, Déry Tibor, Moholy-Nagy László, Kállai Ernő és Tamkó Sirató Károly – avantgárdhoz, dadaizmushoz, forradalomhoz, mozgalomhoz, mesterkultuszhoz stb. való viszonyát. Például a Kassák-elemzés egyik izgalmas állítása, hogy a csavargás a forradalom helyébe lépő privát forradalom, az élet dadaizmusa, ami a „jövő építésére való nyitottság megteremtése” (Seregi 2021: 40.). Ez egy olyan gondolat, ami a ‘68-as szituacionista, Guy Debord-i derivé előképének megteremtőjeként láttatja az avantgárd mozgalom magyar úttörőjét, megteremtve ezzel azt a képzetet, hogy az avantgárd időn és nemzethatárokon átívelő jelenség.

A kötet második felét kitevő Művészet és kultúra című nagyesszé, amivel itt részletesen foglalkozom, alapvetően a kultúra mibenlétét boncolgatja. „Azt gondoltuk, hogy a posztmodern meghaladta a modernizmus jelen-orientáltságát, pedig csupán pluralizálta azt. És megfosztotta a jövő dimenziójától.” (Seregi 2021: 154.) Seregi megállapítása szerint a kultúra már nem az eszményi és időtlen felé törekszik, hanem az identitás és létjogosultsága igazolása céljából a megmutatkozás és az aktualizálódás felé.

Seregi a jelen kultúrpolitikai álláspontját meghaladandónak és meghaladhatónak mutatja be, és úgy láttatja a jövőtlenség problémáját, mint aminek feloldásában az avantgárd művészet be nem fejezett (be nem fejezhető?) szerepét, és jövőbeli lehetőségeit láthatjuk. A szerzővel együtt ez alapján azt kereshetjük, hogy érkezhet-e a kapitalista realizmusban a Fisher-i értelemben vett valódi kihívás a Seregi által hangsúlyozott magas művészet irányából.

A változtasd meg az életed művészete a megfelel-e nekem kultúrájában

Seregi kiindulásként Deleuze és Guattari Mi a filozófia című könyvét (Deleuze– Guattari 2013) helyezi középpontba, ahonnan nézve a kultúra tulajdonképpen a jelenbe záródó, véget nem érő fecsegés – erre szerintük Umberto Eco egy igazi példa. A kulturális termelés legfőbb hatalompolitikai terméke ugyanis a vélemény, ami alapján egy homogenizálódási folyamatban rögzült sablonok, sémák, mémek szaporítása zajlik, szokásos módokon rögzült alanyok és intézmények által és között.

Éppen ezért a kulturális küzdelmek elsődleges tétje a véleménynyilvánítás hatalmáért folyik, e harcnak az eredménye határozza meg, hogy ki van belül, ki kerülhet be, ki esik ki, és ki milyen módon képes mozogni benne, ki osztozhat – az akár vagyonszerzéssel sem járó – szimbolikus tőkén.

A kultúra, amelynek egyetemessége Goethe és Schiller idejében még a humanizmus grandiózus eszméje volt, mára tulajdonképpen kényszer és teher lett, bekerült a biológiai és társadalmi meghatározottságok terhei mellé. Ezekhez csatlakozik negyedikként a szabadság terhe, amellyel az individualista egzisztencializmus szembesítette. Éppen ezért izgalmas Deleuze gondolata Seregi Tamás szerint, hogy minden, ami Deleuze-t érdekli, a kultúra területén kívül van. De hol van a kívül? És van-e kívül egyáltalán?

Az interszubjektivitás, a párbeszéd, a beszéd, ami a mai harcok alapja, vajon nem csak a vélemények egyneműsödésének alakítói? Nem csak azt közvetítik, hogy „változtasd meg az életedet”, de az általunk megadott minták szerint, miközben elhiszed, hogy ezt te akarod így, a „neked megfelelő” választásokat hozva?

Goethe és Schiller a művészetet a társadalmat felépítő (Bildung) egyetemes emberi kultúra legfőbb letéteményeseként értelmezte, a kultúra csúcsaként. Deleuze kintje szerint a művészet az általánosan érvényes kultúra leépítésének (Abbildung) területeként értelmezhetjük, a transzcendentálásra vagy transzgresszióra való képesség megtestesüléseként.

A kérdés az elmúlt száz évben az – ahogyan azt Seregi számos példával föl is vázolja –, hogy a művészet hogyan képes megtalálni a maga helyét és szerepét a kultúrafogyasztó társadalomban? A második világháború utáni modernségben egy olyan utópista univerzalizmus bontakozott ki, ahol a mindenkinek a magáét módján vált univerzálissá a kultúra. Megtörtént a kultúra tartományának kibővítése, kultúrákra tagolása, és ezzel párhuzamosan a kialakuló kultúrák újraegyesítése is. A kulturális harcok térképére a fent–lent, kint–bent és a közöttük lévő homályos zónák kerültek fel, leképezve a kulturális elit igényeit éppúgy, mint az utópistákét. A kultúra univerzalitásának utópikus célja azonban nem az azonosság megteremtése, hanem bátorítás a különbözőség felvállalására, ápolására, művelésére.

A légy más, mint a többiek kényszere azonban mára nem más, mint a liberális identitáspolitika üzleti kérdése.

A modernizmus korszaka tehát két irányba fejlődött; egyrészt egy kultúrsznobéria erősödött meg, és a fentinek tételezett – valójában a centrumországokban kialakult – kultúrák követése zajlott, másrészt a nem idomulást, hanem a kisajátítást, és a fogyasztói társadalom kritikáját meghatározók körei erősödtek meg, a pop arttól a részvételi művészetig. A kulturális termelés és áruvá válás folyamatai elválaszthatatlanná váltak, ezért az maradt a kérdés, hogy mi a különbség a kulturálisnak és nem kulturálisnak tekintett termék között, és egymás mellé kerülhetnek-e a magas és alacsony kultúra termékei anélkül, hogy kioltanák egymás jelentését és jelentőségét?

Művészet és kultúra harca

A kultúra a művészet szempontjából nem pozitív fogalom, bár nem is negatív. A kultúra szükségszerűség, aminek lennie kell, ez ad biztonságot és identitást. Ehhez képest a művészet esetlegesség, és a művészetet semmilyen kulturális funkció nem képes definiálni, ahogy azt a modernség egyértelművé tette.

Éppen ezért a művészet és kultúra egymáshoz való viszonya folyamatos küzdelem.

A művészet mindig a közpénzek kunyerálásánál lyukad ki, és amit termel, azt nagyon egyenlőtlenül osztja el. A művészet réges-régóta a társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzd, állapítja meg a szerző, miközben igencsak nehéz egy olyan társadalmi részrendszert találni, ahol nagyobb lenne az egyenlőtlenség, nagyobb lenne a harc a haszonszerzésért, és nagyobb kiszolgáltatottságban lennének azok, akik nem hajlandóak, vagy nem képesek belemenni a csatározásokba, mint itt. Van néhány sztár, és van hihetetlen mennyiségű proletarizálódott művész, akik a belőlük élők tömegénél sokkal rosszabbul tudnak megélni, akik Gregory Sholette híres kifejezésével a művészeti szféra „sötét anyagát” biztosítják (Sholette 2011). A művészet mediális korszerűsítésében egykor hatalmas emancipatorikus potenciált láttak, a valóság azonban az lett, hogy éppen azok a művek a legnehezebben elérhetők, amik ilyen médiumokra készültek.

A modern művészet kultúrához való viszonyát is az ellentmondások jellemzik, mert a kultúra tulajdonképpen soha nem akart lemondani a művészetről, de ugyanakkor függetlenségét sem biztosította. Elvárásai számosak. A művészet kulturális feladatai között szerepel például a nemzeti identitásteremtés, a tudományos kutatás előmozdítása, a kapitalista termelési viszonyok megreformálása, a tömegek aktivizálása, politikai propaganda, országimázs megteremtése, népnevelés stb. Ha létezhet magas művészet, akkor annak szerepe éppen az, hogy nem kultúrateremtő.

Ha nem biztosítjuk a művészeti alkotás gazdasági feltételeit társadalmilag, akkor szükségszerűen csak kevesek fognak termelni keveseknek, a magas művészet pusztán egy gazdasági elit kiváltságát kiszolgáló termelés lesz és marad.

Seregi Tamás ezt tisztázandó a művek és művészeti irányzatok intencionális és heteronóm jellegét veszi kiindulópontnak (Bagi 2017), és megállapítja, hogy minden újító törekvés a meglévő kulturális tartománytól távolodva jött létre. Kulturalizálódásuk egyben lassú elhalásukat is jelentette. E folyamatot dekulturalizáció és a rekulturalizáció folyamatainak nevezi. Megállapítja, hogy a művészet se nem örök érték (fent), se nem átfogó életforma (lent), de mind a kettő vonzást tud gyakorolni rá. Középen a társadalom van, tehát a művészet nem kívül van a társadalmon, a társadalom Másikjaként, ahogy Foucault gondolta, hanem nagyon is benne, és éppen így képes a kultúrán kívül maradni.

A művész társadalmi státusza és a művészeti alapjövedelem

Léteznek kulturálisan gazdagabb és szegényebb régiók, és ez visszahat a nem-kultúraként felfogott területekre. A kultúra a művészet szituációja, és a művészet helyzete a kultúra függvénye is. Ez azonban nem változtat azon, hogy a művészet szabadságra van ítélve, vagy Bourdieu-i kifejezéssel a meghatározatlanságra van meghatározva, állapítja meg Seregi Tamás.

Ez a szabadság a valamitől való szabadság, és nem a valamire való szabadság, éppen ezért nem ígérhet olyat, amit nem tud teljesíteni: az emberek boldoggá tételét, vagy demokratikus minták közvetítését. Éppen ezért a művészetnek el kell tudni számolni azzal, hogy mire is képes és milyen eszközökkel, mondja Claire Bishoppal egyetértve a szociális művészetet bíráló Seregi, aki e ponton a művészet felelősségvállalását hangsúlyozza, ami nem egyenlő a kulturális elvárásoknak való megfeleléssel.

A művészet „haszontalanságának” képzete egy utilitarista társadalomban azzal jár, hogy az alkotás magánüggyé válik. Ezzel szemben kezdett felvetődni a kilencvenes évek közepétől a szakértői munkaként felfogott alkotás (Foster 2016), amely ügy-, hely-, médium-, vita- stb. specifikus művészetet hoz létre. A művész, mint tudós, vátesz, sámán, zseni modernkori meghatározottságai után a hálózati és rizikótársadalom időszakában a művész mediátorként jelenik meg, ahol a közvetítés célja a társadalomban az elosztás feladata, egy új közvetlenség és közvetítettlenség megteremtése, a megtalált másság továbbadása.

Bourdieu-re támaszkodva állapítja meg szerzőnk, hogy a mediátor alkotók nem a legalacsonyabb osztályokból kerülnek ki, magas iskolázottsággal kell rendelkezzenek, gyakran szakítanak megöröklött társadalmi kapcsolataikkal, és biztosítva kell lennie számukra a pénztől független alkotás lehetősége.

Ez által tehetnek csak szert arra a szabad időre, ami feltétele annak, hogy a művész külső és belső kényszerektől függetlenül alkothasson. Ez ma, a prekariátus korában annyit tesz, hogy azokból lesznek csak alkotók, akik stabil gazdasági háttérből érkeznek, sikeresek az intézmények forrásainak elérésében, vagy más területen úgy tudnak munkabérre szert tenni, hogy emellett kellő szabad idő állhat rendelkezésükre. Tehát az alkotás joga elméleti, a gyakorlat szerint ennek lehetőségéhez való jutás nagyon is korlátozott.

Ennek is tudható be, hogy noha jóval több nő látogat művészeti egyetemeket hallgatóként, az ismert művészeti alkotók és művészetelmélettel foglalkozó, a társadalmi reprodukcióban élharcos nők aránya ma is jóval elmarad a férfiaké mögött.

Seregi Tamás megjeleníti azokat az ellentmondásokat, amely szerint a művészet, a kultúrában állandósuló viszonyok meghaladását szolgáló progresszió letéteményese, egy olyan intézményrendszerben kénytelen boldogulni, ahol a portástól a művészettöténészig mindenki havi fixet kap, kivéve a művészt, akinek a munkájára az intézmény léte épül.

Logikus lenne tehát, ha a társadalom biztosítaná a művészet számára a tudomány területének megfelelően annak a kutató-kísérletező szférának a fenntartását, ami nélkül nincs lehetőség a fennálló kultúrafogyasztó rendszer meghaladására, azaz a jövő felé „lendülésre”. Nyilván a pályázatokra épülő kreatíviparba beilleszkedők körének munkája részben ezt is szolgálná, de ugyanakkor a szimbolikus tőketermelés működési mechanizmusainak egyik legerőteljesebb bebetonozója éppen ez az intézményesült pályázati rendszer. Ezt a paradigmát meghaladandó tesz a kötet végén a szerző egy 2019-es írásával javaslatot a művészeti alapjövedelem bevezetésére.

Seregi Tamás egyetemi tanárként, szerzőként maga is kevesebbet keres egy bolti árufeltöltőnél, mégsem elsősorban saját helyzetére, hanem a kapitalista társadalom alkotókhoz fűződő viszonyára, a szimbolikus erőszak folyamatainak hatásaira, és az alkotókat sújtó prekariátus helyzetre hívja fel a figyelmet. A művészeti alapjövedelem biztosításának gondolata nem egyedülálló, az Egyesült Államokban bevezetését a gyakorlatba is átültették. Ez is igazolja felvetése jogosságát, aktualitását és megvalósíthatóságát. És bár e kísérletek még a covid-járvány miatti válságkezelő intézkedések, mégis elégségesek lehetnek arra, hogy belássuk, a kapitalista rendszerben kialakult viszonyok meghaladhatóak, az alapjövedelem egy új korszak, az alkotás szabadságát gyakorlattá tevő szabad idő társadalmának korszakos feltételeit képviseli.

Seregi Tamás e posztkapitalista víziót jeleníti meg könyvében.

Címfotó: Renaud Camus, CC

Hivatkozott irodalom

Bagi Zsolt (2017): Az esztétikai hatalom elmélete: kulturális felszabadítás egy újbarokk korban. Budapest: Napvilág Kiadó.
Bourdieu, Pierre (1978): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése: Tanulmányok. (Szerk.: Ferge Zsuzsa – Léderer Pál, ford.: Ádám Péter, Ferge Zsuzsa, Léderer Pál). Budapest: Gondolat Könyvkiadó (Társadalomtudományi könyvtár).
Deleuze, Gilles – Guattari, Félix (2013): Mi a filozófia? (Ford.: Farkas Henrik.) Budapest: Műcsarnok-könyvek.
Fisher, Mark (2020): A kapitalista realizmus: Nincs alternatíva? (Ford.: Tillmann Ármin–Zemlényi-Kovács Barnabás.) Budapest: Napvilág Kiadó.
Foster, Hal (2016): A művész mint etnográfus. (Ford.: Margl Ferenc.) Cirka, 2016. június 24.
Seregi Tamás (2021): Jövőbe szédülő lendülettel: Avantgárd és kultúra. Budapest: Prae Kiadó.
Sholette, Gregory (2011): Dark Matter: Art and Politics in the Age of Enterprise Culture. New York: Pluto Press.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.