A nyugati mintától az északi modellig

A középosztály Nyugaton és Északon a második világháború végétől máig

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta az észak-amerikai, valamint a nyugat- és észak-európai középosztályok helyzete is romlik. A középosztály-képződés fő periódusa a második világháború végétől az első és a második olajválságig (1973, 1979), majd a neoliberális fordulatig tartó három évtized volt.

Éber Márk Áron
Éber Márk Áron

A társadalmi prosperitás és a jóléti kompromisszum e korszakára a progresszív adórendszer (a magas jövedelműeknél különösen nagy adókulcsokkal), a javarészt ebből finanszírozott jó minőségű oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatások, a jogok és védelmek fokról-fogva kiterjesztett intézményes rendszere, a népes és erős szakszervezetek, és az ezeken keresztül viszonylagos biztonságban tudható munkahelyek voltak jellemzőek. Ez volt a jóléti állam közvetítésével a tőke és a munka között kialkudott kompromisszum, a szabályozott piacok, a „megfékezett” kapitalizmus huszadik századi korszaka. Társadalomszerkezetileg ez a sokrétű intézményes szabályozás biztosított ideális keretet a középosztály képződésének: bővülésének és erősödésének.

Két korlátozó megjegyzés kívánkozik ehhez. E kedvező feltételek egyrészt a világnak csak egy meglehetősen szűk szegmensében álltak rendelkezésre, hiszen a középosztály növekedéséhez és erősödéséhez ideális táptalajhoz szükség volt érdemi mennyiségű újraosztható jövedelemre. Másrészt hangsúlyozandó az is, hogy a Nyugat és az Észak esetében valóban csak egy viszonylag rövid (hozzávetőlegesen három évtizedes) kivételes történeti korszakról van szó, amelynek tartópilléreit a hetvenes évek végének-nyolcvanas évek elejének neoliberális fordulata alapjaiban rengette meg, majd ásta alá.

Lássuk e két sajátos körülményt részletesebben!

1. Térbeni-gazdaságföldrajzi korlátok: a középosztály-képződés mindenekelőtt azokban a centrumországokban indulhatott meg, amelyeknek volt elegendő újraosztható jövedelmük. A világgazdaság azon fejlettebb, gazdagabb térségeiről van szó, amelyek a globális munkamegosztás előnyeit a legnagyobb mértékben sajátíthatták el. Lényegében Észak-Amerikáról, Nyugat- és Észak-Európáról, valamint Ausztráliáról van szó. E térségekben (a globális társadalomszerkezet csúcsán) a világ népességének csak egy kisebbsége élt (és él), miközben a transznacionális munkamegosztásból származó profit döntő többsége e térségekben realizálódott. Mindezzel együtt természetesen érdemi különbségek voltak (és vannak) a nyugati-angolszász és az északi-skandináv modell között.

A jóléti kompromisszum azt jelentette, hogy e centrumországok nagyvállalatai és tőkései (a centrumtőke) rábírható volt arra, hogy jövedelmét az állami szabályozás közvetítése révén érdemben megossza e centrumországok munkás- és középosztályával (a centrummunkával). A jóléti kompromisszum ilyenformán a centrumtérségek társadalmainak belső konszenzusa volt, érdemben aligha fokozta a félperifériás vagy perifériás térségek középosztályainak növekedését. A középosztályosodás így döntően a centrumra korlátozódó jelenség maradt. (Magyarország például sosem élvezhette e centrumhelyzet előnyeit; a mi sajátosan felemás kádári középosztályunk az államszocialista félperiférián jött létre a hatvanas évek közepe-végétől a nyolcvanas évek végéig, s részben más okokkal is magyarázható.)

2. Időbeni-történeti korlátok: a középosztályosodás elsősorban a jóléti kompromisszum három évtizedes korszakának tendenciája. Ahogyan hiba volna azt hinni, hogy „ez egész világon” általánosan megfigyelhetőek voltak a középosztályosodás folyamatai (hiszen a világ távolról sem egyenlő a Nyugattal és az Északkal, vagyis a centrummal), úgy azt is tévedés volna gondolnunk, hogy e kompromisszum megkötése és fenntartása előtt, illetve annak felrúgása után változatlanul adottak voltak a középosztály-képződés feltételei. A gazdasági prosperitást és társadalmi gyarapodást a centrumban az 1929–1933-as nagy válságok követő, majd – különösen – a második világháború utáni kedvező világgazdasági periódus, a Kondratyev-ciklus felívelést jelző „A” szakasza tette lehetővé. Ez a konjunktúra a hatvanas évek végének stagflációs válságával a centrumban is véget ért, hogy aztán a hetvenes évek (olaj)válságai után a recessziót hozó „B” fázisba lépjen.

A válságok és a kezdődő hanyatlás az angolszász Nyugaton a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Ronald Reagant és Margaret Thatchert emelte a hatalomba. A felemelkedésükkel kezdődő időszakot nevezzük neoliberális fordulatnak. Irányvonaluk gazdaságpolitikailag volt neoliberális, társadalompolitikailag inkább neokonzervatívnak – egyszerűbben: tőkebarátnak és társadalomellenesnek – nevezhetnénk. Thatcher híres állítása – „there is no such thing as society” – nem véletlenül vált egy kompromisszumra, igazságosságra, egyenlőségre és szolidaritásra épülő korszak végének vészterhes jelmondatává. Társadalom nem létezik, csak szabad és önérdekkövető egyének. Elég csak „felszabadítani a piacokat” (azaz felrúgni a tőkét szabályozó kompromisszumot), és az ilyen módon elért hasznok leszivárogva mindenki javát fogják szolgálni. Közép-, illetve hosszú távon az egyenlőtlenségek is mérséklődnek majd, mégpedig önmaguktól! – gondolták.

Gondolják és mondják mindezt sokan ma is, noha pontosan tudható: nincs igazuk. Thomas Piketty nagy sikert arató remek könyveA tőke a 21. században (Budapest: Kossuth, 2015) – pontot tett az e kérdésekről folyó viták többségének végére. A tőkefelhalmozás hosszú távú trendjének vizsgálataiból – köztük Pikettyéből is – mostanra biztosan tudjuk, hogy a társadalmi és politikai szabályozás nélkül maradó tőkelogika szétfeszíti (polarizálja), nem pedig a közép felé húzza a társadalomszerkezetet. A szabadjára engedett piacok növelik, nem pedig csökkentik a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, a jövedelmi és vagyoni különbségeket. A fékeit a neoliberális fordulattal önmagáról lerúgó tőke a piacok felszabadításának jelszava mögé bújva éppen e társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket növelő, a társadalomszerkezetet szétfeszítő erőt engedte szabadjára. Ez indította el a középosztályt is a lassú zsugorodás útján – noha ez eleinte még egyáltalán nem látszott ilyen egyértelműen.

A neoliberális korszakváltással meginduló financializáció ugyanis a társadalmat szétfeszítő hatást egy ideig még képes volt tompítani, részben el is fedte. A szabályaitól megfosztott (deregulált) pénzügyi közvetítőrendszer kiépülésével és felfúvódásával a részvényessé (és ez által a nagy részvénytársaságok résztulajdonosává) váló centrumközéposztályt egy ideig még kompenzálhatták a kiugróan magas tőkejövedelmek osztalékai. A munkásosztály gyors és hatékony „ledarálásával” (bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetbe hozásával és individualizálásával, a szakszervezetek meggyengítésével, a munka biztonságának elvételével) szembehelyezve a középosztály még akár győztesnek is mutatkozhatott.

A 2008-as pénzügyi válság és az annak nyomán kialakuló gazdasági krízis azonban végérvényesen lezárta ezt a korszakot és újra felhívta a figyelmet a hitelekre és pénzügyi spekulációkra épülő pénzügyi közvetítőrendszer társadalmi kockázataira. A válság terhei immár nemcsak a munkás- és középosztályt sodorták nehezebb helyzetbe; a krízis számláját a centrumban a társadalmak „alsó 99%-ának” kellett megfizetnie, miközben a felső 1% csak tovább növelte addig is példátlannak számító vagyonát. A középosztály megrendülése tehát már felzárkózási reményeink vágyterét, a Nyugatot s annak széles és erős középosztályait is réges-régen elérték. Jó ideje már a centrumtérségekben sem láthatók a középosztályosodás jelei – ott is olvadnak, még ha van is minek olvadniuk.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.