Emmanuel Macron első 20 hónapja a nagy mellénytől a „sárgamellényesekig” és tovább

Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, rendíthetetlen, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása.

Erőss Gábor

Levelet is küldött népének az elnök, hangsúlyozva, hogy megérti őket, megérti a dühüket. Vannak, lesznek valódi vita-fórumok is, tényleg országszerte. De először is vegyük végig, hogyan jutott el „a gazdagok elnöke” odáig, hogy a következő szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve: „az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”.

Ezt mondta tehát a befektetési bankárból lett liberális elnök.[1] Mintha kicserélték volna. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.

Emmanuel Macron François Hollande elnök gazdasági minisztereként indult. Aztán igyekezett róla leválni; e hasábokon, az elnökválasztás előtt ezt írtam róla: „ha netán Emmanuel Macron, a szocialistákkal szakító szoclib, az elitellenes húrokat pengető volt gazdasági miniszter [lesz François Hollande utóda], róla is elmondható lesz, hogy Hollande köpönyegéből bújt ki.” Bár váltig állította, hogy Hollande-hoz semmi köze. Mintha ott se lett volna. Holott Macron a Valls-kormány mélyrepülését előidéző munkaügyi reformban is benne volt nyakig, de úgy csinált, mintha semmi köze nem volna hozzá, holott több jelentős szigorítást ő maga javasolt. Ráadásul elnöksége elején tovább folytatta a munkaerőpiac liberalizálását, „rugalmasabbá” tételét. Kormánya megkönnyítette az elbocsátásokat, a cégen belüli egyenlőtlen alkukra bízva a munkavállalók jogait. Ennek egyébként leginkább a női munkavállalók látták kárát. Ugyanakkor azóta a munkaügyi  bíróságok – a nemzetközi jogi kötelezettségekre hivatkozva – gyakorlatilag újraírták a törvénynek azon passzusait, amelyek a végielégítések mértékét korlátozták; vagyis a bíróságok felpuhították ezt a tőke-párti Macron-reformot. Valami értelme mégiscsak van a liberális (!) demokráciának, a munkavállalói jogokat is védő „fékek és ellensúlyok” rendszerének.

Macron és a – mérsékelt jobboldalról érkezett – miniszterelnök, Edouard Philippe azt is tervbe vették, hogy a munkanélkülieket rákényszerítik, a korábbinál sokkal alacsonyabb fizetés mellett is fogadjanak el egy-egy állásajánlatot, különben elveszítik a munkanélküli segélyre való jogosultságukat. De még mielőtt unalmas bűnlajstrommá válna ez a cikk, szögezzük le: Macron azért a munkavállalóknak kedvező változtatásokat is tervbe vett: a túl sok határozott idejű szerződést kötő céget is büntetné (gyakorlatilag különadóval sújtaná) az új szabályozás; márpedig ezzel csökkentené a dolgozók kiszolgáltatottságát. Ki is vonultak a munkaadók a kormánnyal folyó tárgyalásról dúlva-fúlva. Mindeközben a munkanélküliségi ráta, némi csökkenés után – ami még inkább Macron elődjének, Hollande-nak volt köszönhető – 9% körül stabilizálódott, ami igen magas szint (bár Franciaországban már évtizedek óta ilyen).

Fotó: Olivier Ortelpa, CC

Pedig Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben viszont a centrista elnök könnyűszerrel kijátszotta a demokrata-kártyát és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez – a „centrális nyerőtér” kialakulásához – az elnökválasztáson az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pen-nel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Az embereknek ugyanakkor imponált tettrekészsége. Új seprű jól seper.

Bár a kormánya két durva korrupciós botránnyal indított (az egyik érintett, Richard Ferrand búcsút is mondott a miniszteri bársonyszéknek, de a tűz közelében maradt, nagyon is: előbb a kormánypárti frakció vezetője, majd a Parlament elnöke lett), eleinte még elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trump elnököt is megtrollkodta egy emlékezetes üzenetben.

A kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról egyaránt verbuvált tagokat, s volt egy nagy húzása: a legnépszerűbb zöldaktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált főzöldminisztert. Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (például a vasúti reform, ami persze privatizációt jelent, de – a szakszervezetek követeléseinek részben engedve – végül elég sok garanciával körülbástyázva), azonban

a zöldreformok jobbára elmaradtak. Kivéve épp a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését

(erről a sárgamellényesek kapcsán majd később!). Addig-addig barátkozott a vadászlobbival, és a nagyüzemi agrárlobbival, addig-addig fékezte számos fontos környezetvédelmi intézkedés meghozatalát, míg Hulot-nak – bár itt se legyünk egyoldalúak: ért el részsikereket, különösen a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.

Ami pedig a „reformokat” illeti… volt köztük egy, ami kitörölhetetlenül ráégett: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszűntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Azzal a Ronald Reagan-t megszégyenítő jobboldali neoliberális „leszivárgás” indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb adónemét (az ingatlanadó kivételével), hogy majd ha a jómódúak nem adóznak a részvényeik után, akkor bátrabban fektetnek be a jövőben, ezzel munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ezt persze lehetett tudni, hogy nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. A nemzeti konzultációs levelében is leszögezte, hogy ezt az elképesztően népszerűtlen intézkedését nem vonja vissza.

Eposzi jelzőjét is – „a gazdagok elnöke” – a vagyonadó eltörlése miatt kapta.

Most akkor, túl a vagyonadón, lássuk Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, az egyenlőtlenségekre.

A háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait vizsgálta egy független francia közpolitikai kutatóintézet (Institut des politiques publiques; rövid összefoglaló, grafikonnal: itt), beleértve a 2018-as és 2019-es költségvetés hatásait és a sárgamellényesek mozgalmára adott válaszokat is. Ők arra jutottak, hogy a háztartások 27%-a veszített, 73%-a nyert. De kik? A vesztesek között találjuk a legszegényebbeket (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9%-ot, de a felső középosztályt, a felső ötödöt is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartozik; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Illetve van olyan csoport, ahol ez a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1%-é.

Macron nem is a gazdagok, hanem a szupergazdagok elnöke, miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, viszont – újabb csavar – az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti a politikája. Ellenben a legszegényebbeket az út szélén hagyja.

Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényesek lázadása utáni kiigazításokat, a mozgalmat lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonalnövelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy Macronék mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a sárgamellényesek társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a sárgamellényes tüntetők számos követelésének. Így többek között „január 1-vel 100 euróval, az inflációt tíz százalékkal meghaladó mértékben emelik a minimálbért, és eltörlik a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat – eddig 1200 euró volt a járulékmentesség határa.” Nézzük, milyen intézkedések voltak még! Például csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), továbbá emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot (prime d’activité). Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a legnagyobb mértékben; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is (chèque énergie), és… eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a „sárgamellényes” lázadás. (Amit nem töröltek el – népegészségügyi szempontból helyesen –, bár a fogyasztói kosár összetétele miatt szintén a szegényebbeket sújtja nagyobb arányban, az a dohánytermékek jövedéki adójának növelése.)

És akkor most akkor a sárgamellényesekről! Kicsit spoilerezek. Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a mozgalomra adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségek problémájára fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, szobafogságban, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”. A mozgalom fő követelése valóban az volt, hogy „a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.” De azért ez ennél bonyolultabb. S bár van, aki a népi ellenállás új modelljét vizionálja: „a tőkeérdekeket és a pénzelit hatalmát a nagy többség érdekeivel szemben érvényesítő kormányokkal szembeni népfrontos ellenállás új modelljét látjuk a sárgamellényesek mozgalmában”, a mozgalom egyelőre az elit privilégiumait nem kezdte ki, noha némi életszínvonal-emelkedést kiharcolt a dolgozó szegényeknek.

Ha a társadalmi és a konkrét földrajzi térben el akarjuk helyezni a sárgamellényeseket, akkor ebben Ludovic Lepeltier-Kutasi van segítségünkre: „Aurélien Delpirou arra emlékeztet, hogy a mozgalom a párizsi kertes házi és távolabbi félvidéki periférián született, olyan területeken, ahol az emberek autófüggők[2], majd a mozgalom kisebb agglomerációk szélein bővült tovább. Hogy jól megértsék a magyar olvasók: mintha itthon Érd vagy Gödöllő környékén jelent volna meg elsőre a mozgalom, majd Debrecen, Szeged és Győr távoli perifériáiban. A sárgamellényesek haragja a benzinfüggő Franciaországra utal, amely a ’60-as, ’70-es években jött létre, amikor a fogyasztói társadalom csúcsán voltunk. Azóta szép lassan leépült a jóléti állam, területet vesztettek a helyi közszolgáltatások, miközben hagytuk terjedni a szuburbanizáció folyamatát. Ugyanakkor felment a benzin ára, amely a kérdéses területeken sok családnak a háztartási költségvetés 10 százalékát is kiteszi.”

A jóléti állam árvái tehát a lázadók. Nem a legszegényebbek, nem a legkiszolgáltatottabbak lázadtak fel, s nem is „a munkásosztály”, hanem az „ingázó osztály”. De a dühük érthető: félnek, hogy kiszakadnak a társadalomból, mint a külvárosi „gettó-lakótelepek népe”, akik már lázadni sem lázadnak.

A ’90-es és 2000-es években még ők lázadtak. Most Mélenchon és Marine le Pen harcolnak a sárgamellényesek kegyeiért, de – ha csak a „fecsegő felszínt” nézzük – a szélsőjobb van előnyben; volt olyan eset is, amikor a sárgamellényesek adtak át „illegális migránsokat” a rendőröknek… A többség persze nem ilyen. Sőt! De akkor kik ők?

Bár sokan próbálkoznak a sárgamellényes mozgalom megfejtésével, voltak jó, csak kevésbé olvasott elemzések (mint a fent idézett interjú és a vele részben vitatkozó, de szintén jó meglátásokat tartalmazó másik interjú), de ami itthon berögzült, az sajnos két tévhit, amelyek egymás szimmetria-párjai. Az egyik szerint ez egy baloldali mozgalom a neolib Macron ellen; a másik szerint szélsőjobboldali csürhe az Európa-párti Macron ellen. Holott egy eleinte adóellenes, később egalitariánus mozgalom, amely innen is, onnan is toborzott résztvevőket, leginkább alapvetően apolitikus alsó középosztálybelieket, akiket anno a dízellobbi becsapott, és most tényleg érzékenyen érintette volna őket az üzemanyagáremelés, mert messziről járnak be dolgozni, autóval. Mint a Mérce is írta: „A centrista platformon megválasztott elnök első hivatali napja óta vezet be olyan jobboldali reformokat, amelyek inkább a gazdagabb társadalmi rétegeknek kedveznek. Az adócsökkentésektől kezdve a munkavállalói jogok megkurtításáig mind azt sugallták, hogy Macron a gazdagok elnöke. A mostani üzemanyagadó, amely a fogyasztás megsarcolását tervezte, kiválóan példázza ezt a politikai paradigmát: a mindenkire egyformán érvényes adónem – szociális megfontolások figyelembe vétele nélkül – aránytalanul sújtaná a szegényebb és inkább vidéken élő dolgozói rétegeket.”

Friss fejlemény, hogy immár komolyabb szociológiai vizsgálat adatai is rendelkezésünkre állnak. Mivel a mozgalom a Facebookon szerveződött, a kutatók a Facebook-csoportokban terítették a kérdőívet (helyi sárgamellényes csoportokban is), és igen érdekes következtetésekre jutottak. A legfontosabbak a következő:

  1. Bár a mozgalom tagjai 60%-ban bevándorlásellenesek, ez nem több, bár nem is kevesebb, mint az országos átlag; és csak 14% vallotta magát „nagyon jobboldalinak”, ezek szerint a szélsőjobb – minden híresztelés dacára – alulreprezentált a mozgalomban. Viszont csaknem kilenctizedük értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a globalizáció hatásai Franciaországra nézve nagyon negatívak” (amihez persze nem kell szélsőjobboldalinak lenni). Ugyanakkor közel harmaduk hajlandó lenne akár az életszínvonalából is engedni, ha a környezet védelme ezt diktálja; vagyis annyira nem – vagy legalábbis nem egységesen – ökopolitika-ellenesek, mint amennyire ökotudatlannak mutatkozott a mozgalom a kezdeti szakaszban. (Persze csak azoknak a felületes szemlélőknek, akik nem ismerték fel: nem lehet épp a legkiszolgáltatottabbaktól várni a legnagyobb áldozatokat a klímaváltozás elleni küzdelemben, ráadásul úgy, hogy a GDP-növekedés fétisét és az egész létező kapitalizmust adottnak vesszük).
  2. A válaszadók ódzkodnak a hagyományos politikai pártoktól, elit-ellenességük kisugárzik az… elitellenes pártokra is. Ugyanakkor többségében nem apolitikusak, 23%-uk „nagyon baloldalinak” és további 43%-uk baloldalinak vallja magát; tehát – megintcsak: rácáfolva az előítéletekre – a többség szegről-végről mégiscsak baloldali. Innen jön a mozgalom legfőbb követelése is: „elvenni a gazdagoktól, odaadni a szegényeknek”.
  3. Az öt legfontosabbnak észlelt probléma sorrendje: egyenlőtlenségek, életszínvonal, szegénység, adók. Tehát a mozgalmat berobbantó üzemanyagadó kérdése önmagában nem a főprobléma, hanem egy sokkal tágabb kontextusba ágyazódik.
  4. 68%-uk a mediánjövedelem alatti háztartásban él, és 17%-uk az alsó jövedelmi decilisben, pedig társadalmi összetételben, végzettségüket tekintve nem sokban különböznek a francia átlagtól, mintegy harmaduk diplomás, szintén kb. harmaduk érettségizett és csak a harmadik harmad nem rendelkezik érettségivel. Így, bár az adatokat elemző szociológusok ezt külön nem emelik ki, elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a végzettségükhöz és hasonló végzettségű társaikhoz – vonatkoztatási csoportjukhoz – képesti relatív pozíciójuk az, ami kimondottan alacsony, nem abszolút értelemben szegények.[3]
  5. 67%-uk dolgozik, ez csak 4%-kal marad el az országos átlagtól, csak 13%-uk munkanélküli, ami alig haladja meg az országos adatot. Bár a „vidék” lázadásáról szólt a fáma, csak 1%-uk dolgozik a mezőgazdaságban; nem egészen ötödük (19%) munkás, 29%-uk alsó középosztálybeli (már amennyire osztálykategóriáknak lehet megfeleltetni a foglalkozási csoportokat, jelen esetben a „professions intermédiaires” kategóriát), és 28%-uk (alsó)középosztálybeli/ alkalmazott; ezek az arányok nagyjából megfelelnek az országos eloszlásnak; két kivétel van: arányaiban kereskedőből és iparosból van a legtöbb, 14%, ami az országos 7% duplája, és vezetőből a legkevesebb 18% helyett „csak” 10%: de ez sem olyan kevés.
  6. Ez a kutatás megerősítette egy korábbi gyorsfelmérés eredményeit annyiban, hogy többségben vannak köztük a nők. Ami viszonylag váratlan egy üzemanyagadó miatt kirobbant „lázadás” esetében… ha elfelejtjük, hogy általában épp az anyák hozzá-viszik iskolába a gyereküket, méghozzá, a lázadó francia félperiférián nem lévén más választásuk: autóval. De az a fent említett tény is eszünkbe juthat, hogy Macron munkaerőpiaci reformja is épp a nőket érintette a leghátrányosabban (nekik eleve rosszabb a munkaerőpiaci pozíciójuk, ők adják a prekariátus derékhadát).
  7. A sárgamellényesek radikális demokraták: többségük (53%-uk) szerint sorsolással kellene kiválasztani a döntéshozókat (ezt a véleményt országosan csak 17% osztja); Macronnak elég siralmas az indulópozíciója: csak 2%-uk bízná a fontos döntéseket a mindenkori elnökre.
Fotó: Olivier Ortelpa, CC

Sajnos a kutatók – a mintavételi módszerből adódóan – nem sokat tudtak mondani a mozgalom területi dimenziójáról. Pedig, ahogy fent említettük, ez az egésznek a kulcsa: a városba ingázó Franciaország lázadt fel.

Az egyenlőtlenségekről – ha nem tagadják és takarják ki őket az „életszínvonalról” való általános kijelentésekkel és makroadatokkal – háromfajta diskurzus létezik, és mindháromnak van társadalomtudományos alapja is: az egyik a jövedelmek (esetleg más tőkefajták, így az ún. kulturális tőke) szórásával azonosítja az egyenlőtlenségeket, a másik viszont a kizárás (exclusion) szempontjából közelít: a társadalmat bináris rendszerként írja le: „a szegények és a többiek”, „a munkanélküliek és a többiek”, „a szegregáltak és a többiek”. Macron is főleg a munkanélküliség szempontjából értékeli a saját gazdaság- és társadalompolitikáját.[4] A harmadik diskurzus, amely szinte alig létezett a sárgamellényesek előtt, most utat tört magának: ez az, amelyik

a területi egyenlőtlenségek felől közelíti a társadalmi struktúrát. Ez volt a vakfoltja a Brexitnek és a Trump-hullámnak is: a láthatatlan vidék. Nem a mitikus falu, amely lassan elnéptelenedik, hanem a távoli külváros, a kertváros, a kisváros, az alvóváros, az ingázó-falu.

S itt említsük meg azt is: a sárgamellényesek mozgalma valódi mozgalom, vagyis embereket hozott össze, közösségeket teremtett olyan helyeken (lásd: alvóvárosok), ahol alig voltak ilyen közösségek. Sikerének ez is az egyik magyarázata.

A francia társadalom egésze a nagyobb krízisek (1968, 1986-87-es diáktüntetések, s most a sárga mellényesek mozgalma) során szembesül azzal, amit a szociológusok „békeidőben” is folyamatosan mondanak: a társadalmi struktúra merev, az állam jelentős szerepvállalása dacára az egyenlőtlenségek nagyok és a társadalmi mobilitás csatornái szűkek. 10-ből 7 munkás gyereke maga is munkás (vagy beosztott alkalmazott) lesz, és ugyanígy, 10-ből 7 vezető beosztásban dolgozó francia gyereke is hasonló, magas társadalmi pozícióba kerül.[5]

Franciaországot tehát megrázta a 2018. év végi „sárga mellényes” lázadás. Újra elővették a térképeket, és megállapították, hogy számos egyenlőtlenségi törésvonal szabdalja a társadalmat. Az események interpretációja még kezdeti szakaszban tart, de azt már most megállapíthatjuk, hogy ez a lázadás a fent leírt társadalmi feszültségek hű tükre. A szűk mobilitási csatornák, a vidéki (nem minden vidéki!) Franciaország magárahagyatottság-érzete, az állam-központúság, etatizmus hátulütői (minden jót az államtól remélnek, és minden rosszért az államra haragszanak) stb.

Közben lassan a zöldek is felébrednek az első sokkból, s emlékeztetik Macront és a neoliberális elitet arra: ha zöldadókat akar kivetni, az rendben van, de ne a szegényekkel és az ingázó munkás- és alsó-középosztállyal kezdje (hol marad például a kerozin-adó?), s főleg ne úgy, hogy közben a szupergazdagok adóját csökkenti. A klímaváltozás elleni küzdelemnek együtt kell járnia a szociális igazságossággal.

Mindenesetre Macron az új évben már-már baloldalinak hat. A konzultációs levelét is azzal kezdi: „Franciaország más mint a többi ország. A [társadalmi] igazságtalanságokra érzékenyebb. Egymás segítéséből és szolidaritásból is többet vár el.” S ha ez nem volna elég: egy „szegénység elleni küzdelem tervvel” indítja az évet, s hogy mutassa milyen radikális, a korábbi szocialista elnökjelölt (azóta – Génération.s néven – „saját” zöld-baloldali pártot alapított) Benoît Hamon szóhasználatát átvéve alapjövedelemről beszél. Persze ne dőljünk be a retorikának: ez az „alapjövedelem” nem alapjövedelem; legjobb esetben is csak egy garantált minimumjövedelem lesz: a különböző ellátásokat összevonják, és – szemben az eredeti ígérettel – nemhogy automatikusan folyósítanák őket, de a korábbiaknál jóval szigorúbb munkakeresési feltételekhez kötnék a folyósításukat. De ha a „nemzeti konzultáción” figyelnek, és el akarják kerülni az újabb lázadást, talán még meggondolják magukat, elvégre ’68 után 50 évvel a „gallok” újra megmutatták, hogy ha le nem is tudják győzni, meghátrálásra tudják kényszeríteni a dölyfös elnyomókat.

Címfotó: kremlin.ru

[1] Azért legalább lábjegyzetben hadd illesszek ide egy Macron-disclaimert. Most, amikor a hibrid/ versengő autoriter, avagy – hadd mondjam így! – fasiszta, fasisztoid rendszerek, a rasszista internacionálé veszi, vette át a világuralmat – Trump-Putyin-Salvini-Orbán-Bolsanaro-Strache-stb. – nem igaz, hogy ne volna jelentősége annak, hogy van a sokszólamú Macron-politikában egy viszonylag tiszta hang: az antinacionalista kiállás hangja. Lehet gúnyolni „a bukott Merkellel” kötött szövetséget, lehet és kell is az „európázást” történeti diskurzus- és fogalomkritikának alávetni, de ami tény, az tény: manapság már a humanista (értsd: nem megosztó, nem indulatokat gerjesztő) diskurzus is ritkaságszámba megy a politikában, s ebben Macron jó. Bár a menekültpolitikája inkább represszív, mint nagyvonalú; de legalább nem uszít, és a menekültkérelmek 36%-át azért befogadja az ország.
[2] Ez úgy értendő, hogy egyszerűen nem tudnak mást tenni, mint az autós közlekedésre támaszkodni (a szerk.)
[3]  Bár 17%-uk szegény; sőt: a mintavétel módszeréből fakadóan alulreprezentáltak is lehetnek a intában a szegények, tehát a valós adat 20-30% között lehet.
[4] Holott a  munkanélküliség mégoly radikális csökkenése, pl. a célul kitűzött 2%-pontos mérséklés 9-ről 7%-ra sokkal kevésbé érződne, mint például a – társadalmi struktúra, az egyenlőtlenségi rendszer egészének változását leíró – GINI-index jelentősebb javulása.
[5] Camille Peugny: Le Destin au berceau. Inégalités et reproduction sociale, Seuil, 2013.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.