A mai világot uraló kapitalizmus felemelkedésének forrása a természet leigázása és kiaknázása volt. Az emberiség előtt álló legnagyobb kihívás a klímaváltozás lesz. Hogyan függ össze az energia termelése és felhasználása a demokráciával és a kapitalizmussal – vagyis közös jövőnkkel?

Nagy Teo

A 18. század végéig a földi életet csak a megújuló energiaforrások táplálták és tették lehetővé. A napenergiából gabona és egyéb termények éltették az embereket, a legelők tartották el az állatokat, az erdők tűzifát nyújtottak. Az állati, a víz- és a szélenergia a szállítást és a különböző gépezeteket működtette. Az 1800-as évektől viszont az emberiség mind nagyobb része fosszilis energiaforrásokat kezdett használni ezek helyett. E fosszilis energiahordozók nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, és sokkal több energiát koncentrálnak.

Az elásott napfény

A szenet már az ókori görög és római idők óta bányászták, a kiaknázása azonban mélyebb helyekről a bányavíz miatt már nem érte meg, túl drágának bizonyult. Ez 1775-ban James Watt új találmányával, a gőzgéppel kezdett megváltozni. A gőzerő pár évtizeden belül széleskörűen helyettesítette az állati és a vízi energiát mind a manufaktúrákban, mind a bányákban, mind a szállításban.

Az éppen beinduló ipari forradalomnak szüksége volt a kokszra is. E szénből előállított tüzelőanyagnak köszönhetően a kohók működéséhez már nem kellett egész erdőket kivágni. Az acél és a vas előállítása így sokkal olcsóbb és hatékonyabb lett. A föld alatt koncentrált napenergia, amit szénnek nevezünk, lehetővé tette, hogy az utolsó kétszáz évben az emberiség többszörösen meg tudta növelni energiaforrásait.

Erre az „új” energiára vezethető vissza a 19. századtól tapasztalható gyors technológiai fejlődés, a világ népességének rohamos növekedése és urbanizációja, új típusú társadalmi berendezkedések létrejötte.

Nem utolsó sorban ez idézte elő a klímaválságot is.

A kapitalizmus termékei és „mellékhatásai”

Az olyan környezeti problémák, mint a globális felmelegedés vagy a levegő minőségének romlása, közismertek; a világ népességének mind nagyobb része a saját bőrén tapasztalja ezeket. Az olvadozó jéghegyeken kapaszkodó jegesmedvék TV-felvételei bizonyára meg tudják szólítani a szélesebb közönséget is, és már az általános iskolákban is tanítanak az üvegházhatásról.

Napjaink környezeti problémáinak tudományos okai viszonylag sokak számára ismertek.

A szén- és olajkitermelés társadalmi-gazdasági alapjait és annak hatásait azonban sokkal kevesebben látják át.

Carbon Democracy: Political Power in the Age of Oil, vagyis Széndemokrácia: Politikai hatalom a kőolaj korszakában című 2011-ben megjelent könyvében Timothy Mitchell azt állítja, hogy a modern demokrácia a szén alapú gazdaság megjelenésének köszönhetően fejlődhetett ki. A jelenkori világ demokratikus és környezeti kihívásait is a 19. századra vezeti vissza. Egyrészt az ipari forradalomhoz köti, másrészt pedig a még hatékonyabb nyersanyag, a kőolaj termelésbe való beépülésével hozza összefüggésbe.

Ezzel szemben Jason W. Moore a „Capitalocene and Planetary Justice: Who is Responsible for the Climate Crisis?”, vagyis „Kapitalocén és földi igazságosság: ki a felelős a klímaváltozásért?” című 2019-ben megjelent írásában a 15. században, a középkor végén megjelenő kapitalizmust, a tőke és a tőkés hatalom között kialakult viszonyrendszert okolja a mai világ környezeti gondjaiért.

Ebben az írásban a szén, a kőolaj és a kapitalizmus társadalmi-gazdasági hatását vizsgálva bemutatom és ütköztetem Mitchell és Moore álláspontjait.

Az Új Egyenlőségen korábban már megjelentek az energia, a demokrácia és a kapitalizmus viszonyaival foglalkozó elemzések. Domschitz Mátyás „Üzemanyag és társadalmi változás” címmel írt Timothy Mitchellről is, Sidó Zoltán „Az olcsó természet ára” címmel bemutatta Jason W. Moore fő állításait. Varga Dorottya és Horváth Nóra a „Munkára fogni a világot” címmel írt recenziót, a Fordulat folyóirat szerkesztői pedig „Klímaváltozás: hogyan jutottunk ide? És merre mehetünk tovább?” címmel írtak átfogóan e témákról.

Szabotázs és demokrácia

A fosszilis energiahordozókra való áttérés előtt Európában hasonló életkörülmények és technológiai fejlettségi szint volt, mint Kínában vagy az Oszmán Birodalomban. Mitchell szerint a 19. században pont az Európában lezajlott energiaátmenetnek köszönhetően szereztek az európaiak gazdasági és katonai előnyt a többi civilizációval szemben.

A szénnek és az azt követő gyarmatosításnak köszönhetően Európa képessé vált néhány évtized alatt leigázni majdnem az egész világot.

Ugyanakkor pont ez a szénalapú civilizáció tette lehetővé a demokrácia kialakulását is Nyugaton. A szénnel dolgozó munkások koncentrált helyeken sűrűsödő tömegei könnyebben tudták megszervezni saját érdekeik képviseletét. A gyorsan fejlődő új szakszervezetek mellett – Mitchell szerint – tárgyalási pozíciójukat a leginkább az erősítette, hogy a szénkitermelés sajátos adottságainak köszönhetően képesek voltak könnyen akadályozni az ekkor már létfontosságú szénipar energiacsomópontjait.

A szén termelését, szállítását és feldolgozását ugyanis érzékeny hálózatok tették lehetővé. Ha ez a termeléshez szükséges hálózat valamelyik ponton megszakadt, akkor gyakran az egész szénipar kénytelen volt leállni.

Ebből adódóan egy bányász- vagy vasutassztrájk egész országokat meg tudott bénítani. Nem volt tehát véletlen, hogy a 19. század vége és 20. század eleje körül egyre gyakoribbá váltak a tüntetések mellett e nyomásgyakorló módszerek. Az effajta új erőre szert tévő munkásosztály egyre több jogot és politikai hatalmat kezdett követelni magának a gazdasági és politikai elittől.

1902-ben Belgiumban a bányászok általános választójogot követeltek minden férfi számára. 1905-ben az elégedetlen orosz munkások indították el az kőolajban gazdag Kaukázusban a cári Oroszországot megbénító 1905-ös forradalmat. Az anyai ágon grúz, apai ágon oszét származású Sztálin éppen itt kóstolt bele először az munkások osztályharcába.

1909-ben Emil Pouget kiadta a Le Sabotage című könyvét. A francia kifejezés hamarosan népszerű lett az egész világon és az osztályok e harcában használt zsarolási módszerre is ráragadt. A széntől és az emberi munkától függő első világháború még nagyobb hatalmat adott a munkásmozgalom kezébe.

Mitchell szerint a második világháború előtt a legtöbb nyugati országban már demokrácia volt – ez pedig az energiacsomópontok lebénítására képes munkásosztálynak volt köszönhető.

A 19. század vége felé az olajipar még inkább hanyatlóban, semmint felemelkedő pályán volt. A kőolajra elsősorban addig főként a petróleumlámpákban volt szükség, amelyeket az új villanylámpák fokozatosan kiszorítottak a piacról. Az egyre kifinomultabb belső égésű motoroknak köszönhetően azonban a kőolaj egy új és gyorsan fejlődő piacra lelt. A második világháború után immár a világ legfontosabb energiaforrása lett – felváltva a szenet.

Az olaj igába vonásához már nem volt szükség olyan nagy munkaerőre, mint a szénhez. Az olajvezetékek és tartályhajók hamarosan felváltották a bányászokat és a rakodó munkásokat, velük együtt pedig a munkásság képességét is az energiarendszer megbénítására.

Azelőtt a magas szállítási költségek miatt a széntermelőknek csak a helyi piaci versennyel kellett megbirkózniuk. Az olaj olcsó szállításának köszönhetően viszont hamarosan transznacionális olajvállalatok jöttek létre, amelyeknek az volt a céljuk, hogy korlátozzák a kőolaj kínálatát, így növelve eladási árát.

Az olaj termelése már nem függött olyan érzékeny hálózatoktól, mint a széné.

Mitchell úgy véli, az olaj felemelkedése megváltoztatta a demokráciát, a termelésbe beépülve felváltotta a szenet – a klímaváltozás és a légszennyezés fő okozójaként is. A kőolaj-kutatás célja Közel-Keleten és más olajban gazdag területeken nem az volt, hogy a régió olajiparágait beindítsa, hanem fordítva, hogy beindulásukat korlátozza és késleltesse. Ezt a helyi kormányoktól általában évtizedekre szóló elővásárlási jogokkal érték el.

A nagy cégek „ráültek” a potenciális lelőhelyekre, és céltudatosan, gyakran évtizedekre leállítottak e területeken minden fejlesztést vagy kutatást, amely beindította volna az kőolaj kitermelését. Korlátozott kínálat mellett ugyanis a nagy nemzetközi olajcégek drágábban tudták eladni a terméküket. Ahogy ma sem, úgy akkor sem állt az érdekükben, hogy a piac „el legyen árasztva” olcsó olajjal.

A kőolajárak 1973-as robbanásszerű növekedése megtervezett esemény volt – írja Mitchell. Az első olajválságot elindító eseményt Izrael és az arab országok közötti Yom Kippur háború váltotta ki. Amikor e háború következményeként az arab államok olajembargót szabtak ki a legtöbb nyugati államra, az olaj átlagos ára a háromszorosára emelkedett, véget vetve ezzel egy jóléti állam korszakának a nyugati társadalmakban. Azonban valójában nem keletkezett olajhiány, mert olyan olajtermelő országok, amelyek nem vettek részt az embargóban, örömmel növelték meg saját termelésüket, hogy kielégítsék a keletkezett keresletet.

A médiában ekkoribban sokat az „energiaválság” és az „energiahiány” állandóan sulykolt fogalmai a szerző szerint fikciók voltak, amelyeket azért terjesztettek, hogy az emberekkel elfogadtassák a magasabb olajárakat. A környezetpolitika megjelenése egybeesett a megnövekvő félelemmel az olaj kimerülésétől és az olajszennyezés miatti aggodalmakkal. A legnagyobb nyertesei e fordulatnak éppen a nagy olajvállalatok lettek. A megtriplázódott olajárak még több bevételt jelentettek a számukra.

Az olajbányászat új módszerei, valamint az olaj árának megemel(ked)ése véget vetett annak a jóléti világnak, amit még a széniparban dolgozó munkások vívtak ki – állítja Mitchell.

Az olcsóbb alternatív energiával szemben az olajipar folytatta a kínálat szűkítésének a stratégiáját. Az 1970-es években a velük barátságos Nixon-adminisztráció segítségével monopóliumokat hoztak létre, ezek a nagy olajvállalatok pedig felvásárolták az urán, a szén és a földgáz koncessziós jogait is. E monopóliumukra „ráülve” ezek fejlesztését is korlátozták – egészen addig, amíg csak tudták vagy amíg megérte nekik.

Ugyanezek az olajcégek később gyorsan váltottak, és hamar a környezetvédelem és a természet megőrzésének „legfőbb bajnokaivá” változtak – olvasható Mitchellnél. Hála az olyan szervezeteknek, mint a „Föld barátai” vagy éppen a „Greenpeace”, többször is sikerült meggátolniuk az olajkitermelés fejlődését, új olajmezők feltárását – ezzel is szűkítve az olaj kínálatát a piacon és az árak magasan tartását.

Fotó: Pikrepo

Mitchell két máig létező nézet kialakulásáról ír. Az egyik azt vallotta, hogy a Föld olajtartalékai elvileg kimeríthetetlenek és még évszázadokig használni fogjuk ezt az energiát. A másik az olajvállalatok és zöldmozgalmak által képviselt nézet volt, amely már 1973 óta azt vallja, hogy közel járunk a Föld kőolaj-készleteinek kimerüléséhez.

Mitchell szerint egyik nézetet sem vehetjük biztosra, mert nincsenek megbízható adataink a föld alatt rejlő kőolaj mennyiségéről. Az elővásárlási jogokkal rendelkező olajvállalatok előre lefoglalták a potenciális lelőhelyeket, és szigorú üzleti titokként kezdték kezelni az adott területen lévő felfedezéseiket. Csak becsléseink vannak arra nézve, hogy mennyi kőolaj maradt még a földben.

Ezenkívül az utóbbi évtizedben olyan új módszereket is kifejlesztettek, amelyek képesek energiát előállítani olyan olajokból, amelyek eddig még nem voltak kihasználva, mint például a palaolaj vagy olajhomok. Mitchell ennek ellenére azt állítja, hogy az emberiség előbb vagy utóbb egy újabb energiaátmenetre kényszerül, mert az olaj égetése tovább fogja súlyosbítani a klímaválságot.

Ha a jóléti demokrácia egyes elemeinek megjelenése a 20. század elején a szénhez köthetők, akkor – vélekedik Mitchell – a jelenkori demokrácia korlátai és hátrányai a kőolajra vezethetők vissza. A kulcsfontosságú kérdés eszerint a következő:

a fosszilis üzemanyag-korszak elmúlása vajon milyen társadalmi és politikai változásokat indíthat be?

A fenntarthatatlan kapitalocén

Jason W. Moore az „Anthropocene or Capitalocene? Nature, History and the Crisis of Capitalism„, vagyis „Antropocén vagy kapitalocén? Természet, történelem és a kapitalizmus válsága” című 2019-es írásában több ponton is szembe megy Mitchellel. Moore azt állítja, hogy a jelenkor környezeti és szociális kihívásai nem az ipari forradalomból származnak, hanem a gondok már 15. században, a középkor végén kezdődtek, amikor kialakult a kapitalizmus, a tőke és a tőkés hatalom sajátos viszonyrendszere.

Moore szerint az emberiség a kapitalocén korát éli, amelynek az úgynevezett „Olcsó Természet”, még pontosabban: „négy olcsó erőforrás” folyamatos beszerzése alkotja az alappilléreit.

A kapitalizmus alapja, hogy a lehető legolcsóbban próbálja kizsákmányolni a munkaerőt, valamint lehetőleg ingyen, vagy mindenesetre minél olcsóbban igyekszik megszerezni-előállítani az élelmiszert, az energiát és a nyersanyagokat. Ha ezeket az olcsó erőforrásokat olcsóbban már nem lehet megszerezni vagy hatékonyabban kihasználni, akkor a tőkések a kapitalista rendszer természeténél fogva úgynevezett „új határvidékek” felé fordulnak. Vagyis megpróbálják új területeket, „új lelőhelyeket” is bevonni annak érdekében, hogy olcsóbban szerezhessék meg be az ott található négy alapvető erőforrást.

A kapitalizmus e módszerrel hosszú időn keresztül képes volt arra, hogy leküzdje végzetesnek tűnő akadályait és helyreállítsa a tőkefelhalmozást.

Csakhogy Moore szerint e kapitalista rendszer kezdi elérni végső határait, hamarosan ki fog merülni. Amit szerinte ma tapasztalunk, nem más, mint az olcsó erőforrások vége – s ezzel együtt a kapitalizmus „civilizációs stratégiájának” vége. Egyre nehezebb még jobban kizsigerelni, újra meg újra még olcsóbbá tenni ezeket az erőforrásokat.

Ez a „civilizációs stratégia” 1450 és 1648 között alakult ki, amikor az társadalmat és a természetet a termelékenység szempontjából szervezték újra, az árutermelés logikájának vetették alá. A gyarmatosítás korszakában még elég volt pusztán erővel elvenni a gyarmatosítottak olcsó erőforrásait. A hódító európaiak az újonnan felfedezett és gyarmatosított térségekből temérdek nyersanyagot, rabszolgát, munkaerőt, élelmiszert és energiát tudtak olcsón beszerezni – többnyire erőszakkal.

A rendszer és annak irányítói, a tőkések, arra kényszerülnek, hogy azonosítsák az olcsóbbnál olcsóbb külsődleges erőforrások lelőhelyeit. Ilyen „forrásvidékek” voltak eleinte például az ír munkások, a karibi cukor és az indiai gyapot is. Azután, hogy már az új kapitalista és imperialista rendszer meghódította a világ egészét, és már nem volt olyan egyszerű újabb olcsóbb forrásokhoz jutni, a nagytőkének új határvidékek után kellett néznie.

A 18. században a növekvő népesség mellett stagnáló mezőgazdaság problémáját Nyugat-Európa a határvidékekről (más kontinensekről) bevonható gabona megszerzésével oldotta meg. A 20. században ezt az újra előkerülő problémát a mezőgazdaság gépesítésével és vegyszeresítésével hárították el ismét. Az olcsó munkaerő beszerzéséhez vezető lépések egyike a nők bevonása volt a bérmunka világába. De az olcsó erőforrások előteremtését szolgálta a neoliberális globalizáció is a 20. század utolsó két-három évtizedében.

A kapitalizmus egyik legújabb megoldása a digitalizáció által lehetségessé tett otthoni munkavégzés. A főnök mind gyakrabban elvárja az alkalmazottól, hogy munkaidejének lejárta után is legyen készenlétben. A 21. században a munka és a szabadidő közti határok egyre inkább elmosódnak. Moore elmélete szerint ez éppen a nagytőkéseknek felel meg leginkább, akik így ismét olcsóbb munkaerőhöz fognak hozzájutni.

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveitől a neoliberális globalizációnak köszönhetően a nagytőke az olcsó munkaerő bevonásával a világ különböző részeiről meg tudta gyengíteni a nyugati munkások szakszervezeteit is. A globalizáció gyorsulása, a piacok „felszabadítása” (liberalizációja), a parasztok kisemmizése a mezőgazdaságba fektető nagytőke által, az új városi proletariátus Kínában, Oroszországban vagy Indiában újabbnál újabb olcsó munkaerőt tudott nyújtani a kapitalizmus számára.

Ez a stratégia pár évtizedig kitartott, viszont már globálisan is egyre nehezebb kellő mennyiségű, új és olcsó munkaerőt találni.

Kínában például háromszorosukra emelkedtek a reálbérek 1990 és 2005 között. Természetesen vannak még olyan térségek és országok, ahol a tőke még nem aknázta ki teljesen az olcsó, azaz alulfizetett munkaerőt. Csakhogy olyan lehetőségek, mint például, amikor az 1980-as években Kína megnyílt a globális piacnak, egyre zsugorodnak.

Ma az ilyen „új piacoknak” nevezett határvidékek, mint Vietnám vagy Mianmar, sokkal kisebbek, mint a kínai volt a nyolcvanas években. A munkások alapvető elvárásai sem olyan alacsonyak, mint a globalizáció korszakának kezdetén. Moore szerint hasonló a helyzet a nyersanyagokkal és energiával is. A fosszilis energiától függő civilizációnk csak egyre nehezebben és drágábban tudja kiaknázni az újabb hiányzó energiaforrásokat, mint például a kőolajt.

Eddig mindig az új határvidékeknek köszönhetően lehetett lenyomni a négy olcsó erőforrás árát – csakhogy e határvidékek egyre zsugorodnak.

Mi a válság oka: az olcsó természet kimerülése vagy a kőolajtermelő vállalatok túlhatalma?

Moore tehát összetettebb képet ad számunkra a kapitalizmusra leselkedő veszélyekről és azoknak a káros következményeiről, mint Mitchell, aki csak a kőolajra összpontosított erőforrásként vagy energiahordozóként. Emellett Moore több pontban is ellentétbe került Mitchellel.

Moore szerint a jelenkor legnagyobb kihívása a középkor vége óta tartó kapitalocén vége lesz, mert az már nem lesz képes újabb olcsó erőforrásokat bebiztosítani. Főleg, ha a kőolaj is elfogy. Mitchell másként látja a kapitalizmus jövőjét. Nem hisz feltétlenül abban, hogy a fosszilis korszaknak azért lesz vége, mert el fog fogyni a kőolaj. Mitchell úgy véli, inkább azért lesz vége, mert az emberiség hamarosan rá fog kényszerülni arra, hogy a klímaválság miatt alternatív energiaforrásokra váltson. Mitchellt inkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy ez az eljövendő energiaátmenet hogyan hat majd a demokráciára.

A világgazdaság jelenlegi formájában fenntarthatatlan – mind Moore, mind Mitchell szerint. A különbség a kettejük indoklásában van, vagyis abban, hogy miért fenntarthatatlan.

Moore azt állítja, hogy a négy olcsó forrás alacsony árainak köszönhetjük a mai gazdagságunkat – ezek azonban ki fognak merülni, mert a tőke már nem képes új „határvidékeket” találni és nem tud újakat feltárni. Mitchell a nyugati világ mai gazdagságát a szénre és kőolajra vezeti vissza. Szerinte a kőolajról az alternatív energiákra való átállást a klímaválság fogja kikényszeríteni, nem feltétlenül az, hogy elfogynának a fosszilis erőforrások.

Moore szerint a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett neoliberális áttörést követően a jóléti rendszerek főként a neoliberális globalizáció miatt gyengültek meg, ez ásta alá a szakszervezeteket is. Mitchell viszont a jólét csökkenését és a szakszervezetek gyengülését a mesterségesen feltornászott olajáraknak és a kőolaj sajátosan új kitermelési eljárásainak tulajdonítja.

Nagy eltérés van a két szerző között abban is, hogy megítélésük szerint valójában olcsók vagy drágák-e a fosszilis energiaforrások. Moore szerint a határvidékek bekebelezésének, gyarmatosításának köszönhetően sikerült lenyomni az árakat és beszerezni az olcsó erőforrásokat. Mitchell ezzel ellentétben a teljes fordítottját állítja, mert szerinte a nagy olajvállalatok rendre megakadályozták, hogy olcsó olaj ömlessze el a világot. (Tették ezt monopóliumuk, a politika és gyakran a hadseregek segítségével.) A kínálat szűkítésével a nagytőkés olajvállalatok drágábban tudták az olajat eladni.

Mindkét szerző álláspontja megegyezik abban, hogy

a természet leigázása és kiaknázása volt a mai világot uraló kapitalizmus felemelkedésének forrása – az emberiség előtt álló legnagyobb kihívás mindkettőjük szerint a klímaváltozás lesz.

Címfotó: Pikrepo

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.