A farok csóválja a kutyát? – Energiaipar és demokrácia

A mai világot uraló kapitalizmus felemelkedésének forrása a természet leigázása és kiaknázása volt. Az emberiség előtt álló legnagyobb kihívás a klímaváltozás lesz. Hogyan függ össze az energia termelése és felhasználása a demokráciával és a kapitalizmussal – vagyis közös jövőnkkel?

A 18. század végéig a földi életet csak a megújuló energiaforrások táplálták és tették lehetővé. A napenergiából gabona és egyéb termények éltették az embereket, a legelők tartották el az állatokat, az erdők tűzifát nyújtottak. Az állati, a víz- és a szélenergia a szállítást és a különböző gépezeteket működtette. Az 1800-as évektől viszont az emberiség mind nagyobb része fosszilis energiaforrásokat kezdett használni ezek helyett. E fosszilis energiahordozók nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, és sokkal több energiát koncentrálnak.

Az elásott napfény

A szenet már az ókori görög és római idők óta bányászták, a kiaknázása azonban mélyebb helyekről a bányavíz miatt már nem érte meg, túl drágának bizonyult. Ez 1775-ban James Watt új találmányával, a gőzgéppel kezdett megváltozni. A gőzerő pár évtizeden belül széleskörűen helyettesítette az állati és a vízi energiát mind a manufaktúrákban, mind a bányákban, mind a szállításban.

Az éppen beinduló ipari forradalomnak szüksége volt a kokszra is. E szénből előállított tüzelőanyagnak köszönhetően a kohók működéséhez már nem kellett egész erdőket kivágni. Az acél és a vas előállítása így sokkal olcsóbb és hatékonyabb lett. A föld alatt koncentrált napenergia, amit szénnek nevezünk, lehetővé tette, hogy az utolsó kétszáz évben az emberiség többszörösen meg tudta növelni energiaforrásait.

Erre az „új” energiára vezethető vissza a 19. századtól tapasztalható gyors technológiai fejlődés, a világ népességének rohamos növekedése és urbanizációja, új típusú társadalmi berendezkedések létrejötte.

Nem utolsó sorban ez idézte elő a klímaválságot is.

A kapitalizmus termékei és „mellékhatásai”

Az olyan környezeti problémák, mint a globális felmelegedés vagy a levegő minőségének romlása, közismertek; a világ népességének mind nagyobb része a saját bőrén tapasztalja ezeket. Az olvadozó jéghegyeken kapaszkodó jegesmedvék TV-felvételei bizonyára meg tudják szólítani a szélesebb közönséget is, és már az általános iskolákban is tanítanak az üvegházhatásról.

Napjaink környezeti problémáinak tudományos okai viszonylag sokak számára ismertek.

A szén- és olajkitermelés társadalmi-gazdasági alapjait és annak hatásait azonban sokkal kevesebben látják át.

Carbon Democracy: Political Power in the Age of Oil, vagyis Széndemokrácia: Politikai hatalom a kőolaj korszakában című 2011-ben megjelent könyvében Timothy Mitchell azt állítja, hogy a modern demokrácia a szén alapú gazdaság megjelenésének köszönhetően fejlődhetett ki. A jelenkori világ demokratikus és környezeti kihívásait is a 19. századra vezeti vissza. Egyrészt az ipari forradalomhoz köti, másrészt pedig a még hatékonyabb nyersanyag, a kőolaj termelésbe való beépülésével hozza összefüggésbe.

Ezzel szemben Jason W. Moore a „Capitalocene and Planetary Justice: Who is Responsible for the Climate Crisis?”, vagyis „Kapitalocén és földi igazságosság: ki a felelős a klímaváltozásért?” című 2019-ben megjelent írásában a 15. században, a középkor végén megjelenő kapitalizmust, a tőke és a tőkés hatalom között kialakult viszonyrendszert okolja a mai világ környezeti gondjaiért.

Ebben az írásban a szén, a kőolaj és a kapitalizmus társadalmi-gazdasági hatását vizsgálva bemutatom és ütköztetem Mitchell és Moore álláspontjait.

Szabotázs és demokrácia

A fosszilis energiahordozókra való áttérés előtt Európában hasonló életkörülmények és technológiai fejlettségi szint volt, mint Kínában vagy az Oszmán Birodalomban. Mitchell szerint a 19. században pont az Európában lezajlott energiaátmenetnek köszönhetően szereztek az európaiak gazdasági és katonai előnyt a többi civilizációval szemben.

A szénnek és az azt követő gyarmatosításnak köszönhetően Európa képessé vált néhány évtized alatt leigázni majdnem az egész világot.

Ugyanakkor pont ez a szénalapú civilizáció tette lehetővé a demokrácia kialakulását is Nyugaton. A szénnel dolgozó munkások koncentrált helyeken sűrűsödő tömegei könnyebben tudták megszervezni saját érdekeik képviseletét. A gyorsan fejlődő új szakszervezetek mellett – Mitchell szerint – tárgyalási pozíciójukat a leginkább az erősítette, hogy a szénkitermelés sajátos adottságainak köszönhetően képesek voltak könnyen akadályozni az ekkor már létfontosságú szénipar energiacsomópontjait.

A szén termelését, szállítását és feldolgozását ugyanis érzékeny hálózatok tették lehetővé. Ha ez a termeléshez szükséges hálózat valamelyik ponton megszakadt, akkor gyakran az egész szénipar kénytelen volt leállni.

Ebből adódóan egy bányász- vagy vasutassztrájk egész országokat meg tudott bénítani. Nem volt tehát véletlen, hogy a 19. század vége és 20. század eleje körül egyre gyakoribbá váltak a tüntetések mellett e nyomásgyakorló módszerek. Az effajta új erőre szert tévő munkásosztály egyre több jogot és politikai hatalmat kezdett követelni magának a gazdasági és politikai elittől.

1902-ben Belgiumban a bányászok általános választójogot követeltek minden férfi számára. 1905-ben az elégedetlen orosz munkások indították el az kőolajban gazdag Kaukázusban a cári Oroszországot megbénító 1905-ös forradalmat. Az anyai ágon grúz, apai ágon oszét származású Sztálin éppen itt kóstolt bele először az munkások osztályharcába.

1909-ben Emil Pouget kiadta a Le Sabotage című könyvét. A francia kifejezés hamarosan népszerű lett az egész világon és az osztályok e harcában használt zsarolási módszerre is ráragadt. A széntől és az emberi munkától függő első világháború még nagyobb hatalmat adott a munkásmozgalom kezébe.

Mitchell szerint a második világháború előtt a legtöbb nyugati országban már demokrácia volt – ez pedig az energiacsomópontok lebénítására képes munkásosztálynak volt köszönhető.

A 19. század vége felé az olajipar még inkább hanyatlóban, semmint felemelkedő pályán volt. A kőolajra elsősorban addig főként a petróleumlámpákban volt szükség, amelyeket az új villanylámpák fokozatosan kiszorítottak a piacról. Az egyre kifinomultabb belső égésű motoroknak köszönhetően azonban a kőolaj egy új és gyorsan fejlődő piacra lelt. A második világháború után immár a világ legfontosabb energiaforrása lett – felváltva a szenet.

Az olaj igába vonásához már nem volt szükség olyan nagy munkaerőre, mint a szénhez. Az olajvezetékek és tartályhajók hamarosan felváltották a bányászokat és a rakodó munkásokat, velük együtt pedig a munkásság képességét is az energiarendszer megbénítására.

Azelőtt a magas szállítási költségek miatt a széntermelőknek csak a helyi piaci versennyel kellett megbirkózniuk. Az olaj olcsó szállításának köszönhetően viszont hamarosan transznacionális olajvállalatok jöttek létre, amelyeknek az volt a céljuk, hogy korlátozzák a kőolaj kínálatát, így növelve eladási árát.

Az olaj termelése már nem függött olyan érzékeny hálózatoktól, mint a széné.

Mitchell úgy véli, az olaj felemelkedése megváltoztatta a demokráciát, a termelésbe beépülve felváltotta a szenet – a klímaváltozás és a légszennyezés fő okozójaként is. A kőolaj-kutatás célja Közel-Keleten és más olajban gazdag területeken nem az volt, hogy a régió olajiparágait beindítsa, hanem fordítva, hogy beindulásukat korlátozza és késleltesse. Ezt a helyi kormányoktól általában évtizedekre szóló elővásárlási jogokkal érték el.

A nagy cégek „ráültek” a potenciális lelőhelyekre, és céltudatosan, gyakran évtizedekre leállítottak e területeken minden fejlesztést vagy kutatást, amely beindította volna az kőolaj kitermelését. Korlátozott kínálat mellett ugyanis a nagy nemzetközi olajcégek drágábban tudták eladni a terméküket. Ahogy ma sem, úgy akkor sem állt az érdekükben, hogy a piac „el legyen árasztva” olcsó olajjal.

A kőolajárak 1973-as robbanásszerű növekedése megtervezett esemény volt – írja Mitchell. Az első olajválságot elindító eseményt Izrael és az arab országok közötti Yom Kippur háború váltotta ki. Amikor e háború következményeként az arab államok olajembargót szabtak ki a legtöbb nyugati államra, az olaj átlagos ára a háromszorosára emelkedett, véget vetve ezzel egy jóléti állam korszakának a nyugati társadalmakban. Azonban valójában nem keletkezett olajhiány, mert olyan olajtermelő országok, amelyek nem vettek részt az embargóban, örömmel növelték meg saját termelésüket, hogy kielégítsék a keletkezett keresletet.

A médiában ekkoribban sokat az „energiaválság” és az „energiahiány” állandóan sulykolt fogalmai a szerző szerint fikciók voltak, amelyeket azért terjesztettek, hogy az emberekkel elfogadtassák a magasabb olajárakat. A környezetpolitika megjelenése egybeesett a megnövekvő félelemmel az olaj kimerülésétől és az olajszennyezés miatti aggodalmakkal. A legnagyobb nyertesei e fordulatnak éppen a nagy olajvállalatok lettek. A megtriplázódott olajárak még több bevételt jelentettek a számukra.

Az olajbányászat új módszerei, valamint az olaj árának megemel(ked)ése véget vetett annak a jóléti világnak, amit még a széniparban dolgozó munkások vívtak ki – állítja Mitchell.

Az olcsóbb alternatív energiával szemben az olajipar folytatta a kínálat szűkítésének a stratégiáját. Az 1970-es években a velük barátságos Nixon-adminisztráció segítségével monopóliumokat hoztak létre, ezek a nagy olajvállalatok pedig felvásárolták az urán, a szén és a földgáz koncessziós jogait is. E monopóliumukra „ráülve” ezek fejlesztését is korlátozták – egészen addig, amíg csak tudták vagy amíg megérte nekik.

Ugyanezek az olajcégek később gyorsan váltottak, és hamar a környezetvédelem és a természet megőrzésének „legfőbb bajnokaivá” változtak – olvasható Mitchellnél. Hála az olyan szervezeteknek, mint a „Föld barátai” vagy éppen a „Greenpeace”, többször is sikerült meggátolniuk az olajkitermelés fejlődését, új olajmezők feltárását – ezzel is szűkítve az olaj kínálatát a piacon és az árak magasan tartását.

Mitchell két máig létező nézet kialakulásáról ír. Az egyik azt vallotta, hogy a Föld olajtartalékai elvileg kimeríthetetlenek és még évszázadokig használni fogjuk ezt az energiát. A másik az olajvállalatok és zöldmozgalmak által képviselt nézet volt, amely már 1973 óta azt vallja, hogy közel járunk a Föld kőolaj-készleteinek kimerüléséhez.

Mitchell szerint egyik nézetet sem vehetjük biztosra, mert nincsenek megbízható adataink a föld alatt rejlő kőolaj mennyiségéről. Az elővásárlási jogokkal rendelkező olajvállalatok előre lefoglalták a potenciális lelőhelyeket, és szigorú üzleti titokként kezdték kezelni az adott területen lévő felfedezéseiket. Csak becsléseink vannak arra nézve, hogy mennyi kőolaj maradt még a földben.

Ezenkívül az utóbbi évtizedben olyan új módszereket is kifejlesztettek, amelyek képesek energiát előállítani olyan olajokból, amelyek eddig még nem voltak kihasználva, mint például a palaolaj vagy olajhomok. Mitchell ennek ellenére azt állítja, hogy az emberiség előbb vagy utóbb egy újabb energiaátmenetre kényszerül, mert az olaj égetése tovább fogja súlyosbítani a klímaválságot.

Ha a jóléti demokrácia egyes elemeinek megjelenése a 20. század elején a szénhez köthetők, akkor – vélekedik Mitchell – a jelenkori demokrácia korlátai és hátrányai a kőolajra vezethetők vissza. A kulcsfontosságú kérdés eszerint a következő:

a fosszilis üzemanyag-korszak elmúlása vajon milyen társadalmi és politikai változásokat indíthat be?

A fenntarthatatlan kapitalocén

Jason W. Moore az „Anthropocene or Capitalocene? Nature, History and the Crisis of Capitalism„, vagyis „Antropocén vagy kapitalocén? Természet, történelem és a kapitalizmus válsága” című 2019-es írásában több ponton is szembe megy Mitchellel. Moore azt állítja, hogy a jelenkor környezeti és szociális kihívásai nem az ipari forradalomból származnak, hanem a gondok már 15. században, a középkor végén kezdődtek, amikor kialakult a kapitalizmus, a tőke és a tőkés hatalom sajátos viszonyrendszere.

Moore szerint az emberiség a kapitalocén korát éli, amelynek az úgynevezett „Olcsó Természet”, még pontosabban: „négy olcsó erőforrás” folyamatos beszerzése alkotja az alappilléreit.

A kapitalizmus alapja, hogy a lehető legolcsóbban próbálja kizsákmányolni a munkaerőt, valamint lehetőleg ingyen, vagy mindenesetre minél olcsóbban igyekszik megszerezni-előállítani az élelmiszert, az energiát és a nyersanyagokat. Ha ezeket az olcsó erőforrásokat olcsóbban már nem lehet megszerezni vagy hatékonyabban kihasználni, akkor a tőkések a kapitalista rendszer természeténél fogva úgynevezett „új határvidékek” felé fordulnak. Vagyis megpróbálják új területeket, „új lelőhelyeket” is bevonni annak érdekében, hogy olcsóbban szerezhessék meg be az ott található négy alapvető erőforrást.

A kapitalizmus e módszerrel hosszú időn keresztül képes volt arra, hogy leküzdje végzetesnek tűnő akadályait és helyreállítsa a tőkefelhalmozást.

Csakhogy Moore szerint e kapitalista rendszer kezdi elérni végső határait, hamarosan ki fog merülni. Amit szerinte ma tapasztalunk, nem más, mint az olcsó erőforrások vége – s ezzel együtt a kapitalizmus „civilizációs stratégiájának” vége. Egyre nehezebb még jobban kizsigerelni, újra meg újra még olcsóbbá tenni ezeket az erőforrásokat.

Ez a „civilizációs stratégia” 1450 és 1648 között alakult ki, amikor az társadalmat és a természetet a termelékenység szempontjából szervezték újra, az árutermelés logikájának vetették alá. A gyarmatosítás korszakában még elég volt pusztán erővel elvenni a gyarmatosítottak olcsó erőforrásait. A hódító európaiak az újonnan felfedezett és gyarmatosított térségekből temérdek nyersanyagot, rabszolgát, munkaerőt, élelmiszert és energiát tudtak olcsón beszerezni – többnyire erőszakkal.

A rendszer és annak irányítói, a tőkések, arra kényszerülnek, hogy azonosítsák az olcsóbbnál olcsóbb külsődleges erőforrások lelőhelyeit. Ilyen „forrásvidékek” voltak eleinte például az ír munkások, a karibi cukor és az indiai gyapot is. Azután, hogy már az új kapitalista és imperialista rendszer meghódította a világ egészét, és már nem volt olyan egyszerű újabb olcsóbb forrásokhoz jutni, a nagytőkének új határvidékek után kellett néznie.

A 18. században a növekvő népesség mellett stagnáló mezőgazdaság problémáját Nyugat-Európa a határvidékekről (más kontinensekről) bevonható gabona megszerzésével oldotta meg. A 20. században ezt az újra előkerülő problémát a mezőgazdaság gépesítésével és vegyszeresítésével hárították el ismét. Az olcsó munkaerő beszerzéséhez vezető lépések egyike a nők bevonása volt a bérmunka világába. De az olcsó erőforrások előteremtését szolgálta a neoliberális globalizáció is a 20. század utolsó két-három évtizedében.

A kapitalizmus egyik legújabb megoldása a digitalizáció által lehetségessé tett otthoni munkavégzés. A főnök mind gyakrabban elvárja az alkalmazottól, hogy munkaidejének lejárta után is legyen készenlétben. A 21. században a munka és a szabadidő közti határok egyre inkább elmosódnak. Moore elmélete szerint ez éppen a nagytőkéseknek felel meg leginkább, akik így ismét olcsóbb munkaerőhöz fognak hozzájutni.

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveitől a neoliberális globalizációnak köszönhetően a nagytőke az olcsó munkaerő bevonásával a világ különböző részeiről meg tudta gyengíteni a nyugati munkások szakszervezeteit is. A globalizáció gyorsulása, a piacok „felszabadítása” (liberalizációja), a parasztok kisemmizése a mezőgazdaságba fektető nagytőke által, az új városi proletariátus Kínában, Oroszországban vagy Indiában újabbnál újabb olcsó munkaerőt tudott nyújtani a kapitalizmus számára.

Ez a stratégia pár évtizedig kitartott, viszont már globálisan is egyre nehezebb kellő mennyiségű, új és olcsó munkaerőt találni.

Kínában például háromszorosukra emelkedtek a reálbérek 1990 és 2005 között. Természetesen vannak még olyan térségek és országok, ahol a tőke még nem aknázta ki teljesen az olcsó, azaz alulfizetett munkaerőt. Csakhogy olyan lehetőségek, mint például, amikor az 1980-as években Kína megnyílt a globális piacnak, egyre zsugorodnak.

Ma az ilyen „új piacoknak” nevezett határvidékek, mint Vietnám vagy Mianmar, sokkal kisebbek, mint a kínai volt a nyolcvanas években. A munkások alapvető elvárásai sem olyan alacsonyak, mint a globalizáció korszakának kezdetén. Moore szerint hasonló a helyzet a nyersanyagokkal és energiával is. A fosszilis energiától függő civilizációnk csak egyre nehezebben és drágábban tudja kiaknázni az újabb hiányzó energiaforrásokat, mint például a kőolajt.

Eddig mindig az új határvidékeknek köszönhetően lehetett lenyomni a négy olcsó erőforrás árát – csakhogy e határvidékek egyre zsugorodnak.

Mi a válság oka: az olcsó természet kimerülése vagy a kőolajtermelő vállalatok túlhatalma?

Moore tehát összetettebb képet ad számunkra a kapitalizmusra leselkedő veszélyekről és azoknak a káros következményeiről, mint Mitchell, aki csak a kőolajra összpontosított erőforrásként vagy energiahordozóként. Emellett Moore több pontban is ellentétbe került Mitchellel.

Moore szerint a jelenkor legnagyobb kihívása a középkor vége óta tartó kapitalocén vége lesz, mert az már nem lesz képes újabb olcsó erőforrásokat bebiztosítani. Főleg, ha a kőolaj is elfogy. Mitchell másként látja a kapitalizmus jövőjét. Nem hisz feltétlenül abban, hogy a fosszilis korszaknak azért lesz vége, mert el fog fogyni a kőolaj. Mitchell úgy véli, inkább azért lesz vége, mert az emberiség hamarosan rá fog kényszerülni arra, hogy a klímaválság miatt alternatív energiaforrásokra váltson. Mitchellt inkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy ez az eljövendő energiaátmenet hogyan hat majd a demokráciára.

A világgazdaság jelenlegi formájában fenntarthatatlan – mind Moore, mind Mitchell szerint. A különbség a kettejük indoklásában van, vagyis abban, hogy miért fenntarthatatlan.

Moore azt állítja, hogy a négy olcsó forrás alacsony árainak köszönhetjük a mai gazdagságunkat – ezek azonban ki fognak merülni, mert a tőke már nem képes új „határvidékeket” találni és nem tud újakat feltárni. Mitchell a nyugati világ mai gazdagságát a szénre és kőolajra vezeti vissza. Szerinte a kőolajról az alternatív energiákra való átállást a klímaválság fogja kikényszeríteni, nem feltétlenül az, hogy elfogynának a fosszilis erőforrások.

Moore szerint a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett neoliberális áttörést követően a jóléti rendszerek főként a neoliberális globalizáció miatt gyengültek meg, ez ásta alá a szakszervezeteket is. Mitchell viszont a jólét csökkenését és a szakszervezetek gyengülését a mesterségesen feltornászott olajáraknak és a kőolaj sajátosan új kitermelési eljárásainak tulajdonítja.

Nagy eltérés van a két szerző között abban is, hogy megítélésük szerint valójában olcsók vagy drágák-e a fosszilis energiaforrások. Moore szerint a határvidékek bekebelezésének, gyarmatosításának köszönhetően sikerült lenyomni az árakat és beszerezni az olcsó erőforrásokat. Mitchell ezzel ellentétben a teljes fordítottját állítja, mert szerinte a nagy olajvállalatok rendre megakadályozták, hogy olcsó olaj ömlessze el a világot. (Tették ezt monopóliumuk, a politika és gyakran a hadseregek segítségével.) A kínálat szűkítésével a nagytőkés olajvállalatok drágábban tudták az olajat eladni.

Mindkét szerző álláspontja megegyezik abban, hogy

a természet leigázása és kiaknázása volt a mai világot uraló kapitalizmus felemelkedésének forrása – az emberiség előtt álló legnagyobb kihívás mindkettőjük szerint a klímaváltozás lesz.

Címfotó: Pikrepo